Holdraszállás

Holdraszállás

Avagy: hogyan váljunk Mr. Vállalkozótól?

Miner Victoria



Formátum: 13,5 X 21,5
Oldalszám: 44
ISBN: 978-3-99064-901-5
Megjelenés időpontja: 2020-11-10
Az aranykalitka is csak kalitka, még ha a rácsok csillognak is, és ragyogás egy ideig leplezi a rabságot. Mikor jön el a pillanat, amikor egy nőnek ki kell lépnie bántalmazó házasságából, még azon az áron is, hogy elveszít mindent?
Előjáték

Amikor legutoljára rám támadt, kiprovokáltam. Nem volt haszontalan erre a lépésre elszánni magam. Tudtam, csak így érhetem el, hogy kilépjen az ajtón és az életünkből.
El is értem: szidtam az anyját. Persze, tudatosan, mégis ösztönösen jött, hogy ez lesz a jó megoldás.
Kedveltem az édesanyját. Mintha direkt akart volna meghalni, pedig biztosan nem. Egy mellrák, amit nem vett komolyan akkor sem, amikor már mindenki más igen… Valahogy aztán rábeszélték egy alapos kivizsgálásra, aminek műtét lett az eredménye. Nő maradt a talpán, látszólag. Viszont mi, nők tudjuk, hogy ha a melltartónk egyik kosara csak zoknival van kitömve, az már semmiféle nőiességet nem ad. Kudarcra van ítélve az ilyesfajta tudat. Pláne, ha áttétek jönnek, mint például az agyban valamiféle tumor, amiről tudjuk, hogy csak rövid idő kérdése, és elvisz. Mégis életvidám maradt. Furcsa volt az egész. A füstös tanáriban mesélte anekdotáit, élete történetét, jó és rossz dolgokat, erényeket és hibákat. Időnként mellette ült a férje, és hallgatta. Az apósom. Nem volt se társ, se partner, de legalább a végén ott volt, és azt a látszatot keltette, hogy vele van, és valójában nincs is egyedül.
Két fiúval ajándékozta meg őt. A kisebbik a férjem. Még. Mr. Vállalkozó. A jég hátán is megél. Ezt mondta anno néhai anyósom. Teljesen igaza volt. Valahol ott él most is. Igazából nem remélem, hogy azon a helyen van, ahová küldtem, mégis maximálisan megérdemelné.
Van az a magas ló, amin ő ül, és a vágyam nem az, hogy onnan jó nagyot essen. De igen. Az. Paradox egy érzés, de szerintem van ezzel így más is. Amikor úgy küldjük el melegebb éghajlatra az életünket mérgező személyt, hogy egyébként rohadtul nem oda kívánjuk, de ez a helyes, és ez fejben dől el. Semmi érzelem: csak fogd magad és a két gyerekedet, és merj elválni, és olyan dolgokat kideríteni róla, amit a közös életetek során nem is tudtál. Pedig hosszú évek óta sumákolt már a hátad mögött, és láss csodát, megtudtad az okokat, miért téged vert és alázott, mikor voltaképpen saját magával volt baja. Hogy erről tudott-e? Persze, hogy nem!
Most sem tudja, hogy önmaga számára a legnagyobb problémaforrás pont önmaga. Hogy rá fog-e jönni? Na. Erre való egy feleség. Még akkor is, ha éppen válik. Tartson tükröt, és mutassa meg, milyen embertől válik. Mutassa meg neki, mutassa meg mindenkinek, és rajtam és a kis családomon kívül okuljanak belőle, akik hasznosnak találják. Fontos ez. Elhinni azt, hogy nem, nem te vagy az oka annak, hogy vertek, megaláztak, megszégyenítettek, hanem ő. Te csak egy lehetőség voltál arra, hogy levezethesse rajtad az uralkodási vágyát, az összes mániáját, a hatalmas egóját, és mindent, amihez egyébként már régóta semmi közöd. Csak éppen te vagy a közelben, hát kapd meg te a pofonokat. Feszültséglevezetési terápia.
Kerestem az okokat nagyon-nagyon sokáig. Elsősorban magamban. Persze. Mindenki ezt tenné. Aztán más nőkben. Igen, ezt is hasonlóan gondolná hozzám hasonlóan más feleség is. Hovatovább egy igen érdekes nyomozás az, ami felderítette, mi is volt az indok arra, ahogyan elbánt a családjával – velünk. Ez pedig nem más, mint a pénz.



