Így történt

Előzmények: 1956 eseményei

1956 októbere napsütéses, száraz, színes, ragyogó őszi hónap volt. Géza és én a váci gimnáziumba jártunk, szeptember elseje óta. Ez időben Magyarországon az iskolaév szeptember elsején kezdődött. Én 16 éves voltam, Géza egy évvel idősebb. Ernő mint harmadéves egyetemista a gödöllői agrármérnöki karon tanult, s ott internátusban lakott. Ernő (akit mi Pocónak hívtunk) erdőmérnök szeretett volna lenni, de nem vették fel a soproni erdőmérnöki karra, így a gödöllői Agrártudományi Egyetemre került.
1956 októberének első hetei nem hoztak változást a megszokott, nyugodt, kisvárosias életünkbe. Mint mindig, most is reggel fél 7-kor keltünk, mert legkésőbb fél 8-kor kellett indulnunk a gimnáziumba, amelynek ódon épülete a városközpontban volt, legalább 20 percnyi járásra a mi külvárosi lakásunktól. A tanítás 8 órakor kezdődött, de 8 óra előtt 10 perccel becsöngettek, s mindenkinek el kellett foglalnia a helyét az osztályában. Általában 50 perces óráink voltak, s a nap utolsó órája, azaz az ötödik, 13 órakor fejeződött be. Kétszer hetente énekkar vagy valami más gyűlés miatt 14 órakor jöttünk ki, s mentünk haza ebédelni. Bár a délelőtti program hosszúnak tűnhet, ez az időbeosztás azzal a nagy előnnyel járt, hogy a délutánjaink teljesen szabadok voltak!
Természetesen lehetett a délutánt olvasással, tanulással vagy házimunkával is tölteni, de kinek volt ehhez kezdve, amikor a barátok, azaz az öntödei lakótelep gyerekei már gyülekeztek a ház előtt, s tervezték a jó délutáni játékokat? Télen szánkózás, korcsolyázás vagy síelés a Vízfogóban, nyáron kuglizás, sakk- vagy röplabdabajnokság, focizás, kirándulás, megannyi szórakozás, amelyeket a telepi fiatalság szervezett. Így ment ez éveken át, de 1956 októberében én már betöltöttem a 16-ik évemet, tehát a délutánokat vagy olvasással (kötelező olvasmányok), vagy tanulással illett töltenem. A gimnázium harmadik évében már elég sok házi feladatunk volt, pl. egy irodalmi mű elemzése, orosz nyelvtan és irodalom gyakorlása, vagy matematika és fizika feladatok megoldása, sőt, a harmadik osztályban megkezdtük az ábrázoló geometriát is, ami szerkesztési feladatokkal járt.
Persze kikapcsolódás is kellett, és ezt számomra a baráti látogatások jelentették. Korombeli osztálytársakkal, B. Iluskával, K. Ilkóval vagy a telepi P. Zsuzsival és S. Marival könyvekről, filmekről beszélgettünk, s napilapokat is olvastunk rendszeresen. Emlékszem, engem az 1952-es helsinki olimpia vezetett a napilapok olvasására; persze 12 éves koromban kizárólag a sporteredmények érdekeltek. De később, az általános iskola utolsó évében, a 8. osztályban már a napi eseményeket is követtem, és e kortól kezdve rendszeres újságolvasó voltam.
Sőt ekkor már tudtam a „sorok között is olvasni”. Könnyű volt észrevenni a kommunista propaganda és a valóság közötti ellentétet. Az államosítások és az ezekkel járó gazdasági romlás, az alapvető iparcikkek hiánya, a határok teljes lezárása, a külföldi újságok betiltása, a „vasfüggöny” mögötti bezártság csak fokozták az emberek bizalmatlanságát a rendszerrel szemben.
A fiatalság politikai érlelődéséhez hozzájárult az is, hogy ezekben az időkben a családok csak egyetlen rádióval rendelkeztek (a televízió még ritkaságszámba ment), s a híreket a gyerekek a szülőkkel együtt hallgatták, s így természetesen hallották a szülők megjegyzéseit is. Ezeket azonban tilos volt elismételni bárkinek vagy elmondani az iskolában.
– Vigyázz, a falnak is füle van – mondogatták a szülők, mert tudták, hogy besúgók sokasága figyeli a lakosság minden lépését. A koholt vádak alapján hozott jogtalan ítéletek megfélemlítették az embereket. A szülők rettegése és óvatossága a külvilággal szemben átszivárgott a gyermekekbe is. De a fiatalok az iskolákban a saját bőrükön is megismerték az önkényuralmat: Sztálin és Rákosi nevének hallatára kötelező volt felállni és egy-két percig közösen skandálni olyan jelmondatokat, mint pl. „Éljen Sztálin, éljen Rákosi”. Szintén kötelező volt egyes szovjet propagandafilmek megtekintése, amelyek a nagy Szovjetunió dicsőségét méltatták. A suttogva, titokban elmesélt politikai viccek tovább fokozták a politikai éberségünket.
Így az 1956-os év váratlan eseményeit egy politikailag érett fiatalság figyelte és követte. Az első nagy esemény Hruscsovnak a Szovjet Kommunista Párt XX. Kongresszusán elhangzott, Sztálin elleni beszéde volt. Sztáliné, akinek a legenyhébb kritizálása is több évi börtönt jelentett. A nagy Sztálin, a népek apja, akit állva és tapsolva percekig éljeneztünk, s akinek a halálakor, 1953. március 5-én, 5 percig tartó néma mozdulatlansággal tisztelgett az egész ország, íme, nem volt más, mint egy vérengző zsarnok! Mi persze ezt már tudtuk, de hogy ezt hivatalosan maguk a szovjet vezetők is elismerik, szinte hihetetlennek tűnt, és robbanó bombaként hatott.
