A béka feneke alól

A béka feneke alól

Hunyadi Jolán



Formátum: 13,5 x 21,5 cm
Oldalszám: 432
ISBN: 978-3-99064-143-9
Megjelenés időpontja: 2018-06-05
Az "átkos" rendszer éveit éljük. A többség elégedett, van munkája, megélhetése, egyben van a szociális háló... Ebben az érában kezdi tanulmányai, majd első munkahelyével pályafutását a fiatal lány, aki mindenáron bizonyítani akar családjának. Olyan férfihoz megy feleségül, akitöl óva intik. Okkal vajon, vagy jól döntött, és megtalálta az életre szóló igazit? ...
Az utazás

„Én ámulok, hogy elmulok…”
(József Attila)

Fürkészem az arcom a tükörben, lassan-lassan megérik bennem a valóság. Ez vagyok. Ilyenné lettem. Szokatlanul békésen szemlélődöm. Az önigazolás vágyát érzem, és a kényszeres igazmondás lázát. Elmúltam hatvan, meghíztam, megőszültem, megözvegyültem. Egyedül élek, nyugdíjas tanbanyaként, egy drága kiskutyával – ő Fifi.
„Ha már te sem leszel nekem, majd mindenfélét beszélnek rólatok. Honnan tudom meg, kik voltatok, hogyan éltetek, anya? Írd le, míg képes vagy rá! Írd le nekem, hogy megnyugodjak! Tudom, hogy nem fogsz engem becsapni…!”
Hát igen. A kérdés helyénvaló, de a feladat nem könnyű. A Márai-gondolat vonzza a lelkem:
„Az élet igazi nagy vállalkozásai legtöbbször nem hőstettek, hanem türelemjátékok…”
Ott kezdjem-e, ahol a közös életünk csírája előóvakodott…? Vagy mégis inkább másutt? Ahol az életem megváltozott? Vagy esetleg ott, ahol én megváltoztam…?
Húsz éve annak, ami itt következik.
Az életem fele már egész biztosan lepergett. Úgy szeretném szélesre tárni a szárnyaim! Lassú öröm ébredezik bennem: talán sikerül, talán elmehetek… Széttépem az évek pókhálóját, kidughatom a fejem egy kicsit egy láthatatlan és mozdíthatatlan kendő alól. Szeretném megnézni, megtapintani, megszagolni azt a másik világot, a nyugati világot is!
Nincs módunk arra, hogy családostul induljunk. Bennem született meg először egy álom arra a másik világra. És most megvan a hivatalos engedélyem! Tíz napra kértem, hónapokig nem válaszoltak. Nem értettem, miért nem tehetek egy rövid utazást sem oda, ahol várnak.
Családom van, munkahelyem van, jó káderlapom. Egy kolléganőm – személyes kapcsolatát kihasználva – megpróbált segíteni. Az illetékes javaslatára mindketten elmentünk a megyei kapitányságra. Sötét és zsúfolt volt az iroda. Egy egyenruhás nő kivette az iratgyűjtőmet a szekrényből. Vagy két kilós dossziét tartott a karján! Megrökönyödve arra gondoltam, ha rólam ennyi akta gyűlt össze itt, mennyi lehet olyanról, aki a rendszer ellenségének számít!
Az adatok bemondása után megkérdeztem, miért késik az engedélyem kiadása. A nő visszakérdezett: Miért akarok utazni, miért a férjem nélkül? Erre mérgemben – és valami homályos megaláztatásféle hárítására – elvesztettem a fejemet.
– Nem vagyok én a férjem rabszolgája, sem a cselédje! Mennyivel megbízhatóbb nálam, hiszen évente többször is elhagyhatja az országot nélkülem! Hozzátettem, hogy érdekes, elég megbízható vagyok ahhoz, hogy tanítsak, hogy a munkahelyemen párttitkár legyek. A barátnőm ült a széken, háttal az ablaknak, és hangosan felnevetett a dühödt kifakadásomon.
Itthon elmondtam, hogy zajlott a megbeszélés.
– Na, te aztán soha nem kapod meg azt a nyavalyás engedélyt! – mondta a férjem lehangoltan.
Most már magam is úgy láttam, szívszorítóan messze az annyira vágyott cél. Ehhez képest két hét múlva megérkezett a hivatalos papír. Telefonáltunk a barátunknak, hamarosan együtt volt a meghívólevél, az engedély, a valutapapír, az útlevél, a vonatjegy.
Indulhattam!
