A másik oldal

A másik oldal

Betegségem története (2012–20…)

Pogány A. Ferenc



Formátum: 13,5 x 21,5 cm
Oldalszám: 68
ISBN: 978-3-99064-297-9
Megjelenés időpontja: 2019-06-18
Korhű beszámoló a magyar egészségügy berkeiből egy hosszú, ám szerencsés végkifejletű betegségsorozatból felgyógyult páciens tollából. Érdekességek, kérdések és válaszok egy kötetben...
Amikor meglátott, csillogott a szeme, izgatottan erőlködve felült, és azt kérdezte:
– Ugye most nem halok meg!? Most már mehetünk haza?
Az élettársával együtt az ágy lábától én jobbra, ő meg balra ugrottunk a feje közelébe. Először az élettársa tudott megszólalni, miközben gyöngéden magához húzta a fejét.
– Ugyan, mi sosem halunk meg – szólt sírástól elcsukló hangon.
Én némán álltam ott. Láttam az aszott karján a doktornő előző éjszakai infúzióinak sikertelen próbálkozásait.
Amikor végre többé-kevésbé lenyugodott, megszólalt a szomszéd ágyban fekvő beteg.
– Képzeljék, a Pista bácsi egész éjjel hangosan kurjongatott.
– Miért kurjongattál? – kérdeztem tőle.
– Ilyen kedvem volt – válaszolta egykedvűen.
Aznap be kellett mennem a munkahelyemre egy fontos tárgyalásra.
– Holnap délután visszajövök – búcsúztam el tőlük.
Másnap épp készülődtem, hogy induljak a kórházba, mikor csöngött a mobilom. Az élettársa volt.
– István elment.
És zokogásba fulladt a hangja.
Idáig jutottam a visszaemlékezésben, amikor egy hang a nevemen szólított.
– Kész van a lelete – szólt az üvegfal mögött ülő doktor. – El lehet vinni.
A legközelebbi alkalommal, amikor rendelt, Orosz doktor úrnak megmutattam a leletet. Elégedett lehetett a végeredménnyel, mert így kommentálta:
– Ezzel megvolnánk, mit szólna egy MRI-beutalóhoz?
Ez már az asszisztensnőjéhez szólt.
– Kérdezzük meg, milyen időpontot kaphatunk egy páciensünk részére.
Az asszisztensnő telefonált valahova, majd így szólt:
– Mához két hétre tudják fogadni, délelőtt 10 órakor, megfelel ez az időpont önnek?
Az igenlő válaszomat nyugtázta, egyeztetett a telefonban várakozóval. Letette a telefont, kiállította a beutalómat, aláíratta a doktor úrral, aki e szavak kíséretében adta át nekem:
– Lassan meg kellene beszélnünk, hogy operációt választana, vagy izotópos kezelést.
Visszaemlékezve a nyaki operálásaimra és főleg az első ébredésemre, én a műtét mellett döntöttem volna.
– Konzultálok a főnökömmel és a sugárterápiás kollégámmal, majd az újabb vizsgálat eredményét meglátva eldöntjük a teendőnket.
A megadott időpont előtt 10 perccel korábban ott voltam a vizsgálat helyszínén, az Üllői úti maszek rendelő előtt. Ez a rendelő történetesen a Maléter laktanya magasföldszintjén helyezkedett el. A boltíves kapubejárattal szemben a jobb oldalon ki volt táblázva a pár lépcsőfokkal megközelíthető üveges ajtó, melyen keresztül be lehetett jutni a rendelőintézetbe. Amíg ráérősen felcaplattam a magasföldszinti pihenőre, eszembe jutott egy korábbi élményem, ami ezzel az épülettel volt kapcsolatban. Korábban majdnem szemben, a bal oldalon volt egy hatósági engedélyezési ügyem, amihez kocsival jöttem. Nagy nehezen a Tűzoltó utcában sikerült egy parkolóhelyet találnom. Majdnem az Üllői útig gyalogoltam, mire találtam egy parkolójegyet árusító automatát. Lusta voltam visszagyalogolni a kocsimhoz, gondoltam, ha ideeszi a rosseb a jegyellenőrt, bemutatom a megváltott parkolójegyemet. Nos, dolgom végeztével már messziről láttam a piros mikuláscsomagot, ami a büntetést tartalmazta. Nem ragozom sokáig. A jegyellenőrt a föld nyelte el. Beküldtem postán az érvényes parkolási jegyemet – visszakaptam egy sokkal nagyobb összegről szóló csekket, mondván, azóta az eltelt időszakot is meg kell fizetni.
