Aradtól Haifáig

Erdély – otthon

Erdély felett az ég magas. A csillagok nagyon messze fenn ragyognak, gyémántszerűen. A hold sápadtan úszik az égen, messze, mindig mosolyogva reánk, a hangya emberiségre.
Hogyan is lehet elválni attól a helytől, és nem álmodni róla? Erdély a nagyobbik hazám. Enyhe, hegyes térképe szeretett emlék. A szőlődombok, az utcai szilva- és eperfák, amiket csak rázni kell, máris megvendégelnek.
Erdély, a csobogó, átlátszó vizű patakokkal, Erdély, a lírai szekeres parasztokkal, a frissen fejt tej meleg illatával, a porban futkosó, széttárt szárnyú, felháborodott gúnárral, az este hazatérő kolompos nyájjal, a falusi gémes kúttal, a loncsos Bodri ugatásával, a disznó röfögésével az ólban.
Van itt bőség mindenben. Gabonában, erdőkben vadakkal, ősrégi fákkal. Rendezett falvak. Ózondús, édes levegő. Van itt bőség, bőség minden szépségben, amivel Isten megáldhat egy talpalatnyi földet.

Aki hazát cserél, lelket cserél – mondja egy jó öreg közmondás. A szülőföld mély gyökerekkel köt magához. Otthonnak nevezem most is, miután húsz éve elhagytam Aradot.
A mi folyónk a Maros, melankolikus, lassú folyam, nem szeli ketté a várost, ahogy elvárnánk tőle, úgy, mint nagyobbik testvére, a Duna. A Maros társ volt életünkben. Halkan, gondolatban neki suttogtunk el mindent, lenézve a hídról, vagy megbújva a parti fűzfák alatt. Megnyugtató barát volt nekünk csendes végtelenségével. Ha a Maros szeszélyes volt, kiöntött medréből, elárasztott mindent, elsodorva a hidakat. Azért a sétány a székekkel, padokkal jóval a víz szintje felett áll. Mellette a gyönyörű városi park terül el, ősrégi lombos fáival, remekül gondozott virágágyaival.
A park mindig hűvös. A vadgesztenyék ősszel gyümölcseikkel dobálják a játszó gyermekeket. Csak pár lépés innen a Kultúrpalota, benne az annyiszor látogatott városi könyvtár -és múzeum. Ezt a hatalmas parkot párhuzamos utcák kötik össze a városközponttal, a hosszú aradi korzóval. Minden utcát és minden házat ismerek. Azt, amelyben leánykoromban jártam néhány keserves évet, vagy amelyben régen a gőzfürdő volt, pár házzal velük szemben a kisfiam óvodáját. Lám, a másik sarkon az Uránia mozi, ahol emléktábla jelzi, hogy ott valamikor Déryné játszott.
A park végén a törvényszék komor, nehézkes épülete, pincéjében a városi börtönnel.
A park másik vége elnyúlik a fiúlíceumig. Valamikor előtte korcsolyapálya volt. Mellette a régi kaszinó volt, ma a Park Hotel áll a helyén. Itt korábban egy szép, zenés kerthelyiség volt, ami becsalogatott mindenkit a sült hús illatával, az andalító tangóval, a fehér abrosszal leterített, hangulatos asztalkákkal, a tüsténkedő pincérekkel.
A párhuzamos utcák a bulváron végződnek. Itt, a sétány közepén hársfa ontja illatát. Két oldalon üzletek. Álmomban végigjárom őket, és pontosan tudom, hogy az áruház után mi következik, melyik könyvüzletben lehet bámészkodni, hol van a cukrászda, ahol régen gyermekkoromban télen gesztenyepürét ettem habbal, nyáron tejszínhabos fagylaltot. Később elterjedt a presszókávé minden üzletben.
Arad vanília, kávé, hárs, akác és Maros illatú. Mint futó videóképeket látom lelki szemeimmel a „rác fertályt”, ahol cigányok laknak. Látom a két zsidótemplomot. A neológot a csillagos boltozatával, a három emeletével, a búgó orgonával.
Az ortodox templom az utca másik végén szerényen, szigorúan, szomorúan áll. Hosszú évekig itt sétáltuk végig az engesztelő napot, ebben a keskeny utcában. Akkor még a haragosok igazán kezet nyújtottak egymásnak, fizikailag, nem csak elméletben, mint napjainkban, mert mindenkit –aki hitünket vallja – meg lehetett ott találni.
Ott van a zsidó iskola a sarkon, generációk tanultak benne: én is, férjem is, fiam is.
Van Aradon két átjáróház, ha siettünk, átmentünk két udvaron, és máris spóroltunk egy csomó utat. Közben figyeltem a szatyrokkal hazatérőket, az ablakból a porrongyot rázókat, a lustán trécselőket, és benéztem a sötét szobák ablakán, ahonnan mindig békés hűvösség áradt.
Ellátogatok a gyönyörű parkba, a neológ temetőbe, mindenkinek köszönnöm kellene, mindenki régi ismerős.
Ott van számomra a „szent föld”, ha egyszer arra viszi fiamat a sors, hát tudja meg, a temetkezési házzal szemben, nem messze onnan van egy szerény sírkő, amire Weisz Irén neve van írva – az én édesanyámé!

