A másik oldal 2.

A másik oldal 2.

2017. július - 2019. június

Pogány A. Ferenc



Formátum: 13,5 X 21,5 cm
Oldalszám: 220
ISBN: 978-3-99064-774-5
Megjelenés időpontja: 2021-06-28
Önéletrajzi időutazás a történelem és az élet viharos korszakain át, várva, reménykedve, bízva a pozitív befejezésben, ami néha megadatik, néha azonban nem...
Az én me too-m
Az újabb nyavalyám


2018. 03. 01.


„Becsináltam!”
Villámként csapott belém az érzés, miközben néztem a pizsamám szárából a jobb lábamon leguruló, egyre gyorsabban lejutó forróságot, amíg megláttam a kibuggyanó vért, ami a papucsomba lassan belefolyt.
Első meglepetésemben szinte megbénultam.
Az utóbbi időkben feltűnően sokszor felfúvódtam, hogy aztán hol halk fuvallatként, hol hangos trombitaszólóként törjön ki belőlem a természet.
De ez más volt. Nem úgy jártam, mint a törökbálinti, egykori halhatatlan fűzfapoéta, aki ezt a végállomás WC-jének zöld deszkából készült válaszfalába rótta:

„Nagy sietve jöttem ide,
Szakadt rólam gatya, ing,
Azt hittem, hogy szarnom kellett,
Lett belőle egy nagy fing.”

Nem sok volt időm volt, hogy elmerengjek eme felirat előzményének történetén, csak átvillant az agyamon a zsúfolt mozi képe, amint az unokatestvérem kikezd a helybéliek bandavezérével. A mozi udvarán hárman is megpróbáltak megverni, ami nyilván sikerült volna, ha egy rikácsoló női hang nem jön segítségemre:
– Itt semmiféle verekedés nem lesz! Kifelé az udvarból!
Mire én kiértem az addig békésen álldogáló unokatestvéremmel, a fiúk felszívódtak.
– Pisilnem kell – hallottam az öcskösömtől.
Így láttam meg a budi zöldre festett, fa válaszfalába vésett halhatatlan feliratot.

Kicsit elkalandoztam, térjünk vissza az eseményekhez.
Ez nem halk, sejtelmes szellentés vagy cifra fuvolaszó volt, de nem ám.
Konstatálnom kellett, hogy míg álltam az emeleti WC-ben, a jobb lábam szárán valami híg, meleg folyadék lassan, feltartóztathatatlanul a föld felé kúszik, amíg végül a papucsomba, és onnan a WC előtétszőnyegére folyik. Ekkor már megláttam a piros vért, mely lassan, megállíthatatlanul folyt le a lábam szárán. Amint megmozdultam, a papucsomból apró vércseppecskék peregtek le a kövezetre.
Miután nagy keservesen sikerült levonszolnom a szőnyegről a lábamat, most már a WC kőpadlójára folyt ez a trutymó. Az első gondolatom ez volt: „Le kell vennem a pizsamanadrágomat”. De hogyan? – kérdeztem magamtól. Óvatosan elfordultam a vécéülőkétől – széles vércsíkot húzva a kőlapon –, amíg megfelelő testhelyzetet nem tudtam felvenni: a hátamat az ajtónak támasztottam, és nagy keservesen levettem a pizsamanadrágomat. Szembeálltam a megeresztett mosdóval és a tükörrel, hallgattam a víz csobogását, amíg nem kezdett langyosodni. A nadrágomat beleraktam a kagylóba, a zubogó víz alá. Éreztem, ahogy a víz végtelenül lassan felmelegszik a hosszú, emeleti csőszakasz után.
Kajánul vigyorgott rám a mosdó fölé akasztott tükörből a saját arcmásom. Legalábbis én úgy éreztem.
Amikor már elég meleg volt, bedugaszoltam a lefolyót és néztem, amint a mosdóban emelkedik a véres, zavaros vízszint. Többször leeresztettem a mosdó kagylójából a vizet. A víz nem akart kifolyni. Észrevettem azt a véres cafatot, ami eldugította a mosdó lefolyóját. Miközben ismét felengedtem a mosdó vízszintjét, megtöröltem a véres lábszáram a mosdóhoz kikészített törülközővel. A véres papucsomat többször kimostam és ismételten kiöblítettem, amíg csak elég tisztának nem ítéltem ahhoz, hogy felvegyem. A mosdó szűrőjén többszöri vízleeresztés után sem akart lemenni az iménti cafat. Kellő undorral, egy darab vécépapírral kivettem a szűrőből az azt eldugaszoló darabot és beleraktam a vécékagylóba. Jobb híján a frottírtörülközővel feltöröltem az apró gyöngyszemként szétguruló vércseppeket, majd kiáztattam a WC előtétszőnyegét, és amikor már nem jött belőle véres folyadék, úgy, ahogy voltam, pucéran átvittem a folyosó végén lévő kádhoz, hogy a kád szélére rakjam száradni.
Azután még egyszer feltörölgettem a WC padlóját, teleengedtem a mosdót forró vízzel, jó alaposan kimostam a törülközőt és kiakasztottam száradni a nem működő radiátor szárítóra a fürdőszobában.
Ezek után úgy, pizsamanadrág nélkül leültem az ágyam szélére, széles vércsíkot hagyva az odakészített fehér törülköző felületén.


