Terelt Életút

Terelt Életút

Bodó Erzsébet



Formátum: 13,5 X 21,5 cm
Oldalszám: 272
ISBN: 978-3-99131-727-2
Megjelenés időpontja: 2022-12-15
Nem mese, nem álom. Terelt életút. A megtörtént valóság. Hogyan találkozik két egymásnak teremtett lélek, van-e olyan erő, mely szétszakíthatja ezt a köteléket? Miből meríthet erőt az, aki itt marad, hogyan érezheti másik felének rezdüléseit a halál után?
Ajánlás

Szeretettel ajánlom a ma még leszületésre váró Unokámnak, aki nem más, mint ebben a könyvben az én Gyémántocskám.



Előszó

Amikor két lélek karmikusan összetartozik, olyan erősen kapcsolódnak egymáshoz, mint az indákkal magasba nyúló kúszó növények, ahogy összefonódnak, nem tudnak és nem is akarnak eltávolodni. Számukra nincs elmúlás, mert összetartja őket az egymáshoz fűződő ragaszkodás. Szeretetük halhatatlan, mely a halálon túl is megmarad. Mások számára megszűnnek, egymás számára örökké élnek.

Az embernek kevés az érzékszerve, hogy megismerje az őt körülvevő világot. Környezetünk, amelyben élünk sokkal bővebb tartalommal rendelkezik, mint amit képesek vagyunk értelmezni és érzékelni.
Semmi nem történik véletlenül. Még annak is oka van, ha történetesen, lekéssük az autóbuszt. Később tudjuk meg, ennek a busznak a tragédiáját, esetleg a szakadékba zuhanását. Jelzést kaptunk, amely intuícióként figyelmeztetett, megóvott, vigyázott ránk, módot keresve arra, hogy ne tudjunk időben az indulási helyre érkezni. Ezek megérzések, amelyeket soha nem szabad figyelmen kívül hagyni. Felébredhetnek a bennünk maradt ősi érzékelések, de ha elnyomjuk magunkban, további sorvadását okozhatjuk.

Az Univerzumban működő törvények:

- Ok-okozati törvény. Minden tettünk következményekkel jár. Alaposan meg kell gondolnunk a cselekedeteinket, mert bármit mondunk vagy teszünk, az visszaszáll ránk. Ha jót teszünk, velünk is jó fog történni. Ha erőszakkal veszünk el valamit, kemény árat szab a sors ellentételezésként, ha szeretettel önzetlenül segítünk, az pedig busásan megtérül. A lelkünk – lelkiismeretünk – mindig tudja mi a helyes, mi a helytelen.

- Reinkarnáció törvénye. Nem egy életünk van. Volt előző életünk és leszületünk újra. A jelenlegi életünk az előző eredménye, és a következő megalapozója.

- Lehetőségek törvénye. Minden lehetséges, csak akarni kell. Az akarat nem azt jelenti, hogy varázsszóra megvalósul. Kemény és kitartó munkát igényel, elmélyült hitben és végtelen meditációban életre kelteni a megvalósulás tényét.

- Rezonancia törvénye. Azonos gondolkodású emberek, azonos csoportokat hoznak létre.

- Egyensúly törvénye. A jó a rossz, pozitív negatív, ciklikusan váltakozik, hogy meg legyen a kiegyenlítődés, az egyensúly helyreálljon. Valaki távozik, valaki megérkezik. Elmúlás, és újjászületés. Nem egymás ellentéteinek kell tekintenünk, hanem következetesen az egyensúly helyreállításának, ahogy az Univerzumban működik.

Mindezek valóságtartalmát a saját történések megélésével hűen mutatja be feltáruló életsorsom, mely a világmindenséghez képest egy porszem töredéke, de a törvényszerűségek éppúgy működnek és hatnak ebben a porszemben, mint a teljes világmindenségben.



