Hulló falevél

1. fejezet
Otthon, „édes” otthon

Reggel arra ébredtem fel, hogy rezegni kezd a telefonom. Félálomban felvettem és a fülemhez tartottam:
– Halló? – nem szólt bele senki.
– Halló, van ott valaki? – megnéztem a telefonom kijelzőjét. Nem hívtak, hanem üzenetet hagytak nekem. A bátyám írta, hogy haza kell mennem Holy City-be, mert tragédia történt a szüleinkkel. Összerándult a gyomrom, mikor másodjára is elolvastam az SMS‑t és megállás nélkül folytak a könnyeim. Azonnal tárcsázni kezdtem Bent, de nem vette fel. Hangpostára kapcsolt, s ott üzenetet hagytam neki:
– Ben, milyen tragédia történt anyáékkal? Kérlek, ha megkapod ezt az üzenetet, akkor hívj vissza! – letettem a telefont az éjjeli szekrényre, és feltápászkodtam. Ráléptem az egyik anatómia jegyzetemre, amit még tegnap este raktam le a földre, azzal a szándékkal, hogy reggel újra átnézzem, mert… mert akkor jutott eszembe, hogy aznap délután kettőkor vizsgáznom kell anatómiából. Amint ez eszembe jutott, visszazuhantam az ágyra a párnát a fejemre húztam, és belesikítottam. A tombolásom után megint felültem és kimentem a konyhába, ahol a szobatársam és egyben a csoporttársam is – Emily – egy bögre kávé mellett bújta a tételeit és a jegyzeteket. Kissé hisztérikusan kirontottam a konyhába, s a kávéfőzőhöz nyúltam. Már önteni akartam a kávéból, amikor kicsit kilöttyintettem, és ráömlött a kezemre, ami következtében felordítottam. Emily szigorúan rám szólt:
– Nem tudnál egy kicsit óvatosabban bánni azzal a kávéfőzővel? Vadiúj és ha eltöröd, akkor neked kell kifizetni a kárt. – Emily mindig is egy tuskó volt, még gimiben is, ahol egy osztályba jártunk: akkor is így viselkedett velem. Mély fájdalom mardosta a mellkasomat, ezért mogorván és gúnyosan odavakkantottam neki:
– Neked is jó reggelt Emily! – a leforrázott kezemet a csap alá tettem és rányitottam a jéghideg vizet.
Emily fel sem nézve a lapokból odaszólt nekem:
– Csak szóltam, most pedig csend, mert tanulni próbálok! – mérgesen szuszogva néztem rá és próbáltam a puszta tekintetemmel megsemmisíteni. Emily mindig is olyan volt, mintha egy szálka lenne, ami mélyen a bőröd alatt van, és akárhogy is ki szeretném onnan szedni, nem akar kijönni. Közömbös hangon megszólaltam:
– Nem kell szólni, mert 1: nem vagyok hülye, 2: nem akarlak zavarni a tanulásban, 3: nem vagyok olyan állapotban, hogy most veszekedjek veled és 4: Ne kérdezd, hogy mi a bajom, mert SKH.
Emily nem reagált semmit, mert nem tudta, hogy az SKH (semmi közöd hozzá) mit jelent, de szerintem fejben már nem is volt ott. Felkaptam a bögrémet és visszamentem a szobámba. Becsuktam magam mögött az ajtót. Leültem az ágyamra és lehajoltam a papírokért. Mikor a kezemben voltak és elkezdtem volna átnézni, megszólalt a telefonom. Felkaptam a földről és azonnal felvettem, mert a bátyám telefonált. A hangja gyászosan csengett:
– Szia Susie!
– Mi történt? – kérdeztem rémülten, visszafojtva a sírást.
– A szüleinket holtan találták ma reggel a szomszédok! – válaszolt. Sikítani tudtam volna fájdalmamban, de csak ennyit válaszoltam csendben:
– Olvastam az üzenetben. Hogyan haltak meg?
Ben habozva folytatta:
– Még a rendőrök sem tudják. Nekem feltettek néhány kérdést, és tudakolóztak, van‑e közeli hozzátartozóm. Mondtam nekik, hogy van egy húgom. Ide kell jönnöd Susie!
Félrenyeltem a kávét és elkezdtem köhögni. Ben aggódva megkérdezte: – Susie! Jól vagy? – nem tudtam abbahagyni a köhögést, de mikor sikerült, akkor a torkomat simogatva kicsit levegőért kapkodva így szóltam:
– Azt hiszik, hogy mi gyilkoltuk meg a szüleinket?!
Ben megnyugtató hangon csitítani kezdett engem:
– Susie, még nem gyanúsítanak senkit, csak kikérdeznek mindenkit, aki ismerte a szüleinket.
Megráztam a fejemet.
– Délután kettőkor lesz az anatómia vizsgám, de úgysem tudok ilyen körülmények között felelni egyetlen kérdésre sem. Máris indulok haza. Ben sóhajtott egyet:
– Próbáld meg a vizsgát, anya is ezt akarná. Utána gyere haza! Rendben? Sok sikert a vizsgához, próbáld meg elfelejteni a tragédiát.
Szomorúan elmosolyodtam. Hogyan lehet elfelejteni egy ilyen szörnyűséget és elviselni, hogy elveszíted azokat, akiket a világon legjobban szeretsz?
– Szia – Ben letette a telefont én pedig gondterhelten visszatértem az orvostudomány világába, hátha elterelődnek a gondolataim.

