Történelmi & Életrajzi

Nehéz idők

Pillár Csaba

Nehéz idők

II. kötet

Olvasópróba:

Előre mindenki, csak előre!

Az újév első hetében meglehetősen hidegre fordult az idő. A Vörös Hadseregben rendszeresített halinacsizma, a télikabát és az egyenruha alatt viselt meleg alsónemű mind-mind jól védték a tél fagyos karmaival szemben, de Igor még úgy, jól felöltözve is meglehetősen fázott. Az állva majd bokáig érő durva daróc anyagból készült kabát alól mindössze csizmái lógtak ki, ahogy térdeit felhúzva, hátát egy bajtársának támasztva ült ott a vasúti kocsi deszkapadlóján és kifele bámult. A szerelvény ide-oda imbolyogva rohant velük, kerekei ütemesen kattogtak a kanyargós síneken, de valahol az elején a mozdony hosszút sípolva jelezte: állomáshoz közelednek. A sűrű, tejfehér köd, mi a táj felett gomolygott, mint alagút vette körül őket. A vonat keltette légáramlatoktól a fagyos pára meg-meglibbent, és néhány pillanatra látni engedett egy-egy belőle sejtelmesen előbukkanó fát, bokrot vagy épületet, hogy aztán ismét elnyelje őket. Lassanként szaporodni kezdtek a fehérségből előbújó házak, és fokozatosan egy település körvonalai rajzolódtak ki belőlük. Az utcák üresen álltak, a valaha ott élt lakosság már rég elmenekült a környékről. Az épületek nagy része kiégve vagy porig rombolva, de a még állókon is bombázások nyomai éktelenkedtek. Megperzselt, bekormozódott, üszkös falak meredeztek, mint valami bizarr alkotások. Tisztán látszott, hogy az ellenség légiereje, nem sajnálva a drága hadianyagot, temérdek bombát szórt a környékre. A mozdony ismét sípolt, és a szerelvényük lassított. Egy pályaudvarra értek, ahol a többi vágányokon álló vagonokból lőszert, fegyvereket és harckocsikat pakoltak lefelé éppen. Elhaladtak a többi vonat mellett, aztán a peronon fázósan, dideregve sorakozó bajtársaik csoportjához érve tekintetük találkozott egy pillanatra. Az ott ácsorgók arcán és tekintetében a bizonytalanság és az izgalom vonásai ültek. Egy pillanatra végigfutott agyán a gondolat, vajon rajtuk is éppúgy látszik a holnaptól, a jövőtől és persze az ellenségtől való félelmük, ami ahogy közeledtek céljuk felé, belülről egyre jobban szorongatta őket. Aztán nemsokára egy tisztelgő vasutast láttak vonatuk mellett elmaradni, és az állomás véget ért. Ahogy távolodtak, a házak is ritkulni kezdtek körülöttük, majd végleg elfogyva kintről ismét csupán a köd fehérsége meredt rájuk. Még jó ideig zötykölődtek a kerekek és a sínek kattogását hallgatva, mire vonatuk megérkezett végre és egy ideiglenesen kialakított rakodórámpánál elkezdték kivagonírozni felszerelésüket.
Mikor a vasúti kocsi ajtajából a sínek közé leugrott, ámulva nézett szét maga körül. Ameddig a szeme csak ellátott, ködbevesző távolságokig mindenfelé rengeteg bajtársát és azok hadianyagát, fegyvereit látta. Voltak ott harckocsik, kisebbek, nagyobbak, még az új T34-esek is, lövegek, katyusák és tengernyi katona. Néhány másik szerelvényről is éppen lefelé pakoltak, mások pedig máris menetoszlopokba rendeződve masíroztak valahová. Teherautók jöttek-mentek ládákat és embereket szállítva, hatalmas volt a nyüzsgés, mint egy felbolydult méhkaptárban. Bámészkodásának a vonatuk eleje felől érkező komisszár elvtársak vetettek véget, akik szigorú és igen-igen hangos szavakkal próbálták sürgetni az utazástól és a hidegtől lelassult katonákat.
– Gyerünk már, ne vakarózzanak! Gyorsabban, vigyék már azokat a ládákat, mindjárt itt a következő szerelvény, nincs idő ácsorgásra! – repkedtek az utasítások minden irányból.
