Gladys

Rowen Michael G.

Gladys

A hold árnyékában

Olvasópróba:

– Hát akkor, lányom, holnap?
– Igen, de ne vedd olyan tragikusan, anyám. Bécs nem a világ vége.
– Tudom, tudom. Összecsomagoltál? Mikor indulsz?
– Reggel fél hat. Hétfőn már dolgoznom kell.
A konyhában ültek. Lassan besötétedett. Az idősebbik nő a konyhaszekrényhez lépett, levette a polcról a kávés dobozt, kivett belőle egy összegumizott pénzgurigát.
– Tessék, itt van tízezer schilling. Tedd el.
– Nem kellett volna.
– Tedd csak el. Nem sok, tudom, hogy nem sok, de addig kihúzod vele, amíg azok fizetnek.
– Köszönöm.
A nagy házat ketten lakták. Az apja nyolc éve meghalt, tizenegy évesen félárva lett. Egyke gyerek. Egyedül nevelték. A mama nem ment újra férjhez. Barátot sem tartott, vagy ha igen, ő nem tudott róla. Nem sokan látogatták őket, visszavonultan éltek. Ha férfisegítségre volt szükség, a mama hívta a testvérét, Márkus nagybácsit. Ő jött, vagy küldte pár emberét.
A nagybácsi lakatosműhellyel tartotta el családját, és özvegy nővérét is segítette. Sajnálta testvérét. Egyedül nevelte a kislányt, aki már nagylány, és most el akart menni Bécsbe. Egyetemre jelentkezett, és az egyetem mellett dolgozni. Mert azt kell. Az anyja nem tudta volna támogatni.
Ült a szobájában, olvasta a levelet. Felvették az egyetemre. Jól tanult. A tanárai is biztatták, tanuljon tovább, már ha a család tudná finanszírozni. Nem tudta. Ezért keresett valami munkát, amivel a saját lábára áll.
Az egyetem ingyenes, de valahol laknia kell, és élni is valamiből. Egy másik levél. A Seiller család. Stefan Seiller. Szobalányt kerestek bentlakással. Bécs, Kärtner strasse. Jelentkezett, és válaszoltak. Nagyon jól jönne, ha felvennék. A munka és a lakás is megoldódna egycsapásra. Még nem 100%, de érezte, be fog jönni. Be kell, hogy jöjjön. Felveszik.
Levetkőzött, aztán be az ágyba. Nem tudott aludni. Bécs. Nagyváros. Holnap vajon hol alszik? A telihold belesett az ablakán. Megszűrte fényét a ház előtt álló fenyőfa. Szél hajtogatta ágait. Árnyékok táncoltak a falon.
Mindent becsomagolt? Majd reggel még egyszer átnézi, de most aludjunk. Reggel nagy út előtt áll majd. Nagy út? Gladys, Gladys. Három óra utazás nem a világ. Háromszáz évvel ezelőtt az emberek Európából Amerikába vándoroltak. Rá voltak kényszerítve. Éheztek. Ő nem éhezik, az ő esete nem olyan tragikus. Na, gyere, édes álom, vigyél magaddal!
Ez mindig segített. Most is. Bécsről álmodott. Új életéről. Szép életéről?
***
Bécs, Déli pályaudvar.

