Morgó Margó

Morgó Margó

Hársszegi Anita



Formátum: 13,5 X 21,5 cm
Oldalszám: 104
ISBN: 978-3-99131-552-0
Megjelenés időpontja: 2022-08-09
Fel lehet-e épülni teljesen egy testet-lelket tönkretevő betegségből? Hátra lehet-e hagyni az emlékeket, a kísértő, hirtelen felbukkanó impressziókat? Talán igen...
A „3hétre családomnak”.
Férjemnek és gyermekeimnek.


Eloszó

Anitával a kanapémon ismerkedtünk meg. Súlyos Covid- fertőzésből felgyógyulva, kétségek között, ezer kérdésre választ várva keresett fel. Sokáig összekuporodva, riadtan ült azon a kanapén. A betegség mindent átalakított, minden megváltozott kívül és belül. Közösen kezdtük el felfedezni ezt az új világot, és benne őt magát. Nehéz, göröngyös utakon botorkáltunk. Izgalmas volt elkísérni, támogatni, bátorítani.

Mert bátorság kell belenézni a tükörbe kíváncsian és nyitottan. Mert nem mindig azt látjuk, amit szeretnénk. Azzal is szembesülünk, amit elrejtünk, elfedünk, és erő kell ahhoz, hogy mindazt feldolgozzuk.

Anita.

Intelligens, őszinte, kíváncsi, bátor és erős NŐ. Sokat lehet tanulni tőle. A stílusa egyéni, izgalmas, ahol éppen kell; átszövi a humor.

Erőt, hitet és szeretetet meríthetünk belőle.

Dr. Diószegi Mária
az útitárs


Bemutatkozás

Majd’ 50 éves, kerek, érett asszony vagyok, aki nem veti meg az érzelmeket, a rációt, és az ezek feletti humort sem. 2020 telén fertőződtem meg a Covid19-járványban. Az állapotom intenzív orvosi ellátást igénylő, pár napig lécrezgető voltát követő poszttraumát dolgoztam fel, adtam ki magamból terápiás céllal írásban. A könyvet kezedbe véve a betegségemről és az ezt követő pszichés állapotomról, belső érzeteimről olvashatsz rövid, önfeltáró történeteket közvetlen stílusban. Érzeteket, érzelmeket, amelyek velem voltak és nehezen távoztak, vagy velem is maradtak. Leckéket, amelyeket itt tanultam meg. Szenvedésemből való kiszakadásom történetét, mely valós élményeimen alapszik. A saját érzéseimet olvasod. Ha egyezést találsz benne a te valóságoddal, együttérzek, de ez a saját képzeletem és traumatikus reakcióm.

Végzettségem szerint tanár vagyok, hivatalos nevén nevezve oktató és fejlesztőpedagógus, 24 éve. Családi állapotom szerint férjezett, háromgyerekes családanya. Szeretem a konyhám, szeretek befőzni, horgolni, olvasni, tanulni és tanítani.

Azt gondolom, ennyi elég is egyelőre ahhoz, hogy lapozz egyet, és feltáruljon előtted a belső világom!


