11 és 12 éves kor között

A mohavárosi döbbencsek

László Sándor

A mohavárosi döbbencsek

A szövetség

Olvasópróba:

Suhogó völgy

A nyári, többórás esőzés ideje alatt erős szél söpört végig az erdőn, a Suhogó völgyi ősrengetegen. A vihar tombolása fák százainak koronáját tépázta meg, letördelve ágaikat. Az esőtől felázott erdő alján sok helyen gyökerestől fordultak ki a zöld óriások az életet adó talajból. Kicsavart törzseik hangos robajjal, döngve hulltak a földre. Bár az ehhez hasonló események, károkat okozó katasztrófák a világ legkülönbözőbb tájain megtörténtek, sőt, néhol egymás után többször is, szinte minden nap bekövetkeztek, mégsem okoztak olyan felfordulást, riadalmat, mint a hegyeket hosszanti irányban átvágó, völgyet ölelő rengeteg szélén megbújó Mohavárosában. Az erdőség legalsó szintjén, ahol az aljnövényzet, a zizegő fák alatt kiterített természet szőnyegén a gombák, mohák, páfrányok, zuzmók és a lágyszárú növények élnek, terült el Mohaváros, a döbbencsek lakóhelye. A döbbencseké, akik aprócska lények, és mint az angyalok, szépek. A termetük oly icinyke-picinyke, hogy az összes manó és törpe mellettük óriásnak tűnne. Bár nincs nekik hegyes fülük, sem szárnyuk, hátul pedig bolyhos, ördögi farkincájuk, a tündékkel ennek ellenére van rokonságuk. Legjobban persze az emberre hasonlítanak, hisz naphosszat serényen dolgoznak. Ha épp semmi dolguk nem akad, sütkéreznek a nap alatt.
A városi levéltárban őrzött krónikákban, hírhozókban közzétett cikkekben, a hangosan harsogó harsonások által kikiáltott üzenetekben az erdei életközösségek életét megzavaró rendkívüli eseményként tartották számon az elmúlt órák történéseit, az erdő világát támadó förgeteget. Az erdő fáit ért támadást igencsak rossz néven vették a város lakói, hisz azok a vastag, zömök és a sudár törzsűek égig nyúló ágaikkal voltak, akik védték Mohavárost, a növényeket a fagyoktól, az erős szelektől, na meg a szárazságtól. A fák lombja alatti élethez igaz, kevés fény jutott, a döbbencsek mégis örömmel élték a mindennapjaikat ezen árnyékos, nedves helyen, a mohák, páfrányok, zuzmók árnyékában, rejtekében. Az állatok közül a legtöbb emlős borz, róka, vaddisznó, őz, és jó néhány rovar – így a szorgos hangya, az énekes kabóca, na meg a lankadatlan zenész, az erdei tücsök is – ezen a szinten élt a város közelében. A döbbencsek a fák égig nyúló ágainak zárt lombkoronáiba nem láthattak be, csak ha felmásztak rajtuk egészen odáig, ahol kikandikálva megláthatták a kéklő eget, felhőként a légkörben lebegő apró vízcseppeket.
Ritkán merészkedtek az erdő fáinak ágaira, annak is a végére, ezért az ott élő állatokra – főként a madarakra – csak bizonyos jelek hívták fel a figyelmüket, így a hangjuk, a trillájuk, amelynek dallama vidámmá tette az egész napjukat. Az erdő világosabb részein jóval gazdagabb volt az aljnövényzet, itt pompáztak a virágos növények. Ahhoz, hogy a tarka virágok közt tudjanak járni, a napon sütkérezni, amit naphosszat szívesen tettek, el kellett hagyniuk a várost. Egészen a matt fehér, vagy tompán szürke mágikus kígyókövekig kellett vándorolniuk, hisz a fennsík tarka rétjén, a finom szálú gyepen szétszórtan találni lehetett kisebb-nagyobb és óriási, lapos, golyó, tojás, elnyúlt tojás, na meg más számtalan különleges alakúakat. A természetben található egyéb kövekre, égig nyúló sziklákra bárhol rátaláltak, de keményebb mágikus kígyókövekre igen ritkán. Pedig minden tavasz elején – és utána olykor-olykor, hellyel-közzel nyáron is – a kígyókirály hívó szavára a kígyók százával összegyűltek az erdő napsütötte rétjein, árkoknak mélyén, tölgyfák ágai között, és a hegység völgyének más verőfényes helyein, kígyókövet fújni. Ekkortájt messzire elhallatszik az összegyűlt kígyók sípoló hangja, amint a hívó jelre kört alkotnak, táncolnak, az ég felé nyúlnak, fejüket feltartják, összetolják, farkaikat keresztüldobálják egymáson, és a kígyókövet kezdik fújni. Az előbb csak kisebb, lágy csomó, később azonban egyre nagyobb lesz, és megkeményedik. Az így újonnan keletkező és a meglévő bűvös kígyókövek lenyűgözővé varázsolják a völgyet.