Gladys leszállt a vonatról. Hatalmas hangár. Olyan, mint egy kikötő. Emberek jöttek-mentek, siettek csomagjaikkal valahova, és a pályaudvar várt; ez a dolga. A kijárat előtt parkoltak a taxik. Beült az elsőbe.
– Kärtner strasse.
– Igenis, asszonyom.
Asszonyom? Még csak 19 éves. Neki ezt még soha nem mondták. Úgy látszik, ezt még meg kell szoknia. Nagyváros. Villamos után gurultak a Belvedere előtt. Megismerte. Gyerekkorában egy párszor feljött Bécsbe az egész család. Feljött? Most olyan furcsán hangzik, de a szülei igy nevezték a bécsi kirándulásokat. Azután az iskolával is.
Múzeumok, Práter, állatkert. Nem új a Nap alatt, de akkor volt valaki mellette. Apja, anyja, nagybácsi, tanárok, osztálytársak. Most viszont egyedül: Gladys a nagyvárosban. Nehogy már bepánikoljon!
Vidékről jött, na és? Fiatal, beszéli a nyelvet. Ez az anyanyelve. Az első pár hónap lesz nehéz, amíg megszokja az új helyet, beletanul a munkába, aztán minden rendbe lesz, biztatta magát. Az az igazság, kicsit félt, még ha ezt saját magának sem merte bevallani.
– Megérkeztünk, asszonyom!
Már megint ez az „asszonyom”…
– Tovább nem tudok menni. Ez a Kärtner strasse, tizenegytől le van zárva, sétálóutca.
Fizetett. Nem adott borravalót azon egyszerű oknál fogva, hogy nem tudta, mennyit kell itt adni. Eddig még nem sokat taxizott. A kisvárosban, ahol lakott, egyáltalán nem. Gyerekkorában, Bécsben igen, de akkor mások fizették.
A taxison nem látszott, hogy elvárta volna a borravalót. Visszaadott, de mikor elköszönt, az „asszonyom” titulus elmaradt…
Az Opera. Milyen hatalmas épület! Ezt még csak messziről látta, mikor az iskolabusszal elmentek mellette. Most akár meg is érinthetné, ha akarná. Gyerünk, keressük meg a jövendő munkaadó házát! Kärtner strasse, a sétálóutca. A Seiller család. Húzta a bőröndjét maga után, bámulta a kirakatokat. Délelőtt volt, de nem látta a Napot. A magas házak takarták előle. Furcsa nagyváros…
Na, ez az a ház. A kaputelefon recsegett, aztán valaki beleszólt.
– Halló?
– Az álláshirdetésre jelentkeztem.
– Ó igen? Persze, persze, jöjjön csak.
Lift, negyedik emelet. Ötven körüli, barna rövid hajú, szigorú tekintetű hölgy nyújtott kezet.
– Johanna Seiller. Jöjjön beljebb! Foglaljon helyet! Szóval ön az.
– Igen, elnézést, nem mutatkoztam be. Gladys Cottinger.
– Nem tesz semmit. Gladys? Szép neve van. Angol?
– A mama ragaszkodott a nevemhez, mikor megszülettem, de amúgy nem sok köze van a családunknak Angliához.
– Nos, Gladys. Szabad kérnem az adatait, papírokat, a levelet, amit tőlünk kapott? Így, rendben. Ahogy írtam, ez lenne a lakás, ide keresünk szobalányt. Hárman vagyunk. A férjem, a fiam és én. Az egész ház a miénk, de csak a legfelső emeletet lakjuk. Alul butikok vannak, a többi emeletet irodák bérlik. Ja, és a harmadikon egy öregasszony a macskájával és kutyákkal. Nem sok vizet zavar. Jöjjön, megmutatom a szobáját.
A szoba nem nagy, és egyszerűen, praktikusan van berendezve. A sarokban tusoló.
– 8000 schillinget fizetünk. Nem kell megszakadnia a munkában. A munkaidőt még megbeszéljük. Napi öt óra. Péntek déltől hétfő reggelig szabad. Ahogy írta, az egyetemre jelentkezett?
– Igen, a biológia szakra.
– Nagyon helyes. A munkaidejét majd úgy osztjuk be, hogy az előadásokra be tudjon járni. Hát, ez lenne.
Gladys még életében nem tette be a lábát ekkora lakásba. 250 négyzetméter lakóterület, plusz a terasz.
– Szűkösen, de elvagyunk – mutatott körbe a háziasszony.
A terasz korlátjához léptek. Alattuk a Kärtner strasse. Emberek sétáltak az utcán, a másik oldalon szemben egy kávézó. A személyzet most pakolta ki az asztalokat, székeket.
– Nézze! Ott az öregasszony, ő lakik a harmadikon.
Idős hölgy, kutyákat vezetett pórázon. Néha a kutyák útja keresztezte egymást, szét kellett a pórázokat választani.
– Csak ez az egy bőröndje van?
– Igen.
– Na jó, most akkor magára hagyom. Majd a többit később megbeszéljük.
Gladys kipakolta a ruháit. Körülnézett. Ágy, íróasztal, szék, tévé. Szekrény, kis hűtő. Nem nagy, de neki megfelelt. Még egy ajtó. Benyitott. Ó, külön vécé. Van itt minden. Tetszett neki a lakás, a szobája. Mostantól ez lesz az új élete.