Morgó margó #1

Aggódtam, hogy nem látom már őket. A Covid-ponton azonnal elpicsogtam magam: három gyerekem van. Nem emlékszem, hányszor mondtam ki. Lehet, hogy sokszor; lehet, hogy csak magamban hajtogattam. Úgy jöttem el itthonról, hogy el sem búcsúztam tőlük. Védtem őket a fájdalomtól, az aggódástól. Nem volt okos döntés, de tanultam belőle. Elég volt akkor nekem bátornak lenni gyengeségemben. Az intenzív osztályon, ahogy ágyba kerültem, csak arra vágytam, hogy ölelhessem őket. Mindet, és egyszerre. Van már elvesztett gyermekem.
Emlékszem az ablakra, ahol megjelentek nekem. Kurva közel volt aznap a halál. Szívfacsaró volt, és én rengeteg emberrel körbevéve voltam magányos. Ebbe az érzésbe is majd’ belehaltam, de ráadásnak ott volt a Covid is. Elfogadtam a nyugtatót, de sokszor álltak be a gyerekeim abba az ablakba éjjel és nappal is.
Szűk három hét múlva indultam haza. Azt hittem, a nehezén túl vagyok. Ha tudtam volna, hogy a neheze még ezután jön… Lehet, máshogy alakul. A boldog tudatlanság gyógyított.
Első utunk kórházi papírruhában és egy kék köntösben az óvodához vezetett. A legkisebb gyermekemhez. Ha tudnátok, mit éltem én át akkor! Boldog voltam. Földöntúli mértékben. A gyönyörű szemei, mosolya, puha keze, édes hangja, öröme az anyja felett. Senkinek nem kívánom, hogy átélje, mert ehhez mélység társul.
Megittam egy deci bort. Ehhez már az is kell a távolítás miatt, és nagyon remélem, hogy ez az alja ennek a margónak.
Már az új évben tudtam meg, hogy az egykori szülészeti osztályon vagyok két hete. A szobában valahogy nem figyeltem fel erre. Egy beteghordó hozott vissza CT-ről, amikor feltűnt, hogy rossz gombot nyomott meg a liftben. Elöntöttek az érzések. Hirtelen akartam gólyát nézni a másik oldalról, abból a szobából, ahol először vonhattam magamhoz az ikreimet. Azt nézegettem abban a nyolc hétben, amíg feküdtem. A jelenlegi fekhelyemből kitalálhattam, melyik ablak mögött érkezett hozzánk a harmadik gyönyörűnk. Akkor tűnt fel, hogy a fa, amelynek az ágait az intenzíves napokban fújdogálta a szél, ugyanaz a fa, amit vajúdás közben néztem, csak a nézőpont más.
Hiába láttam őket fotón, videón. Hiába volt karácsony, újév. Semmit nem jelentett nélkülük. Januárban lett nekem minden ünnep egy. Pihe-puha szuszogás, ölelő, némább karocskák, és a férjem biztonsága. Azt hiszem, ennél többet adni nem tudtam, mint azt, hogy túléltem, és lehetek tovább.
Sokféle módja van a feldolgozásnak. Jellemző rám a megtapadás, így jobb, ha kiírom. Ha zavar, békével engedlek, és szép utat kívánok.
Ma szilvabefőttet készítek. Pörkölt van.
Szaladok kávézni. Itthon van mindenki.


