Egy diszlexiás-diszgráfiás gyógypedagógus története

Egy diszlexiás-diszgráfiás gyógypedagógus története

Maulbeck Petronella



Formátum: 13,5 * 21,5 cm
Oldalszám: 82
ISBN: 978-3-99107-561-5
Megjelenés időpontja: 2022-01-17
Egy sajátos nevelési igényű, tanulási problémákkal küszködő kamasz útja a "bélyegtől" a felnőttkori harmadik diplomáig.
Előszó

Már több éve érlelődik bennem, hogy megírom saját történetem az oktatási rendszerben, munkában és az életben. Érdekes tény, hogy mikor eljátszadoztam a gondolattal, mindig egy szerelmi válságon mentem keresztül, s ez most sincs másképp. Talán az, hogy a kedves volt párom azt vágta a fejemhez, hogy nekem semmi életcélom nincs, csak vagyok… Elkezdtem ezen gondolkodni, hogy tényleg, ez a sok erőfeszítés, amin az életemben átmentem, ez semmi, nem látszik, mi is az életcélom. Hát nem látja a környezetem, mi az, és hogy ez az egy elég, nem kell több, mert boldoggá tesz? Lehet-e szebb életcélja egy embernek, egy gyógypedagógusnak, minthogy mindennap azzal a tudattal kelhet fel, hogy segít a sorstársain, segít nekik példát mutatni, hogy igenis ki lehet törni a megbélyegzésből, én igenis átérzem, min mentek keresztül? Szerintem nem. Igen, az az életcélom, hogy segítsem a sorstársaimat, hitet adjak számukra, hogy van további lehetőség, és igen, ez boldoggá tesz. Igen, még nagyon sok célom van a pályámon belül, ami egy élethivatás is egyben. Sajnálom, ha ezt valaki nem látja, vagy nem tartja fontosnak, de ez kellett ahhoz, hogy ez a könyv, amit ma elkezdtem írni, megszülethessen. Ki lesz-e adva? Ki tudja? Ki tudja, valakit érdekel-e az, amit meg akarok osztani veletek, de ha meg sem próbálom, már vesztettem.
Nos, akkor legyen a következő célom, hogy megszülethessen ez a könyv, eljusson sok-sok diszlexiás-diszgráfiás gyerekhez, felnőthöz, és motivációt nyerjenek belőle!
Tarts velem, ha kíváncsi vagy!