Látom képzeletben az aradi piacot, és mindennek tudom a rendes helyét – hogy hol van a liptai túró, szalonna, kolbász, tejfel, tojás és baromfi, gyümölcs és primőr zöldségek. A krumpli, amit száz kilónként árulnak télire, és mellette a vörös­hagyma.
Látom magamat a kosárral egyik karomon, szatyorral a másikon, aminek egyik fülét a kisfiam fogja, hogy „segítsen”. Hozzá mérem a lépteimet, hallgatom őt és csodálom a fejlődő kis emberi lelket.

Ott van még az aradi strand, ajándéka ez a városnak, ahol forró nyári napokon mindenkit meg lehet találni. Álmodok néha a macskaköves Választó utcával, ahol valamikor konflis száguldott, vagy döcögött a stráfkocsi a hótakaróban, ahol a futó lovak patkója szikrázott az út sötétjében.
Látom a régi épületeket, amik még török stílusban épültek, a hatalmas sötét labirintuspincét a ház talpazata alatt, amit mi prózaian fáskamrának használtunk, de mindig arról álmodtunk, hogy török kincseket rejt…
Az Astoria Szálló kilátójáról látom a házak piros tetejét, a templomtornyokat. Minden sima, egyenes, része a nagy magyar pusztának. Sok zöld keretezi a házakat. A városszéli, majdnem falusi házak kerítése mögül az utcára hajlik ezernyi orgonaág.

Aradon volt az első öntudat-szikrám, a gyermekkorom, az első iskolai napom, első szerelmem, esküvőm, a gyermekem születése. Arad földjében nyugszanak mindazok, akik örökké részesei maradnak testemnek, lelkemnek. Hogyan is lehet elmenni onnan örökre, és nem visszaálmodni?



Kenyér

Minden embernek normális esetben négy nagyszülője van, szülei, nagynénje, sógora, testvére, széles rokonsága. Csak nálunk, európai zsidóknál csonkul a család, főleg a mi korosztályunkban. Akik ötven-hatvan évvel ezelőtt születtek, azok nehezen büszkélkedhetnek ilyen kinccsel. Nekünk már nincsenek dinasztiáink, mint amelyekről az angol regényekben
olvashatunk.
Számomra a „gyökér”, a családfánk gyökere, Stern nagytata volt, de van egy fényképem egy idős zsidó úrról, aki nagymama apja volt, rege szerint hosszú élettel áldotta meg őt a Jóisten.
Vajon József nagytatának voltak-e testvérei, vajon hol élt a szüleivel, és miért pont a pék mesterséget választotta? Vajon hogyan vette feleségül Világ Rózát, a nagymamámat? Mikor is történhetett mindez? Száz, vagy százötven évvel ezelőtt?
A családi monda szerint nagytatának péksége volt, inasokkal dolgozott. Hét gyerekük volt a házsártos Róza nagymamával, és két árvát is neveltek. A sok gyerek segítségével építették fel a mikalakai házat, akkor még, – talán még ma is áll –, Arad peremére!
A ház három egymásba nyíló szobából állt, verandával, ahogy falusi házhoz illik, budi az udvarban. Nagy kert, gyümölcsös, istálló, két kapu, egy nagy a stráfkocsinak és egy kicsi.
Az utca négy-öt házból állt, a Stern-ház mindkét oldalán a fronton volt, rögtön a domb mellett, ahol napjában párszor megállt a hegyaljai villamos. Nem tudom biztosan, volt-e már ez a luxus az ő idejükben.