Közben tisztjeik is előkerültek saját vagonjaikból, és az őrmestereket ugráltatva elkezdték összeállítani a menetoszlopokat. A tisztek és a komisszárok néha még egymással is vitába keveredve, kivörösödött arccal terelgették katonáikat. Ilyenkor még a komolyabb hadnagyi rangban álló tisztek is inkább engedtek a politikai tiszt akaratának, ugyanis tudták jól, nem érdemes ujjat húzni a párt emberével. Hiszen akit egy komisszár bepanaszol, annak gyorsan véget érhet tiszti pályafutása és még örülhet is, ha nem kerül a gulágra. Mert abban a hatalmas Szovjet birodalomban már csak úgy mentek a dolgok. Mindenkit figyeltek, még a figyelőket is, és jaj annak, akit valami bolsevik rendszer- vagy pártellenes dolgon kapnak. Hány, de hány tiszt, sőt tábornok tűnt el így nyomtalanul a süllyesztőben vagy került Szibériába, pusztán azért, mert más véleménye volt.
Mire minden készen lett és kiadták az indulási vezényszót, már jócskán délutánra járt. Vagonjaikat kifelé pakoló és saját soraikat rendezgető más zászlóaljak mellett haladtak el. A hó az utakról igen széles sávban le lett takarítva és taposva, de a hatalmas teherautóforgalom miatt még így is mindössze szorosan a szélén, az ott tornyosuló hófalak mellett tudtak haladni. Bár világos volt még, nem kellett attól tartaniuk, hogy a magyarok vagy a németek légi felderítése felfedezi a hadi készülődést és csapatmozgásaikat. A sűrű köd ugyanis, mint szövetségesük borult rájuk, eltakarva őket az ellenség kíváncsi szemei elől. Jó ideig egy kisebb folyócska befagyott medre mellett haladtak. Aztán mikor az beletorkollott egy nagyobba, az azon átívelő igen megviselt, de ideiglenesen megjavítgatott hídon átkeltek rajta. Ez a nagyobb folyó már maga a Don volt.
Túlpartjára érve még az eddig látottaknál is elborzasztóbban tárultak szemeik elé a háború és az ellenség pusztításainak szörnyű eredményi. A híd környékén és az utakon mindenfelé holdbéli tájként rajzolódott ki, a hótakaró alól, a temérdek bombatölcsér. Az út menti épületek mind-mind porig rombolva, a néhányba, amelyik valahogyan megúszta, már előttük érkező bajtársaik költöztek. Nem sokkal azután, hogy a folyót és a hidat maguk mögött hagyták, először csupán alig hallhatóan, majd egyre tisztábban kivehetően hallották, mikor a távolban néha-néha megszólalt egy-egy löveg vagy géppuska. Továbbhaladva az út mentén a ködből sok harcot megélt védelmi állások, lövészárkok, bunkerek, géppuskafészkek bontakoztak ki. Elszórtan köztük egészen újnak látszó, fa barakkok sorakoztak, amikbe az egyre csak érkező újabb és újabb alakulatokat éjszakára a megfagyás elől beszállásolták. Környékükön nagy volt a mozgás, mozgó konyhákban étel főtt gőzölögve, komisszárok rohangáltak fel-alá, az újonnan érkezőket rendezgetve. De az ő zászlóaljuk nem állt meg, csak masíroztak tovább az esti szürkületben. Az út mentén egyre inkább állandósultak a kisebb-nagyobb táborok, jó nagy tüzek mellett melegedve az ez idő tájt időszerű vacsoraosztást várta a legénység. Kicsivel odébb, fehér álcahálóval letakarva, egy húsz-harminc páncélosból álló egység harckocsijai pihentek . Nem messze tőlük beásva, az ellenség felé fordított csövekkel, tüzérségi lövegek sorakoztak. Ez hát az a bizonyos urívi hídfő. Ezért folyt hát annyi vér egész álló nyáron és még ősszel is. Itt esett el testvérbátyám, és talán én is itt fogok elveszni holnap, ha felkel a nap és a nagy támadás megindul – cikáztak Igor agyában a nyugtalanító gondolatok, miközben a ködben úszó dimbes-dombos tájat fürkészte.