1.
Shoe – összevissza

Muszáj az elejéről kezdenem. Bár, ha jobban belegondolok, ennek se füle, se farka – még. Hiszen valahol a vége felé tartok életem ezen szakaszának, de egyelőre még nem látom, merre vezet az út. Miközben írok, talán minden ki fog derülni. Mert akarom, hogy így legyen, és éppen ideje volt ezért mindent meg is tenni. Úgy kell lezárni az elmúlt 40 évet, hogy az, ami ezután jön, csak jó legyen. Még akkor is, ha sok munkával és nehézséggel fog járni. Viszont legyen végre nyugodt és boldog. Giccsesen és követelőzőn hangzik: szeretetet akarok. Illetve: vágyom rá, hogy végre megkaphassam, és olyantól kapjam meg, akinek én is bizalommal adhatom.
Alig múltam akkor 14 éves. Sosem volt elég önbizalmam és hitem magamban. Valahogy ez nálam születési defekt. Különösen egy kamaszlány esetében, aki csalódásból csalódásba lépve élt meg minden kapcsolatot amellett, hogy mindig, mindegyikben csak a szépet és a jót látta –naiv kis fruska.
Nyár volt már. Barátok ismerőse volt Shoe. Már nem is emlékszem rá, melyik városban találkoztunk először, csak a kocsma boksza maradt meg, mint valami eleven fénykép. Ültünk egymással szemben, és hagyta, hogy beszéljek. Nem csak hogy hagyta, de sokat kérdezett. Érdeklődő volt. Ez imponált. Szívesen beszéltem magamról, és csak mondtam, csak mondtam, csak mondtam…
A mai napig nem értem, hogyan szerettünk egymásba. Viszont szép volt. A kis titkos együttlétekkel, egy messzi város kisszobájában, valahol autózva… Egyszerűen megvolt annak a bája, hogy ez amúgy „illegális”, titok. Folyton izgalommal vártuk a hétvégéket, amikor végre ő nem dolgozott a nyomdában. Beült az antracitszürke Peugeot-jába, és jött hozzám. Mentünk mindenhová, de leginkább Shoe baráti társasága lett az enyém is.
Az első év tökéletes volt. Különösen a szilveszter, ami egyik buliból hazafelé ért minket a sörgyár előtt, a szakadó hóban. Talán még sosem volt olyan jó éjfélem, mint akkor és ott.
Aztán jött 6 másik év, és nem tudnám felidézni, mikor és miért kaptam az első pofont. A körülményekre akkor még nem figyeltem. Ezeket már csak most látom át tisztán.
Elveszítette a munkahelyét. Utána szinte nem is volt munkája. Halálos természetességgel lógott a szülei nyakán, pedig 4 évvel idősebb volt, mint én, és minden képessége meglett volna ahhoz, hogy a saját életét élje. Viszont ez így kényelmesebb volt neki. Tulajdonképpen – ha jól tudom – most is ez a felállás. Persze, némi változásokkal körítve.
Próbálkozott más munkákkal is. Legalább két hétig volt buszsofőr. Ő valahogy tipikusan az az ember, aki hatalmas önelégültséggel ül minden közepén, hiszen övé a világ, és furcsának találja, hogy más ezt nem így látja. Emiatt aztán dühös, ami úgy csapódik le, hogy mindenki hülye, csak ő a helikopter. Tudom, ez kifejtésre szorul. Erre ékes példa vagyok én magam.
Beköszöntek az életébe a drogok. Vele együtt persze az enyémbe is. Ezzel aztán elindult a lavina. Igen, képes voltam elhinni, hogy valóban nem érek semmit. Meg kellett értenem, hogy örüljek, hogy egyáltalán Shoe rám néz, hiszen láttam már magam tükörben, eszem sincsen, és nincs megalázóbb, mikor ott, abban a helyzetben is – ami az ágy – te vagy a legszörnyűbb a világon. Depresszió. Önsértések, amelyek nyomai végigkísérik életemet a csuklómon, hogy erre mindig emlékezhessek. Csak egy-két kitartóan ostromló barát marad melletted ilyenkor, aki átlát ezen, és mégis téged szeretne továbbra is barátnak.
