Sötétfekete

Sötétfekete

Demona Black



Formátum: 13,5 x 21,5 cm
Oldalszám: 96
ISBN: 978-3-99064-737-0
Megjelenés időpontja: 2019-12-27
A feltétlen szeretet nehéz dolog, de ha képesek vagyunk így érezni az élet viharában, akkor az életünk nem biztos, hogy könnyebbé válik ugyan, de hogy tartalmasabb lesz, az egészen biztos. Az utat ezúttal Demona Black mutatja rendkívüli bölcsességgel és rengeteg szeretettel.
Bizonyára sokan vagyunk, akik kacérkodunk a gondolattal, hogy alkossunk valami maradandót, valami szépet az utókor számára. Te is gondoltál már rá? Arra, hogy megoszd az emlékeidet, hogy örömet szerezz valakinek, bárkinek, ha már nem leszel itt, ha már emlékké válsz te magad is?
Én igen. Mindig is bennem volt az érzés, hogy nem tűnhetek el innen nyom nélkül.
Nem gondoltam, hogy pont egy könyv lesz. Csak leírtam az álmaimat, kiírtam a fájdalmaimat, és megírtam az érzéseimet, gondolataimat. Csak kerestem magamat, és figyeltem a jelekre. És a jelek jöttek….
Figyelni kell a jeleket, az álmokat.
Egy szomorkás, lenyűgözően gyönyörű, viharos májusi délutánon törtek rám a gondolatok, én pedig leültem a gépemhez és órákon keresztül, mintha valaki diktálta volna, írtam. Estig kattogtam a billentyűzeten.
Ezután, ahogy esténként szoktam, kimentem a kertünkbe a tó mellé. Magamba szívtam az üde, virágillatú májusi este hűs levegőjét, néztem a csillagokat az égen, ezután néztem a csillagokat a tó tükrében, és arra gondoltam, jó helyen vagyok itt…
Furcsa éjszaka követte ezt az estét. Látogatóim voltak. Tudom, álmodtam, de valahogy azt éreztem, nagyon is valóságos, ami történik. Írnom kellett. Emberek kerestek fel engem. Meséltek. Elmesélték az életüket, és azt kérték tőlem, írjam meg. És én írtam és írtam, egész éjjel.
A nap már ragyogóan sütött, amikor felkeltem. Szerettem volna leírni mindazt, amit éjjel már az álmomban is, de sajnos csak foszlányok maradtak. Lehet, nem is kell emlékeznem rá, lehet, elég volt az, hogy azok az emberek megosztották velem életük nagy titkait. Én pedig megőrzöm. Ahogy a való életben is.

Úgy indult a nap, mint a legtöbb reggelen.
Látszólag minden olyan volt, mint a legtöbb reggelen.
Látszólag volt csak minden olyan, mint a legtöbb reggelen.
Bennem megváltozott valami. Eldöntöttem, hogy írok egy könyvet. Megírom A Könyvemet.
Már a kezedben van a könyv. Valamiért rátaláltál. Vagy ő terád. Kérlek, olvasd végig olyan átéléssel, olyan szeretettel, mint ahogy íródott. Fogadd be, lélegezd be, ízlelgesd az őszinte, igaz történetemet. Lehet, ismerős érzéseket kelt majd benned. Lehet, olyan valakire bukkansz, akit ismersz, akit szeretsz, aki fontos neked, akit szerettél, vagy aki fájdalmat okozott, akit gyűlöltél, vagy akit megbántottál. Lehet, hogy félsz majd, lehet, hogy nevetsz, és lehet, sírnod is kell. Lehet, hogy magadra ismersz. Lehet, hogy rám ismersz. Lehet, találkoztunk már valamikor réges-régen egy másik életben. Lehet, majd csak a következőben…


I.