Még egészen hosszú utat tettek meg, mindenfelé a másnapi támadásra készülődő bajtársaikat látva, mire megérkeztek végre az első vonalak mögött számukra kijelölt helyükre. Néhány saját lövészárok és bunker, no meg a sűrű-sűrű köd voltak csupán, amik elválasztották őket a magyarok arcvonalától. Egy földbe ásott, barakkszerű melegedőbe vezényelték őket és ott lepakolhatták felszereléseiket. Ez után egy horhos mély völgyébe siettek, hogy vacsorájukat még a teljes sötétség beállta előtt megehessék. A bőséges és finom étel bekebelezése után még néhány pohárka vodka is jutott, jobb ellátásban részesültek, mint valaha. A koszt elfogyasztása után korán takarodó következett, a tisztek és tisztesek pedig megbeszélésre mentek. Igor a meg-megszólaló lövegek hangjait hallgatva, a bizonytalan másnapon rágódva, sokáig forgolódott a szalmából és kórószénából készült priccsén. Félelmeit a vacsora után kapott nem is kevés vodka és az odafelé látott tengernyi bajtársa valamelyest csitították, de azért minduntalan azon kapta magát, hogy az ellenség kinézetén és erején töri a fejét. Arcot, arcokat szeretett volna látni, valami kézzelfogható, legyőzhető ellenséget, de csak a félelem nőtt benne egyre nagyobbra. Mert ugyan rengetegen vannak és a komisszár elvtársak szerint is simán eltiporják a fasiszta hordákat. De azért mégiscsak nekik kell elöl menni, ők fognak először összetalálkozni a magyarokkal, hiszen ők a gárdahadsereg rohamosztagosai. Nem vette észre mikor, de végül aggodalmait legyőzte a fáradtság és elaludt végre.
Másnap hajnalban ébresztették őket. Az időjárás semmit sem változott az előző napokéhoz képest. Az ég alja keleten derengeni kezdett és a sötétséget lassan felváltotta a sűrű köd tejszerű fehérsége, ami mögött a nap pusztán kifakult, megszürkült tükörtojásként emelkedett a fagyos téli táj fölé. A hamarjában kiosztott és elfogyasztott reggeli után már minden kizárólag a készülődésről szólt.
– Gyerünk, emberek, ellenőrizzék fegyvereiket! Az ellátmányukat tegyék a kenyereszsákjukba, és utána sorakozó odakint! – adta ki utasításait szakaszvezetőjük.
Mindenki magára aggatta felszereléseit és átnézte géppisztolyát, majd menet közben magához véve fejadagját a kenyereszsákja mélyére süllyesztette. Ismét egy mély horhos aljában gyülekeztek, de ezúttal már az első vonalbeli lőállások és benne figyelő bajtársaik mellett. Sorakoztak, majd szép katonás alakzatot öltve várakozni kezdtek, mert tisztjeik egy tőlük nem messze felállított, jókora parancsnoki sátorba mentek utolsó megbeszélésre.
Közben ellátósok jöttek valami nagy demizsonokat cipelve. Nagy meglepetésükre az üvegek egyikében vodka volt és nekik hozták. Ahogy elkezdték osztani, mindjárt szétbomlott a zárt alakzat, csak úgy tolongtak a szomjas katonák a demizson körül tülekedve. Nyelték az italt és a melléje kapott forró teát csajkáikból, alumínium bögréikből, ki mit tudott hamarább előkapni. Hiszen ha adják, el kell fogadni, tartja a közmondás is, és egyébként is telve voltak feszültséggel, félelmekkel, így igazán jólesett a lélekmelegítő itóka. Még a hideg sem tűnt annyira hidegnek néhány deci vodka után, bár az alumíniumbögrébe kapott forró teát nem volt tanácsos letenni, mert rövid idő alatt kihűlt, és aztán be is fagyott. A hőmérséklet finoman szólva is meglehetősen fagyosan és zordan alakult a maga mínusz harminc-harmincöt fokával. Ácsorgás közben topogtak, csizmáikban ujjaikat tornáztatták, kezeikben a forró teával teli bögréiket szorongatták, úgy legalább tovább meleg maradt, és a kezük sem fázott annyira. Az ellátósok bátran, szinte kérés nélkül is öntötték az italt, így az negyedórán belül el is fogyott. Néhányan nehezményezték, hogy teából több jutott, de azért addigra már mindenki jócskán bekortyolt vodkából is.