Sok pofont kaptam: ágyra teperve; kocsiban, hajtépéssel kísérve; pofonok mások előtt; nem kívánt muszáj-szexek, amiket a szakirodalom megerőszakolásként definiál. Holott volt olyan, hogy annyi szál virág várt rám otthon, ahány éves éppen lettem.
Ahányszor elhagytam, visszajött, mint a bumeráng, vagy épp én mentem vissza, mert féltem: igaza van, és soha nem lesz senkim. Stockholm-szindróma. Úgy kellettem, hogy nem kellettem. Egy uralkodásra vágyó, agresszív Shoe volt, aki rajtam akarta megmutatni, ki az úr a háznál.
Az, hogy belehajszoltam magam a drogokba, dohányoztam, ittam, mind-mind neki volt köszönhető. Ő tolta az első drogot a kezembe; ő vert meg, mielőtt ittam; miatta mentem bele minden olyan fertőbe, ami nem hiányzik egyáltalán az életemből. Azt hittem, ez a normális: meg kell felelnem annak, akit szeretek, hogy szeressen.
Azon a tényen, hogy egy pszichopatával volt dolgom, az sem sokat javított, hogy egy ízben majdnem 1 évre szakítottunk.
Persze ezalatt nem unatkoztam. Egy igazi birtoklási vággyal küzdő emberbe botlottam: Loveless volt a neve. Valami csoda volt az első benyomás! Hol kell megismerni egy közelben lévő pasit, mint egy messzi városban? Már ez a tény, és minden, ami vele körülvett, túl romantikus és szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Egészen addig, amíg nem jött velem folyamatosan a hajnali vonaton, hogy tényleg a főiskolára megyek-e diplomát szerezni. Amíg bele nem szólt abba, milyen ruhát vehetek fel. Hiszen jól nézek ki, de csak ő láthatja, így el kell takarnom magam. És igenis: hatalmas baj, hogy több a fiúbarátom, mint a lány, akkor is, ha a legjobb fiúbarátom pont meleg. Mert mi van, ha kedve támad rám nézve identitást váltani? Tényleg! Van ilyen? Sok filmben előfordul, az bizonyos, de a valóságban ritka, hogy valaki azért lesz egycsapásra hetero, mert meglátott egy dekoltázst.
Lovelessnek szerves része volt a vallás. Gitározni templomban, misén. Nem zavart. „Hiszek hitetlenül”, de leginkább és mégis hiszek, hogy van egy fölöttes erő mindenben: a fűben, a kövekben, a fák leveleiben, a levegőben, mindenben, ami csak körülvesz. De nem úgy, mint Loveless. Nagyon hízelgő volt, hogy 3 hónap után megkérte a kezem. Lakás, munka, minden biztosított lett volna egy közeli nagyvárosban.
Szeretnek, de én szeretem? Hiszen birtokol. Irányít. Mert nem ver? Ezért már jobb? Nem. Ő is uralkodni akart, csak másképpen, mint Shoe. Ezért szakítottam vele. Rengeteg érzelmi zsarolásnak építettem falat. Mint utólag kiderült, sokszor követett és figyelt engem. Éppen ahol laktam vagy voltam. Egyszer bele is botlottam. Buszról buszra szálltam, mindegy is volt, hová visz, csak könyörgöm: ne arra a buszra szálljon fel ő is! Csak felszállt. Másfél órán át hallgattam, mennyire szeret, csak ezt ne tegyem, csak azt ne, és a sok-sok de, meg ha.
Végül nem tudom, mikor sikerült túljutnia rajtam. Mikor jött el nála az a pillanat, hogy nem csimpaszkodott erkélyekbe, hogy lásson, és nem mászott át kerítéseket azért, hogy tudjon rólam valamit. Sokáig volt üldözési mániám, miután egyik leveléből megtudtam, hogy követ és figyel. Hallottam a lépteit, a közelben lévő kutyák ugatását, és nem mertem kilépni az ajtón. Arra is figyeltem az esti filmnézés közben, hogy milyen ruha van rajtam, hogyan ülök, és elég illedelmesen eszem-e vödörből a fagyit.