Elértem a rendelőintézeti üvegajtót. Becsöngettem és vártam. Várakozás közben jutott idő az ajtó sarkába elhelyezett apró betűs felirat elolvasására: „Nem kell csengetni”. Benyitottam a dupla szárnyas üvegajtón. Nyitva volt.
Rajtam kívül még két-három páciens lézengett az előtérben. A beutalómat odaadtam az ajtótól balra elhelyezkedő pult mögött ülő kisasszonynak, majd engedelmesen helyet foglaltam a már ott várakozók között. Időnként új páciens érkezett. A páciens becsöngetett, majd várt. Jobb esetben észrevette az ajtó sarkában elhelyezett írást, benyitott. Rosszabb esetben nem vette észre a kiírást, látva a tejüveg mögött lévő sziluetteket egyre sürgetőbben csöngetett, míg végül a kisasszony a pult mögül kikászálódott, és „nem látja, hogy nyitva van?” szöveggel kinyitotta előttük az ajtót. Az ott lévő emberek szinte drukkolni kezdtek, hogy kinyitja a következő páciens az ajtót, vagy kikászálódik a kisasszony a pultja mögül. Én megnyugodtam: nem csak én vagyok figyelmetlen.
A páciensek egyre gyűltek, míg végül az utolsó ülőhely is elfogyott. Ekkor a nevemen szólított egy időközben az előtérbe lépő nővérke. Rövid adategyeztetés után végre bejuthattam a vizsgáló folyosójára. Innen ráláttam az üvegezett ajtó mögött elhelyezkedő vezérlőpultra.
– Erre tessék jönni – szólt az iménti nővér.
Az ajtó mögött megpillantottam az MRI gépet.
– Tessék, itt van két füldugó – nyújtotta felém a két apró habszivacshengert. – A készülék meglehetősen zajos – tette hozzá.
Egyébként az MRI berendezés teljesen hasonló volt, mint egy CT. Hanyatt feküdtem a készülék ágy részén, miután gondosan elhelyeztem a füldugókat, és máris bekerültem a gép boltíves része alá.
Itt aztán valóban elszabadult a pokol. A gép olyan hangokat adott ki, mintha meg akarna szakadni. Zakatolt, nyögött… majd hirtelen néma csend lett, hogy újult erővel rákezdjen a zakatolásra. Ez felváltva hol mélyebb, hol magasabb hangon ismétlődött, amíg egyszer csak bejött a nővérke és kiengedett a gépből. Mire felkászálódtam a fekhelyemről, a doktor elkészült a leletemmel, és már mehettem is a dolgomra.
Orosz doktor úr némi meglepetésemre közölte a következő találkozásunk alkalmával:
– Eldöntöttük, hogy sugárterápiás kezelést fogunk alkalmazni.
Majd mikor a meglepett képemet látta, így folytatta:
– A kollégáimmal lefolytatott konzultáció azt eredményezte, hogy az operáció, majdnem fejen állva, túl nagy megterhelés volna önnek ilyen idős korban. Már beszélt is a kollégám a Kékgolyó utcában a professzor úrral, és ha elfogadja, megírom a beutalót.
– Ön a doktor, nekem az a dolgom, kövessem az utasításait.
Így aztán beutalót kaptam a Kékgolyó úti onkológiára 2015. január 15-én 8 órára.
Nem mondhatom, hogy repestem az örömtől. Ezt azt intézményt én a rákos betegekkel – a halálos betegekkel – azonosítottam.
Óvatlan voltam, kocsival mentem. A Kékgolyó utcában nem találtam parkolóhelyet. Megkerültem az egész kórháztömböt, majd ismét a Kékgolyó utcába jutottam.
– Még jó, hogy idejében indultam el, mert miközben itt körözök, már csaknem elkések.
Végül is a Ráth György utcában találtam egy elég rossz parkolóhelyet a mellékbejáratnál, félig felálltam a járdára. Ezen azután elgondolkoztam, amíg a kórház mellékbejárata felé tartottam.