„A csillagokat nézd, és ne a földet a lábad alatt!”
(Stephen Hawking)

Fekete viharfelhők tornyosultak felettem a sötét égbolton. Alattam a mélyben viharos tenger háborgott. Csak álltam ott, és élveztem a vihart. Néhol még felsejlett a hold a fekete csipkefelhők mögött. Félénken bújt elő, hogy megajándékozzon engem még egy meseszép, halvány derengéssel. Csodaszép villámok ragyogták be az éjszakát. Leírhatatlan béke és nyugalom áradt szét bennem. Egy magas sziklán álltam. Lepillantottam a mélybe, és kicsit megborzongtam. Szél kócolta a hajamat, tépte a fekete ruhámat. Vállamról a fekete kendőmet lerántotta egy játékos fuvallat, majd karjaiba véve gyásztáncolt el vele a messzeségbe.
Sokáig figyeltem, merre jár. Úgy nézett ki, mint egy nagy, fekete madár a fodrozódó hullámok felett. Egyszer csak nyoma veszett. Eltűnt. Elmerült, és onnan már soha nem jön vissza. Ahogy semmi és senki sem. Behunytam a szemem és éreztem, ahogy forró könnyeim szinte végigégették az arcomat. A megnyugtató megbékélés érzése forró lávaként áradt szét a testemben, elpusztítva ott mindent, ami rossz. Ennyi. Úgy éreztem, ennyi volt. Elmosolyodtam. Mélyet szippantottam a csodálatos, sós levegőből, lehunytam a szemem, majd nagyot sóhajtottam, mielőtt…
„If it be your will…” ‒ duruzsolta halkan Leonard Cohen hangja.
Ez az ébresztőm! A telefonomból szól a dal, mint minden reggel. Itt vagyok az ágyamban. Csak egy álom volt. Megint.
Egy álom.
Álmosan nézek ki az ablakon. Ragyogóan süt a májusi nap. Csodás. Az élet valóban gyönyörű, az álom pedig egy nagy csoda. Bármilyen is. Lehet vidám, szomorú, vicces vagy ijesztő, az álmom az én kincsem. Az én titkom. Az álmom csak az enyém. Kell egy kis… nem is, néha sok idő kell, hogy feldolgozzam. Hogy újraéljem és megértsem. Jó szórakozás ez, bár időnként felvetődik bennem a kérdés, hogy éljem vajon az álmaimat, álmodjak egy más életet, vagy egyszerűen éljem ezt az álomszép életemet, még ha nem is az enyém. Akkor is, ha már rég nem rólam szól. Melyik az igazi? Vajon melyik az igaz?
Újabb csodálatos nap kezdődött. A forró zuhany alatt eltöprengtem az álmomon. Miért álmodom ugyanezt már sokadik alkalommal? Eszembe villant egy gondolat: mi van, ha a valódi életünk csupán éber álmunk szövevénye? Ez lehet a magyarázat. Hűvös fuvallatot érzek, a lelkem is megremeg, és libabőrös leszek a forró víz alatt. Ez is ismerős érzés. Itt vagyok. Itt vagyok újra a testemben, és fázom.
‒ Kész a kááávééé! ‒ hallom a férjem kedvesen hívó hangját.
‒ Jövöööök! ‒ trillázom a csobogó víz alól.
Megállok a tükör előtt, és vizslatva megbámulom a tükörképemet. Nem kellett volna. Elborzadok. Ijesztő. A szemembe nézve nem annak kékjét, nem a körülötte lévő apró kis ráncokat látom. Azt látom, ami mögötte van. Engem. Azt, aki vagyok. Valahol mélyen, a sötétség legmélyén. Ezt csak én látom. Ezt nem látja más. Ezt senki más nem láthatja.
Vár rám, igyekeznem kellene. Gyorsan összerázom a hajamat, törölközőt csavarok magam köré, sietve mosom a fogam…
‒ Gyere már!
‒ Pillanat! ‒ Habzó szájjal, fogkefével a számban kiáltok vissza.
Elzárom a vizet és indulok. Előkapok két poharat, és jéghideg narancslével töltöm meg őket.
Megyek.
Elmosolyodom.
Ma is, mint minden reggel, tökéletes tejhabbal a tetején, ott gőzölög a kávém az íróasztalán.
‒ Megfelel? – mutat a művére.
‒ Tökéletes. Köszi! – hálálkodom, és kedvesen rámosolygok, miközben felé nyújtom az egyik poharat. Puszit nyomok a homlokára, szabad keze a derekamra siklik, magához húz és megcsókol. A hajamról lecsepegő víz eláztatja a pólóját, de nem foglalkozik vele. Azt mondja, szeret engem. Már kimondja. Évekig hiába vágytam erre a mindent jelentő szóra. Már kimondja, de vajon tényleg így is érez?
Mostanában gyakran ölel úgy át, hogy azt érzem, sejt valamit. Tud az álmaimról és fél, hogy elveszít? Elmesélném neki, de nem akarom. Még nem. Nem merem.
Kicsit elbambulok, miközben nézem, ahogy a hideg ital könnyeket csal a karcsú üvegpohár falára.
‒ Ideülsz? ‒ mutat a mellette lévő székre.
‒ Ja, persze! ‒ mosolygok rá könnyedén.
Odaülök a kibicszékre ‒ így nevezem a mindenfelé nyeklő-nyakló, gerinctornáztató fekete swopper forgószéket. Sokszor csak ücsörgök itt mellette, amikor dolgozik. Azt mondja, szereti, ha itt vagyok vele. Hát legyen.
A kávé mellett élvezzük a reggel nyugalmát. Kint csiripelnek a madarak, zöldell a fű, virágoznak a virágok, lágy szellő mozgatja a faleveleket. A természet zökkenőmentesen teszi a dolgát.
Minden annyira nyugodt és tökéletes a májusi napsütésben!