Az iménti jelenet előzménye

Siki doktornő összevont szemöldökkel rám nézett a 2017. július 2-án készült laboreredményem láttán.
Ismertem már ezt a nézését. Semmi jóval nem biztatott.
– A vérsüllyedése 120! Ez nagyon magas. Elküldöm egy hematológiai vizsgálatra.
Valamit fellapozott a jegyzeteiből és telefonált.
– Kútvölgyi Kórház Rendelőintézete? – szólt bele a telefonba.
– Igen – hallottam a telefonban a halk választ.
– Kérem Bekecs doktor urat.
– Egy pillanat, kapcsolom.
Pár perc hallgatás a telefonban, majd ismét a doktornő:
– Bekecs doktor úr asszisztenciája? Egy betegnek kérek időpontot hematológiai vizsgálatra.
Majd hozzám fordult:
– Július 20-a, reggel 8 óra megfelel?
– Igen, megfelel.
– Kérem előjegyezni az urat július 20-ára.
Bemondta a nevemet, tajszámomat, mely a járóbeteg-kezelési lapomon előtte volt. Letette a telefont, majd hozzám fordult:
– Megírom a beutalót. Arra kérem, legyen ott a Kútvölgyi rendelőintézetében 20-án reggel 8 órára. Tudja, hol van?
– Nagyjából tudom, ha Kútvölgyi Kórház körül van.
– Igen, a 155-ös busszal kell menni a Moszkva tértől…
– Azaz a mai Széll Kálmán tértől – szólt közbe az asszisztensnő.
– Nem tudja, kocsival hogyan kell odamenni, és főleg van-e ott parkolóhely? – kérdeztem.
– Azt sajnos nem tudom – volt az asszisztensnő válasza.
Huszadikán úgy döntöttem, jobb lesz villamossal nekivágni az útnak. A sugárterápiás kezelésem első napján kocsival mentem. A Kék Golyó utcai tapasztalatokat vettem figyelembe, ott ugyanis, az Országos Onkológiai Intézet közelében, egyáltalán nem találtam parkolóhelyet.
Kocsival lementem az Auchan áruház parkolójához. Ez igazán jó megoldás volt, miután az áruház még nem találta ki, hogy megsarcolja az ott parkoló autókat, azaz ingyenes volt a parkolója.
Elfoglaltam a megszokott parkolóhelyemet, majd átsétáltam a 17-es villamos végállomásához. Megvártam, hogy beálljon az új típusú CAF villamos, kényelmesen elhelyezkedtem. Valamilyen okból nem volt kedvem a „szennylapomat” megvenni, így volt időm a gondolataimban elmélyedni.
Alig kúszott ki a villamos a végállomásáról, máris eltévedtek a gondolataim a Kútvölgyi úti kórházra.
Roppant felkavaróak voltak ezek a gondolatok.
Andi, a kedves, okos, bűbájos kislányom 1984. január 16-án meghalt egy alattomos betegségben.
Visszaemlékeztem Andi utolsó nyarára, amit Balatonalmádiban töltöttünk, mit sem sejtve az alattomos mucoviscidosisról. Andi önfeledten pancsikolt a sekély vízben. Egyik délután meglátogattak a közelben tartózkodó nagyfiam és a menyasszonya.
Én pincepörköltet csináltam a telek sarkában lévő tűz fölé felakasztott bográcsban. A nagyfiam pohárköszöntőjét így fejezte be:
– Andikának hosszú életet és boldogságot kívánok.
Talán miután ez volt az első alkalom, amikor az első házasságomból való elköltözésem óta szabadon, minden kötöttséget nélkülözve beszélgethettünk, meglátta bennem a kétely szikráját, így megismételte:
– Igen, minden boldogságot kívánok neki.