– Nem volna öröm, ha már az első napon a kocsim hűlt helyét találnám meg.
Közben odaértem a Ráth György utcai portásfülkéhez. Megkérdeztem az ott ülő embertől:
– A sugárterápia-osztályt hol keressem?
A portás kijött.
– Ott, az a felállványozott épület – mutatta az első épületet. – A II. vagy a III. emelet. Ott már útba igazítják.
Megköszöntem, és hamarosan egy lift előtt találtam magamat az épületben. Felmentem a III. emeletre. Ott egy üvegkalitkában ülő hölgyet találtam a folyosón.
– Ágostoni professzor urat keresem a sugárterápiáról.
– Itt nem található ilyen nevű doktor. Én ilyen nevű doktort nem ismerek, de a sugárterápia egy félemelettel lejjebb talál­-
ható.
Lementem a lépcsőn, és valóban ott találtam a liftajtó mellett egy táblát, „Sugárterápiás osztály” felirattal. Tétován elindultam a zegzugos folyosón, amíg szembetalálkoztam a folyosó kanyarulatában egy fehér köpenyes doktorral.
Neki tettem fel a kérdést:
– Ágostoni professzor urat keresem.
– Itt, kérem, ilyen nevezetű orvos nem található.
– Ez nem a sugárterápia?
– Ez a sugárterápiai osztály, de itt ilyen nevű doktor nem található.
– Pedig nekem ezt írta fel Orosz doktor úr – bizonygattam.
– Nézzük meg a beutalóját! – javasolta az orvos.
Elővettem a beutalómat és elolvastam a nevet: „dr. Ágasfai Péter”.
– Az mindjárt más… Ez én vagyok – vette a kezébe a beutalómat. – Kérem, foglaljon helyet a folyosón egy padon, megkeresi egy kolléga, és majd az útba igazítja.
Talán egy negyedóra múlva valóban megállt mellettem egy fehér köpenyes doktor.
– Kliton doktor vagyok, én fogok foglalkozni önnel. Először is nem itt kell jelentkezni, hanem a felvételin, a központi épületben. Tudja, a Kékgolyó utcai főbejáratnál kell bejönni. Ott a betegelosztónál jelentkezik; amire felveszik, én is ott leszek a pincében a 26-os szobában.
Leballagtam az Onkológiai Intézet Kékgolyó utcai főbejáratához.
Ezen a lépcsőn nem tudnának a mozgássérültek felmenni – állapítottam meg a főbejárathoz érve.
Az előcsarnokban hatalmas tömeg fogadott. Visszagondolva az első itt töltött időmre, soha ilyen sokan nem voltak a felvételi pultnál. Egy nővérke igyekezett úrrá lenni a tömegen. Én is besorakoztam hozzá, s amikor sorra kerültem, megnézte a papírom, húzott egy sorszámot és türelmesen elmagyarázta, hogy üljek le, ameddig ki nem írják a sorszámomat és a munkaasztal számát, ahol jelentkezni kell. A munkaasztalok félkörívben helyezkedtek el az előcsarnok egyik felében. 10 pult mögött dolgozott 1–1 hölgy. Talán félórás várakozás után sorra kerültem. Átadtam a beutalómat. A hölgy felírta az adataimat, majd kiállított egy kartonpapírt és így szólt:
– A jobboldali üvegajtón át kell bemenni az udvari folyosón, a folyosó közepe táján van a pincelejáró.
A pincében 1 személyzeti lift és 2, a páciensek számára rendszeresített lift állt rendelkezésre. E pillanatban olyan tumultussal találtam szemben magamat ezen a folyosószakaszon, hogy úgy döntöttem, a lépcsőn megyek le. A pincébe leérve keresztfolyosón megálltam, az imént a földszinten látott liftajtókkal szemben. A keresztfolyosó végében üvegajtó nyílt a vizsgálóhelyiségek körfolyosójára. A tömeg itt sem volt kisebb, mint az előcsarnokban. A baloldali folyosórészen megláttam a számozás elejét, és elindultam a növekvő számok irányába. Nem kell mondanom, a számok visszavezettek a bejárati üvegajtóhoz, amint a körfolyosót bejártam. Az üvegajtóval majdnem szemben volt a 26-os szoba.