***
Este megismerte a család többi tagját is. A nappaliban ültek, és a háziasszony bemutatta őket. Stefan Seiller – idősebb, őszes hajú, rövid bajuszú, keszeg emberke –, és a fiatal Seiller fiú, Ronald.
Kezet nyújtottak. Méregették Gladyst. A lány zavarban volt. Hogyan tovább? Ronald észrevehette, mert rögtön tegeződéssel nyitva a segítségére sietett.
– Ez a mi kis családunk. A papának transzportcége van, de gondolom, ezt már tudod. A papa irodája ott elöl, jobbra a nagy ajtó. Tilos a bemenet. Csak engedéllyel, mint a pápai audiencia. Szerénységem. Egyetemre járok, építészmérnöki szakra. Hallom, te is oda jelentkeztél.
– Igen, de biológiára.
– Hát, akkor sorstársak leszünk. Nem kell tőle félni. Az egész ülőgumók kérdése.
A mama közbevágott.
– Sokat beszélsz, Roni. Nos, ez a családunk. Gondolom, fáradt lehet, visszavonulhat, Gladys.
Látszott, itt a mama viszi a prímet, övé az utolsó szó joga. És ebben a családban ez a jogerős.
***
Hétfő, az első munkanapja bevásárlással kezdődött. Na, az egy érdekes dolog volt. Már a kocsi is, amivel útnak indultak a ház asszonyával. Bevásárlókocsi, az még rendben lenne, de ilyen óriásit ő még életében nem látott. Lehet, hogy a Seiller családnak külön gyártották megrendelésre…
Sétáltak a Kärtner strassén, majd következett a Graben, végül a Julius Meinl.
– Figyeljen, mert legközelebb egyedül fog jönni!
Ezt a boltot még csak a televízióban, újságokban látta, és most tessék, itt van ő is!
Az eladók köszöntek, nevet is mondva hozzá. Úgy látszik, ismerhették a Seiller családot. Otthon a mamával ők is jártak vásárolni. A Billába, Hoferba, és volt még egy Spar is a közelükben. A helyeket váltogatták. A kiválasztott mindig az a bolt volt, ahol éppen akcióztak. Úgy látszik, ez itt nem játszott szerepet. A bevásárlókocsit telepakolták.
Sok! Szerinte mindenből túl sokat vettek. Ki fogja ezt megenni? Megromlik, aztán mehet a szemétbe. Ha volt is valami akciós termék, a főnökasszonya nem azt kereste. Direkt nem azt? Ki tudja. A fizetés kártyával történt, és az eladók segítettek csomagolni. Szép napot kívánva búcsút vettek a bolttól. Talán hagytak a Meinlben másnak is valamit…
Hazafelé újra a Graben. A lány húzta a bevásárlókocsit. Hova a fenébe fogják ezt a sok mindent pakolni?
– Nézze, nézze csak azt a kosztümöt a kirakatban! – mutatott egy sötétkék ruhára Johanna.
Megálltak. Nézték. Szép volt. Az ára is. Vagy négy hónapig kellene dolgoznia, hogy meg tudja venni. Ha megvásárolná. Ha egyáltalán. Nem merné hordani, olyan drága. Ez a veszély mostanában nem állt fenn.
A főnökasszonya nézegette a kosztümöt, mit kosztümöt, ruhakölteményt!
– Megfogott. Ez megfogott. Délután visszajövök, megnézem közelebbről, csak addig el ne vigyék!
Nem hinném, hogy kapkodnának érte, már csak az ára miatt sem, gondolta Gladys.
Hazaértek. Jó hogy volt a házban lift, különben hogy vitték volna fel a negyedikre, amit vásároltak? A lány csak remélte, nem sokszor van itt üzemzavar, mert akkor feladja a leckét, ha a kocsit a negyedikre kell cipelnie.
– Tud főzni?
– Hát, nem igazán. Miért?
Gondolta magában, erről nem volt szó, hogy főznöm is kellene.
A ház úrnője olvashatott a gondolataiban, mert elmosolyodott.
– Nem a családnak, de ha délután megéhezik valamire, összeütheti a konyhában. Csak aztán tessék rendesen elrámolni. A családnak különben a bejárónő főz. Az is hol van? Már rég itt kellene, hogy legyen.
***
Egy hónapja dolgozott a Seiller famíliánál. Megkapta az első fizetését is. Takarékbetétet nyitott. Gyűjteni fog. Itt nem sok mindenre kell költenie. A munkát betanulta. Egy-két hibát csinált az elején, amit aztán Johanna Seiller szigorúan kijavított. Kemény asszony, de nincs problémája vele. Itt ő az úr, illetve az úrnő. Nő létére ő hordja a nadrágot.
Az egyetemet is látogatta szorgalmasan. A munkaideje rugalmas, és ez jó volt, mert be tudott járni az előadásokra. Néha késő este vendégek voltak Seilleréknél. A háziasszonya mindig megkérdezte, lenne-e ideje egy kicsit túlórázni? Ezt extrán fizették, nagyon pontosan. Johanna precíz volt, szigorú, de korrekt.