1. Fejezet

1955-öt írtunk. A nyár már elköszönőben volt, de még éltető napsugár ragyogta be a természet zöldjét. Felejthetetlen, pedig már több évtized telt el. Annak az időszaknak minden napja rémes emlékekkel tölt el. A gyermekek érzelmi átélése sokkal maradandóbb nyomot hagy a lélek mélyén, ha traumatikus megrázkódtatás éri. A szülői ház, földrajzi tájegység szerint a Dunántúlon, egy vegyes nemzetiségűekkel belakott községben, a fősoron, az utcára néző két kis ablakkal, gangos hosszú ház volt. A házban középen volt a konyha és abból az utca felé az első szoba, az udvar felé a hátsó szoba nyílott. Ez a hátsó szoba földes volt, hogy ne porozzék fel volt locsolva vízzel, majd felsöpörve, hogy takaros, tiszta legyen. Az udvar felé a gangra nyílott még a szobáknak egy-egy másik ablaka. Már össze volt pakolva minden, ami csak mozdítható a szobában. Üresen tátongott, és így hatalmasnak tűnt. Félelmetes és óriás. Középen magányos lámpa lógott a vezetéken. Alatta egyetlen szék. Egyszerű, meggyszínre festett szék, amelynek a támlája szépen formált karcsú oszlopocskákból állt. Tettszett a könnyed formája és a melegséget árasztó színe, azóta is szeretem a meggyszínt, talán mert ez is az emlékeim része, vele együtt hozzám tartozik. A széken ült édesapám.
Énekelt. Szépen, tisztán szóló bariton hangja bezengte az üres szobát. Csak az ő hangja hallatszott. Énekelt, örömmel, vagy keservesen nem tudhatom, mert néha elcsuklott a hangja. „Mához egy hétre már nem leszek itt. Elvisz a gyorsvonat engemet is. Gyors vonat sebes vonat valahol megáll, ha megáll. Nyújtom a jobb kezem szervusz babám.” Férfi ember létére hangos zokogásban tört ki. Majd újra kezdte a nótát és énekelt. Édesanyám a konyhában sírdogált. Emlékszem, én az üres félelmetes szobában, ahol úgy éreztem enyém az egész tér, körbe-körbe szaladgáltam, ugrándoztam édesapám körül. Közben hallgattam az elcsukló nótázását, de mindig csak ezt az egy nótát zokogta. Aztán egyszer a szaladgálásból elkapott, térdére ültetett, és nagyon szűkszavúan csak annyit mondott:
– Elmegyünk. Innen örökre elmegyünk.
Lecsúsztam a térdéről és folytattam a szaladgálást, ő pedig a nótázást.

1.

Annyit tudtam a nagymamáméktól, hogy minden holmink a tehervonat vagonjába már be volt pakolva. Másnap mi is vonatra szálltunk. Ez volt életem első vonatozása. Szénnel fűtötték a mozdonyt, ami a vagonokat húzta. Hangos zakatolása jelezte, hogy merre jár. Időnként füttyszó hasított a némaságba. Öblös kéménye volt, ami állandóan ontotta a füstöt, olykor még fénylő szikrák is röpködtek a levegőbe. Már fárasztó, hosszú útját bejárta a messzeségben, a lenyugodni készülő napsugár felhők mögött sárgásan átszűrődő fénye. A csillagok még várattak magukra, nem foglalták el az őket megillető helyüket az égbolt magányában. Sötét volt, amikor a vonat megérkezett a célállomásra. Halvány lámpák sápadt fényükkel éppen csak jelezték, hogy merre van az út. Csillagtalan, nyomasztó, sötét este volt. Egy rokonnak állítólag várni kellett volna bennünket az állomáson, de nem várt senki. Mi tétován nézelődtünk egy ideig, abban a reményben, hogy egyszer csak feltűnik valahonnan egy árnyék, de csak a csendes, kihalt állomás állt magányosan mögöttünk. Olyan magányos volt, mint amilyennek mi éreztük magunkat, reménytelennek és védtelennek. Édesanyám nem tudta, hogy ez a rokon hol lakik, és tájékozódni sem tudott ebben a kietlenségben. Végeredményben az ország egyik feléből menekültünk el az ország másik felébe. Menekültünk, mert édesapám a katonai nyilvántartónál dolgozott, ahol az ifjoncok besorozását intézték. Nem minden esetben járt el tisztességes és elvárható módon. Többen is összefogtak ellene és amikor munkaidő lejártával a kiserdőn keresztül ment haza, kővel megdobálták, majd elkapták és alaposan összeverték, alig élte túl, úgy megrugdosták.
Többet nem ment be dolgozni. Kapóra jött, hogy az egyik cimborája felajánlott részére egy új életkezdési lehetőséget.
– Nézd haver, gyere velem. Mehetünk együtt. Most alakultak a tszcs-ék. Adnak házat, lesz munkád. Itt már lehetetlen maradnod. Ezek az emberek előbb‑utóbb kinyírnak. Itt bárhová mész, megtalálnak. Én akkor is megyek, ha te nem jössz. Szerintem jobb, ha együtt megyünk. Ott biztonságban leszel te is és a családod is.
A rábeszélés eredménye a költözés lett.