Nemsokára kinyílt Kliton doktor ajtaja, kijött rajta egy nővérke, és beszedte a frissen érkezett betegek papírjait.
Kliton doktor a 30-as, 40-es éveinek derekán járhatott. Udvariasan hellyel kínált, átnézte a magammal hozott papírokat, addig én átnéztem a szoba berendezési tárgyait. Ezek a szokványosak voltak. Egy íróasztal székkel a doktor részére, egy az asszisztensnőjének a szokásos komputerrel, nyomtatóval, egy vendégszék, valamint egy gurítható hordágy a sarokban.
– Most meg fogom vizsgálni – szólt, miután áttanulmányozta a papírjaimat. – Kérem, vegye le a nadrágját, és támaszkodjon a hordágy végére!
És már húzta fel a gumikesztyűjét.
Ezután megvizsgált, s miközben én felöltöztem, közölte:
– Ha önnek is megfelel, kiállítok egy beutalót az itteni CT-hez.
Miután bólogattam helyeslésem jeléül, felhívatta az asszisztensnőjével a CT-vizsgálót.
– Jövő héten hétfőn 9 órakor megfelel?
– Igen.
– Akkor megírjuk a beutalót. Itt a pincében, a 16-os szobában kell jelentkezni. A jövő héten a vizsgálat után találkozunk – búcsúzott el tőlem.
Hétfőn, okulva az előzményekből, villamossal mentem. Kliton doktor beutalóját átadtam a szerintem 17 éves korú fruskának, aki a CT-ben volt a nővér. Miután eltűnt a rendelőben, előkerült egy kancsó vízzel és egy pohárral a kezében.
– Ezt, kérem, szép lassan iszogassa meg! – mondta, majd otthagyott.
Legközelebb egy óra múlva méltatott figyelemre.
– Látom, szépen halad – mondta a korsóra nézve, ami már csaknem üres volt.
Elvette a korsót és a poharat, majd a „Vetkőző” feliratú helyiségbe vezetett be.
– Kérem, vetkőzzön le, csak az alsónadrág maradhat.
Azzal eltűnt a szomszéd helyiségben.
Majdnem kész voltam, amikor rám nyitotta az ajtót.
– Mehetünk a vizsgálatra? – kérdezte. – Kövessen!
A CT-t már ismerősként üdvözöltem. Felfeküdtem az ágyrészére, és hallgattam a gép halk zümmögését. Egyszer csak odajött hozzám az idősebbik asszisztensnő.
– Mondta Kliton doktor úr, hogy a tájoláshoz négy pontot ki kell jelölnünk, méghozzá tetoválással? Az marad legmegbízhatóbban meg a testén. Korábban festést alkalmaztunk, de az nem vált be – tette hozzá magyarázatképpen.
– Nem mondta, de csak csinálják nyugodtan, én fakír vagyok.
A pontok kijelölésénél le kellett húznom az alsónadrágomat, egészen, míg a fanszőrzetem kilátszott. A 4 pontot kijelölte a nővér a műszerrel, bejelölte, aztán közölte:
– Végeztünk, fel lehet öltözni. Kliton doktor megkapja az eredményt a hálózaton keresztül.
Megvártam a doktor urat. Az eredménnyel elégedett lehetett, mert így kezdte a beszélgetésünket:
– Most már csak az van hátra, hogy a gold markereket fel kell rakni. Ha megfelel, itt találkozunk mához egy hétre, 10 órakor.
Így aztán egy hét múltával ott voltam a rendelője előtt. Eleinte semmi mozgást nem tapasztaltam a doktor szobájában, beadtam az 1-es szobába a papírjaimat, miután ennyi idő alatt kitapasztaltam, hogy a két rendelő együtt dolgozik.
Megjött Kliton doktor, és én megnyugodva láttam a papírjaim átadását a doktor asszisztensnőjének.
Pár perc múlva behívott a doktor.
– Most fel fogunk helyezni 3 gold markert. Kérem, foglaljon helyet a 3-as szoba előtt, majd fogja hívni a nővér.
Néhány perc múlva név szerint szólított a már ismerős nővér, akinek beadtam a papírjaimat az 1-es szobába. A szobába belépve láttam, hogy a szobák egymásba nyíló ajtókkal vannak ellátva.
– Kérem, vegye le a nadrágját… Az alsót is! – közölte a nővér. – Most érzéstelenítő injekciót fog kapni – tette hozzá.