Ahogy pirkadt, Stern nagytata az inasok segítségével felrakta a kocsira az éjjeli sütést, és küldte ki a házakhoz. Mikor inasokat kellett felvegyen, vizsgáztatta őket. Ebédre hívta mindegyiket és felvételük attól függött, hogy milyen gyorsan esznek. Eredeti megítélés, ami nullára csökkenti az „éhségtényezőt”.
Róza nagymamám közben otthon mosott, főzött, gondozta a gyerekeket. Az mesélik róla, hogy hirtelen természetű volt. Egyszer kiment a piacra, tejet venni agyerekeknek, és megeskette a tejes kofát, hogy friss a terméke. Mikor otthon mégis összement a tej, úgy forrón, a tűzről levéve a szerencsétlen asszony fejére borította. (Visszaszaladt a lábas forró tejjel a piacra?) Az persze azonnal égési sérüléseket szenvedett, a férje pedig késsel ment neki nagymamának. Jöttek a csendőrök, és úgy-ahogy megvédték a Stern-péknét a dühös embertől.
Szegénységben éltek. Sok volt a gyerek. Nem mindenkinek volt ruhája, cipője, hát egymásét hordták. Volt olyan is, hogy az egyik hazavárta a másikat, hogy cipőbe bújhasson.
Elsőszülöttjük Emma volt, szép leánynak ígérkezett. Okos és jószívű volt, a testvérek mindig rajongással emlékeztek meg róla, mert szegény nagyon fiatalon meghalt tüdőgyulladásban.
A második volt Irén, az én drága édesanyám. Kis növésű volt az egész Stern család, de Irén a legapróbbakhoz tartozott. A szorgalma nem ismert határt. Ő volt az édesapja mindene. Minden nap korán reggel költögették, sajnálkozva. De mit lehetett tenni? „Irén, Irénkém, már virrad, fogd be a lovakat!”
Volt, hogy ezt csinálta, vagy megrakta a kocsit is, vagy kihordta a kenyeret, amikor nem volt inas, vagy előkészítette, gyúrta az újabb sütést. Máskor, mosdatta, öltöztette, babusgatta a kicsiket. Minden következő testvér kisebb volt, mint ő. Soha nem említette másképp a nagymamát, mint „szegény mama”, de az apját „drága jó édesapámnak” szólította, őt szerette jobban. Talán, mert Stern nagytata derűs kedvű, vicces, jó ember volt. Ki tudja? Én csak a mesékből ismerem.
Irén után két fiú következett: Lajos és Géza. Vajon miért nincs családi legenda arról, hogy ők ketten hogyan viszonyultak egymáshoz, lévén majdnem egyidősek? Géza kárpitos lett, jó mesterember. Emlékeimben úgy él, ahogy kijött feleségével és Tibi fiával az ősi mikalakai házba vasárnaponként.