2.

Édesapám a tehervagonban a bútorainkkal és a holminkkal jött, mi pedig a két évvel idősebb fiútestvérem és én, édesanyámmal a személyvonattal utaztunk. Megérkeztünk, ott voltunk a sötétségben, kietlenségben, kilátástalanul, reményvesztetten. Még vártunk egy darabig. Aztán elindultunk gyalog, amerre az út vitt. Egyre sötétebb lett. Szorítottuk édesanyánk kezét, szorosan hozzá bújtunk. Emlékszem minden kis szélfuvallattól összerezzentem. Messziről kutyák csaholása hallatszott. Távolodtunk a vasútállomástól. Mi voltunk egyedül az úton és körülöttünk mindenhol a titkokat rejtő, félelmetes átláthatatlan sötétség. Botorkáltunk, de már a lábunk sem akart tovább lépegetni, mi kicsik voltunk én 5 éves, a testvérem hét éves, édesanyám 30 éves nagyon szép, fekete hajú, barna szemű, teste vékony, karcsú és törékeny. Tudtam, hogy ő is nagyon fáradt, a vonaton is ránk vigyázott, nem bóbiskolt el a zakatolásban, mesélt nekünk egy csodálatos szép világról, ahol mindenki szereti egymást, ahol a kerítés kolbászból van. És én még el is hittem, hogy van, ahol a kerítés igazi kolbászból van, és aki arra jár csak letör belőle. Elhittem, mint később azt is, hogy vezetékes rádióban a szerepet játszók ott vannak igaziból, csak olyan picire zsugorítva, hogy elférnek a rádióban.
Édesanyám számunkra erős volt, nyugodt és félelem nélküli, Ő jelentette a biztonságot. Az úton még csak egy szekér sem jött, hogy fel tudtunk volna kéredzkedni. Az út szélén mindkét oldalon árok mélyült, dús növényzettel benőve.
– Lemegyünk az árokba, kicsit pihenünk – suttogta édesanyám, mintha attól tartana valaki meghallja, pedig rajtunk kívül senki nem járt arra.
Eléggé mélynek tűnt. Mivel száraz idő volt reméltük nem lesz benne víz. Négykézláb lemerészkedtünk. Édesanyám azt mondta, csak egy kis időre megpihenünk, aztán megyünk tovább. Leültünk szorosan egymás mellett a zöld fűre, ekkor nekünk ez jelentette a habos, puha párnát. Mi a testvéremmel édesanyám melegséget nyújtó ölébe lehajtottuk a fejünket, akkor már csak a kimerültséget éreztük, már semmitől nem féltünk, jólesett pihenni. Ma is emlékszem az akkori álmomra, mert csodálatos volt. Egy hegytető, ami tele volt édeskés illatot árasztó mezei virágokkal, ahol színpompás pillangók röpködtek, méhek döngicséltek, szellő lengedezett és köztük szaladgáltam, mint az elutazásunk előtti napon, a meggyszínű széken nótázó édesapám körül. Csak szaladgáltam boldogan, nevetgéltem, és egyszer csak megjelent előttem a kolbászból font kerítés, amiről édesanyám mesélt a vonaton, és még csörgedező patakkal is találkoztam, amiből enyhíthettem a szomjúságomat.
Hirtelen ébresztett a valóság, amikor azt hittem, hogy a lágyan simogató szellő az, ami megérinti arcomat, de a reggeli pirkadatban édesanyám halk szavai voltak:
– Megvirradt, jót pihentünk, indulnunk kellene.
Közben az is tudatosult bennem, hogy a szép álom, álom maradt, mert nekem korgott a gyomrom az éhségtől és kiszáradt a szám a szomjúságtól.
Édesanyám biztatott bennünket, hogy hamarosan megérkezünk, és édesapánk is ott fog már várni ránk, már nem sokat kell menni.
Ez az idő végtelennek tűnt és a távolság mérhetetlennek és legyőzhetetlennek.