Az egyik hozzájuk beosztott komisszár, aki ahhoz, hogy a parancsnoki sátorban folyó tárgyaláson részt vehessen, túl kicsi ranggal és hatalommal rendelkezett, kihasználva az alkalmat, hogy a legénységet kioktathatja, magához ragadta a szót.
– Elvtársak! – kezdte a századnyi iszogató, beszélgető ember elé lépve.
– Katonák, sorakozó! – ripakodott rájuk, mikor látta, azok rá sem hederítenek.
Azok meg a hangos szótól felocsúdva ijedten, egymásnak ütközve a helyüket keresték a sorban. Eltelt egy kis idő, mire a meglepődött és kissé spicces katonák felvették az alakzatot. A komisszár, bár arca egyre vörösebb lett, várt türelmesen.
– Elvtársak! Sok ezer hős vöröskatona halt itt meg az elmúlt hónapokban pusztán azért, hogy maguknak könnyebb dolguk legyen végső csapást mérni a betolakodó náci és fasiszta hordákra! Ha ők nem áldozták volna életüket és vérüket minden talpalatnyi földért, amit itt látnak, akkor most a folyó túlsó partjáról kellene támadást indítaniuk a magyarok állásai ellen! Az ő emlékük és dicső Sztálin elvtárs szavai segítsék és vezéreljék minden mozdulatukat a mai, mindent eldöntő csatában! – Itt egy pillanatra szünetet tartott, és szigorú tekintetével végigmérte az italtól és a hidegtől pirospozsgás arcú, megszeppent katonák sorfalait.
Aztán a rövidke hatásszünet után szinte könnyes szemekkel, elérzékenyülve idézte a nagyvezér szavait.
– A Vörös Hadsereg egy mindent elsöprő megállíthatatlan áradat, ami el fogja vinni a világ minden tájára minden népeknek a bolsevizmus igazságosságát és egyenlőségét! Ezt üzeni önöknek Sztálin elvtárs! Nem okozhatnak neki és pártunk nagy vezetőinek csalódást, mindenáron győzniük kell! Aki megfutamodik, vagy gyáván visszavonul, az agyon lesz lőve! Megértették? Aki bármilyen okból visszafordul, az agyon lesz lőve! Nincs más út, csak előre, előre a végső győzelemig! – harsogta hatalmas beleéléssel a komisszár.
Közben a sátorban véget ért a megbeszélés, és a visszaérkezett magasabb rangú tisztek a fejüket csóválva leintették az alkalmi szónokot. Talán kemény szavai miatt vagy másért, nem lehet tudni, de dühösen tessékelték el a század elől.
A katonák meg csak álltak ott, és egymásra pillantgatva a hallottakat rendezgették magukban. Az ellenségtől való természetes félelemhez, amin a vodka azért némileg enyhített, most még a komisszár fenyegető szavai is társultak. Mert tisztában volt vele mindenki, hiszen még emlékezhetett rá, hogy a nagy igazságosság, testvériesség és egyenlőség nevében hogyan vertek agyon embereket, akik nem akartak belépni a kolhozba. Hogyan bántak el mindazokkal, akik nem értettek egyet az új kommunista rendszerrel és esetleg rokonszenvvel, nosztalgiával gondoltak a régi cári időkre. Biztosak lehettek tehát abban, hogy ha a párt emberei, a komisszárok azt mondják, „agyonlövik”, akkor azt agyon is fogják. Nem sok idejük maradt azonban ezen tűnődni, mert a tisztjeik óráik egyeztetése után elkezdték osztani feléjük utasításaikat.
– Gyerünk, emberek, készülődjenek! Ellenőrizzék fegyvereiket és sorakozzanak! Nemsokára kezdődik, gyerünk, gyerünk!
Mivel már eddig is ott álltak, a sorakozás nem tartott sokáig, századparancsnokuk végigmérte őket szigorú tekintettel, majd így szólt:
– Katonák, ma nagyon sok múlik magukon! Mint ahogy a komisszár elvtárs is elmondta, mindenképpen át kell törnünk az ellenség vonalait. Ezért mindenkitől vasfegyelmet és önfeláldozó lelkesedést várok el! Tudom, amúgy is büszkén és bátran indulnak harcba, hogy saját szülőföldjüket és szeretteiket megszabadítsák az ellenségtől! De azért emlékeztetek mindenkit, hogy a nehéz időkre való tekintettel a komisszár elvtárs szavai is érvényesek! Bár remélem és tudom, hogy ilyesmire nem kerülhet sor, mert maguk bátran és hősiesen fognak küzdeni a végső győzelemig! Most pedig szakaszonként vonuljanak a kijelölt helyekre! – fejezte be a hadnagy rövidke beszédét, ami egyben az előző felszólaló durva szavainak feloldására tett kísérlet is volt.