A következő gyerekek a Stern családban Rózsi, Hajnal és végül Manyika. Manyikáról csak annyit tudok, hogy rövid kis púpos életét leginkább a testvérek karjaiban töltötte el, amíg angyallá nem változott.
Lajos nagybátyám. Alig ismertem őt, csak az arany szívét és jóságos mosolyát. Hogy milyen lehetett ő a Stern-gyerekek között, csak a fantáziámra bízhatom. Egy biztos, hogy megérdemel egy megemlékezést. Ember volt ő, és ha nem én, akkor soha, senki… Ő is el fog veszni a végtelenben.
Lajost, Isten tudja miért, taníttatták. De miért pont őt? Soha sem vettem észre, hogy intellektuálisan különbözik a testvéreitől. Valószínű, hogy nem akart mesterember lenni, mint Géza, így tisztviselő lett. A családi mese szerint magyarul tanulta végig az Isten tudja hány iskolaévet. Érettségi előtt, 1917-ben volt az „átadás”, Arad Románia része lett, így románul kötelezték érettségizni. Akkor valami baj történt vele, homályos magyarázatok vannak erről, úgy néz ki, hogy pszichopátia, ha rágondolok, a skizofrénia egyik formája lehetett, és talán ez megmagyarázza az elkövetkezendő dolgokat az ő és gyermeke életében. Lajos nem érettségizett le, de hivatalnok lett. Hogyan akadt rá a már majdnem vénlány Szerénke, nem lehet tudni. Se szerelemről, se udvarlásról, se esküvőről soha senki sem beszélt. Szerén kereskedőleány volt valamelyik Arad melletti faluból, csupa-agy, nagyon okos leány, ügyes, megfontolt.
Megköttetett a házasság, amiből hamarosan Bori született, későn, öreg szülőkkel, halálra féltő anyával és kicsit „furcsa” apával.
Mesélik Lajosról, hogy katona is volt az osztrák-magyar hadseregben, és amikor felettese valamiért – mint szokásos volt akkor – az anyját szidva adta tudtára nemtetszését, Lajos egyenesen hozzálépett, és úgy pofon vágta, hogy az elájult. Persze, Lajosunkat a fogdában látogatta annak idején a síró, kicsit hisztérikus családja.
Borit gyakran hozták az ősi mikalakai házba látogatóba. Szteril gyereknek nevelték. Örökké mosott, vasalt, keményített, szőke angyalka volt. Vélem, hogy Lajos és Szerén nem nagyon tudták elhinni, hogy Isten kegyelméből ilyen csodálatos ajándékot kaptak. Egész életében szolgálták őt, másképpen, mint szülő a gyerekét, végtelen, szinte vallási odaadással.
Lajos egy kantin irodájában dolgozott, unalmas könyvelői munkakörben. Valami sikkasztás történt. Félelmében, nehogy belekeverjék, elkezdett furcsán viselkedni. Nyugdíjazták. Semmi köze nem volt a lopáshoz, csendes, árnyékától félő ember volt, olyan hülye becsületre nevelve, hogy egy porszemet sem vett volna el senkitől, soha.
Háború után, 47-48-ban is történt vele egy furcsa eset. Korzózás közben köszönt valakinek, vagyis visszaköszönt, biccentett. Ez a köszönés egy hét fegyházba került neki, és összevissza verésbe, hogy „vajon honnan ismeri” a fogalma sem volt, kit. Közben Arad város minden hangosbemondója kereste: „Elveszett S. Lajos, aki látta…” stb.
Sportember volt Lajos bátyám, ma már el sem tudom képzelni: a pöttöm termetével bokszolt, úszott minden nap, ahogy felébredt, fél órát tornázott, fejen állt, kézen járkált az ágy körül a hálószobában.
Nyugdíjazása után – vagy még előtte –, lehet, hogy épp ezért maradt ki a munkából, Szerén szörnyű ijedelmére Lajos elkezdett nem enni, majd később csak éjjel enni, suttyomban, hogy senki se lássa, vagy csak egyszer egy héten, de akkor állati mennyiséget. Máskor ételt lopott, és letagadta. Nyilvánvaló, hogy nem volt beszámítható. Véleménye nem volt semmiről, egy szegény, roggyant ember lett, aránylag fiatalon.
Nem emlékszem, hogy valami családi elhatározásban részt vett volna. Nem emlékszem rá Bori esküvőjéről sem. Olyan töpörödött, szürke volt. Irén könyörögve kérte, mint régen: „egyél, Lajoskám a töltött káposztából”, de hiába, hiába.
Később már nem volt Irén, de hol lehetett Lajos a temetésen, és egyáltalán életemnek ebben a tragikus részében?