II.

„Az első pillanat, mikor megszületsz, társunkká szegődsz egy idegen világban.
A második pillanatban lassan felcseperedsz, s tágra nyitott szemekkel rácsodálkozol a világra.”
(Jim Morrison)

Szokatlanul hideg volt azon a novemberi napon. Pillekönnyű hópelyhek táncoltak a hideg szélben, majd estére puha takaróként borították be a tájat. Az éjszakai hidegben a puha hótakaró csillogó jégpáncéllá változott. A kopasz faágak is ünneplőbe öltöztek, csillogó ruhájukban illegették magukat a süvítő szélben. Pompásan festettek. Ragyogott minden az éjszakai holdfényben. A sötétfekete éjszaka várt valamire. Várt valakire.
‒ Gratulálok, kislánya született! – mondta kedves, csilingelő hangon a nővér, valamivel éjfél után.
‒ November tizenhárom, nulla óra huszonöt perc, három kiló…
‒ Bocsánat, nem írhatnák azt, hogy november 12? Épp, hogy elmúlt, és a tizenhárom olyan szerencsétlen – kérte anyám.
‒ Nem, asszonyom, ezt nem tehetjük – nézett rá a nővér rosszallóan.
Én voltam az a kislány. Azon a hideg novemberi éjszakán érkeztem meg újra erre a világra. A „szerencsétlen” tizenharmadik napon. Örülök, hogy nem írtak 12-ét. A 13 végigkíséri az életemet. A kedvenc számom lett. Én vagyok a 13!
Soha nem értettem, miért választottam ott fent pont őket, hiszen már az érkezésemmel is csalódást okoztam. Pont tizenharmadikán.
Szüleim középosztálybeliek. Anyám jómódú családba született. Gazdagok voltak, de a világháborúban elvesztették szinte mindenüket. Ő az édesanyját is, aki ‒ miután nagyapámat börtönbe zárták ‒ egy másik férfi karjaiban keresett vigaszt. Ott is maradt. Anyám még kislány volt, amikor az anyjuk magukra hagyta őket abban a kegyetlen világban. Megfosztotta a gondtalan gyermekkorától, vállaira terhelte a felelősséget, hogy a két kistestvéréről gondoskodjon.
A legkisebb alig kétéves volt akkor. Miután nagyapámat egy csoda folytán, egy szórólapnak köszönhetően nem végezték ki német származása miatt, hanem szabadon távozhatott a börtönből, hazament a gyerekeihez, hogy folytassa immár magányos életét. Egy idő után már mégsem volt annyira magányos, hiszen jóképű férfi volt, akit állandóan körülrajongtak a nők. A szép hölgyek csak úgy jöttek-mentek, nagyapám jól szórakozott, de azt ő is tudta, hogy a három kislányának új anyukára van szüksége. Ezek a nők pedig nem az anyaszerepre pályáztak. Félretéve saját vágyait, anyát keresett a gyermekeinek. Így történt, hogy nagyvilági, bohém nagyanyám helyébe egy szegény parasztasszony került, aki odaadó gondoskodással nevelte fel a három lányt.
Apám családja nagyon szegény volt. Ő kicsi korától imádta a zenét, szeretett énekelni. Titkolt vágya volt, hogy operaénekes legyen, de hangszerre, énektanárra nem tellett. Meg hát normális szakma kell egy férfinak – vallották a szülei, ezért már nagyon fiatalon szakmát tanult: asztalosinasként dolgozott, hogy pénzt keressen. Kamaszkorától egyvalami tette csak boldoggá, egy álom éltette: a foci volt a mindene. Titokban járt edzeni, de ahogy a legtöbb titokra, erre is fény derült. Egy szép napon behívatták a szülőket, hogy elbeszélgessenek apám jövőjéről.