Annak a nyárnak a végén a gyerekgyógyász doktor közölte:
– Nekem ez a gyerek gyanús, beutalom a Heim Pál Gyermek-kórházba kivizsgálásra.
A gyereket bevittük a kórházba, ahol a műszeres vizsgálat után megállapították: semmi baja nincs.
Visszavittem a kórházi eredményt a gyermekorvosnak.
– Sajnos én továbbra is gyanúsnak látom a kislányt. Biztos, ami biztos, kérem, nézessék meg a Svábhegyi Gyermekgyógyintézetben.
Felvittük a gyereket a nevezett intézménybe.
Itt egy joviális kinézetű, középkorú doktor vizsgálta meg Andikát.
Sokáig nézegette a gyerek torkát, majd végül ezt mondta:
– A gyermekorvosuknak igaza van. Ez bizony mucoviscidosis!
– De doktor úr! A Heim Pálban műszeresen megvizsgálták, és egészségesnek nyilvánították! – tiltakoztam én.
– A saját gyakorlati tapasztalatom alapján kimondhatom, hogy a betegség fennáll! – Majd aggódva vetett egy pillantást az élettársam kissé előreálló pocakjára.
Megértve a pillantását megnyugtattam:
– Nem terhes az élettársam.
– Akkor jó. Én azt javaslom, hogy egy pár napra itt maradjon a gyermek megfigyelésre. Három nap megfelel önöknek?
– Nem készültünk úgy, hogy itt hagyjuk őt, de késő délután el tudom hozni a holmiját – mondtam az élettársamra nézve.
– Meg tudnak adni egy telefonszámot, ahol elérhetem önöket? – kérdezte a doktor.
– Gondolom a munkahelyi telefon nem igazán jó. Nekünk csak CB rádiónk van. Délutánra, amikor visszajövök, megbeszélem egy közeli barátunkkal, akinek CB-je meg telefonja is van, hogy elvállalja-e a telefonügyeletet.
Szalóki Béláékra gondoltam, akikkel ezidőtájt a mi pincénkben közösen gombát tenyésztettünk.
Hazafelé menet a kocsiból rádión lebeszélte a nejem az ügyeletet, amit ők készségesen elvállaltak.
A harmadik napon mentünk Andiért.
– Folyékony, kellemes ízű gyógyszert írok fel, amit minden étkezés előtt be kell adni a gyereknek a gyógyszer mellé adott kanálkával.
Miközben a doktor ezt magyarázta, benézett egy feltűnően sovány, tinédzser leányka.
– Katika, nemsokára szabad leszek – szólt a doktor, majd miután a kislány visszahúzódott, így szólt hozzánk:
– Katika a legidősebb gyermekünk, aki megérte a 16 éves kort, és ugyanebben a betegségben szenved. Sajnos a többségük meghalt már ilyen idős korára.
– Doktor úr, kérem, most akkor mit remélhetünk? Mi vár ránk a jövőben?
A doktor elgondolkozott, majd így válaszolt:
– Alig egy éve, hogy lehet kapni ezt a gyógyszert. A korábbiakban semmiféle hatásos fegyver nem állt rendelkezésünkre. Most legalább már van gyógyszer. Az imént látott kislány, Katika, már 16 éves. Ilyen kort ebben a betegségben szenvedők még soha nem éltek meg.
Én teljesen leforrázva köszöntem el a doktortól. Úgy éreztem, kimondták a halálos ítéletet a kislányomra.
Az élettársam viszonylag nyugodtan fogadta a hírt. Valószínűleg abban a mondatban lelt kapaszkodót, amelyben a doktor közölte: „alig egy éve lehet ezt a gyógyszert kapni”.
Kiváltottuk a gyógyszert. Ez egy elég gejl, eperízű, csaknem méz sűrűségű folyadék volt. Andikám eleinte szorgalmasan bevette az adagolókanálnyi mennyiségeket.