Kisgyermekkor

Nagyon szerencsésnek mondhatom magam: egy szerető család második gyermekeként születtem egy kis faluban. Mivel személyazonosságomat nem szeretném kiadni, a lakhelyem legyen Regefalva (egyik kedvenc sorozatom alapján), a nevem pedig legyen a bérma-keresztnevem, amelyet akkori barátom választott nekem, azóta sem használtam: Blanka. Tehát második gyermekként születtem, van egy bátyám, Erik, aki az egyik példaképem az életben, ezért még nagyon sokat fogtok róla hallani már az elején. Mi úgy éltünk, hogy édesanyám, Angyal – szakmája szerint bolti eladó –, aki ekkor otthon tartózkodott gyesen, általában a faluban dolgozott több kisebb boltban. Édesapám, Tóni, a helyi erdészetnél dolgozott, ő volt a kenyérkereső, ő tartotta el a családot. Mi a mama házában éltünk – ott élek ma is.
Felnőttfejjel visszagondolva azt mondanám, hogy egy átlagos életet éltünk: nem voltunk gazdagok, nem voltunk túl szegények sem, mindig megvolt, amire szükségünk volt. Eleven kisgyerek voltam, szüleimnek meggyűlt velem a gondja, és most írhatnám, milyen jókat játszottunk a faluban, de ez nem tartozik szorosan a történethez.
Most jöjjön a szakmai énem visszatekintése a gyerekkoromra. Hoppá, máris mást látok. Látok egy sérült gyermeket a családban, akit mi sosem neveztünk így, és a mai napig nem tartom annak saját testvéremet, Eriket, aki vízfejűséggel született. Ez nekem annyit jelentett, hogy tudtam, bátyám fejét műtötték. Nem szabad megütni, védelmezni kell, kicsit visszahúzódóbb, és anyával gyakran járnak kórházba. Most máshogy látom. Ez természetesen a tapasztalásnak köszönhető és nem annak, hogy máshogy gondolkodnék bátyámról; ő mindig az én pici bátyám marad, akire vigyáznom kell.
Van egy anya – sérült gyermek-kapcsolat azok sajátosságaival; a burokban nevelés, a túlféltés stb. A bátyám nagyon szerencsés: ő ezt a betegséget a legjobb prognózissal hozta le. Az orvosa mindig azt mondta: ilyet egész praxisa alatt nem látott, és mindenhol a bátyám esetével dicsekedett. Ugyanis Erik rendes iskolába járt, leérettségizett, majd szociális munkás lett, jelenleg a mester diplomáján dolgozik. Értitek már, miért is ő a példaképem? Talán annyi gondja maradt neki, hogy ő is diszgráfiás és diszlexiás, mint én.
Tehát életem első pár hónapja… Kb. olyan 8 hónapos lehettem, bátyámnak pont akkor volt egy shuntos műtétje. Anya természetesen mellette volt a kórházban, mi mamával maradtunk otthon, aki mindennap bevitt a kórházba szoptatásra. Apa meg természetesen dolgozott, és munka után ment a kórházba. Ez így ment egy hónapig, majd amikor hazakerültek a kórházból, bátyámra természetesen nagyon kellett vigyázni, hogy semmi fertőzés ne érje, semmi baja ne legyen, így hát kicsit még nélkülöznöm kellett őt és anyát. De nem bánom, hisz’ egy olyan testvérem és anyukám van, amilyen nagyon kevés embernek adatik meg. Nyolc-kilenc hónapos korban egy csecsemőnek sokat kell fejlődnie, el kéne kezdeni gagyogni stb., de az anyai szeretet akkor nem érzékelte ennek hiányát.
Ám mikor anyának már volt rám ideje, elkezdett értem aggódni: ez a lány nem beszél. Miért nem beszél? Talán süket? (Apukám testvére siketként született. Itt szeretném megjegyezni, hogy megszülettem annak ellenére, hogy anyának azt mondták: lehet, hogy Down-szindrómás leszek, mert magas a határérték – ha jó hétben mérték. (Mamám testvére Down-szindrómával született.) Volt már egy beteg fiuk, mégis akartak engem, megtartottak, szerettek és óvtak. Szeretetre neveltek a fogyatékos emberek iránt, hisz’ többszörösen érintett volt a család. Mindig azt mondták: úgy kell mindenkit elfogadni, ahogy van. Még ma is nehezen megy, de meg fogom csinálni, mint mindent az életben.
Hála istennek kiderült, hogy siket nem vagyok, de egészen hároméves koromig nem beszéltem.


Óvodáskor

Óvodába Regefalva kis egycsoportos intézményébe jártam. Amikor én megérkeztem, a bátyám akkor ment iskolába, így nem voltunk együtt. Az óvodában javasolták a logopédust, ugyanis bár már beszéltem, elég pösze voltam. Logopédushoz a közeli város, Kalap helyi gyógypedagógiai intézményébe kellett bejárnunk. Az első évben jó volt, mert volt két fiú, és az egyik papája vitt minket általában.
Az utolsó évben engem is visszatartottak az óvodában. Indok volt elég: túl kicsi vagyok, nem bírnám el a táskát, nincs is meg minden hang, nehéz lenne az olvasás, sőt a logopédus közölte: hétéves kor előbb senkit se küldene iskolába. Így hát maradtam még egy évet. Ekkor már egyedül jártam logopédiára, anya vagy mama vitt a busszal. Gyalogoltunk fel Kalap község „piros iskolájába”, aminek a színe is az volt, de azért hívták úgy, mert a fogyatékosok, a piroslaposok jártak oda. Néha a folyosón ülve elméláztam azon, vajon ezek a gyerekek őrültek, vagy miért vannak ott? Nem értettem; néha olyannak tűntek, mint mindenki más, de néha rosszak voltak vagy kiabáltak.
Volt közülük egy kislány, aki idősebb volt nálam, már iskolás. Az anyukája ott várta mindennap, és ezeken a napokon együtt mentünk haza egy busszal, mert Regefelván túl laktak, egy számomra jelenleg Átkozott helynek nevezett faluban. Ez a lány aranyos volt, kedves és csupa szeretet, olyan volt, mint a Down-os nagynéném, aki az utcánk végében lakott. Nagyon jókat beszéltünk, játszottunk együtt hazafelé, amíg anyukáink beszélgettek. Soha nem fogom őt elfejteni, bár lehet, ő nem is emlékszik rám. Egy csupaszív lány volt, aki feltétel nélkül bízott bennem. Ugye, milyen ritka ez manapság?
Különösebben nem szerettem óvodába járni. Nem tudom, miért, de csak negatív emlékeim vannak, amikor visszagondolok rá. S az élet milyen furcsa: most gyógypedagógiai óvodában dolgozom óvónőként. Az óvónőimre most már szeretettel gondolok, de akkor nem kedveltem őket. Volt olyan, hogy nem keltem ki az ágyból, hogy ne kelljen menni oviba. Vagy hazaszöktem. Anya jött velem szembe, gyorsan bebújtam a farakás mögé, így anya nem vett észre. Aztán nagy cirkuszt rendezett: megy a gyerekért, gyerek sehol. Kerestek mindenfelé, én meg otthon ültem a hintaágyon.
Hát igen, talán említettem már, nem voltam mintagyerek. Vannak még ilyen emlékeim: lelökök gyereket a hintáról; nekilöknek a babaháznak, az egész hátamról lejön a bőr; ledobok egy kisebb gyereket a lépcsőről, mert kinevetett, hogy szerinte csúnyán rajzoltam. Egy szó mint száz: nem voltam jó gyerek. Miért? Talán mert nem értette meg senki, ahogy beszélek, csak anya meg a bátyám otthon. Mert mindenben ügyetlen voltam, csúnyán rajzoltam, nem tudtam énekelni. Minden barátnőm elment iskolába, én meg maradtam…
Tehát nem volt olyan jó az óvoda, de azért túléltem. Nem sok mindent csináltam ott, de otthon igen: több fejlesztőkönyvet „kinyírtam”, amíg anya a bátyámmal tanult, mert én is akartam, hogy foglalkozzanak velem.