‒ Michael nagyon tehetséges. Kár lenne elpazarolni ezt az adottságot itt a faluban. Az országos fiatal válogatottcsapatban lenne a helye. A fővárosban is befejezhetné az iskolát. Kérem, gondolják át. Nagy jövő várhat a fiúra ‒ mondta az edző, miközben rámosolygott, és gyengéden vállon veregette.
A szülei hallani sem akartak erről, még azt is megtiltották, hogy ezek után a pálya közelébe menjen. Az apám, lemondva álmai karrierjéről, maradt a faluban és dolgozott, küzdött, hogy jobb élete lehessen.
Valamilyen csoda folytán találkoztak ők ketten, és ahogy lenni szokott, némi családi ellenszélben egymásba szerettek, összeházasodtak. Megszületett Emily, majd pár év múlva én is.
Apám szülei elváltak, az apjával meg is szakadt a kapcsolat. Anyai nagyapámat viszont nagyon megszerette. Nagyapám tanyán élt, abban a kúriában, ahol anyám is felnőtt. Sokat jártunk oda, imádtam azt a helyet. Számomra maga volt a mennyország. Bár a néhai szépsége megkopott, hercegnőnek éreztem ott magam, ahogy az íves lépcsőn feltipegtem a házba.
Máig a fülemben cseng a kopogós kis cipőm visszhangja, ahogy végigmentem a folyosó kőpadlóján. Sokat ücsörögtem a malomkerék lépcsőn a hátsó bejáratnál. A cselédházak romjai közt bujkálva elképzeltem, milyen csodálatosan mesebeliek lehettek azok a kis házak, és milyen emberek éltek ott. A cseléd szó fogalmát akkor még nem ismertem.
Sokszor bolyongtam a birtokot körülölelő erdőben, megzavarva az ott élő őzek, nyulak és madarak nyugalmát. Éjszaka is, amikor már mindenki mély álomba merült, gyakran kisurrantam az erdőbe. Szerettem, ahogy körülölelt a sötétség. Néztem a holdat meg a csillagokat, hallgattam az éjszakai erdő halk zaját. Megesett, hogy ilyenkor az én nyugalmamat zavarta meg egy-egy bagoly huhogása, mire sietve visszaosontam a házba.
Kedvencemnek a ház mögötti parkot választottam. A parkban szabályosan nyírt sövények és rengeteg virág volt. Bújócskázásra alkalmas bokrok burjánzottak, és hatalmas fák árnyékoltak. Innen lehetett bejutni a méhészházba. A boltíves téglafolyosó kellemes hangulatot adott az épületnek. Sokszor üldögéltem ott egyedül. Szerettem egyedül lenni. Csak én, és a gondolataim. Távol a kiabáló, hangoskodó, öntelt nővéremtől, és az őt imádattal körülrajongó szüleimtől, rokonoktól. Emilynek mindig mindenhol a középpontban kellett lennie, én meg inkább menekültem az ilyen helyzetektől. A méhészház ideálisnak tűnt. Gyakran elképzeltem, hogy én egy elveszett árva királylány vagyok, és néha keservesen meg is sirattam sanyarú sorsomat.
Egy alkalommal nagyapámat meglátogatták a háború miatt külföldre menekült húgai. Körülülték a nagy asztalt az udvaron és beszélgettek. Persze én is ott ültem a közelben, és szokás szerint rajzolgattam valamit a hatalmas eperfa árnyékában, amikor egyszer csak arra figyeltem fel, hogy rólam beszélnek.
‒ Süßes kleines Mädchen – mondta Kathie.
‒ Ja, und wie schön – bókolt tovább Resie.
‒ Édithkém, figyelj csak, arra gondoltunk… nem vihetnénk őt magunkkal? Igazi német kislányt nevelnénk belőle ‒ mondta Margareth.
‒ Hidd el, jó lenne ott neki ‒ fűzték tovább anyámat.