3.

Még hosszú ideig kellett gyalogolni, míg végre megláttuk édesapánkat.
Ő már ott volt. Valóban kaptunk házat, ami jó, mert volt hol laknunk. Bútorainkért még el kellett menni az állomásra lovaskocsival, kipakolni a vagonból és ideszállítani.
Ez volt a megalakult termelőszövetkezeti csoport, ami később tsz, vagyis a termelőszövetkezet központi majorja. Úgy hívták, hogy „Alkotmány” Mezőgazdasági Termelőszövetkezet.
Földes út vezetett a majorba. Ott volt négy lakóház. Tetszés szerint volt megépítve, nem utcaformában, nagy és hosszú házak. Egy‑egy ház két családra volt tervezve, két családnak adott otthont, külön egymás mellett elhelyezett bejárati ajtókkal. Amit mi kaptunk, 3 lépcsőn kellett felmenni, volt gangja, volt ereszalja, ahová később édesapám galambdúcokat készített, és ott költöttek a galambpárok. Lényeges, hogy nekünk az ajtón, ami üveges volt, külön rácsukódva, egy zárt fadeszkából készült köpönyeg ajtó jelentette a biztonságos zárhatóságot. A konyha vöröstéglával lerakott volt. A szoba padlós, vastag, széles deszkapadló, és viasszal volt bekenve. Érdekes, hogy a szobából nyílt egy kisebb helyiség, ez a kamra szerepét töltötte be. Kívül nem volt kerítés, a majorban csak úgy álltak szabadon a házak, a mi házunk egy kis parttetőre épült, számomra az összes többitől ez volt a legjobb helyen. Tőlünk balra, egy út vezetett a szarvasmarha és sertés istállókhoz, mellette magasodott egy harangláb. Olyan, mint egy fából készült magasles, de erre nem lehetett felmászni. A tetejében, eléggé magasan óriási vasból öntött harangot helyeztek el. Ennek a semmibe lelógó vastag kötelét valaki kijelölt felelős, minden déli 12 órakor meghúzta és akkor meglódult a gongja, ami hozzáverődött a harang oldalához, és messze távolságot bezengő hanggal megkondult a nagy harang. Ez a majornak igen érdekes látványossága volt. Ettől lejjebb a lejtő területét rengeteg repce borította. A lejtő végében a major vízellátását biztosító gémeskút gémje ágaskodott meredeken a kútkáva fölött. Mi is mindig onnan húztuk fel vödörrel az ivóvizet.

4.

