Illiberalgate

Illiberalgate 2.0
politikai krimi

Mottó: „A létező szocializmus idején az a mondás járta, hogy az értelmiség előtt két út áll, az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Az 1990-es évektől kiderült, hogy az egész magyar társadalom előtt csak ez a két út áll.”
(Lackfi János: Milyenek a magyarok?)

Talán épp magadra vagy a barátodra ismersz a könyvben, ami nem véletlen, hiszen mindannyian itt élünk, e lángoktól ölelt kis országunkban. A könyv szereplői kitalált személyek, de jellegzetes magyar sorsokat mutatnak egy jellegzetesen magyar világban, a kulturális egyezőség birtokában, mely egyazon logikával bírnak. A cselekmény napjainkban játszódik, valós alapokon nyugodva, fikciós történetbe ágyazva. Talán csak a látszat, hogy ez egy regény. Nem lehet tudni, hol végződik a fikció és hol kezdődik a valóság…

Prológus
Csodásan kefélek, kielégítően főzök, pocsékul takarítok. Persze, ez mindenre hatással van.
Az én életemre, szűkebb hazáméra, a városoméra, Magyarországéra, s ha igazak a lepkék, akkor a világéra.
Végre megtörtént, éljen a király, halott a király. Vége a szemétnek! Ennek így kellett lennie.
Nem folytatódhatott már a sztori.

Budapest, 2018. október 8.
Megérkezett Hüseyin Kaya, megy felavatni Budára Gül Baba Türbéjét elég erős védelem mellett. Már maga a tény is elképesztő a XXI. században, Magyarországon, az Európai Unió közepén, a jogállamiság legszélén, kifelé a demokráciából. Gül Baba Türbéjét! Kaya, Vincze Viktor, mellette maga Szergej Richter…
A Rádió 1-ben Demi Lovato és a Clean Bandit nyomja a Solót. Olyan átlagos hétfői budapesti őrület van. Kis káosz reggel, nagy káosz délben, és még nagyobb este. A szokásos. Már megszoktuk. Ez itt Pest, ez az ára, hogy itt vagyunk. Egy pillanatra meghökkentünk a Türbén, persze egyfolytában nyomták a rádióban és a tévében ezt. Először röhögtünk, de aztán rájöttünk, hogy véresen komoly ez. Kaya meg a VV. Este, a fogadáson már együtt buliztak. Persze mindenki ott volt, aki számít. S ez így van rendjén. Kiemelt esemény erős biztonsági felvezetéssel. Már előző délben a fél várost lezárták. Kaya legalább annyira fél, mint VV. Több volt a testőr, fegyveres, mint egy háborúban. Bár VV szerint háború van, legalábbis nálunk, Magyarországon. Hadban állunk az unióval, Sorossal, a migránsokkal és egymással. Össznépi utálat van, és zsigerből jött keserűség. A családokban, a baráti társaságokban terjed a métely. A Nemzeti Párt szétzúzta az erős kötelékeket, ártalmasabb, mint egy világháború. Már 50 év sem lesz elég, hogy újra talpra álljon a nemzet. Ha egyáltalán talpra tud állni.
Itt vagyunk végre, bent vagyunk, mindenki itt van. Mi is folytattunk pici aknamunkát.
Néhány e-mail itt, egy kis fülbe súgott rágalom amott, dezinformációs trükkökkel éltünk. Ahogy a hatalom is. Csak most visszanyal a fagyi. A pohárköszöntő után robbant a bomba. Persze nem igazi. Egy kis vita. VV, meg a legfőbb társa. Már rángatózik az arca, tényleg beteg. Alig bírja visszafogni magát. Megindult a képén a rángások sorozata, már a túlmozgásos fázisban van. Robban a lövés hangja a teremben, mindannyian egyszerre rántanak fegyvert és szikrázó lövésszimfónia hangzik föl. Mindenfelől robbanások, fegyverropogás, testvonszolás hallatszik. Aztán csönd lesz. Kaya tápászkodik föl. VV-hez ugrik, de már hiába.
– Mentőt, gyorsan, orvost! – hangzik föl VV mellől. Az egyik testőr ellenőrzi a pulzust.
