Útkereséseim

Útkereséseim

Orosházi Ferenc András



Formátum: 13,5 * 21,5 cm
Oldalszám: 118
ISBN: 978-3-99107-627-8
Megjelenés időpontja: 2021-08-03
Izgalmas, misztikus utazás a racionalitás világából a hit és a felsőbb erők birodalmába.
Előszó

Megtaláltak!
Megtaláltak? Ha igen, miért pont engem?
Mi, ki vagyok én? Mitől vagyok más, mint mások (mert semmiképp sem több!), hogy pont én?
Tehetek talán valamit a közért, netán az egész emberiségért?
Ezek kérdések.
És a válaszok?
A könyv végére kiderül. (Ha kiderül, és lehet, hogy mindenki derül ϑ)

Azt mondta valami tapasztalt öreg:

„Hatékonyan harcolni, csak az igazság kimondásával és annak továbbadásával lehet!”

Hát akkor lássuk!
Nincs okom sem, legkevésbé érdekem, hogy bármit másként írjak le, mint ahogyan azt megéltem.
Az biztos, hogy egyszer csak eljut az ember gyermeke azon életszakaszába, amikor már van múltja bőven, de/és még – jó esetben – bízik a megélhető jövőben.

Én bízok. Nem csak a sajátomban, hanem a magyar nemzet – Kárpát-haza egészének – fényes jövőjében.



II. Fejezet

A vallás (nekem akkor mind egyre ment, felekezeti hovatartozás nélkül) egy ostoba hiedelem, egy semmire valló butaság volt, így is álltam hozzá.
Az anyaghoz, az anyagi világhoz kötődő Öreganyám utáni „vallásom” olyan bigott, sziklaszilárd alapokon nyugodott, hogy még a barátom templomi esküvőjén sem voltam hajlandó – mint esküvői tanú – a látszat kedvéért sem térdre ereszkedni a pap előtt.
Volt is botrány belőle rendesen, amikor a százas nagyságú vendégsereglet közül csak és kizárólag a vőlegény tanúja állt feszesen a meghitt pillanatokban.
Mentségemre legyen mondva, én szóltam előre, hogy ekképpen fogok cselekedni.
Félreértés ne essék: nem vagyok büszke rá. A béke, a nyugalom, a látszat kedvéért megtehettem volna, hogy letérdelek. Akkori énem, jó adagnyi kivagyiságom azonban meggátolta.
Végül is akkor az voltam én, akkor sem tagadtam meg önmagam.
Évek hosszú sora telt el, mire visszataláltam a Kezdetekhez, vagyis a lélek által kijelölt útra, ami persze – mint azt ma már tudom – nagyon hosszú, átlagos földi értelemmel beláthatatlanul hosszú.
Az odavezető út egyik lépcsőfoka nem minden naposra sikeredett.
Augusztus eleje, nyáreste volt. Villanyoltás után feküdtem az ágyban, elaludni készültem. Egyszer csak hallani véltem a fejemben egy hangot, ami így szólt hozzám:

„Kezdj el imádkozni, Istennek szüksége van rád!”