A pályaudvaron izgatottan búcsúzkodom. Életemben másodszor léphetem át a nyugati határt. Negyvenéves vagyok.
Tizenéve, sétahajóval történt először. A Budapest–Bécs – Melk útvonal azonban nagyon rövid lett. Az alacsony vízállás miatt csak Bécsig jutottunk el. Ennek ellenére a kellemes utazás és a várakozásteli érkezés emlékezetes maradt. Három napot töltöttünk a városban, jó idegenvezetőt kaptunk. Csak a Burgban nem jártunk – akkor –, arra nem
volt időnk.
Az utolsó délután bevásárlóútra indult a csoport. Mi – szabálykövető állampolgárként – csak az engedélyezett összeggel. Emlékszem, hogyan készültem eldorbézolni a dollárokat… Ötven vagy hetvenöt, maximum száz dollárunk volt, több biztosan nem.
Volt egy listám, anyám bölcsen számba vette, mit hozzunk az öcséméknek. (Akkor született az első unokahúgom). Minden fehér színű legyen! Így mindegy, milyen nemű lesz a baba.
Téli babazsákot és kis cipőket vegyünk feltétlenül!
A kikötő felé sétáltunk. Egy ékszerbolt kirakata előtt megálltam. Milyen elegáns az a vékony kis gyűrű! A közepében finoman csillogó kő, mellette egy-két kisebbel. A férjem lelkesedett. Menjünk csak be, vegyem csak meg, legalább nem kell tovább a kirakatokat nézegetni!
Hagytam magam rábeszélni.
Az ékszerész udvariasan szedte elő a vitrinből az árut. Én lazán és szerényen intettem neki, hogy csak azt, amit a kirakatban láttam. Éppen jó volt… Általában nem érdekelnek (ma sem) az ékszerek, de ez a gyűrű nagyon-nagyon finom volt: egyszerű és szép. Ezerdolláros kis gyémántjai tették olyan kívánatossá számomra… Az ízlésemmel nincs gond.
Vérvörösen távoztunk. Apád úgy nevetett, hogy többen megbámultak az utcán. Nyilván bolondnak vagy részegnek hittek bennünket. Még megvolt a „valutánk”! Az üzletekben szembesültem aztán az értékével: talán az ötszöröse kellett volna a téli zsákra a babának. Nem mondhatnám, hogy nagyon elszomorodtunk, egyre hangosabban kacagtunk az abszolút tájékozatlanságunkon.
A járdára kitett, leértékelt anyagokból azért sikerült két ruhára valót összekeresgélnem. Aztán egy fürdőszobaszaküzlet előtt találtam egy vidám kis maradék lábtörlőt a kádunk elé. Vettem még egy parókát is, őszet, mert nem tudhattam, hogy hamarosan megőszülök. (Hosszabb ideig lesz fehér a hajam, mint ameddig barna volt…) A drága férjem a paróka miatt dühöngött. Azt mondta, ez divatcikk nálunk, drága. Ha miattam, az én buta ötletem miatt ő sem mehet többé külföldre, egyszerűen megfojt engem.
Bántam is én az ő baját! Nagyon is örültem, hogy ilyen menő dolgot is vásárolhattam. (Amúgy minden más színű sokkal drágább is volt.)
A hajón kiosztották a vámnyilatkozatokat. Gondosan kitöltöttük. A zöld, műanyag lábtörlőt is beíratta velem törvénytisztelő uram és parancsolóm. (Mert az ő szolgálati útlevele, nehogy má’!)
Na, beadtuk a papírokat. Hamar kiderült, hogy el is olvasták, mert a mikrofonból felhangzott, hogy menjünk a fedélzetre a pénztárcánkkal. (Rajtunk kívül senkit nem vámoltak meg…) Közölték, hogy a fürdőszobai „szőnyegért” – volt vagy ötvenszer negyvenes méretű – kell fizetnünk pár száz forintot. Ebből a pénzből idehaza már egész fürdőszobai garnitúrát lehetett kapni. Most aztán én voltam nyeregben.
Vacsoránál az útitársaink újabb meglepetésekkel is szolgáltak.
A nők drága nyaklánccal, elegáns karkötőkkel pompáztak, kivéve engem. A férfiak meg – kivéve apádat – félkilós gyűrűkkel, drága órákkal. Az a férfi pedig, aki eddig minden facér nőt körüludvarolt, a két óriási bőröndjével együtt elfelejtett hazatérni velünk, disszidált, úgy mondták akkoriban.
Hát így volt az első utam a bűnös nyugatra.