– Még él. Gyorsan! Hol az a mentő már? Jöjjön a helikopter!
Vérbe fagyva mellette fekszik a kisfőnök. Gyors helyzetfelmérés. Már kitessékelték az összes civilt, átvezették egy másik terembe. A földön a teljes magyar vezérkar, csak Lajkó nincs itt. És Kaya. A miniszterelnöknek csak percei vannak már. A lövések fontos szerveket értek, bár egyik sem halálos önmagában. Haláltusáját vívja, most áll a nagy égi számvevőszék előtt. Ki tudja, mit mond. Megbánja-e? Nem érdekes. Egy kelés volt a „nemzet” testén. A nemzet, amely már nem tolerálta ezt.
Már elkezdődtek a kihallgatások. Teljes hírzárlat van. Hirtelen berohan egy tisztviselő és a mobilját mutatja a nyomozás vezetőjének. Most nézik a videót a vérengzésről, kint van a YouTube-on, a Face-en, a Twitteren, sorra veszi át a média. Ez innen került ki. Mindenki mobilját elveszik, megy a laborba mind.
– Hogy az ördögbe történhetett ez? – kérdezi a nyomozást vezető tiszt. Ekkor érkezik a belügyminiszter-helyettes. Egy pillanat alatt rend lesz. Már a mentősök dolgoznak a sérülteken, a miniszterelnökön elsősorban. A többi sérült is félig halott már. Óriási vérzsúr. Végül a mentősök elmennek. Nincs szállítás. A belügyminiszter helyettese nem engedi, főnöke is itt fekszik. A hatalmas biztonsági erőfeszítések ellenére mindenki halott.
– Teljes lezárás. Aki itt volt, senki sem mehet el addig, míg ki nem hallgattuk.
– Kátay úr, mindenképpen kell kiadnunk egy sajtóközleményt a neten kerengő videó miatt. Ki az illetékes most?
– Hívják Lajkót!
Ez jól ment. Mindenhonnan ez folyik. Felrobbant a net. VV végjátéka. Csak Lajkó élte túl, mert nem volt ott. Még nem világos, mi történt.
Na, ne röhögtess. Elég világos a képlet. Nem véletlenül félt VV. Volt miért. Elég embert öletett meg. Az illiberális demokráciájában.
– Kapcsold már be a tévét, fiam! Most hívott Mica, kivégezték a miniszterelnököt. Az egész bagázst. Ezt látnom kell. Állítólag az interneten valós idejű adásban ment.
M1, rendkívüli hírek:
Ma este az Hüseyin Kaya tiszteletére adott fogadáson lövöldözés tört ki, melyben a jelen lévő teljes magyar kormányzat meghalt. A miniszterelnököt már nem tudták megmenteni az orvosok. A belügyminiszter-helyettes kijárási tilalmat rendelt el, életbe léptették a rendkívüli állapot idejére vonatkozó törvényt. A válságtanács összeült, hivatalos közlemény kiadása várható az ülés végeztével. Kérünk mindenkit, hogy tartózkodjon otthon. Csak munkavégzés és orvosi indok miatt induljanak útnak. Háromnapos gyászt rendelnek el. Az ország összes iskolája bezár. Holnaptól három napig.
Végre sikerült. Már azt hittem, csúfot vallottunk. De nem. Mindenhonnan ez folyik. A vérengzés. Én megmondtam, rossz vége lesz. Na lám, az is lett. Mondjuk, erre nem számítottam. Végül egymást lőtték le. Szépen.
Istenem, egy pont a becsület javára. Most kezdődhet a második rész.
Remek. Kezdődik végre.

I.
Loretta, nekünk csak Letti
Elkúrtam, ez kész. Ki sem állhat a férjem, utálnak a gyerekeim, nincs igazi barátom. Elegem van. Nem szeretem a munkám, tök gáz a nadi, Senki sem szeret. Passz. Csak enni szeretek, nincs más örömöm. Amíg bírok. Ez nem élet. Nem keféltem már a szülinapom óta. Minden évben egyszer. Ez aztán a szeretet. Hiába mondják a csajok, milyen rendes férjem van, átadom, éljenek vele. Persze, mindenki mással rendes.