Szakaszvezetőik irányításával a „senki földjének” csúfolt, köztük és az ellenség között elterülő ködbe vesző terület pereméhez vonultak és ott várakoztak. Az első vonal lövészárkai és bunkerei közé egyre több és több bajtársi alakulat érkezett. A zsúfoltságban nemsokára már azt sem lehetett tudni, melyik század vagy ezred hol kezdődik és meddig tart. Valahol tőlük kissé távolabb a köd takarásában motorok zúgása és lánctalpak nyikorgása jelezte: a páncélos egységek is felsorakoznak melléjük. Lapultak ott a hóban, és egyre hevesebben dobogó szívvel a körülöttük zajló készülődést figyelték. Néhány perccel később repülők húztak el felettük a magasban, a ködtől látni nem lehetett őket, de a hangjukból ítélve bombázók lehettek, és a magyarok vonalai felé tarthattak. Nem sokkal később, mikor hatalmas robaj kíséretében leszórták gyilkos terhüket, ez a feltevése igazolódni látszott. Közben a tüzérségük is rázendített, és pillanatok múlva már csak úgy repkedtek felettük süvítve, fütyülve a lövegek és a katyusák gránátjai. Aztán tőlük nem is olyan messze, valahol a ködben, nagyokat robbanva egymás után becsapódtak.
Igor a hangzavarban egyszer csak a senki földje felől, a ködből kibontakozó és feléjük tartó katonákra lett figyelmes. Szívverése még inkább meglódult, pulzusa a füleiben dobolt, azt hitte az ellenség közeleg, de egy mellette hasaló bajtársa fejét csóválva, kezét a géppisztolya csövére téve a föld felé nyomta. Néhány másodperc múlva, mikor azok közelebb értek és első ijedtségén túljutott, megnyugodva látta, utászaik azok, akik egész éjszaka saját aknazárukat szedték felfelé. Most, hogy szabaddá vált a terület, a tisztek elkezdték kiadni utasításaikat, és az embertömeg hömpölyögve megindult a ködön át az ellenség védvonala felé. Fölöttük még mindig fütyülve, egymás után repkedtek a tomboló tüzérség által kilőtt lövedékek. Az élen friss utász alakulatok haladtak, hogy elérve a magyarok műszaki zárját és aknamezőjét, hatástalanítva azt, utat nyissanak a többieknek. Utánuk a rohamosztagos szakaszok, amik egyikébe ő is tartozott, közéjük ékelődve néhány lángszórós, géppuskás és golyószórós raj, mögöttük pedig a puskások hatalmas tömege.
A sűrű ködben semmit sem látva, mindössze sejtve, hogy egyre közelebb kerülnek az ellenséghez, az izgalom bennük a tetőfokára hágott. Az ő századukba tartozó szakaszokat egy mély horhos széles völgyébe vezette hadnagyuk, és ott próbáltak a magas hó ellenére minél gyorsabban előretörni. Mellettük, fent a dombon, az útszerű csapáson harckocsik nyomultak az ellenség védvonala felé. A horhos medre nemsokára elkanyarodott, és ők az oldalára gyűlt és mélyen alálógó hófúvások buckáin keresztül kezdtek a gödörből kimászni. Ez a mutatvány a térdig, sőt néhol derékig érő hóban nem ment könnyen, igen-igen megizzadtak, mire a dombtetőre felértek. Közben mögöttük az utánuk érkező századok kissé feltorlódtak, de a komisszárok sürgetésére hamar más utakat választottak, és ők is mászni kezdtek. A horhosból kijutva a sík területen a sűrű köd miatt még nem látszott semmi a magyarok védvonalából, de már hallatszott a géppuskájuk hangja, ahogy néha a ködbe eresztettek egy-egy sorozatot.
– Előre, katonák, roham! – kiáltotta a hadnagy pisztolyát előrántva tokjából, és megindulva.
– Roham! Előre! Gyerünk, gyerünk, roham! – ismételgették a szakaszvezetők és a komisszárok indítva egységeiket.