És most indulok el másodjára, és ez lesz az igazi! Mert most vendégségbe hívtak, oda és akkor mehetek, ahová csak a kedvem tartja! Bármit megnézhetek, nem kerget a tatár, ha valami megtetszik, időm lesz rá. A pénz meg annyi, amennyi. Úgysem vásárolni akarok.
Elköszöntünk egymástól, miután megkerestük a helyemet.
Két útitársam akadt. Egy idős bécsi hölgy, és az utolsó pillanatban szállt be egy vörös hajú, kicsit zilált, farmeros, nagydarab lány. Óriási hátizsákja, meg egy tengerész-zsákféle volt nála. Jó nehéz, a folyosón a kalauz, a fülkében meg én segítettem elhelyezkedni neki.
Elindultunk. A beszélgetésükből kihámoztam, hogy a fiatalabb nő ausztráliai diák, az édesanyja egyedül neveli, vannak testvérei is. Most jött Londonból, egyelőre Bécsbe utazik. Ha az egyetemen nem úgy alakulnak a dolgai, ahogy reméli, továbbutazik Heidelbergbe. Járt már Keleten is, minden szemesztert más-más egyetemen végzett eddig. Hihetetlen! Elképzelhetetlen, amit mond!
Minden érdekli, van elég pénze. Miközben tanul, munkát vállal. Pincér vagy újságkihordó, mosogat, eddig minden nagyszerű volt – mondja nevetősen. Ösztöndíjat is kapott általában. Kristályvizet iszogatott, és amikor megette a zsákból előkerült banánt, rögtön ment fogat mosni. Ezt minden egyes gyümölcs elfogyasztása után megtette. A fogkeféje nagyon jópofa volt, hosszú, de összecsukható szárú, vagy félméteres, színes.
Tetszett a lány. Elálmélkodtam titokban a magabiztosságán, a belőle áradó bátorságon, a jókedvű kíváncsiskodásán. Fiatal, és övé a világ! – gondoltam csodálkozva. Hihetetlenül szabad volt! Az is nagyon megnyugtatott, hogy mindezt meg is értettem a kettejük német beszélgetéséből. Hamar átléptük a magyar határt.
Meleg az augusztusi délután. Bécsben hosszan időzik a szerelvény. Indulás előtt idős bajor hölgy ül be a fülkébe. Ketten vagyunk. Beszélgetne. Nem riasztja még a kínos igyekezettel tagolt német dadogásom sem. Újra és újra kérdésekkel kínoz.
Elindulunk. Az útitársam sorolja a megállókat, kétszer is elismételteti velem, hogy csak a második megállóban szálljak majd le, az lesz a főállomás.
Nagyon szeretek utazni. Most azonban órákig nem figyelhetek sem az elmaradó ismeretlen tájra, sem önmagamra, a bőbeszédű, kíváncsi asszony kényszeríti magára a figyelmem.
Végre egyedül maradok! Mindjárt hat óra. Hirtelen sziklák és harsogó zöld mindenütt, aztán az Orient lassít. Kevés az időm, ki kell szállnom a csomagjaimmal, és meg kell találnom a vendéglátómat a várakozó tömegben. Az izgalomtól zsibbad az arcom, kiszáradt a szám.
Nincs várakozó tömeg, a pályaudvar épülete elmaradt valahol a hátam mögött. A nevemet és ideges sürgetést hallok. Feszülten figyelek, újra hallom a „siess már”-t, nem mehetek oda, ez itt a határsáv. (Vagy valami effélét mond.)
Egy sorompó előtt áll, tehát várt. Tőlem magasabb, sportos, sovány. Barna, őszülő, hátrafésült haj, hosszúkás koponya, rövid bajusz, az állat keretező szakállal. Szemüveg, csúfondáros mosoly, kellemes tenor. A füle és a keze számomra a döntő, minden férfin ezeket a testrészeket veszem lopva szemügyre először: nekem tökéletes mind a kettő.
„Te szamár” – így szólít jókedvében. „Te, olyan buta ez a te asszonyod, ez a nő azt hiszi…” – és ettől kezdve ömlik a szó, hamar összecsapunk, míg el nem neveti magát végül. „Hiszen alsó…” – ezzel befejezettnek nyilvánítja részéről a vitát.
A hang tónusa megőrizte a gyermekkori, hazai ízt, kihallom a vidékünk tájszólását.