A múltkor is milyen kedves tanácsokat adott Vicusnak, meg bIztatta, hogy most természetes, hogy nehéz, de napról napra jobb lesz, és eljön az ő ideje. Mintha nem is az én uram lenne. Okos, empatikus, nyugodt. Ezek szerint is csak velem ilyen geci. Se csók, se ölelés, se egy jó szó. És hogy ordított a rohadt kaja miatt! Ezt nem lehet megenni, mert már főzni sem tudok. Aztán meg, ha jön valaki, akkor meg mézes-mázas, majd’ szétcseppen.
Ezt is annyira utálom. Ilyenkor szeret. Édesem így, meg úgy. S ráadásképp a barátnőim szerint is nekem kéne türelmesebbnek lennem, meg minden. Hátha rossz napja van, vagy a munkahelyi gondok? Persze, egy életen át csak neki van gondja. Az nem gond, hogy mindig én tartottam a hátam. A gyerekek, a ház, a csekkek, a gondok: mind az enyémek, ő sohasem volt itthon. Ha meg itthon volt, akkor sem. Neki mindig pihenni kellett, mert kidolgozta magát. Az kit érdekelt, hogy a ledolgozott nyolc órám után meg a kötelező túlóra után csak beestem az oviba zárásra, és még ott volt a vacsi meg a tanulás, meg a házimunka. Na persze. Ez nem érdekes; egy kis fűnyírás, és már le is van tudva a házimunka. Mármint egy férfinak. A lakás meg öntisztuló. Na meg a gyerek is. Persze, hogy ezt látták a kölykök. Az marad életben, aki élelmes. Hát persze, Zsolti öcsi kiette a hűtőt, aztán csak somolygott. Nem látta a sajtot. Nem is ő volt, talán inkább Zóri, aztán ketten kenték rá Littára. Állandóan nyúzták egymást. Bemártották és bemószerelték a nagytesót. Család a seggem! Persze, míg kicsik voltak, milyen édesek, meg minden. De aztán jött a feketeleves.
Nem tudom, mi jöhet még. Kiveszem, ami nekem jár. Mert jár. Mert eleinte bizony nekem volt jó fizum meg biztos munkám. A bankszektorban jól kerestünk egy ideig. Az OTP biztos megélhetés volt egy ideig. A pajszerváltásig. Onnan aztán csak lefelé ment minden. Mondjuk, megszedtük magunkat. De csak az okosságom miatt. Nem szórtuk el a pénzt, ahogy nálunk szokás. Így lett városi lakásunk is. Na és, nem mi vagyunk az egyetlen. Milyen jól jött, hogy végre megszabaduljunk a kölköktől? Erre majdnem visszaköltözött a legkisebb. Bekapta a legyet. Láttam én. Még mit nem! Ebben az egyben egyetértettünk az urammal: aki innen elhurcolkodott, az nem hurcolkodik vissza. Csak látogatóba várunk mindenkit. No lám.
Utazom! Végre, már csak ez maradt számomra. Persze nem a tengerre. Pedig megígérte Mia, aztán meg kiszámolta, és százezerbe’ van. Na és? Ennyit nem tud áldozni? Ennyibe kerül az egész családi nyaralás, egész évi spórolás. Mit gondolt, ingyen van? Milyen hülyeség: elmentem volna mással. Igaz, nem olyan, de a tenger az olyan. Mit bánom én.
A csajokkal megyünk hastánctáborba, mert megérdemlem. Négy nap, végre távol az otthontól és tőle. Befizettem, és kész. Mindent bepakoltam, és milyen jó lesz! Csupa idegen ember! Csupa ismeretlen ember! De jó lesz. A tánc, a móka, a kacagás. Elfeledem a magányt, a jelent. Egy kis időre. Mondtam ennek az embernek, hogy tankoljon, persze kifogyott a benzin, vagy mi a szar. Oké, elintézem – ezt is. S persze én.