Jó! Persze! Hát hogyne! Most azonnal, vagy ráérek egy kicsit később is?
Elhessegettem ezt a sehonnan jött, az akkori énem számára méltatlan gondolatot, és elaludtam. Másnap este ugyanez. Harmadnap is, negyednap is, és egész héten. Aztán a következő héten, és az azt követőn is. Minden nap minden estéjén, elalvás előtt. Egyre jobban kezdett zavarni. Már megfogant bennem a gondolat, hogy elmegyek valami agykurkászhoz, húzza már ki azt a szöget, amit valami félkegyelmű beleütött a fejembe.
Napközben is számtalan esetben eszembe jutott az esti műsor. Próbáltam magyarázatot találni az érthetetlen jelenségre, miközben az egyik munkahelyről – építési vállalkozó voltam – rohantam a másikra.
Azon a „bizonyos” estén iszonyatos augusztusi hőség volt. Az egyébként remek klímájú, Duna-parti, nádfedeles házikónkban még este 10 óra környékén is szinte elviselhetetlen meleg uralkodott, a szellő sem lebbent. Egy szál szende mosolyban, a takarómon fekve próbáltam elaludni.
Hamar-hamar, mielőtt jön a HANG – gondoltam.
Nem voltam elég gyors. Jött. Neki nem kellett óra, pontosan elalvás előtt, menetrendszerűen érkezett. Neki, úgy látszik, nem volt melege, nem gátolta őt a közlekedésben.
„Kezdj el imádkozni, Istennek szüksége van rád!” – „hallatszott” az immár jól ismert szózat.
Hirtelen bevillant egy régi, már majd’ a feledés homályába veszett fájó emlék. Öreganyám jóságos arca, és az utolsó, hozzám intézett mondata. Manapság már tudom, hogy a legfontosabbja.
„Ha a Mi Urunk megtalál, ne utasítsd vissza”. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy mindig különbséget tett a Mi Urunk és a Szítók Vezére – így mondta – között)
Valószínűleg akkor ezen mondat hatására fura dolog történt velem: „szóba” álltam saját magammal.
– Figyelj, haver – szólítottam meg – (biztos a melegtől megbuggyant az agyam, volt a párhuzamos síkon futó gondolat) –, nem tudom, mi vagy, ki vagy. Nem tudom, mit akarsz, de hidd el, nem én vagyok az embered. Hagyj engem békén, és eredj utadra!

„Kezdj el imádkozni, az Istennek szüksége van rád!” – volt a reakció.
– Na, így nem jutunk előrébb. Nem hiszek benned, nem érted? Mást akartál te megszólítani, nem engem! Menj el!
„Kezdj el imádkozni, a Mi Urunknak szüksége van rád!”
– Elakadt a lemez, öcsi, vagy mi? De tudod mit? – folytatódott a hangtalan párbeszéd, bár a HANG először használta a Mi Urunk kifejezést, és úgy tűnt, ez volt az, ami valójában hatott a tudat alatti mezőre. – Ha valóban létezel, adj számomra elfogadható bizonyítékot, valami bizonyosságot, hogy nem csak megfolyósodott az agyam, hanem létezel.
Megegyeztünk?
Nagyon büszke voltam magamra, hogy ezt a kérdést ilyen ügyesen lezártam, és csapdába csaltam az „illetőt”.
A következő pillanatban történtek azonban meghatározták életem hátralévő részének tartalmát, minőségét, szemléletét.
Egy határozottan érezhető kézmozdulattal valaki végigsimított a jobb combomon, egészen a térdem alatti részig. Nem lágy fuvallat-szerűen, alig érezhető, valamivel összetéveszthető módon, nem. Megsimogatott! Azonnal felpattant az addig csukott szemem és oldalra néztem. A feleségem békésen aludt mellettem, és természetesen senki nem volt rajtunk kívül a szobában.
Kis híján a napközben elfogyasztott táplálék, természetes úton ugyan, de a szokásostól eltérő módon, rendhagyó sebességgel távozott tőlem. Nem szépítem, majd’ magam alá piszkítottam ijedtemben. A fullasztó meleg ellenére a fülemig húztam magamra azt a takarót, amin addig rajta feküdtem. Ki sem mertem pillantani alóla. Vártam, mikor jönnek értem a bubusok, vagy gyerekkorom világának egyéb rettegett szörnyei. Nem jöttek. Biztosan tudom, mert egész éjszaka szemhunyást sem aludtam, lesben álltam hajnalig.
Másnap este villanyoltás után nem vártam meg, hogy további atrocitások érjenek. Elkezdtem kutakodni elmémben, hogy rátaláljak arra az időszakra, amikor nagymamámmal esténként, lefekvés előtt kötelezően el kellett mormolnom vele a Miatyánkot. A 25 évvel ezelőtti tudásanyag nem veszett el. Harmadik vagy negyedik estére már úgy ment, mintha világéletemben reggeltől estig csak ezt fújtam volna. Akár le is diplomázhattam volna belőle.