Általános iskola

Általános iskolába is a helyi, regefalvi iskolába jártam, amiről annyit érdemes tudni, hogy mivel falusi iskola volt, a falu íratlan szabályai voltak rá igazak: csak az lehetett okos, jó tanuló, akinek az anyukája is az volt, vagy akinek a szülei tehetősek és befolyásuk volt a faluban. Mert ugye Regefalván mindenki ismert mindenkit. Elsőben még szép volt az élet, ennek ellenére – mily meglepő! – iskolába sem szerettem járni; második héten mindent összepakolva mentem haza, hogy én oda többet nem megyek.
„Természetesen” megint volt egy kisfiú az osztályban, aki beszólt, milyen csúnyán rajzolok, és nekilöktem a táblának, majd fogtam mindent, összepakolva hazamentem. Ja, hogy órám volt? Még nem érdekelt.
Igazából a suliban sosem voltam rossz tanuló, de túl jó sem. Anyának feltűnt, hogy cserélek pár betűt, főleg a magánhangzókat. A tanárnő válasza erre ez volt: „másoljon sokat, olvasson sokat, elmúlik”. Ettől fogva anya, aki mindig törődött a gyerekeivel és otthon volt gyesen, mert a bátyám betegségével volt rá lehetősége, mindennap egy oldalt másoltatott velem. Ugye biztosan nagyon örültem neki? Szerintetek használt? Persze, amíg tudtam koncetrálni, de utána nem. Szépen állandó tagja lettem a könyvtárnak is és mindig hoztam egy könyvet olvasni. Rengeteget olvastam, még a misén is én olvastam fel a példabeszédet. Volt, amikor nagyon szépen ment, de ha tévesztettem is, szebben olvastam, mint a pap.
Ahogy a bátyám is idősödött, vele is lettek problémák. Ott is jelzett anya, de vajon milyen választ kapott a tanárnénitől?
„Angyalkám, téged tanítottalak a napköziben, te sem tudtál jobban írni, mit vársz a fiadtól? Jó neki a hármas.” Miért is? Tehát ezek után mi nyelvtanból hármasok voltunk.
Hiába tudtuk az összes szabályt akár visszafelé is elmondani, alkalmazni nem tudtuk.
Mi ebbe bele is törődtünk, szépen éldegéltünk az iskola mindennapjaiban. Bátyám első „pofonját”, amit sosem tudott a család feldolgozni, akkor kapta, amikor hetedikes korában újból műtétre került sor, s hiányzott az iskolából két hónapot.
Az osztálytársai nem látogatták meg, csak egy kislány jött, hozta a házit szorgalmasan. Bátyámat sajnos mindig kiközösítették, csúfolták a vágásai miatt, és hogy a bal kezén csak négy ujja van. Már az óvodában sem fogadták el: az egyik kislány kezét nem foghatta meg, mert „okos” szülei azt hitték, elkapja, és utána neki is négy ujja lesz. Hozzáteszem, művelt szülőkről volt szó. Nem hívták meg születésnapokra, még az sem, akit a legjobb barátjának hitt. Mit mond ilyenkor a szülő? Bármit mondhat, még most is fáj nekem is, ha visszatekintek rá. Sokszor a gyerekek a legkegyetlenebbek. Aztán hetedikben év végére négy tanulónak lett ugyanolyan az átlaga, ami a harmadik legjobb átlagnak számított az osztályban – ám csak egy jutalomkönyv volt.
Igen, az egyik a bátyám volt, aki két hónapot hiányzott, mellékesen diszlexiás-diszgráfiás volt, amit persze akkor nem tudtunk. Azt hiszitek, ő kapta a könyvet? Nem, nem, egy másik fiú, aki mindig vitt virágot az osztályba… Lehet, hogy a bátyám is vitt volna, ha tudott volna iskolába járni.
Tehát Eriknek igen nehézkesek voltak az általános iskolai évei, de rám mindig számíthatott, hisz’ én, ha kellett, megvédtem azoktól, akik bántották.
Én az általános iskolában sohasem éreztem volna, hogy kevesebb lennék társaimnál, mert azért okos voltam, valljuk be. Hozzám jártak matekozni, mert én mindent egyből megértettem. Emlékszem, egy kis könyvből volt mindig a matematika témazáró. „A” és „B” csoportos volt – a nagy iskolában biztosan használták is, de mi mindig az A-t írtuk.
Kivéve engem, mert én unatkoztam és megírtam a „B”-t is. Így is ötös lett, mert persze így mind a kettőt beszámították. Ez sem volt valami jó pedagógiai módszer, de mindegy. A nyelvtant leszámítva minden jól ment, azaz… sajnos az énekhez, a technikához és a rajzhoz később sem volt tehetségem. A viselkedésem sem sokat változott: szinte minden évben kaptam beírást; úgymond minden „buliban” benne voltam. Jó sok sérüléssel voltam tele állandóan, ezekről is tudnék mesélni, de annyira nem fontosak.