Aztán jött egy telefon, hogy balesetben meghalt Shoe öccse. Természetes volt, hogy újraéledt bennem minden: bűntudat, fájdalom, énhibám-érzés… Pedig már rég nem volt hozzá semmi közöm. Ettől függetlenül kibékültünk. Nem volt jó ötlet. Szinte én jártam a nyakára, de erre azért gyorsan rájöttem. A drogoknak, az italnak, a dohányzásnak és a nem evésnek köszönhetően rohamosan fogytam el. Láttam, lassan semmilyen utam nem lesz se hozzá, se máshoz, ezért 7 év után – nem túl elegáns módon – SMS-ben szakítottam vele. Elegáns, nem elegáns: meg kellett tenni. Ezt volt az egyetlen szakítás, amit komolyan vett. Utánam akart nyúlni, hogy legalább beszéljük meg egy kávé mellett. Mit? Hogy nem tesz meg értem 2 métert sem, az ágytól az ajtóig, mert úgysem érdekli, hogy kilépek-e rajta vagy sem? Ezt beszéljük meg? Ez aztán szót sem érdemel!
Sokan feltehetitek a kérdést, mi a fenéért csináltam ezt. Miért mentem vissza hozzá, vagy éppen miért engedtem Shoe-t vissza magamhoz. Hát nem mondta senki, hogy ezt ne tegyem?! Nem, nem mondta senki. Főleg azért, mert nem is tudott ezekről az égegyadta világon senki. Szégyelltem bárkinek is beszélni erről. Ismerős az érzés valakinek? Amikor mi kérünk bocsánatot azért, mert megvertek és megerőszakoltak? Na, innen szép nyerni!
Pedig kórház lett a vége. Valahogy leállt a vesém. Pokoli fájdalmaim voltak. Mentő vitt el. Halvány foszlányok vannak előttem arról, amit az orvos mond: kilátásba helyezett műveseprogram… Bent tartjuk, majd meglátjuk…
Megláttuk. Az első éjjel megláttam azt, amiről írnak könyvek, esetleg mesélnek emberek, vagy éppen láthatunk ilyen fikciókat filmekben, de kevés olyan ember van, aki megtapasztalta, milyen az, ha lepereg előtted az életed. Én tudom, milyen. Erre élénken emlékszem. Elindultam a mosdó felé. Beszéltem valamit, hogy rosszul vagyok, de nyitott szemmel sem láttam semmi mást, csak ezt: hogyan esik ki a cumi a számból, és sírok, miközben édesanyám fölém hajol; gyerekkori sértések, bántások; a verések, a szidalmak, a megalázások. Jött minden egyszerre, egy kupacban, nagy dózisban. Minden. Tényleg minden. Villanásokban pergett folyamatosan a film. Ezt láttam a nyitott szemem előtt, amíg össze nem estem. Két nővér jött segíteni. Láttam őket is.
Tanakodtak, szóltak egy orvosnak. Lefektettek. Megmérték a vérnyomásomat. Kérdezték a nevemet, és azt, hogy hol vagyok. Válaszoltam. Mondták: már nem kellene eszméletemnél lennem. Már ez az az állapot, amikor újra kellene éleszteni. Ezen már meg sem döbbentem. Bejött egy orvos. Sokat hümmögött karba tett kézzel, aztán valahogy reggel lett. Akkor tényleg jött egy orvos. Szerintem neki még doktorija is volt a szakmájához, de valószínűleg tudása is. Első dolga volt leszidni az éjszakás orvost és nővéreket. Infúziót kaptam, és eggyé váltam az ággyal. Azt hiszem, kialudtam magam. 4 napnyi infúzió és lázmérő lerázása után, teli vizesedéssel, végre kiengedtek. Nincs már meg a diagnózis, mi volt a bajom. Igazából semmi. Semmi konkrétum. Csak elég volt akkor éppen, és szemmel láthatólag emiatt el tudok jutni idáig, ha akarom. És akkor is, ha nem.
Mind a 45 kilómmal 2 hónapot töltöttem otthon, táppénzen. Megtanultam újra aludni – most már azt is tudom, hogy azóta vagyok pánikbeteg –, és megtanultam újra jóízűen enni, nevetni, megnézni egy filmet vagy egy jó meccset a tévében. Új élet kezdődött, és magam még újabbat akartam építeni. Ezért elhatároztam, hogy elköltözöm. Munkát vállalok valahol, mindegy is, hogy hol, és megváltoztatom az életem. Szebbet, jobbat akartam. Hittem is ebben. Ez volt benne a szép. Nem tudtam, mi jön még.