– Jó napot kívánok, tudna segíteni? Gázolajat szeretnék, kérem, segítsen tankolni. Köszönöm szépen, tízezerért, legyen szíves.
– Természetesen, hölgyem, lemossam a szélvédőt?
– Nem szükséges, köszönöm, bent tudok fizetni?
– Igen, a pultnál, ötös kút lesz.
Nevetgélés hallatszik ki a kocsiból. A lányok nem férnek a bőrükbe. Benne van a rizsszem a fenekükben. Kicsit közönségesek, ahogy én is. De ezt szeretem.
– Mi van, szívem, kifogyott a nafta?
– Direkt szóltam, hogy megyek, és legyen szíves, tankoljon tele. Tök fölöslegesen.
– Ne nyugtalankodj, már úton vagyunk, mindjárt ott leszünk. Ez már a Pilis. A következő falu lesz. A térkép szerint. Milyen jóképű ez a kutas.
Libabőrös lettem. Meg vörös. Egek, ez egy férfi. Istenem, már az érintéstől is elélvezem. S ahogy néz. Mélyen a szemembe, szinte a vesémig lát. Suttog, hogy gyönyörű vagyok és szép, meg simogat. Egyszerűen elgyöngülök. S a csókja. Nem éreztem ilyet, már nagyon-nagyon régóta. Szinte elolvadok a kezében. Istenem, ez milyen jó, és már kisimogat a ruhámból. Szép vagyok, és NŐ! Végigsimított a mellemen, és ott maradt a kezében. Megőrjít ezzel. Már őrülten nedves vagyok. Istenem, még! Még és még! Bennem van, betölt teljesen, csak lassan, komótosan, kérlek, ne csak öt percig!
Ez mi volt? Álmodtam? Vagy a valóság? Meg van harapdálva a nyakam, csak nem én voltam. S ezek a lázrózsák az arcomon, csak mégis valóság volt. Ki ez a pasi? Meg hol van most? Istenem, milyen szép szeretkezés volt, meg tudnék halni még egyért. Vagy kettőért. Nem véletlen a nevem: TelhetetLenni. Ez már a reggel. Jóga, reggeli, séta, hastánc. Egy perc nyugtunk sincs. Tényleg, álmodtam volna? Ennyire kivolnék?
– Lennikém, tartsd a ritmust! Álljunk meg! Akkor elölről újra!
Figyelj, te bamba! Nem bírok uralkodni magamon. Mi volt ez? Végigkínlódtam a napot, mosolyogtam, és kész. Még jó, hogy nem igénylik a társaságom, elvannak nélkülem. Kimegyek és megnézem a naplementét a padon. Muszáj gondolkodnom. Milyen gyönyörű! Bezzeg a múltkor, micsoda műsort adott a barátosném az egész éjjeli menetelés miatt. Én szóltam, mire számítson. Mondtam, hogy bekeményített a Mester. Így jutunk önmagunkhoz. Nekem jó. Mondjuk, én kurvára félek éjjel. De az erőltetett menés, az jó. Ki vagyok purcanva és kiürül az agyam, így tudok végre aludni. Szépen ragyog már, milyen simogató a vörös, mint egy fátyol, ereszkedik. Kékülve villódznak sárgával, pirossal és naranccsal. El tudnám nézni egy életig. A hegy mögött ereszkedik le, s mindjárt marad a sötét.
Mi ez? Ki vagy te? Már megint gyönyörű vagyok és szép, mint egy kép. Ne mán! Ezt nem hiszem el. Akkor nem álmodtam. Igen, igen, igen… Már gyöngülök, alig állok a lábamon. Harapdál és nyal, istenem, ez már a mennyország? A bimbómat szopja, nem bírom már ki: ez sok lesz, már megint. Végignyal és a szemembe néz: – Imádlak, gyönyörűségem!
Ezt nem bírom ki. Hogy lettem meztelen? Egek, mekkora! Istenem, ne hagyd abba! Kérlek, ne hagyj így, hadd legyen enyém! Végre, istenem, milyen jó, érzem, teljesen betölt. Isteni, csak maradjon mindig így! Most már meghalhatok. Mi ez, már megint? Őrjítő ez a pasi, ez a lassú csúsztatás, s még! Vágtassunk, most már mindjárt jó. Nem bírom ki, ez a vég. Hullámok, és nem hőhullámok, a gyönyör betölt, és kész. Lebirkóztam és én lovagoltam. Ilyen még nem történt velem.