Morgó margó #2

A családi relációk fontossága mellett egy traumában a baráti kapcsolatok mibenlétére is fény derül. A titok, ami egy életet körülvesz, feloldódik. A formális kommunikációs csatornák beszűkülése miatt a szerettek és ismerősök bárhonnan, de információt akarnak. Aggódnak, mert szeretnek, vagy éppen azért érdeklődnek, mert ítélkeznek vagy utálnak. Nekem teljesen mindegy volt abban az ágyban, miért. Egy ilyen helyzetben minden figyelmet megkötöttem, és egyáltalán nem érdekelt a pletyka, hogy ki, mit, miért, hogyan lóg rajtam. Nem bántott, mikor szívességet kért valaki valakitől, akinek az ismerősének van ismerőse, aki ismer és megkérdezett engem vagy közeli hozzátartozóimat. Gépen vagyok-e? Élek-e? Kell-e hullazsák vajon a zárómra?
Se fájdalom, se bánat, se szánalom, se düh nem járt át. Inkább csak a kozmetikus hiánya miatti gyenge bajszom alatt mosolyogtam. A telefonom állandó töltőn, véget nem érő üzenetváltásban. Az egyetlen kapcsolódási pont volt egy űrhajóról. Jó érzés volt tudni, hogy ekkora gondolati energia vesz körül. Beszélni egyáltalán nem tudtam az első pár napon. Írni és olvasni sem igazán, mert összefolytak a betűk, ha egyáltalán eltaláltam őket. Enni is falatonként tudtam csak a fulladás érzete miatt. Utána már volt bent fonal. Egy nyamvadt sportfonal láncszemébe sem tudtam egy horgolótűt belebökni. Se finomkoordináció, se vizuális percepció, se izomerő-adagolás, meg izomerő sem. A tollal ugyanez volt a helyzet, csakúgy, mint a könyvemmel. Tudod, csak olyat kértem, amit be lehetett hozni, és nem bántam magam mögött hagyva égni. Csak én mehettem onnan csupaszon, ahogy beléptem. Egyedül a testhelyzet volt kérdéses. A gondolkodásomról akkor még azt hittem, hogy rendben van. Egy tükörszobában nehéz észrevenni a tükröt magát.
Belépsz 47 éves csecsemőnek, sok anyu-apu vesz körül. Tájékozódni nem tudsz, mert ki sem látszanak a védőfelszerelésből. Persze vannak hangok, tekintetek, alkat, karizma. Az akkori nehézségnek megélt Covid-jelmez most széppé alakul, és harminc kedves, megragadt személy helyett csak egy Covid-köpenyt kell engedni, a személyek kellemes emlékké alakulhatnak.
A biológia – akár akarod, akár nem – beindul: Anélkül, hogy tudnád, kacsa-üzemmódba kerülsz. Lekerül a tojáshéj a fenekedről, kinyílik a szemed, meglátsz valakit, aki „anyu-apu” lesz. Traumatikus kötődésnek hívják. Nekem ez kattant be. Lehet, neked más lesz, ha lesz. Lehet Isten, barát, barátnő, testvér, szerelmed. Ezt én nem tudhatom.
Nagyon nehéz ez a PTSD (Poszttraumás Stressz Szindróma). Covid nélkül is elérhet téged is. Szabályozhatatlan szinte, míg meg nem ismered, és be nem indul a gondolkodásod feletti gondolkodásod. Minél jobban közeledsz és ismered meg a jelenséget, annál inkább lehet félelmetes a felismerés, hogy „Bakker, te hülye vagy, Ancsi! Miccsinálsz???”, és egy darabig még így is szabályozhatatlan.
A másik, ami szintén ezzel a tünetegyüttessel járt nálam, a „túlélők bűntudata”. Miközben tudod, hogy te túlélted és boldognak kellene lenned, rajtad végtelen szomorúság van. Szomorúság az élet felett. Bűntudat az életed miatt, mert túlélted. Más viszont belehalt. Nekem itt lépett be a suiciditás. Az önbántás gondolata. Sok gondolatom volt, főként a 3. hullámban, amit ki is mondtam. Hiába voltam életvidám asszony, vágytam a halált. Hiába éltem túl, meg akartam halni. A sors úgy hozta, hogy az önbizalmam kevés volt hozzá, félmunkát meg nem végzek. Egyébként is tudtam már akkor, hogy ez ettől van, így rengeteg lekvár és befőtt készült, sok-sok horgolni való volt, és sok-sok barát, akikbe, amikbe lehetett kapaszkodni. A másik, ami gátat okozott a tettek felett, az a dac volt. Ha nem lépem meg az akadályt, akkor azt csak kikerülöm. Kezdhetem új életben elölről, saját hitem szerint. Na nem, ennél azért versengőbb vagyok. Harmadrészt pedig az élet néha gyilkosabb a halálnál is. Meg sem kell ölnöd magad hozzá, jobban szenvedtet a túlélés, ha már ehhez ragaszkodsz.
Eddig tehát gyötört a traumatikus kötődés, a túlélők bűntudata, az önbántás gondolata. Ezek lettek talán a szükséges feltételei nálam a hangulatingadozásnak. A kezdeti emelkedett öröm után az ép testem felett elkezdtem mosoly mögé dugni, hogy a fejem egy roncs.
Dezintegráció… vagy inkább, azért, mert nem szakember vagyok, így nevezném: szétestél. Elvesztél magadban. Nem tudod, ki vagy, mit akarsz, fiú vagy-e vagy lány. Nem tudsz sírni sem. Megváltozik a személyiséged, valahogy darabokban vagy, mint egy teljesen fekete, 5000 darabos puzzle, amit az asztalra vágnak: Nesze! Nagyon elkeseredtem, mert olyan tip-top kis asszonyka voltam. Elbántam vele… Megfordítottam egy darabkát és kiderült, hogy van rajta szám. Pakolgatom helyre magamban magam. Ami nem odavaló, is szükséges a teljeshez, de nehéz helyretenni a nem tetszőket. Olyan, mintha kiporoltak volna, aztán rácsodálkozol: „Aztaaa, retkesebb, mint gondoltam.” Ez van.
Az első élménybetöréseket fel sem ismertem. Már a kórházban is kínzott. Újra és újra lejárt lemezként játszódott bennem minden újra és újra. (Egy ablak, egy fertőtlenítés, egy szempár, egy hang, egy nevetés, egy háttal álló alak, fulladás, fulladás, fulladás.) Olyan, hogy tulajdonképpen jól vagy, egyszer csak rád ömlik egy kád jegesvíz. Annyira hideg, hogy égeti a bőröd, a szíved. Nincs sorrendiség benne. Zutty. Tessék. Nem tudod megmondani, mi váltja ki. Van ismerősöm, akinek a fényszóró, zene. Nekem a legutóbbit a kicsi gyerekem váltotta ki, de akadt már bocsánatkéréstől is. Elég stresszes nem tudni, hogy mikor fagy le az operációs rendszered és kell mindent „resetelned”, miközben rendes funkciókat kellene kifacsarnod magadból. Szinte lehetetlen.
Ma paradicsomot főzök be. A szeretet idelendített egy ládányit. Van üveg is. Kávé, koronaigazítás, és egy új nap megint. Ez is PTSD-s tünet lehet: figyelemkoncentráció-áthelyezés. A traumatikus körülmények kényszeres kerülése. Elfojtása, magadba zárása. Én csak pihenésnek szánom.
Bízok benne, kicsit már boldoggá tettelek azzal, hogy egy látszólag szép élet is lehet néha belülről gyászosabb hangulatú. Mindenkinek vannak küzdelmei, és neked most talán könnyebb. Nekem is, hogy elmondhattam.