2.
Család

Az ember lánya sokszor akkor nem veszi észre a bajt, amikor már benne ül évek óta. Főleg akkor nem feltűnő mindez, ha kétszer lépünk ugyanabba a szarba. Na, azt aztán észre sem vesszük. Sőt, ha van rá mód, akkor süllyedünk rendesen a béka feneke alá. Mire ki akarunk kecmeregni onnan, elmúlik az önbizalom, az önmagunkba vetett hit, és konkrétan elhisszük: fabatkát sem érünk, nincs semmiféle utunk, és örülhetünk, hogy megtűrten éldegélhetünk valaki házában, amit mondjuk mi varázsoltunk otthonná olyan 14 éven keresztül. Hogy mi volt a varázsszó, ami hirtelen mégis kinyitotta a szemem? A gyerekek. Pontosabban az, hogy voltaképpen nem is szereti Mr. Vállalkozó a gyerekeket, és a jövőbeli tervei között sem szerepel a gyerekek ölelgetése, szeretgetése, puszilgatása.
Szóval, amikor ezeket a szavakat meghallottam, valamint azt, hogy pusztán csak az számít, hogy elvigye iskolába a gyerekeket, mert ha én viszem őket, csak a fejüket tömöm tele ellene… Nos, akkor sokkot kaptam. Álmatlanul forgolódtam egy fél éjszakát, és egy szép szerdai hajnalon azzal ébresztettem, hogy ugyan hogyan, mi módon, melyik irányba takarodjon. Szerencsénkre, reggelre virradva ment is.
A történet kezdődhetne akár az elején is: micsoda derű, szép és jó meg pompa volt minden, de akkor semmi értelme nem lenne annak, hogy leírom a gondolataimat. Ugyanis a történet pont, hogy a végén, a válással kezdődik, hiszen ezzel párhuzamosan derült ki az, hogy az együtt töltött 15 évünk, a leélt 14 évünk, a közösen felépített otthonunk, valamint mindkét gyermekünk voltaképpen egy óriási nagy hazugság, egy hatalmas kirakat része csupán, semmi más. Hiszen a középpontban egyetlen egy dolog áll Mr. Vállalkozó életében, és az csakis és kizárólag a pénz.
Ami elvezetett a válás gondolatáig, az a racionálissá vált gondolkodásom. Két dolog nem tesz jót nekem e tekintetben: az egyik a festett szőkeségem, ami hűen tükrözi a bensőmet, valamint az, hogy matematikát tanítok magyar helyett alsó tagozatos gyerekeknek. Igaz, nem értek hozzá, de ahogy a mondás tartja: „Aki nem tudja, az tanítja!” Persze, ez csak tréfa, amolyan pedagógushumor. Más talán nem is érti, legfeljebb szombatonként reggel 6-kor a zöldséges a piacon.
Az, ahogyan rájöttem arra, hogy minden Mr. Vállalkozóval eltöltött idő hazugság volt, egy viccel is felér, és oklevelet kaphatnék a fentebb említett szőkeségemért. Szóval: kémkedni akartam a mobilján – a mobilja nélkül. Hülyén hangzik, ugye?
Számítógépen keresgéltem olyan programot, amit esetleg meg tudok vásárolni, és nyomon tudom követni a telefonbeszélgetéseit, üzeneteit, mindent, amit a mobilján bonyolít Mr. Vállalkozó. Ennek hála sikerült kémkedni saját magam után a saját laptopomon. Úgyhogy figyelmeztetve voltam, ha nem védett oldalakon jártam, és üzenetet kaptam, ha épp programokat töltöttem le.
Tovább próbálkoztam, nem adtam ám fel, hátha mégis sikerül a lehetetlen. Ennek köszönhetően teljesen véletlenül botlottam egy magánnyomozói oldalra. Ez valahogy bogarat ültetett a fülembe. Magánnyomozó? Létezik ilyen igaziból? És csak azzal foglalkoznak, hogy ki csalt meg kit, vagy azzal is, hogy mi a kedves válni való férjanyag tényleges jövedelme? Higgyétek el: van olyan is, aki tud ilyet! Vagy nem. Majd kiderül!