III. Fejezet

Lassanként a kezem ügyébe – többnyire „véletlenül” – kerülő spirituális tartalmú, ezoterikus irodalom, és persze elsősorban a fizikai lényemet ért sokkoló élmény hatására kezdtem elfogadni, hogy nem csak az öt, emberi érzékszervünkkel felfogható világ létezik.
Megtanultam elfogadni. Megtanultam nyitottabbá válni a nem kézzel fogható dolgok iránt, míg végül nem csak elfogadtam, hanem komolyan hittem benne addig, amíg aztán tudássá nem nemesedett.
Ma már azt mondom, nem hiszek Istenben és a túlvilág létezésében, hanem TUDOM, hogy van.
A hit és a tudás között alapvető különbség a tapasztalat. Ennek felsőbb szintje a tapasztalat és tapasztalat közötti minőségi megkülönböztetés képessége.
Miért? Azért, mert lehet valakinek képessége a „túlról” hallani és/vagy látni is, de nagyon nem mindegy, hogy felismerjük-e, a forrás hiteles, jó szándékú, vagy simán csak „etet”. Sok embernek vannak képességei, de sajnos a legtöbbjük simán beveszi az onnan származó bármiféle információt, csak azért, mert a „túlról” jött. És ez elég nekik. Így aztán megjelennek az „” kapitányok, plejádiak, szíriusziak, és és társaik csapatostól. És ők közvetítenek. Tényleg. Azt nem vonom kétségbe, hogy a hallott látott élményük valódi, azt viszont igen, hogy ténylegesen hiteles. Melyik közvetítő üzenete vált már valóra, vagy csak közelítette meg a megtörténteket?
Az én tapasztalatom szerint csak azok a sugallatok – nevezzük így – állják meg a helyüket, amelyek valamilyen formában megerősítést nyernek, és meg is jelennek valami úton a fizikai világban.
Az elsőről beszámoltam. A Hang után rögtön éreztem a fizikai érintést, melynek nyomát érzet szintjén magamon viselem azóta is. A combom el van zsibbadva azon a helyen idestova harminc éve.
A másik jelentős esemény az Úton, ismertebb nevén az El Camino-n ért. A Hang itt is megnyilvánult, és itt is azonnal megerősítést nyert a fizikai térben.
A dél körüli órák egyikében, a már addig jól bevált szokásom szerint, egy órácskára pihenősre szerettem volna venni a figurát. A delelő eltöltésére alkalmas helyre vadászva a gyalogút mellett elterülő, zöldellő rétre lettem figyelmes. A korábbi esőzések hatására a fű térdmagasság fölöttire növekedett. Először azt hittem, hogy egy ereje teljében lévő búzatábla. De amikor közelebb értem, már látszódott, hogy a boldogabb, napsütötte békeidőkben pihenőparknak használták, de most úgy tűnt, nem akadt tettre kész vállalkozó, aki lenyírta, lekaszálta volna a füvet.
A rét közepén, jó messzire az úttól, három üres pad árválkodott. Odaballagtam az egyikhez. Pont úgy emelgettem a lábam, jó öleseket lépkedve, mint gólya a réten. Tettem mindezt abban a reményben, hogy majd ezeknek az idétlen mozdulatoknak köszönhetően talán kevésbé leszek vizes. A vizesedésből ugyanis az addigi napok esőzése kapcsán bőségesen elegem volt.
Amikor odaértem a padokhoz láttam, hogy egy méteres körzetben le van betonozva körülötte, így teljesen latyakmentes helyre tudtam letelepedni. A hátizsákomat magam mellé tettem a száraz, szilárd talajra, én meg leültem a padra. Egyedül voltam. Épelméjű embernek sem közel, sem távol nem volt dolga abban a nyálkás dzsindzsásban.
A déli nap pontosan szemből sütött. Jóleső érzéssel fordítottam fejem a világosság erejébe. Ritka kincsként élveztem a langymeleget.
Nagy levegőt vettem.
„Beszívom az éltető energiát, kifújom a rosszat, beszívom az éltető energiát, kifújom a rosszat” – kántáltam magamban.
Kényelmesen hátradőltem, nekitámaszkodtam a pad támlájának. Igyekeztem egyenesen tartani a gerincemet. Szétterpesztettem a lábaimat kényelmesen, és az ölembe ejtettem a kezeimet.