Úgy indultam el otthonról, hogy egészen valószínűtlen volt ez az utazás. A családjának is mondtam, hogy ha ingerülten veszekedni fog velem, azonnal visszajövök. Valami különös van a barátságunkban. Egy évtizede azt hiszem, jó barátok vagyunk, soha egyetlen percre sem tett mást, mint a barátság ürügyén türelmetlenül gonoszkodott a tájékozottságomon vagy a tájékozatlanságomon, a megjelenésemen, az életemen. Őszintén szeretem, azt gondolom. Feltétlenül megbízom benne. Van nekem más férfi barátom is itthon. Fél éve meg, hát igen, egy talán szerelem is, vagy lehet, hogy csak az emléke? Van időm megfontolni, lesz időm meggondolni.
Rövid autóút után a hivata előtt kiszállunk. Az épületben rajtunk kívül egy lélek sincs. Bemegyünk az irodájába, kulcsokat vesz ki egy fiókból, hazafelé indulunk.
– Várjál, pénz is kell! – Elcsodálkozom. Este van, minden bank zárva. Egy ház falánál valamit egy nyílásba helyez. Pillanatok sem teltek el, kezében néhány papírpénz.
– Mi ez? – Nem hiszek a szememnek.
– Bankautomata – hangzik természetesen. Nem tudok a meglepetéstől szóhoz jutni. Már az imént: egy tisztviselőnek van kulcsa a hivatalhoz, bármikor bemehet! Itthon lehetetlen az iskolából egy ott felejtett dolgozatot kihozni. Kulcs a „valakinél” lehet, nem a beosztott tanárnál. Volt másik döbbenetes felfedezésem is. Az, hogy a bejárati ajtónál egy táblán fel van tüntetve, kik a városházán a vezetők, és hogy milyen szakmai és tudományos rangjuk van. (Ezt kellene látni nálunk a tanácsháza fejeseinek!)
Egy bérház előtt kiszállunk. Kulcs nyitja a lépcsőházat, lifttel megyünk a legfelső emeletre.
A lakás jó. Tágas előszoba, emberléptékű minden helyiség. Valahogy van levegő (sokat szenvedek az alacsony mennyezetű otthonunkban). A szobák és a konyha szaga nem igazán otthonos, üresnek, kicsit személytelennek tartom titokban. Vagy inkább egy asszony illatát keresem, de nem érzékelem. Pedig tudom, régóta van egy kapcsolata.
Szemben a bejárattal, egy asztalkán rusztikusnak szánt, Gorka-utánzatú, jellegtelen kerámia. Mögötte az ajtó a hálószobájába nyílik. Mellette egy vendégszoba, jobbra a tágas nappali. Balra fürdőszoba, konyha, ebből nyíló kamra.
Mindenütt mindenféle megvan, ami „kell”, de ezek is személytelenek. Kivétel az íróasztal, az ülőgarnitúrától jobbra. Lazán összedobált iratcsomók, rendezetlenül heverő levelek, lámpa, ez-az. Itt látom, hogy a lakás gazdája elfoglalt ember.
Azonnal figyelmeztet rá, nehogy hozzányúljak a papírokhoz, el ne keverjem a számláit. (Nyilván hülyének és indiszkrétnek is tart!) A férjem íróasztala is szent és sérthetetlen, a rumliban van egy sajátos rendszer, ami csak általa kezelhető.
– Telefonálj haza, ne izguljanak miattad!
Röviden elmondom, hogy megérkeztem, minden rendben.
Most, alig fejezem be, ismét telefon. Az ő családja. Váratlan ingerültséggel válaszolgat, nem értem a hangnemet. Nem mondja, mi történt, csak abból következtetek, hogy türelmetlenül odaveti: „hiszen csak most érkezett, most értünk haza, hagyjátok már!”
Tiszta ágyneműt kérek, ugyanazzal a visszafojtott ingerültséggel közli, hogy ma nincs, holnap hozzák a mosásból. Különben is, csak a fia aludt benne egyszer. Meghökkenek, nem merek tovább egy szót sem szólni.
Sürget. Vacsorázni akar. Egy német ízléssel mű-népiesre dekorált sörözőben jókedvűen egyezkedik a felszolgálónővel, széles gesztusokkal mutatja, milyen jó mellű nő vagyok. Vidám egyetértéssel, cinkosan összenevetnek.