De nekünk, diákoknak, tantárgyainkra kellett összpontosítani figyelmünket, s egy-két zaklatott nap után visszasüppedtünk a tanulásba. Ekkor még nem vettük észre, hogy ez a kongresszus elindított egy élet-halál harcot az ún. „sztálinisták” és „reformisták” között. Hébe-hóba felfigyeltünk egy-egy újságcikk erőteljesebb hangjára, de nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget ezeknek a híreknek. Természetesen sem a rádió, sem az újságok nem adtak hírt a Petőfi-kör Budapesten zajló, rendszeres és nagysikerű sajtóvitáiról, ahol a fiatal kommunisták bírálták a rendszert, és követelték Rajk László rehabilitását és Nagy Imre visszavételét a kormányba. Természetesen a külföldön lezajlott politikai eseményekről, mint pl. a berlini, majd a lengyelországi tüntetésekről sem volt tudomásunk.
Információk hiányában nyugodtan éltük a diákéletünket. Július elején befejeztem a gimi második tanévét, s megkezdtem a rég várt nyári vakációt. Kirándulások a Naszály tetejére, strandolás a Pokol szigeten és a Népfürdőben, röplabda vagy sakkbajnokság, a telepi ifjúság nagyon hatásosan és változatos programmal töltötte be a szünidőt!
Ezeket a szép, meleg nyári heteket szakította meg 1956 második nagy eseménye.
Július közepe táján a rádió váratlanul közölte a lakossággal, hogy Rákosi Mátyás betegség miatt lemondott a párttitkári posztjáról, és gyógyulás céljából a Szovjetunióba költözött. Mindenki tudta, hogy Rákosi ezt nem önszántából tette. Rákosi ellenállást nem tűrő, gyűlölt zsarnok volt, akit előző héten még jó egészségben láttak az elvtársak.
Moszkva valamilyen okból úgy döntött, hogy Rákosit teljesen eltávolítja a politikai életből. Senki sem sajnálta távozását, de nem értettük e döntés célját. Talán javulást jelentene?
Sajnos nem jelentett javulást. Csalódottan vettük tudomásul, hogy Rákosit egy hasonszőrű, hírhedt, kegyetlen sztálinista, Gerő Ernő fogja a párttitkári székben követni. Tehát nem „tisztogatásról”, a sztálinisták eltávolításáról van szó. De akkor miről van szó? – kérdeztük tűnődve.
Csak évtizedek múlva, az 1956-os eseményekről írt politikai könyvek tanulmányozása alapján ismertem meg a moszkvai döntés valódi okát, amit érdemes röviden elemezni, mert ez a döntés váltotta ki 1956 harmadik nagy eseményét, Rajk László rehabilitációját és az október 6-án lezajlott újratemetését, amely az 1956-os forradalomhoz vezetett.
Rajk drámájának a háború után kirobbant szovjet–jugoszláv ellentét volt a háttere. Rajk Lászlót és három társát „Jugoszlávia javára való kémkedés” címén 1949-ben kötél általi halálra ítélték és kivégezték. E hamis vád Rákosi és Gerő koholmánya volt, de ebben az ördögi tervben több politikus is szerepet vállalt.
Rajk kivégzése Titónak szólt, aki nem volt hajlandó a szovjet vezetésnek behódolni, hanem nemzeti alapokon nyugvó, önálló, Moszkvától független szocialista rendszert épített ki.
Az európai politikai helyzet azonban 1954-ben megváltozott. Nyugat-Németországot bevették a NATO-ba, és ennek a német hadsereg újraszervezése lett a következménye. Az új helyzet rákényszerítette a szovjet vezetőséget, hogy Titóval békét kössön, sőt, hogy szövetségre lépjen vele, mert szüksége volt Tito katonai támogatására egy nemzetközi konfliktus esetén. Ezt a szövetséget Tito nem adta „ingyen”, hanem követelte régi ellenségének, Rákosinak eltávolítását, s a Jugoszlávia-ellenes kampány áldozatainak rehabilitálását.
Így került sor júliusban Rajk László és társai rehabilitációjára és október 6-án újratemetésükre. Ez a temetés volt 1956 harmadik nagy eseménye, október 23-a közvetlen előzménye. Mi vidéken csak újságokból és a rádióból értesültünk az ünnepélyes szertartásról. Emlékszem, csúnya, esős nap volt, s a rádió helyszíni közvetítést adott a temetésről. A gyászbeszédeket azok tartották, akik Rajk Lászlót és társait 1949-ben halálra ítélték. Csak hét év telt el a kivégzés és a hóhérok vallomása között. Gerő Ernő, Farkas Mihály, Kádár János s a többi ludas ejtették a krokodilkönnyeket. De a nép érezte, hogy ez a mea culpa nem őszinte, hogy a bűnösök csak kényszerből mutatnak bűnbánatot, és ezért akart – néma tüntetésként – ott állni a ravatalnál. Rajk Lászlót és társait 350 000 ember kísérte utolsó útjára, ami az akkori időkben megdöbbentő eseménynek számított, és nem kerülte el az ország figyelmét. Tudtuk, hogy ez a tömeges jelenlét nemcsak a gyászt, hanem a hóhérok elítélését is jelenti.