– Ki vagy te?
– Csss, csak feküdj, szépségem! Hadd simogassam bőröd, melled, édességed!
– De mi a neved? Ki vagy?
– Nem számít, csak te! A tiéd vagyok, teljesen! Ne gondolkozz, csak érezz, merülj el az élvezetben, a gyönyör kútja megnyílik és megtelik. Gyönyörűségem, mindened csodás.
Hagyom, hadd kényeztessen újra és újra. Húsz sivár évet mosunk most le. Reggelig. Van mit bepótolnunk. Minden álmom valóra válik. Hmm. Csss. S az illata valami mámorító. Milyen jó íze van. Egy friss és finom pasi. Mi ez, már reggel van, hogyan kerültem az ágyamba? Persze, a jógaóra. Még egy kicsit aludnék. Meg tudnék enni egy lovat. Így, mindjárt. Várjunk csak, nem kaptam be a pirosat, meg nem volt hőhullámom sem már két napja. Ez mi? Nem ment föl a vérnyomásom, hogy fájjon a fejem. S holnap már megyek haza. Jesszus. Basszus. Futok már és ászanákba bonyolódom, majd’ meghalok az éhségtől. Hiába, a szex megéheztet, már el is felejtettem. No, végre kaja! Vega, de jó, nem annyira, mint Ázráé, de jó, mondjuk nem is kézzel-lábbal eszünk. Most jól jönne valami hús. Mire nem gondolok!
Az is… Talán csak álmodtam. Mostanában előfordul, hogy álmomban kielégülök valahogy. Ez lehet csak. Hastáncóra jön, imádom. Csak egy-két-há és egy-két-há, rázás meg forgás, csípőejtés oldalra négyszer, aztán rázva futás és beállás, majd meghajlás. Jó lesz, immár huszonkétszer. Este műsort adunk, nem tudni, kinek. Meglepetés. Csupacsaj, jó kis meglepi. A helybélieknek egy kis esti színes. Vadulunk és rázunk, már alig bírjuk, de jó lesz. Délután egy óra pihenés, és jöhet a fellépés. Festünk és szépítkezünk, egy kis púder ide, egy kis csillám oda. Hajak rafináltan lobognak. Színpadra dobogunk a vad dobra. Forgunk és rázunk, pörgünk és ejtünk, dobszólóra mámorosan csettintgetünk és vadulunk. Meghajlás és kész, jöhet a következő szám. Öt produkciót mutatunk be, öt csoportban. Nagyon jól sikerült, ez milyen klassz lett. Állunk a színpadon és szól a vastaps. Kicsit már látok. Látom az embereket a sorokban. Állva tapsolnak, nem kapok levegőt. Ez Ő. Ez meg honnan kerül ide, mégsem álmodtam? Elgyöngülök; akkor nem csak a képzeletem játszott? Mondjuk, milyen éhes voltam. De ki lehet ez a pasi? Végre lejövünk a színpadról, egy kis buli van. Süti, szigorúan vega, meg répalé, narancslé. Mégis, mint a manna. De hol van a pasi? Már látom: ölelgeti a kurzusvezetőt. És bemutatja, mint a férjét. Egek. Na, erre nem számítottam.
Vezetek. Azt sem tudom, honnan hova. Mikor és hogyan pakoltam össze, és hogyan jöttünk el. Már háromszor eltévedtünk. Majd csak hazajutunk. Végül is csak tekerem a kormányt és elérjük az utat, ott jobbra és le, és már benn is vagyunk a falunkban. Leteszem a csajokat és hazaérek. Gondolkodni ráérek azután is. Persze már kétszer hívott Mia, de háromféle dolgot már végleg nem tudok csinálni. Ki vagyok ütve. Hogyan tovább? Mi volt ez? Ennyire ki volnék éhezve? Ennyire ki vagyok éhezve.