Nem haboztam sokáig, hogy felkeressek egyet. Ennek köszönhető, hogy megtudtam, mi Mr. Vállalkozó eredeti foglalkozása, minek volt betudható az, hogy már-már skizofrénnek gondoltam őt, illetve magamat hosszú éveken át. A lassan exem igazi foglalkozása valójában tényleg Mr. Vállalkozó.
Amikor megismertem, autószerelőnek tanult mozigépész volt. Szerette a munkáját, persze: ingyen mozi (naná, hogy ezt én is imádtam, hiszen alig voltam előtte moziban, plázában meg soha, legfeljebb csak pisilni), ingyen popcorn, zsákszámra, nem túl magas fizetés, de rengeteg szabadidő és kevés munka. Arany élet egy fiatalnak, aki otthon lakik, kajára, rezsire semmi gondja. Jómagam akkor szállón laktam, közös szobában egy barátnőmmel. Hát, mit mondjak, nem ugyanaz a kettő.
Amikor az első gyermekünk, a kislányunk megszületett, még a teljes állású mozigépész-fizetés is arra volt elég a GYED-emmel, hogy mindent kifizetve és megvéve, 500 forintunk maradt hó végéig. Nem volt ez különösebben gond, mert a szülőktől sok segítséget kaptunk, és egyébként is: boldogok voltunk. Viszont Mr. Vállalkozó ennél sokkal előrelátóbb volt (velem ellentétben, mert akkor azért ez korántsem volt jellemző rám). Így aztán valóban autószerelővé avanzsálódott egy cégnél, mint alkalmazott.
Mennyi ideig is? 6 vagy 7 évig dolgozott ennél a cégnél? Nem is tudom hirtelen, bár semmiből sem tartana előkapni a papírokat, mikor is lépett be oda, és mikor is rúgták ki azonnali hatállyal.
Kevesebbet keresett akkoriban, mint most én, pedagógusként. Mégis valahogy jutott rendelt pizzára is. Ez olyan amerikai filmes élet volt már nekem. Annak idején a nővéremmel nagyon ritkán, de rendeltünk pizzát. Viszont az mindig olyan csoda volt számomra, mint a mozi. Aztán valahogy kis szállodában eltöltött wellness-hétvégékre is jutott. Hogy mi volt a magyarázat? Maszek munka a telephelyen, a munkahelyén. Kéz alatt eladott ez meg az. Talált angol pénzek a bontásra váró angol autókból. Szóval, benyaltam. Jobb lett az életünk. Nem kellett százszor átgondolnom, hogy kenyeret vegyek-e, vagy pelenkát. Mert amellett, hogy mindkettőre jutott, bőven tellett másra is: olyan bébiételre a lányomnak, ami a kedvence volt; imádott pudingra; sajtburgerre… Ünnepi vacsorákra a kedves kis férjecskémnek, amikor hazatért a munkából: szülinap, évforduló, névnap, csak mert éppen szeretem stb.
Nem középszerű menü várta ám a dolgozó kedvest az otthonában! Például sushi. Nem ám az a hétköznapi fajta, amit most már minden nap megengedhet magának Mr. Vállalkozó! Hanem originál japán szakács-féle, igazi sushi! A sarki, országosan is igen népszerű étterem és cukrászda konyhájából strucc- és krokodilhúsok! Juj, de furcsa még leírni is! Tenger gyümölcsei-különlegességek. Nem tudom, evett-e valaha ilyen ételeket, hiszen egy szava sem volt – igaz, sosem, mint kiderült. Viszont ha evett is, már fogalma sem volt róla a sok chips és kóla után, hogy milyen ízű az ilyesmi, vagy akár egy jó vasárnapi húsleves, amit – lássunk be –, bár nem túl bonyolult elkészíteni, de megvan a maga titka, hogyan lesz a kifőzdés kajából igazi vasárnapi vagy éppen ünnepi előétel.

Ez is tetszhet Önnek :

Holdraszállás

Cornidesz Kiss Judit

Át a függőhídon - A Kavicslány története

Könyvértékelés:
*Kötelező mezők