***

A vonat úton megpróbáltam aludni, de nem jött álom a szememre. Csak arra tudtam gondolni, hogy a nagyvárosból visszamegyek a szülővárosomba, ahol az egész gyerekkoromat leéltem. A kopott, lepukkant épületek, az egykedvű lakók, az a mogorva hangulat, amely abban a kertvárosban letelepedett. Dióhéjban: Holy City‑t mindig is egy börtönnek éreztem, nem az otthonomnak. Mindig is éreztem, hogy a város melletti erdő valami titkot rejt, de mikor ezt a teóriámat felvetettem anyának, akkor csak jóízűen kacagott. Gimnázium után, úgy döntöttem, hogy elhagyom Holy City‑t és bejárom a világot. Jót tett nekem ez a kis világutazás, mert egy csomó emberrel, kultúrával találkoztam s nem éreztem azt a fojtogató rossz hangulatot, ami Holy City‑ben minden nap velem volt. Amint a vonat ablakán kinézve vizslattam a tájat, fokozatosan éreztem a rám nehezedő súlyt, mely az otthonom közeledtét jelezte. Mikor már pár kilométerre voltam a kertvárostól, egyre jobban éreztem egyszerre a gyászt, a rosszkedvet és a nyomasztó hangulatot, ami eluralkodott rajtam. A vizsga miatti csillapodó izgalmamat egyre jobban elnyomta a kegyetlen szomorúság. Pár órával ezelőtt a vizsga kellős közepén elsírtam magamat. Az oktatóim nem értették, hogy mi a bajom, ezért kiküldtek a mosdóba, hogy lenyugodjak. Végül, talán megsajnáltak, a vizsga sikerült, de nem hozta azt a diadalmas érzést, amivel egy sikeres vizsga járni szokott. Csak sírtam, sírtam, miközben megvettem a vonatjegyet és azóta is. Még most is püffedt arcommal néztem ki a fejemből s mikor leszálltam a vonatról, akkor a csendes környéket figyeltem, és gyászos hangulatban elindultam a házunk felé.



2. fejezet
Az ismeretlen ismerős

Mikor odaértem, akkor az egész ház le volt zárva, és a helyszínen csak egy rendőrautó állt. A piros és kék jelzőfényei villogtak, és megvilágították az egész helyet. A kocsi hátsó ajtaja ki volt nyitva, amiben Ben ült, és mikor meglátott, kiszállt a kocsiból, odajött hozzám és szorosan megölelt. Éreztem, hogy egész testében remeg s tudtam, hogy sír. Szorosan megölelgettük egymást. Mikor elhúzódtam tőle, akkor mélyen belenéztem szemébe:
– Hol vannak?– kérdeztem Bent, aki lesütötte a szemét.
– Már elvitték őket. A helyszínt lezárták, de én még itt maradtam, hogy megvárjalak téged. Némán bólintottam, és elkezdtem zokogni. Ben odahúzott magához és újra megölelt, amitől még jobban elkezdtem sírni. Abban a pillanatban jöttem rá, hogy már soha többé nem látom a szüleimet. Emlékképek villantak fel: A karácsonyok, anya jóízű főztjei, a csodálatos vakációk, amelyek az unalmas gimis éveim végén voltak, a sok nevetés, a sok vitatkozás, amit anya és apa lecsapott. Ezek az emlékek semmibe foszlottak. Szorosan átöleltem a bátyám derekát, mintha attól félnék, hogy ő is eltűnik az életemből. Adott egy puszit a homlokomra s elhúzódott tőlem. Hirtelen megállt mellettünk a rendőr és ránk nézett:
– Feltehetek néhány kérdést a kisasszonynak?
Hitetlenkedve néztem rá.
– Azt hiszi, hogy én végeztem a szüleimmel??
A rendőr megrázta a fejét.
– Nem, dehogy is! Csak tudni szeretném, hogy milyen kapcsolatban állt a szüleivel.
Sóhajtottam és szomorú hangon megszólaltam.
– Jó kapcsolatban voltam a szüleimmel, szerettem őket, nagyon.
A rendőr bólintott és a kis noteszfüzetébe írt valamit. Azután még feltett pár kérdést, mint például: „Milyen régóta nem találkoztam a szüleimmel?” vagy „A szüleimnek voltak-e haragosai?” Minden kérdésre válaszoltam. A rendőr, mielőtt elment volna három tárgyat mutatott, ami három zacskóban volt.
– Ezeket találtuk a holtestek mellett – mondta és odatartotta elénk. – Már megvizsgáltuk, de csak a szüleik ujjlenyomatait találtuk rajtuk.
Tanácstalanul néztem Ben‑re, aki elvette a zacskókat a rendőrtől, aki elköszönt tőlünk és elhajtott a város felé.
– Ezek mik? – kérdeztem egy kis idő múltán, mire Ben megvonta a vállát. – Nem tudom. Biztosan régi családi örökség. Nézzünk szét a házban! – megfogta a kezemet és a ház felé húzott. Átléptük a sárga‑fekete szalagot, amivel a házat körbevették. A házba érve megcsapott a cigaretta szag, ami beleivódott mindenbe. Az előszobát elhagyva beléptünk a nappaliba: a sarokban ott hevert a karosszék, amelyben mindig anya ült és cigarettázott, közben olvasta a napi újság híreit. A karosszék mögött a beépített kandalló kormosan ásított, s a nappali közepén ott volt a dohányzóasztal, ahol ott volt egy tálka, amiben édesanyám a cigaretta csikkjeit nyomta el. A nappaliból egyenesen az emeletre nyílt a lépcső, amin fellépkedtem. A lépcső végén rögtön jobbra volt Ben gyermekkori szobája. Egy kis helyiség, a bal oldalán egy óriási ablakkal, amit egy hatalmas kocsimintájú függöny takart el. Az ablak alatt ott állt bevetve az ágya. A fal sötétzöldre volt festve, de itt‑ott már leomlott a vakolat. A babzsák fotel mögött észrevettem, hogy egy cipőtalp nyoma látszódott a falon. A gyász ellenére elmosolyodtam kicsit, mert emlékszem, hogy kiabált anya Bennel, mert sáros cipőben, lábbal le akart csapni egy szúnyogot, de a szúnyogáldozat helyett a talpnyomát hagyta meg az utókornak. Lentről hangokat hallottam. Egy fiatalember hangja volt, aki egyfolytában „hahózott.” Kimentem Ben szobájából, s lementem a lépcsőn. A nappali közepén egy fiatalember állt, akin fekete ing volt és sötétkék farmert viselt. Szőkésbarna haja szénakazalként állt a fején. Mikor meglátott, rám mosolygott, és köszönt:
– Szia Susie, megismersz?