Később, december környékén már gyakorlatilag nem volt hajlandó a kis székéből felkelni.
Így jött el az 1984-es szilveszter éjszaka. Andi este 9 órakor elaludt. Rá mertük bízni a Nanóra, a nagyanyjára, amíg mi elmegyünk egy kedves kollégámhoz, ahol egy kis társaság jött össze, megünnepelni az óév elmúlását.
Mielőtt elmentünk, lelkére kötöttük Nanónak – miután kioktattuk a CB rádió kezelésére –, hogy ha bármi probléma van, hívjon, és mi rohanunk haza.
A biztonság kedvéért hol a nejem, hol én 1-2 óránként hazaszóltunk. Miután Nanó minden esetben azt mondta, hogy a gyerek nyugodtan alszik, így megnyugodva, hajnali két órakor indultunk haza taxival.
A gyerek békésen szendergett. Az élettársam fürdéshez készülődve átölelte a nyakamat és így szólt:
– Most olyan boldog vagyok! – azzal kiment a nyomorúságos fürdőszobánkba.
Talmi volt ez a boldogság.
A fürdőszobaajtó élesen nyikorgott, amint kinyitotta, majd becsukta. Ideje lenne megolajoznom – gondoltam.
Ebben a percben Andikám felsírt. Kivettem a kiságyából és lefektettem a mi megágyazott ágyunkba. Próbáltam megnyugtatni. Hanyatt feküdt, és magából kikelve zokogott. A testét, mint egy birkózó, híd formába feszítette, és a kis lábacskáival arrébb meg arrébb lökte magát. Rémülten néztem: mindjárt leesik!
Miközben igyekeztem visszatartani, az élettársamat hívogattam.
Számomra egy örökkévalóságnak tűnt, mire előkerült. Felkapcsolta a villanyt, ránézett a gyerekre.
– Hiszen ez a gyerek lilás színben játszik! – közölte. Rám nézett és megállapította: – Ilyen piásan nem vezethetsz. Azonnal menj le a városközpontba és keress egy taxit amíg én felöltöztetem, és becsomagolom a kis holmiját.
A doktor már várta a gyereket. Azután mindennap felmentünk a kórházba.
Azon a napon is éppen a kórházba készültünk, amikor Béla szólt bele a CB rádióba. A köszönés után így folytatta:
– Ne induljatok a kórházba, amíg mi nem beszélünk veletek.
– Mi van, milyen híretek van? – kérdeztem, s elállt a lélegzetem.
– Mindjárt indulunk – hangzott a sejtelmes válasza.
Így tudtuk meg, hogy Andi 1984. január 16-án elment.
Nem titkolom, a hír hallatán bevonultam a szobába, és sokáig hangosan zokogtam.
Aznap, mikor felértünk a kórházba, az ápolónő azt mondta:
– Szép halála volt. Utoljára még kért egy banánt, és a banán majszolása közben csendesen elaludt. – Majd így folytatta: – A kislányt már levitettük a kórbonctani intézetbe.
Ma már nem tudom, melyik utcában volt ez az intézet. Nekem jutott a feladat, hogy a kis ruháit, amiben temetni akartuk, bevigyem az intézetbe. A portáról feltelefonáltak, hogy kit keresek. Egy negyvenes éveiben járó, fehér ruhás, fehér sapkát hordó emberke jött ki nagy sokára.
– Itt vannak a ruhácskái – adtam át a csomagot.
– Én fogom felöltöztetni, meg akarja nézni?
Jeges tiltakozást váltott ki belőlem a gondolat: többé már nem él.
– Nem, nem akarom megnézni. Azt akarom, hogy az emléke úgy maradjon meg bennem, ahogy utoljára láttam a kiságyában, vidáman.
A kis emberkének odaadtam minden pénzemet, ami volt nálam.
– Szépen öltöztesse fel – kértem.
– Minden rendben lesz – búcsúzott el.