‒ Gondoljátok meg, nekünk nincs gyerekünk… mi szeretnénk ‒ mondta ismét Margareth, és kérdőn nézett Leóra, a férjére.
Hát ilyenek hangzottak el. Félelemmel vegyes várakozással figyeltem, hogyan fognak dönteni az életemről.
Nem lett belőlem német kislány.
Ők visszautaztak, én meg továbbra is örömmel jártam nagyapám mesebeli otthonába.
Amikor csak tehettem, ott voltam a nagyapám birtokán. Nyáron gyermekláncfűből koszorút készítettem, miközben a nagyapám lovai ott legelésztek körülöttem. Hosszú, szőke hajamat lengette a szél, a nap melege barnára színezte az arcomat. Boldog voltam ott a tanyán. Ott nem csak mellékszereplője voltam az életemnek. Éltem, és élveztem a gondtalan napokat. A nővérem és gyakran az unokatesóim is ott voltak, de mindig úgy éreztem, hogy a nagyapám talán engem szeretett a legjobban. Mindig volt ideje arra, hogy a térdére ültessen és meséljen nekem, vagy épp meghallgasson engem. Ő volt az, aki vigasztalt, miután ovis koromban anyám elhatározta, hogy rövidre vágatja hosszú loknijaimat. Nagyon rondának éreztem magam, hosszú ideig sapkát viseltem az óvodában is, hogy ne lássák, mit tettek velem, de a nagyapám akkor is szépnek látott engem.
‒ Csillagom, te nagyon szép kislány vagy, és nem a szép hosszú hajad tett azzá. Tudod, az igazi szépség a szemnek láthatatlan, és csak kevés embernek adatik meg, hogy megcsodálja. Én látom benned, és lesznek majd mások is, akik felismerik a valódi szépségedet. Becsüld meg ezeket az embereket. Ők lesznek azok, akik majd elkísérnek az utadon. A hajad meg majd megnő újra – mosolygott rám, és egy puszit nyomott a fejem búbjára.
Tágra nyílt szemekkel ittam a szavait, bár akkor még nem értettem, miről is beszélt.
A tanyán, a folyosón volt egy nagy, lábakon álló tükör. Elé álltam, és a tükörképemet tanulmányoztam. Kerestem azt, amit a nagyapám mondott. Kerestem magamban a szépet. Kerestem magamban a szerethetőt. Tekintetem állandóan a megcsonkított hajamra tévedt, de próbáltam nem gondolni rá. Ártatlan gyermeki tekintetem nézett vissza rám. „Az igazi szépség a szemnek láthatatlan”. Akkor az valahol bennem van. Lehunytam a szemem: van, lesz még majd valaki, aki meglátja bennem…
‒ Te meg mit majomkodsz itt a tükör előtt? – dörgött rám Emi.
Összerezzentem. Az már biztos, hogy ő nem az, aki meglátja ‒ gondoltam, miközben elsomfordáltam a tükör elől és irigykedve néztem, hogy fonja be szép, hosszú, barna haját.
Ezután igyekeztem bizakodva tekinteni a jövőmre. Figyeltem a többi gyereket, figyeltem a felnőtteket. Sokáig kerestem, évekig vártam arra, hogy felismerje, hogy meglássa valaki azt a bennem rejlő valamit.
...
5 Csillagok
Utazás az éjszakában a Szeretet felé - 17.06.2021
Alexander Wolf, műkedvelő dark fantasy író

Nagyon jó stílusban megírt önéletrajzi könyv, mély gondolatokkal.Mindenkinek tudom ajánlani, aki megjárta a sötétfekete éjszakát, vagy talán el is tévedt benne.De azoknak is, akik még mélyebb sötétbe ereszkedtek, és az éjszaka az otthonuk.

Ez is tetszhet Önnek :

Sötétfekete

Kler Klára

Dimenziócsúszkálás

Könyvértékelés:
*Kötelező mezők