Az injekciókat mindkét combom belső felébe kaptam. Amint ezzel végzett, a nővér eltűnt az 1-es szoba irányába, még búcsúzásként visszaszólt:
– Öltözés után kint a folyosón várjon, amíg be nem szólítom.
Néhány perc után a 3-as szoba ajtajában tűnt fel. Ebben a szobában külön vetkőzőhelyiséget alakítottak ki a szoba légteréből, melybe egy ajtón keresztül lehetett bejutni.
– Kérem, vetkőzzön le… A zokni maradhat – közölte.
Engedelmesen levetkőztem, majd átmentem a nagyobb szobába. Itt a már Dél-pesti Kórházból ismerős nőgyógyászati szék fogadott, és a nővér.
– Kérem, üljön fel a székre, és rakja fel a lábait a karfára, le fogom fertőtleníteni a combtöveit.
Felkászálódtam a székbe, széttártam a lábaimat. Mint egy rossz kurva – gondoltam, de nem volt időm sokat gondolkozni, mert a nővér felcsattant.
– Tolja lejjebb a fenekét! Még lejjebb… Még!
Amikor már úgy éreztem, szétszakad a lágyékom, megszólalt a nővér:
– Úgy, most fertőtlenítem a combtövét.
Azzal beült egy székre a széttárt lábaim közé, és akkurátusan bekente az alfelemet valami barna színű folyadékkal. Amikor ezzel végzett, megszemlélte a művét és így szólt:
– Maradjon így, rögtön jön a doktor úr.
Azzal eltávozott a szomszéd helyiségbe.
Ennél megalázóbb pózba férfiember nem kerülhet. Meztelenül, hanyatt fekve, a lábaim széttárva… magamra hagyva. A mai napig is csak a kiszolgáltatottságot vélem felfedezni, amikor visszagondolok rá.
Legalább a Dél-pesti Kórházban a nővérke sanda pillantásai kísértek folyamatosan, amíg megérkezett a doktor.
Egyszer csak amerről távozott a nővér, azon az ajtón belépett Kliton doktor, és egy szemmel láthatólag gyakorlati idejét itt töltő medikus. A doktor megszemlélte a nővér által visszahagyott művet, azaz a pucér, fertőtlenítőszerrel bekent fenekemet, majd így szólt hozzám és a medikushoz:
– Most egy műszerrel feljutunk a végbélnyíláson keresztül a prosztatáig, miközben monitoron követjük a műszer útját.
Kesztyűt húzott, és rutinos művelettel bedugta a végbelembe a hasonló műszert, mint amit Orosz doktor használt a Dél-pesti Kórházban. Közben a medikusnak magyarázta, mit lát a monitoron.
– Ez a prosztata, most elhelyezzük a gold markereket.
– Hány darabot kell beágyazni? – kérdezte a medikus.
– Hármat… Itt jó lesz. Most egy kicsit fájni fog.
A jól ismert csattanást hallottam, és valóban, nem elviselhetetlenül, de éreztem a fájdalmat.
– Most már csak kettő következik – szólt hozzám.
– Itt nem jó, túl vékony – mutatta a monitort a medikusnak.
Végül mind a három a helyére került.
– Kérem, ha a nővér rendbe rakta és felöltözködött, jöjjön be a rendelőmbe! – búcsúzott, és már ki is viharzott a kezelőből.
A rendelőjében hellyel kínált. Kitöltetett velem egy sokszorosított formanyomtatványt, ami arról szólt, a gold markerek behelyezésekor milyen fájdalmaim voltak. Én az igazsághoz híven azt közöltem, hogy a Dél-pesti Kórházban az anyag kivételénél valamivel kevésbé fájt. Én azt gondoltam, miután ott az érzéstelenítést közvetlenül a prosztatámba kaptam, ezért volt ott kisebb a fájdalom. Mivel ilyen rubrika nem volt, megelégedtem azzal, hogy nem volt elviselhetetlen a gold marker behelyezése.
Míg kitöltöttem a nyomtatványt, addig az asszisztensnő tisztázta a besugárzó fogadókészségét, amit a doktor így közölt velem:
– Április 7-én kezdhetjük a sugárkezelést, ha jó önnek is.
– Igen, jó.
– Akkor április 7-én 10 órakor találkozunk – búcsúzott a doktor.