Amikor én hatodikos lettem, bátyám középiskolásként már egy Paradicsom nevű megyeszékhelyre járt suliba. Ekkor szűnt meg a regefalvai általános iskola felső tagozata. Ehhez az a rövid történet tartozik, hogy igazából ötödikesek voltunk, amikor ez először felmerült. Ekkor két osztálytársam – akik a természetesen a felső rétegből valók voltak – átment a már említett Átkozott helyi általános iskolájába. Én is gondolkodtam rajta, hogy átmegyek, de ekkor jött az, hogy ha két osztály létszáma is tíz fő alá csökken, akkor az egész felső tagozat vándorol Átkozott településre. Külön behívattak a polgármesteri hivatalba, hogy nyilatkozzam, hol maradok, mert rajtam múlik a suli sorsa. Hoppá, hát nem igazán tudtam dönteni. Ki meri felvállani, hogy miatta megy mindenki? A hetedik osztálynak így is, úgy is mennie kellett, mert tíz alá csúszott a létszám. Érdekes, hogy itt is csak rám akadtak volna ki, a másik két osztálytársamra, akik elmentek, nem.
Tehát így kezdtük meg a hatodik osztályt, hogy volt egy ötödik és egy nyolcadik osztály rajtunk kívül. Ekkor fogalmazódott meg bennem és családomban az, hogy Bogár városába menjek hatosztályos gimnáziumba, mivel két évre felesleges átmenni Átkozottfalvára suliba. Ekkor kezdték a tanáraim, hogy én, hatosztályos gimibe, matek szakon? Nana, azért annyira nem okos a lány, valami van az írásával is és, hogy itt jó matekból, de ott azért nagyon kemény, mert hát volt a falunkból több diák, aki oda járt.
Mi azonban nem adtuk fel: volt felkészítő a gimibe, elkezdtünk eljárni. Itt leírnék egy számomra felejthetetlen élményt, mert azóta tudom, hogy márpedig véletlenek nincsenek.
Első alkalommal mentünk, majd az autóval megálltunk a gimi előtt. Az autó áll, bent síri csönd, nagy izgalom, ki kell szállni, be kell menni az ismeretlenbe. Egy ilyen, kis faluból jövő lánynak már maga a gimi épülete ijesztő volt, hisz’ csak hatodikos voltam. Egyszer csak kopogtatnak az ablakon: egy őszes bácsi, fekete bőrkabátban. Lehúzom az ablakot, ekkor megszólal:
– Kislány, te ide jössz?
Egy halk „igen”.
– Remek, akkor bekísérlek, gyere velem.
Meghallva a hívó szót kiszálltam az autóból, az idegen bácsi kézen fogott és bekísért, közben azt mondta:
– Hidd el nekem, nagyon jó helyed lesz itt!
Én csak mosolyogtam. Bekísért oda, ahol a többiek várakoztak. Hála Istennek én könnyen barátkozó típus vagyok, így egy kislánnyal beszélgetésbe is elegyedtem. Ahogy társalogtunk – mert ő mindent tudott az intézményről –, szóba került egy matektanár, Macska. Mindenki rettegett tőle, de mindenki az ő csoportjába is akart bekerülni, merthogy „az a legjobb”. Egyszer csak jött egy hölgy és egy bácsi – szerintetek ki volt az a bácsi? Igen, aki bekopogott az ablakon; nem volt más, mint Macska. Ekkor még nem tudtam, hogy jó hat évig boldogítjuk majd egymást. Lehetett választani az előkészítőn, hogy melyik csoportba menjünk, a hölgyébe, vagy Macskáéba. Szerintettek kit választottam? A kislány mellettem csak is Macska csoportjába akart, én pedig mást nem ismertem, hát így beültem oda.
Mivel a felvételibe beleszámítottak a félévi jegyek, ezért mondanom sem kell, amiből csak négyesre álltam, abból azt kaptam – még matekból is. A legdurvább az volt, hogy már a tesitanár is azt mondta, hogy nem fogom bírni a gimit, merthogy heti öt tesi van ám ott, és nagyon kemény.
Azért valahogy eltelt az utolsó év is. Jártam a felkészítőkre, szorgosan gyakoroltam otthon. Német-előkészítőre is jártam – jól is tettem, mert rém gyenge voltam belőle mindig is, és valahogy sohasem szerettem, bár ennek okát akkor még nem tudtam. Az utolsó ballagáson, amit Regefalván tartottak, én tartottam a nyolcadikosok tablóját és megértem azt, amit hat év alatt egyszer sem: könyvjutalmat kaptam tanulmányi eredményemért. Így zártam itteni pályafutásomat, ami azért nem volt egyszerű: minden évben volt egy beírásom, mindig beszéltem órán, nem voltam igazán a tanárok kedvence.