Az ideérkezésünk története ezzel még nem fejeződött be. A bútorok szállítása volt az ötéves koromban megélt második nagy trauma. Arra az állomásra érkezett meg a bútorokkal a tehervonat is, ahonnan mi az éjszaka mélységes sötétjében gyalog keltünk útra. Az, hogy a lecsapodó párától nyirkos, füves árokparton fáradságtól elgyötörten nyomott el bennünket a kimerültség fájdalma, még most is elevenen él bennem, látom magam rettegő félelemtől kínlódó kisgyermekként. Egyetlen biztonságot édesanyám ölelése jelentette számomra. Másnap ismét útra keltünk, de már lovasszekérrel mentünk. Édesapám ült a bakon, fogta a gyeplőt és közben mindent elmeséltünk az utazásunkról és hogy a kihalt állomáson senki nem várt bennünket, megmutattuk, hogy mikor vett erőt rajtunk az a fáradság, amikor már nem tudtuk tovább vonszolni magunkat és az árokparton a fűben, takaró nélkül nyomott el bennünket az álom. Édesapám megállapította, hogy senkire nem lehet számítani. Bárki, bármit ígér, nem biztos, hogy be is tartja. Közben megérkeztünk az állomásra, a vasútnál fölrakták a holminkat. Emlékszem a szekér széléhez alaposan hozzákötözte édesapám a szekrényeket, mert eléggé kimagasodtak a lovaskocsi szélétől. Mi ketten még fogtuk is a szekrényeket és én hátul álltam, édesanyám a szekér oldala és a szekrény között. Már közeledtünk hazafelé a majorhoz, a földút eléggé hepehupás volt. Az egyik kerék egy gödörbe zökkent, megbillent a szekrény, én gyenge voltam ahhoz, hogy tartsam. Édesanyám elvesztette az egyensúlyát, meghanyatlott, a szekrény pont feléje dőlt. Ha a szekrényt édesapám nem erősíti meg kötéllel, rádőlt volna édesanyámra. Kétségbeesve sivalkodtam és ordítottam: – Anyu! Anyu! – Mire édesapám megállította a lovakat. Sírtam, keservesen tört ki belőlem az előző éjszakai felgyülemlett fájdalom és a mostani kétségbeesés. Pillanatokon múlt édesanyám élete. Innentől mi gyalog folytattuk az utunkat, átöleltem édesanyám tarka selymes szoknyáját, melynek tapintását még most is ujjaim között érzem. Belecsimpaszkodtam, mint egy árva kis majom, mentünk a poros úton és végtelenül fájt belül minden és mindenem.

5.

1956-ot írtunk. Ekkor ért a következő trauma. Kicsi gyermekként nem értettem mi történik velünk és körülöttünk. Beköszöntött az ősz, de még mindent beragyogott a delelő nap sugara. Jólesett kinn a szabadban játszani. Testvéremmel együtt játszottunk. Megrajzoltuk a szokásos „sánta iskolát” (ugróiskola), egy darabka erősebb faággal véstük a földbe a négyzeteket összesen 9 négyzetet, aminek meg volt a sorrendje és aszerint kellett beszámozni. Szólóban az 1-es négyzet, ehhez kapcsolódott fölötte párban a 2-es és 3-as, fölötte szólóban a 4-es, fölötte párban az 5-ös és 6-os, majd szólóban a 7-es, párban a 8-as és 9-es záróként. Volt egy darab palánk, egy palatetőből letört darabka. Be kellett dobni valamelyik négyzetbe, és egy lábon ugrálva eljutni a paláig és felvenni, megvolt a szabálya a játéknak. Önfeledten játszottunk, kacarásztunk, kinek hogy sikerül dobni és sántikálni, ki meddig bírta botladozások nélkül. Az önfeledt játékunkat hirtelen az égboltról hallatszó szokatlan zajok zavarták meg. Fölnéztünk, három hatalmas helikoptert láttunk közeledni. Majd hirtelen géppuska ropogás keveredett a propellerek levegőt hasító robajába. Egyre közelebb és közelebb értek. Annyira alacsonyan szálltak, már láttam, hogy az első helikopterben oldalt egy férfi a helikopter talpára támasztotta a lábait, úgy ült kifelé, a földet vizslatva és gépfegyverét lefelé irányozva, aminek csövén fenyegetőn megvillant a napfény, mint aki célba vett valamit. Már csak azt vettük észre, hogy édesanyám a konyhából kirohant, mindkettőnket felkapott a hóna alá és berohant velünk. Elkiáltotta magát: – Hasra! – Mi engedelmeskedve azt tettük, amit Ő, hasaltunk és elkezdtünk sírni. Sokáig nem értettem és gyermeki gondolatokkal fel sem tudtam fogni, hogyan tudott ez a vékony, törékeny asszony egyszerre mindkettőnket felkapni és berohanni velünk. Ma már tudom, hogy egy anyának nincs lehetetlen, egy anya mindenre képes, az anyai ösztön, anyai szeretet és féltés a legóriásibb erőt tudja kifejteni, mert akkor semmi nem fontos, nincs más, megszűnik körülötte minden, egy számít csak, megmenteni azokat, akik a világon a legfontosabbak.
5 Csillagok
Terelt Életút - 01.02.2023
Éva