Április 7-én ott voltam a rendelőintézet előtt. Kitöltött néhány papírt, hozzácsapta a leleteimhez.
– Ide megyünk a folyosó végére… Itt foglaljon helyet!
Majd bekopogott az ajtón. Talán két-három perc múlva kijött a szobából, s mint aki jól végezte a dolgát, szó nélkül elment mellettem a folyosón a rendelője felé.
Én meg csak úgy ültem kukán, nem tudva, hogy mitévő legyek. Egymás után jöttek a páciensek, valamit bedobtak az ajtón kialakított, levelesládához hasonló résen. Valamikor a harmadik vagy a negyedik bedobó páciens után felkászálódtam, és én is bedobáltam a papírjaimat. Elég nehezen tudtam belepréselni, de végre mikor sikerült az utolsó papírt is eltüntetnem. Épp mikor elégedetten a helyemre akartam menni, kinyílt az ajtó, és egy nővér állt a papírjaimmal a kezében. Még le sem tudtam ülni, így mindjárt kiderült, hogy én voltam a tettes. A nővér rám nézett, és visszaadta a papírjaimat e szavak kíséretében:
– Most ezt nem kérjük, majd név szerint szólítjuk.
Azzal visszavonult a szobájába. Én megnyugodtam, mondván, mindent megtettem, ami tőlem telhetett, beletörődve vártam soromra. Úgy félóra eltelt az iménti „incidens” után, amikor név szerint szólítottak. Időközben megfigyeltem, hogy számokkal hívták be a betegeket, felváltva a folyosó végén kiöblösödő tér felőli kettős bejárati ajtón. A kiszélesedő öbölben vagy két-három szék után helyezkedett el a CT, ahol a tetkómat megkaptam.
Miután név szerint szólítottak, kinyílt a hozzám közelebbi ajtó, és az egy alacsony, negyven körüli nővér beinvitált.
– Kérem, vetkőzzön le, csak az alsónadrág és a zokni maradjon!
Azzal a nagy szobába nyíló ajtón távozott.
A szűk kis öltözőben nehézkesen levettem a felsőruháimat. A nővér megint név szerint szólított. A nagy szobában egy üvegfallal elválasztott helyiség volt, ahol az üvegfalon át látszott a gép vezérlőpultja, ami előtt egy kezelő-asszisztensnő ült. Bizonytalanul megálltam, ekkor kijött a pult elől, és kedvesen útba igazított.
– Az ajtón be kell menni a folyosóra, és a folyosón végig, amíg meg nem találja a gép kezelőjét.
Az ajtó mögött egy folyosó volt, leválasztva egy fallal, aminek a végén már látszott a gép a nagy szoba közepén. A nagy szoba végén fogas és egy asztal helyezkedett el, különböző felszerelési tárgyakkal.
A gép kezelője az a nővér volt, aki beinvitált. Kedvesen felsegített a gép ágyrészére. A gép, amelyen feküdtem, felemelkedett és a karja felém lendült, majd megállt.
– Kérem, húzza lejjebb az alsónadrágját, mert így nem látom a tetovált pöttyöt – közölte. Most értettem meg a tetoválási pontok jelentőségét: ehhez tájolja be a sugár irányát. Néhány mozdulattal eligazgatta hanyatt fekvő testemet. Úgy látszott, kivívtam a megelégedését, mert így szólt:
– Én tíz percig, a kezelés időtartamáig kint leszek, aztán visszajövök. Kérem, addig ne mozogjon!

Ez is tetszhet Önnek :

A másik oldal

Csillag Virág

Álomvilág

A szerző további könyvei

A másik oldal

Pogány A. Ferenc

A másik oldal 2.

Könyvértékelés:
*Kötelező mezők