3. fejezet
Az ereklyék legendája

A fiatalember közelebb lépett hozzám, és zavartan beletúrt a hajába.
– Nem tudom, hogy megismersz-e engem – mondta, de még mielőtt bármit is válaszolhattam volna, Ben a hátam mögött mogorva hangon megszólalt.
– Maga kicsoda? – a férfi helyett én válaszoltam a bátyámnak.
– Danny Walker.
Ben értetlenül meredt rám.
– Ki?
Magyarázni kezdtem a bátyámnak.
– A szomszéd fiú… vagy most már… férfi.
Ben nem reagált semmit. Nem emlékezett. Danny körülnézett és megakadt a szeme… rajtam. Vizslatott a sötétbarna szemeivel, és a szája sarkában mosoly bujkált. Azután Ben‑re nézett, akin láttam, hogy vannak kétségei ezzel az emberrel kapcsolatban. Ben a következő perceket azzal töltötte, hogy kérdéseket tett fel Danny-nek.
– Kérdezhetek valamit? Tudsz valamit a szüleink haláláról? – a hangjában vádaskodást véltem felfedezni.
Danny teljesen természetesen válaszolt neki.
– Nem, én is csak most értesültem – közölte velünk egyszerűen, mintha, csak azt mondta volna el, hogy a fű zöld és az ég kék. Ben még mindig értetlenül felváltva rám és Danny-re nézett.
– Hogy kerülsz ide? Honnan ismeritek egymást? – kérdezte Ben miközben az ujjaival hol rám, hol pedig Danny-re mutatott.
– Gyerekkori barátom volt Danny. Mindig átjött hozzánk, nem emlékszel?
Ben megrázta a fejét.
– Nem.
Legyintettem egyet és ráhagytam. Danny felé néztem, aki fürkésző tekintettel figyelt mindkettőnket.
– Őszinte részvétem a szüleitek miatt.
Bólintottam.
– Köszönjük.
Danny szeme megakadt a kezünkben lévő zacskókon. Láttam a tekintetén, hogy felismeri a tárgyakat.
– Az ereklyék! Hát a legenda tényleg igaz! – mondta halkan magának, de mi is meghallottuk.
– Miről beszél szerinted? – kérdezte tőlem Ben, de én nem foglalkoztam a bátyámmal, csak felemeltem a kezemben lévő kerek kézi tükröt. Ben kezében egy serleg és egy szemüveg volt. Ezt tényleg nem értettem, hiszen egyik szülőm sem volt szemüveges. Danny belemerült a gondolataiba, Ben pedig türelmetlenül nézett rá.
– Elmondanád nekünk is, hogy mik ezek, és Te honnan ismered ezeket a tárgyakat?
Danny ránk nézett és gondterheltség volt az arcán.
…