A gimi

Aki Bogáron járt suliba, az csak így nevezte a helyet, hogy „gimi”, tehát ezt megtartom. Ahogy említettem, a gimivel való kapcsolatom hatodikban, az elkészítővel elkezdődött.
Az elkészítős történetnek annyi a vége, hogy az újdonsült barátnőm – akinek, becsülettel bevallom, a nevére sem emlékszem, mert végül nem vették fel ide, csak az unokatestvérét – hatására kinek a csoportjába kerültem előkészítőn? Igen-igen, a Macskáéba. Ott már furcsa volt; mindenki különböző megyei matekversenyekre járt, meg országos matekversenyeken ért el eredményt, én meg ott ültem Regefalváról, mint a legjobb matekos az osztályból. Nagyon nagy hátrányból indultam, de már itt megmutatkozott küzdőszellemem. Minden egyes héten úgy mentem oda, hogy valahogy, de azért is megcsináltam a házi feladatokat, vért szenvedtem, de annyira meg akartam mutatni a regefalvai tanáraimnak, hogy igen, én meg tudom csinálni, már csak azért is. Meg az egyik apukának, aki azt mondta ötödikben, hogy „majd meglátjuk, mi lesz a lányainkból öt év múlva”, és hogy „én előbb átviszem az átkozottfalvai iskolába”. (Megjegyzem: ő jogi asszisztens OKJ-s bizonyítvánnyal, Pesten titkárnő, nekem két diplomám van és imádom a munkám).
A német-előkészítőt a leendő osztályfőnököm tartotta. Aranyos, kedves nő volt, de hát a német nem volt erősségem. Azért küzdöttem ott is minden erőmmel.
Sikeres felvételi után már sok barát kíséretében kezdtem el a gimit. Nagyon örültem, hogy felvettek. Az első évben nagyon fáradt voltam, nagyon sokat kellett tanulni. A német nagyon nem ment, a leggyengébb voltam belőle, de év végére így is egy 4,2-ős átlagot tudtam produkálni, ami életem legrosszabb átlaga volt. Az első évben volt baráti társaságom is, nagyon élveztem, és szerettem oda járni.

Ez is tetszhet Önnek :

Egy diszlexiás-diszgráfiás gyógypedagógus története

Pogány A. Ferenc

A másik oldal 2.

Könyvértékelés:
*Kötelező mezők