Egyszer csak az Isten úgy rendezte az „emberi sorsot”, hogy Szerén okos agya rákos lett, operáció után, beszélni nem tudva, fél-bénán ott volt a lehetetlen Boriskája, és még lehetetlenebb férje mellett. Ott feküdt szegény kiszolgáltatva, és meg nem tudta mondani, hogy mi bántja. Akkor Lajos kezdett magához térni, és ami tőle telhető volt, mindent megcsinált, és állati üvöltéssel siratta az ő elköltözött Szerénjét. Lajos egyedül maradt, és hajléktalan lett. Magára kényszerített magányába Borit nem engedte be. Irén már nem volt, és egy testvére sem élt már.
Bocsánatkérő, szégyenlős mosollyal hozott nekem a kórházba nők napján egy csokor ibolyát, szeretettel simogatta kis Robikám buksiját, ült egy ideig Bori valamelyik rekaméján, majd futkosott ide-oda a városban. Már sehol sem volt maradása.
Hajnal testvéri szeretettel hívta Komáromba, hazai kosztot enni. Akkor már az evést is élvezte, testvérre is vágyott, hát felkerekedett.
A kürtösi vámnál a szokásos dugi-sztori: egy eldugott konyakosüveg, egy százkoronás, vagy egy tízlejes papír. A megalázó kutatások, a bőröndök felforgatása, már magában a határőrök vagy vámosok egyenruhája is felzaklatta. .
Száz lej miatt levették a vonatról szegényt, gorombáskodtak vele, majd visszaengedték a fülkébe! Pár nap múlva elvitte a szíve, ott Komáromban. Ott nyugszik Lajos bátyám, Jókai „Arany emberével” egy földben. Arany ember volt ő is. Soha senkit akarattal nem bántott, neki mindenki „főnök” volt. Most pedig ott nyugszik a kicsi zsidó temetőben, olyan magányosan, ahogyan élt.
Ha van mennyország, ott megtudja, hogy unokahúga nem felejtette el… Aludjon szelíden, békében, álmodjon egy szebb életet, mint amiben földi pályája során része volt.



Írásom

Ha valaki elolvassa, amit írok, ide-oda ugrál velem térben, gondolatokban, időben, lelkiállapotban.
Miért ír valaki? Sokszor kérdezem magamtól. Ez csak egy különös mánia? Tehetség? Művészet ez is, aminek a nyomására az ember úgy reagál, mint a festők, szobrászok, zeneszerzők, akik ha emberi életben mérjük, bizony sok életet sűrítettek ebben a földibe, amit mi, közönséges halandók meg sem tudunk érteni?
Miért írok hát? Idősödöm, hogy a finom szót használjam, és halhatatlanságra törekszem. Akarom, hogy „utána” is megmaradjak, főleg egyetlen fiamnak, ismerjen jónak-rossznak, olyannak, amilyen vagyok. Ha a gondolataimat ismeri, el tudom őt kísérni egész életén át…
Írok, mert elmondanám én, elmesélném, de nincsenek hallgató fülek. No meg „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”…
Írok, mert meggyőződésem, hogy minden ember élete regény, élmény, unikum, aminek a meséje, ha elvész, örökre elvész, mert soha meg nem ismétlődik…
Érdekes a huszadik század végén megfigyelni a világot. Jó elmesélni, hogyan volt, és mivé lettünk.
Amit én élek át lelkileg, azt más soha nem élheti át, az csakis az enyém, vagy velem együtt azé, akit magammal ragadok a mesémmel.
Mesélni kellemes időtöltés a jelenlegi életemben, amikor a fiatalság már nem viháncol a lelkemben, de az öregség sem reszket bennem. Láthatok hát előre-hátra. Ez a lélek szabadsága. Valahol minden ember szabad kell, legyen. Néha a család a börtön, néha a munkahely változik kellemetlen cellává, úgy, mint az én esetemben.
Igen, röpködök ide-oda. Igen, magyarázom magam, megértem magam, elfogadom magam. Másom nincs, hát vagyok magamnak.