A térdig érő hóban, a ruha alatt verejtékező háttal, a fagyos levegőt lihegősen kapkodva futott a többiekkel, egyenesen bele az átláthatatlan ködtengerbe. Félelmetes érzés volt Igor, de valószínűleg a többiek számára is, hogy mint valami tébolyultak az éjszakában, úgy rohantak, talán egyenesen az ellenség szuronyainak. Aztán végre megpillantotta az első földbe ásott, nyitott, bunkerféle építmény feketéllő körvonalait és az előtte húzódó, hóval félig befújt, spanyolbakokból, harckocsiakadályokból és szögesdrótokból kialakított műszaki zárat. Futás közben oldalra pillantott, és mivel látta, a többiek sem lassítanak, sőt a hadnagy és a szakaszvezetője is ott járnak előtte, maga is nekirontott az akadálynak.
Ám közben a túloldalon is észlelték őket, és a bunkerből egy géppuska lőni kezdett feléjük. A hó néhol ugyan teljesen befújta a drótakadályokat, de a szél által épített buckák nem bírták el egy ember súlyát, és a fagyos felső réteg beszakadása után derékig merültek bele, és hirtelen mozdulni sem bírtak. A szögesdrót összeszúrta tenyerét, a géppuska lövedékei pedig ott pufogtak körülötte a hóban, hátravetette magát, hogy a bucka eltakarja.
– Hol vannak az utászok? – üvöltötte mellette egy hang.
Úgy fekve felé fordította fejét, és látta a szakaszvezetőjét és még néhány bajtársát, amint megpróbálták keresztülverekedni magukat a műszaki záron. Azonban a szemben lévő magyar géppuska feléjük irányította tüzét, és az őket ért lövedékek tompa puffanásokat hallatva ontották ki vörös vérüket a fehér hóra. Mozdulni sem mert, csupán lapult a hóban, mintha ő is meghalt volna. Közben újabb és újabb bajtársai érkeztek melléje, akiket a komisszár hajtott előre. Köztük néhány utász is jött végre, és úgy, hason fekve elkezdték szétvágni a szögesdrótot. De az ellenség géppuskája sem tétlenkedett, folyamatosan ontotta feléjük gyilkos lövedékeit, és sorra szedte áldozatait az óvatlanok vagy túlzottan hősködők közül.
A köd hol ritkább, hol meg sűrűbb, átláthatatlanabb felhőként úszott a levegőben. Mikor sűrűbb tejfehér folt érkezett a környékre, lepelként eltakarva a géppuskák elől, alkalmuk nyílt némi mozgásra. Egy ilyen lehetőséget kihasználva Igor megpróbált a drótakadályoktól visszább menni, és az ellenség fegyvereinek látóköréből kikerülni. Csakhogy a mögötte levőket is egyre csak előrehajtó politikai tiszt ráemelte fegyverét.
– Takarodjon vissza, vagy lelövöm, mint egy kutyát! Előre mindenki, csak előre! – ordítozta a komisszár ellentmondást nem tűrő hangon, fegyverével hadonászva.
Nem tehetett hát egyebet, hátrafordult és az utászok közé gyorsan hasra vágódott, ugyanis a ködfolt elvonultával a géppuska ismét tűz alá vette a környéket. Egyikük a vodkától megmámorosodva, a levegőben zizegve repkedő lövedékek között, fogójával halált megvető bátorsággal vagdosta a drótokat, a másik kettő meg csak lapult mozdulatlanul. Odakúszott közéjük, és a hóbucka mögé bújva figyelte a másik ténykedését. Kis idő múlva gyanússá kezdett válni számára a dolog, és meglökdöste kezével a mellette fekvők egyikét. Nem mozdult, átgurította a hátára, és látta a sisakján a golyó ütötte lyukat és a havon az alvadt vértócsát. Bár rettenetesen félt, nagy nehezen kivette a fogót a holttest görcsösen szorító kezéből, és úgy hasalva ő is vagdosni kezdte a drótakadályokat. Kezei nemsokára több helyen véreztek a fagyos hó és az éles drót okozta megpróbáltatásoktól.

...

Formátum: 13,5 x 21,5 cm
Oldalszám: 642
ISBN: 978-3-99048-781-5
Megjelenés időpontja: 2017-07-11
Átlagértékelés : 5
 5.970 Ft
 3.590 Ft

Tavasz-tipp