Gondolatban idáig jutottam, amikor a villamos bekúszott a Moszkva térre. Elnézést, megszokásból így hívtam, bár mára ismét Széll Kálmán térre keresztelték. Gyerekkoromban Szélkalefnek hívtuk, majd átnevezték Moszkva térré, most ismét a régi nevét vette fel. Öreg vagyok én már, hogy megjegyezzem ezeket a felesleges változásokat.
Elég az hozzá, hogy a mélázásból az utolsó percben tértem magamhoz, hogy még időben leszálljak.
Átmentem a buszok indulási oldalára. Elfelejtettem, hogy melyik buszt kell keresni, végül egy szemmel láthatóan a busztársaság egyenruháját viselő embert szólítottam meg, aki az egyik jármű faránál matatott:
– Uram, nem tudja véletlenül, hányas busz megy a Kútvölgyi úti rendelőintézethez? Én úgy tudom, a 175-ös…
Az ember komótosan felnézett a busz faránál végzett tevékenységéből, majd így válaszolt:
– Az úr rosszul tudja. A 155-ös járat közlekedik a Kútvölgyi rendelőhöz. Menjen vissza a buszsor elejéig, ott majd meglátja a járatát.
Megköszöntem. Végigutaztam a három buszmegállót, majd felcaplattam a recepcióhoz, ahol már többen várakoztak. Amikor sorra kerültem, odaadtam a beutalómat. A hölgy valamit írt rá, telefonált, majd közölte:
– Bekecs doktor úr ma nem rendel. Menjen fel a liften a II. emelet 24-be, ott fogják eligazítani. Benedikt Szabolcs doktor úr tudja fogadni önt – közölte kedvesen az eligazítóban tartózkodó ápolónő, miután leadtam a leletkérő lapomat.
Adataim felírása után rám nézett:
– Esetleg van egy e-mail címe, ahol értesíthetjük?
Az e-mail címem bediktálása után így szólt:
 – Várakozzon, kérem, a folyosón elhelyezett székek valamelyikén, majd név szerint szólítják.
Én engedelmesen elfoglaltam a helyem az ablakzugban, miután egy szabad ülőhely se volt már a folyosón.
Ismét volt lehetőségem a múlton elmerengeni. Az emlékképek csak úgy özönlöttek felém. Először is felidéztem az unokanővéremmel az iménti találkozásomat.
Az unokanővéremmel nem volt teljesen véletlen a találkozásunk. Felhívott, hogy érdeklődjön a kisebbik fiam vizsgáinak állásáról miután a nem kevés egyetemi tandíjat magára vállalta, mondván, „ha a gyerek végez, majd megadja”. Ezen beszélgetés közben elkotyogtam, hogy másnap a Kútvölgyi úti rendelőintézetbe megyek.
– Fiacskám – közölte az unokanővérem –, holnap én is oda megyek! Te hány órára mész?
– Én kilencre.
– Én is. Találkozhatunk ott?
– Én még ebben a rendelőintézetben sohasem voltam.
– A földszinten van egy kis büfé, ott találkozhatunk.
Villamossal elmentem a Szél Kalefig, aztán némi bizonytalankodás után megtaláltam a busz végállomását. A földszinti büfét viszont egyből megtaláltam. A nővérem még nem volt ott, de miután megérkezett, a szokásos anyai modorával mindjárt ki is oktatott.
Meglehetősen pikírt megjegyzéseket tett a családom férfitagjainak hűségére. Miután az atyai nagyszüleinktől származó 4 testvérből kettőnek lányai születtek, egy fiú ’56-ban Afrikába disszidált, és a távoli, Afrikaans feleségével, amíg élt, boldog házasságban éltek, éleslátón magamra és a testvéremre ismertem.
A testvérem éppen a negyedik asszonyát fogyasztotta. Én sokkal szerényebb vagyok, mert csak a második asszonyomnál tartok.
A testvéremnek is bizonyára megvoltak a maga indokai, hogy így alakult az élete; ha más nem, az ágyában találta a helyi kovácsmestert, de én ebben a leírásomban csak a magam divatos me too-immel akarok foglalkozni.

Miután elváltam az unokanővéremtől – ő a földszintre ment, én a 2. emeletre – bejelentkeztem, aztán elkezdtem gondolkozni az életem folyásán.

Elég szerencsés voltam, hogy a középiskolai tanulmányaim után azonnal felvettek az egyetemre.
A középiskolában nem tűntem ki különösebben a jó tanulmányi eredményeimmel. Azért az érettségi vizsgámon összeszedtem magam. A magyar nyelv és irodalom tárgyban elért közepes eredményem kivételével még a nem kötelező orosz nyelvvizsgám is jelesre sikerült.
A középiskolai tanulmányaim során nem értem rá a szerelemre. Egy-egy lány futó kalandként, csak a csókig jutott el ez az élmény, nem jutottam tovább. Komolyabb viszony nem alakulhatott ki az időigényessége miatt: mindig úgy döntöttem, hogy inkább a sportot választom a lányok helyett.

Ez is tetszhet Önnek :

A másik oldal 2.

Ujhelyi Sándor

Istenfélő ateizmus

A szerző további könyvei

A másik oldal 2.

Pogány A. Ferenc

A másik oldal

Könyvértékelés:
*Kötelező mezők