A mindentől távol lévő pad kezdett a béke szigetévé válni. Két tyúkocskát hallottam messziről, ahogy egymásnak büszkélkedtek, hogy milyen szép, nagy tojást tojtak éppen.
Felesleges, buta asszonybeszéd, torkolta le őket éktelen kukorékolással férjük, a szemétdomb ura. Egyszerre csak tényleg valódi zaj nélküli világ lett körülöttem.
A távoli országút forgalmától odahallatszó, monoton kerékabroncs-surrogás még kontrasztosabbá tette a csendet. A lágy, langyos szellő a hosszúra nőtt fűszálakból füllel szinte alig hallható muzsikát csalt elő.
Az idilli, békés állapotot a lábamnál alig-alig, szinte csak érzés szinten észlelhető neszezés zavarta meg. Ki akartam nyitni a szememet, hogy megnézzem, mi az, ami zavarni merészel önként választott magányomban, de még mielőtt a gondolat életre kelt volna, több mint 15 év hallgatás után megszólalt bennem a HANG!
„Ne nyisd ki a szemed, maradj bennem, bízz bennem!”
Meg sem lepődtem. Csukva hagytam a szemem.
„Koncentrálj a szívedre!” – jött a következő instrukció.
Úgy tettem.
Csend volt, nyugalom és béke. Nagyon-nagyon csend, nagyon-nagyon nyugalom, és nagyon-nagyon béke.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el. Egyszer csak a távoli országútról egy kamion hajókürtszerű dudahangja vetett véget ennek a csodálatos lét-nemlét állapotnak.
Anélkül, hogy akár a kisujjamat is megmozdítottam volna, kinyitottam a szememet. Legnagyobb megrökönyödésemre – egyben nem kis meglepetésemre – egy kapitális méretű eb feküdt a terpeszben lévő lábaim között. Akkora volt, mint egy kisebb borjú. Olyan testtartásban feküdt, ahogyan a szfinx látható a piramisok előtt Egyiptomban. Nagy, busa, zsemleszínű koponyája az én fejemmel egy irányba nézett, vagyis nem látott engem. Testének hátsó része belógott a lábam közé a pad alá is. Szinte érintette a lábaimat a testével, de mégsem. Egy másodperc sem telt el, hogy kinyitottam a szemem, a kutya lomhán felállt, és anélkül, hogy egy pillantást vetett volna felém elindult – szó szerint – az orra után.
Elképedve, az értelem halvány szikrájának legkisebb megnyilvánulása nélkül néztem utána, ahogy békésen, egykedvűen elvánszorgott. Nagy testével széles ösvényt vágva vonszolta magát a magas fűben. Mint a reumás csiga, cammogott ismeretlen célja felé. Pont úgy viselkedett, mint akinek tele van a hócipője mindennel, és neki egyébként sincs kedve semmihez. Mint akinek a világ legfinomabb velős csontját kellett valamiért otthagyni, és tudja, hogy mire visszaér, a szomszéd kis mitugrász korcs már tutira lenyúlta. A lábait szinte nem is emelte, hanem vontatta a fűben. Ezáltal olyan nyomot hagyott, mint amikor Árpád apánk vonult be magyarjaival Kárpát-hazába lovasaival, ökrös szekereivel.
Balra néztem, amerről én jöttem a padhoz, és feltűnt, mennyivel másabb nyomot hagytam én a gólyalábú bakkecske-szökelléseimmel, mint az az őszi mélyszántásra hasonlító, szélessávú ösvény, amit a zsemleszínű látogatóm húzott maga után a friss zöldellő fűben.
Ekkor felugrottam, mint akit rajzszögbe ültettek, és megpördültem a tengelyem körül. Ezzel egyidőben végigpásztáztam szememmel a padot körülölelő, lágyan ringó zöld tengert. Ezt követően mint a rongybaba, visszaroskadtam és megüvegesedett szemekkel, igen-igen bután bámultam az egyre távolodó, lustán vánszorgó jelenség után.
A padhoz nem vezetett semmiféle nyom, csak az én idétlen, szökkenős talplenyomatom és a négylábú által frissiben, elfelé húzott vájat volt látható.