A férjét Gladys ritkán látta. Ha itthon volt, állandóan a dolgozószobájában tartózkodott. Takarítani is csak az ő jelenlétében volt szabad. Nehogy ellopja a golyóstollbetéteit. A Ronald fiú – vagy Roni, ahogy a mama becézte – szimpatikus srác volt. Néha, mikor takarított, porszívózott, lopva nézegette a lábait. Ő úgy tett, mint aki nem veszi észre, de azért formaköténykéjében kicsit mélyebbre hajolt, mint ahogy a munkája ezt éppen megkövetelte volna. Arra vigyázott, a mama ne legyen a közelben…
Ma este írni fog az anyjának. A héten kétszer telefonált, de a levél mégiscsak más.
***
Vasárnap délután sétált a Kärtner strassén. Lejött fagyizni. Nem ült be az olaszhoz, tölcsérbe kérte, elvitelre. Nem szerette a nagy kelyheket. Sok a körítés és drága. Meg különben is, így ő választ, azt rendeli, amihez éppen kedve van. Szép az idő. Vénasszonyok nyara. Ugyan a Napot nem látta, takarták előle a magas házak, de ezt már megszokta. Ha honvágya volt a Kärtner után, kiment a teraszra, onnan messzire ellátott, nem zavarták a magas épületek. A teraszról látta este a holdat, csillagokat. Megengedték. Akár ki is ülhetett, ha akart.
Nézegette a kirakatokat. Szépek a ruhák, és vannak olcsó boltok is annak ellenére, hogy ez a Kärtner strasse. Na, itt a cipőbolt. Bally cipő. Már pár napja szemezett egy szép sportcipővel. Jobban mondva, sportos cipővel. Le van értékelve. Annak ellenére, hogy ez egy márkás cipőbolt, nem drága. Holnap bejön, felpróbálja. Ha jó, passzol, megveszi.
Csak addig el ne vigyenek! A cipő megrázta a fejét – már ha lett volna neki ilyen. Várni fog rá holnapig. Tovább sétált. Rengetegen voltak a sétálóutcán, mint minden vasárnap délután, ha szép az idő. És ma az volt. Sokan ültek a kirakott asztaloknál. Kávéztak, fagylaltoztak, beszélgettek.
Ha akarna, ő is leülhetne akár a legelőkelőbb kávézóban is. Egy kávét meg tudna engedni magának. Ha akarná. De nem akart. Azért eljátszott a gondolattal. Valahol elöl dél-amerikai zenét játszottak. Négy ponchóba öltözött barna férfi pánsíppal, gitárokkal. Körben álltak, még táncoltak is, ha a ritmus úgy kívánta. Gladys egy darabig hallgatta őket, aztán az órájára nézett.
Gyerünk haza! Haza, a kis szobájába. Még estig tanulni akart valamit.
Könyveivel kiült a teraszra. A Seiller családot nem látta. Nem lehettek itthon, de különben sem ültek ki szinte soha a teraszra, csak ha éppen vendégek voltak itt. Leült a kényelmes, fonott kerti székek egyikébe. Lábát felrakta, előtte kóla, könyvek. Csendélet.
Lassan alkonyodott. Valahol a Kärtner strassén Simon&Garfunkelt játszottak. Becsukta a könyvet. Elment a korlátig, lenézett. Utcai zenész. Hosszú hajú fiatal srác. Ennek a hangja hallatszott fel a teraszra. Páran körbeállták. Néha dobtak a fiú előtt heverő gitártokba pár schillinget. Az köszönte, és anélkül, hogy kiesett volna a ritmusból, tovább játszott.
Ingyen koncert vasárnap délután.
***
Az egyetem valóban nem nehéz. Ahogy a Seiller fiú mondta: ülőgumók kérdése. Vagyis be kell járni az előadásokra. És ő bejárt szorgalmasan. Szinte alig kellett otthon utána tanulnia. Délutánonként a teraszon olvasott, jegyzetelt. Alkalmanként társasága is akadt, mint például ma is: a Roni fiú. Ő is tanult. Egymást nem zavarták. Nagy a terasz. Elfértek. Néha beszélgettek, vitatkoztak. Sokszor ezek a viták késő estébe torkollottak. Roni szimpatikus volt, és ő sem lehetett a Seiller csemetének közömbös. Érezte.
Este lett. Becsukta a könyvét, kisétált a korlátig. Lenézett. Az idős madám a harmadikról a kutyáival. A szokásos esti sétájuk. A vécézős, elalvás előtti.
– Kérsz kólát?
A fiú a háta mögött állt, kólával a kezében. Az egyiket a lánynak nyújtotta, csak úgy, pohár nélkül. Könyököltek a korláton egymás mellett. Összeért karjuk. Gladys megborzongott. Besötétedett. Hűvösödött. A srác a derekára tette a kezét.
– Fázol?
– Kicsit…
S ha már ott volt az a kéz, hagyta, hogy melegítse…

...

Formátum: 13,5 x 21,5 cm
Oldalszám: 156
ISBN: 978-3-99064-560-4
Megjelenés időpontja: 2019-10-07
Átlagértékelés : 5
 4.470 Ft
 2.690 Ft

Tavasz-tipp