Amikor kezembe vettem a könyvet, nagy érdeklődéssel kezdtem olvasni. Annyira lekötöttek a gyermekkortól indított életrajzi események, hogy nem tudtam letenni. Az egész könyv az emberi szeretet gyönyörű példája. Egy-egy fejezetet egymás után kétszer is elolvastam annyira megható volt a jövőbe mutató gondolataival. Sokan megirigyelhetik a stílusát és a megfogalmazást a szívbemarkoló történetekről. Akaratlanul is elérzékenyültem az én drága Barátnőm élettörténetén. Örülök, hogy a Jóisten megadta, hogy elolvashattam. Reményt ad és bizakodást a saját életemben is.

5 Csillagok
Terelt Életút - 27.01.2023
Rózsika

Nagyon sok életrajzi könyvet olvastam már, a Terelt Életút azok közé tartozik, amit nem lehet letenni. Nyelvezete gördülékeny, nagyon szép gondolatokat könnyen értelmezhetően fogalmaz meg. Nevelő hatása van, hogy a szerelmet az élet végéig hogyan lehet megőrizni. Nagyon szépen érzékelteti a szülők és gyermekeik kapcsolatát. Az édesanya fogja össze a családot, gondoskodásával, szeretetével. A szeretet, tisztelet, megbecsülés az egymással való törődés hűen tükröződik a könyvben.

5 Csillagok
Terelt Életút - 22.01.2023
Mária

Annyira érdekfeszítő, hogy nem lehet abbahagyni az olvasást. Számomra sok tanulsággal is szolgált. Az ember semmilyen körülmények között ne adja fel a méltóságát. Senkitől ne tűrje el a megaláztatást. Fordulatos, eseménydús, rendkívül összetett cselekményekkel gazdagítja az olvasó érzelemvilágát.

5 Csillagok
Ezt a könyvet nem lehet letenni - 13.01.2023
Egy nyugdíjas olvasó

Egy ismerőstől kaptam a könyvet. Nem bírtam letenni. Már kifolynak a szemeim, de annyira érdekelt, hogy mi fog történni. Nem is értem, hogy tud ilyen szavakat használni? Nagyon megérintett, a hatása alatt vagyok még most is. Annyira érzelemdús, annyira együtt tudok vele érezni.

5 Csillagok
Terelt Életút - egy lebilincselő, szerteágazó és mégis egységbe foglaló regény - 10.01.2023

A regény főhőse, egyben a történet mesélője, saját megtörtént életeseményein keresztül tár elénk egy egyedi világot. Gördülékeny, színes, olvasmányos, részletgazdag. Az adott történelmi kor is szépen ábrázolódik. Szinte letehetetlenül magával ragadja a történet az olvasót, izgalmas, fordulatos leírásokkal, látványos képi megfogalmazásokkal, érzelmi kifejezésekkel. Nagyon jó jellemrajzok körvonalazódnak és nagyon jó a korrajz is. Jelentőségteljesen illusztrálja az élet magasabbrendűségének megelevenedését, amely az emberi elme által felfoghatatlan rejtélyek megtapasztalásán alapul. A műben szemléletesen, érzelemdúsan rajzolódnak ki a lelki folyamatok: szeretet, kötődés, reménytelen ragaszkodás, majd a gyötrelmes elszakadás. Ahogy a cselekmény a végkifejlet felé tart, sokat sejtető gondolatokkal kapcsolja össze az élet történéseit. Nagyon egyedi a gondolatvezetés, ettől annyira lebilincselő.

Ez is tetszhet Önnek :

Terelt Életút

Maulbeck Petronella

Egy diszlexiás-diszgráfiás gyógypedagógus története

Könyvértékelés:
*Kötelező mezők