Morgó margó #3

Azért, hogy megértsd, milyen egy identitás, személyiség szétesése, írok pár sort róla. Egyáltalán nem biztos, hogy mind ilyen. Az én kifordított bundámat olvasod. Ha úgy gondolod, ide írok mindent, tévedsz. Erről a szintről kukucskálva még mindig szédülni fogsz addig, míg meglátsz. Szóval van ennél több és mélyebb. Van, amit még én sem tudok. Önámítás lenne azt hinni, egy élet elég az önismerethez.
Nos, amikor észleltem magamon a túlkompenzálást (ez valami olyasmi, hogy kint jól vagy, bent meg nem és nem engeded a bentinek, hogy kijöjjön: felerősíted a kinti jókedved, hogy magad is elhidd, minden rendben), szóval akkor kezdtem el szakembert keresni. Az első utam egy olyan emberhez vezetett, akit véleményem szerint nem érdekeltem. Volt pár jó kérdése. Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon az ego és a sértettségem beszélt-e belőlem, mikor ezt megállapítottam. Az igazság az, hogy az önbecsülésem tart ott, hogy tudjam: ez jó nekem, ez nem jó nekem. Nekem régebben nem volt ebből, és a következő problémákkal szembesültem: nem tudtam, hogy nekem mi jó. Nem tudtam, hogy nem tudom. Ha tudtam, mi jó, akkor sem mentem el a nekem rossz mellett. Számtalan jele lehet még, nem az én dolgom felsorolni – és főként nem itt és most. Én tudtam, hogy nem lesz ez nekem jó. Pontosabban csak megéreztem, mert pont a tudatosság veszett el bennem. A sors úgy hozta, hogy mégis jó legyen, és oda vezetett, ahol nekem kemény, de pont annyira, hogy jó legyen.
Leültem a kanapéjára szembesülni önmagammal. Aki még nem ült ilyen helyen, érdemes legalább kipróbálni.
– Nem szorongok.
– Szerintem most is szorong.
(Mi vaan?), Akkurva, háát téényleg… honnan jött ráá???)
5 Csillagok
Szuper - 31.08.2022
M.S.Réka

Szerencsére személyesen ismerem a könyv íróját!Vele voltam a covid előtt is,közben is,most is!Ez a könyv a betegség pszichológiáját,önismereti problémákat ölel át Anita, saját megélt tapasztalatai által. Sokakat megérint a téma,ezért is népszerű és kötelező darab a könyvespolcokon!

Ez is tetszhet Önnek :

Morgó Margó

Berkics Balázs

Tanulók a vendéglátásban

Könyvértékelés:
*Kötelező mezők