Elképedve nézem. Nem gondoltam, hogy a testem valaha is érdeklődést keltett benne. Annyira nem hasonlítok azokhoz az asszonyokhoz, akiket közel húsz éve látogatóba el-elhozott. Amazok mindig dekoratív babák, egyetlen kivétellel. Az elvált feleség volt a kivétel, ő igazi, természetes viselkedésű, hús-vér asszony volt, akinek az intelligenciája vitán felüli. Most kényszeredetten mosolygok, kínos igyekezettel próbálom ezt az újabb, ismeretlen, pajkos hangnemet folytatni. A sör sok, és hát nem is szeretem… Valahol járunk még. Egy teraszról gyönyörködöm a lámpáktól, színes fényektől pazar városképben, képeslapokat vásárol a kérésemre.
Csendben kétségbeesem, mert látom, hogy a néhány lap ára megegyezik az összes, magammal hozott pénzzel! Utálom a kiszolgáltatottságot és utálom a kitartottságot! Alának is írok, megígértette velem. Kérdi, ki ez a férfi. Nem igazán hiszi el, hogy régi barátom. Közben átfut a fejemen, csak nem féltékeny egy neki ismeretlen kollégámra – a férjem helyett?
Egy szűk kapun a föld alá megyünk az autóval, aztán hosszasan és óvatosan egyre felfele vezet a parkoló. Ilyet sem láttam eddig. Valamilyen lappal intézi el ki- és befelé a fizetést. Csak tudnám, miért jó ez, és hogyan működik ez a dolog! Nem tudok kérdezni, egészen elvesztem a műszaki csodák bűvöletében!
Egyre kevésbé tudok természetesen viselkedni, de nem is tudom már, mi zavar ebben az egyébként kellemes és nagyon érdekes napban. Későre jár.
Hazamegyünk. Közlései szűkre szabottak, lényegre törően mondja el a szerinte szükséges tennivalóimat, tudnivalóimat. Kulcsokat ad. Nekem egyszeri hallásra kellene megjegyeznem a kulcsokat, a napirendjét, a programkínálatait, az általa felállított szabályokat. Nem tudja, hogy utálom, ha két kulcsnál több van nálam, mert rettegek, hogy elhagyom, elfelejtem, összecserélem. (Gyerekkorom óta szenvedek ettől a mai napig.)
Italt tölt, közben megjegyzést tesz a román konyakra, amit neki hoztam, és mutatja a sokféle innivalót. Mintha engem érdekelne, hogy milyen az italkínálat! Még azt is utálom, ha valaki az iszákosságát a minőségre fogja! Van benne részem odahaza, túlságosan is…
Állok a pohárral a kezemben. Szó nélkül váratlanul elém lép, és erősen belecsókol a számba. Ismeretlen a nyelve, az ajka. A reakcióm egyszerűen pánikhangulat. Kínosan érzem, hogy valamit mondanom kellene. Elindulok az ajtó felé, és olyasmit dadogok, hogy a helyzetünk túl banális: egy asszony a férj barátjával, meg hogy én „amúgy” nem szeretem őt.
– Hát akkor miért jöttél el hozzám? – csodálkozik el látható meglepetéssel. Mit mondhatok erre? Legalább tíz-tizenöt éve vendégül látjuk télen és nyáron az összes barátnőjével, ismerősével. Miért ne hittem volna el, hogy most ő akart engem néhány nappal meglepni? Nem válaszoltam. Szót többé erre az esetre nem vesztegettünk a hátralévő napokon.
Nehezen alszom el, idegen a hely.
Éjjel felébredtem. A mosdóba menet álmosan meglöktem az asztalkát, a kerámia leborult, eltört. Reggel lett.
Szép kis patáliát rendezett, ajándékba készítették neki, emlékül. Felemeltem én is a hangomat: egy értéktelen, vacak rondaság volt, véletlenül törtem össze, rossz helyen tartotta. Hozzátettem még, legközelebb kap tőlem egy sokkal értékesebbet. Még dühöngött néhány percig, majd a kulcsokkal kezdte újra, az átkozott kulcsokkal!
Bevitt a központba. Enyém egész nap minden, amit képes vagyok egyedül felfedezni!
Elbűvölnek a tiszta utcák, pasztellszínű, hangulatos, eleven, elegáns város. Mélyen érint minden, amit látok. Bárhol járok, a dús ragyogás rabul ejt. Mindenütt fiatal utcai zenészek, kedves mutatványosok, nyüzsgő turisták és muzsika. Halk zene szűrődik ki egy múzeumból, benyitok. Hosszú ideig hallgatom Ligeti György játékát. A falon lévő felirat igazít el.

...

Ez is tetszhet Önnek :

A béka feneke alól

Kler Klára

Dimenziócsúszkálás

Könyvértékelés:
*Kötelező mezők