Ki tudja, meddig ücsörögtem ott teljesen értetlenül. Gondolkodtam, vagy legalábbis próbálkoztam, ami csak tőlem kitellett az eseményeket követően. Nem volt egyszerű dolog akár egy egészen kicsinyke értelmet kifacsarni magamból. De mit tehettem? Észbeli képességeimet illetően csak hozott anyagból dolgozhattam. Egy sor kérdésre kerestem a választ.
A HANGOT fel tudtam fogni. Vele már volt korábban dolgom. De minek jött ez a kutya? Honnét jött? Mi késztette, hogy odafeküdjön a lábaimhoz? A lábaimhoz? Betolatott a lábaim közé! Észrevétlenül! És ott volt attól a pillanattól, amikortól meditálni kezdtem, addig a pillanatig – és csak addig –, amíg azt befejeztem! Mintha csak őrizte volna a nyugalmamat.
De miért tette?
És ha már megtette, honnét tudta, hogy vége a melónak?
Honnét tudta, hogy befejeztem a meditációt?
Fizikálisan nem érzékelhette, mert úgy tudom, hogy a legújabb kutatások – a brit tudósok – eredménye szerint a szemhéj felemelése az univerzum egyik leghalkabb tevékenységeinek egyike. A kutya látni nem láthatta, hogy kinyitottam a szemem, mert a másik irányba nézett.
Égyáltalán, hogy jött oda, amikor semmilyen nyom nem utalt jövetelére?
Előtte se híre, se hamva nem volt. A magas fűben csak az én jól megismerhető nyomaim és a kutya szemem láttára letaposott dúlása volt látható.
És, és, és… kérdőjel, kérdőjel, kérdőjel.
Aztán egy jó idő múlva abban maradtam magammal, hogy ezekre a kérdésekre a választ nem az értelem világában kell keresni. A „minek érkezett a kutya?” kérdésre sincs válasz, a „hogyan”-ra meg különösen. Az egész egyszerűen rejtély. Nyilván nem barátkozni jött, mert akkor maradt volna.
Újra átgondoltam az egész eltelt egy órát, attól a pillanattól, hogy elhatároztam, letérek a gyalogoscsapásról.
Arra a következtetésre jutottam, hogy még az én bakkecske ugrabugrálásom is egy megkomponált dolog volt, tudtomon kívül. Pont azért, hogy véletlenül se gondoljam, hogy a kutya az én nyomomat követve került a padomhoz. Az elkövetkező egy-két nap a kutya-kaland révületében tellett. Naphosszat elmerengtem gyaloglás közben a történteken.
Arra jutottam magamban, és akkorra bizonyossá is vált számomra, hogy van bennem valaki, aki egy teljesen önálló identitással bír, aki én is vagyok, meg nem is. (Egy biztos, parancsolgatni, azt profi módon, egy igazi építőiparos górét kenterbe vágó módon tud).
A kutya egyértelműen parancsra érkezett. Az ő megjelenése nélkül az egész meditáció nem lett volna több egy jóleső, mély érzésnél.
A kutya megjelenése okán szólt hozzám a HANG, hogy maradjak nyugton és bízzak benne. A kutya nem odacsörtetett hozzám, hanem valami Isten tudja miféle technikával érkezett. Éppen csak annyira ért hozzám, hogy érzékeljem – legyen oka a HANG-nak hozzám szólni –, de ne rémüljek meg egy durva megnyilvánulástól.
Ha az a nyolcvan kiló körüli állat teljes mivoltával rátehénkedett volna a lábamra, nem hiszem, hogy képes lettem volna a HANG tanácsára hallgatni, és becsukott szemmel továbbra is nyugodtan ücsörögni.
A valak a kutyán keresztül nyilvánult meg. Így lett számomra az a meditáció maradandó élmény, és vált az anyagi világon túlmutató létezés tényévé, személyiségem beégetett valóságává.
Erre utaltam a leírt esemény elején, amikor a hang által érzékelt túlvilág földi leképezése a fizikai szinten is megnyilvánul. A kettő együtt már nem hit vagy érzéki csalódás, hanem bizonyosság, vagyis tudás.

Tudok erre másik megvalósult példával is előállni. Megtapasztaltam, hogy jelen világunk, bár maga a kézzel fogható valóság, korántsem a teljes egész. Ez az esemény időben megelőzte minden spirituális élményemet, de fura módon csak majd’ két évtized eltelte után hatott.
test

Ez is tetszhet Önnek :

Útkereséseim

Miner Victoria

Holdraszállás

Könyvértékelés:
*Kötelező mezők