A sötét fellegekből lehulló özönvizet felszárította a szél, majd megpihenve a fák lombjai közé ült, csendben játszadozva rezegtette a leveleket, zörgette az avart. A látóhatár aljához közelített már a nap, és sugarai az ég mélyébe merültek, de a mosolya, a zenit körüli ív még látszott, megmaradt. A magasban fehér, finom, rostos felhők úsztak, telve jégkristályokkal. A fák közt futó szél és a rezgő-zizegő levelek apró nesze, halk hangja, elfojtott suttogása egész nap uralta a környéket, amikor a szellő játékosan bujkáló osonásának e csendes susogásába a vörös korallberkenye, borbolya, babérmeggy, fagyalbokrok sorát lezáró, az ég felé csúcsosodó, a déli oldalán simára koptatott kígyókő mögül, mint dühös menydörgés, váratlan, éles hang csattant bele.
– Hallatlan! Nem tudom felfogni, el sem lehet fogadni ezt az esetet. Városunkat ilyen csapás miképpen érhette? – mondta felháborodásának hangot adva.
– Döbbenet! Ilyen gyalázat velünk megesett! – volt a válasz, ami az egyetértéséről biztosította az előbbi megszólalót.
– Hihetetlen! – csatlakozott egy újabb hang tulajdonosa – sorban a harmadik – az előző két megállapításhoz.
– Szörnyűség! – minősítette egy negyedik a zsörtölődést kiváltó okot, és ezzel lezárta. A keletkezett csendben így lehetőség adódott az egész újrakezdésére. Kezdődött is! A kő mögötti hangok ezeket, és ehhez hasonló méltatlankodó dohogásokat, morgó berzenkedéseket fogalmaztak meg újra és újra. A zsörtölődő szavakat Mohaváros lakóiból összeverődött csoportok haragos kiáltozásának zsivaja, felhördülése követte. A négy szónok ott állt a kígyókő árnyékában pompázó palota, a kőből épített városháza lépcsőjén, onnan kiáltották az épület előtti téren összeverődött városi polgárok felé a felháborodásuknak hangot adó szavaikat. Az egyre sokasodó, száját tátó kíváncsiak az ágról felszálló baglyot formáló szobor előtt csoportosultak, amelyet nemrég a tudás és a bölcsesség jelképeként a város főterének a közepére helyeztek. A város lakói, azoknak hiedelme e madarat nem csak a tudás jelképeként tisztelte, de a gonosz hírnökeként is rettegte. A hiedelmük abból táplálkozott, hogy a tudásuk igen kevés volt e kőbe vésett madárról. Minden ismeretük csak annyi volt, hogy a bagoly éjszakai madár, és emiatt a kései, sejtelmes órákban a hold halvány fényével átszőtt sötétben látása kitűnő. Hát még a hallása! A földhöz közel a fák legalsó ágain való pihenése során a leghalkabb surranást is meghallja. A repülése is hangtalan, hisz anélkül röppen tova, hogy saját mozgása zajt okozna. Amikor a sötétség beáll, szeme kinyílik, és zsákmányra várva a fán ülve „hu-i – hu-i” -t füttyent, huhukol, épp ezért tartják őt a sötét alagutakban és a fénytelen termekben élő gonosznak, a vakond vár kegyetlen urának, valamint a közel-távol élő többi sötét, alvilági figura fülbe súgó kapcsolatának.
Karját széttárva, öklét rázva hangoskodott kiabálva az egyre sokasodó tömeg, még nem is tudva, mi az oka a négy városi tanácsos jajongásának, zsörtölődő kiáltásainak. Követelni is kezdték hamarjában a bekövetkezett eseményről szóló pontos tájékoztatást, fontos hírek megosztását, ahogy az szokás.
– Ne késlekedjetek! Hallani akarjuk rögvest a híreket! A városunkat sújtó események sorát gondos szavakkal fogalmazzátok, hűen, sorjában nekünk most el is mondjátok. Azon nyomban tárjátok elénk mindazt, ami itt történt – mondták is a városi urak egymás szavát követve, adva szépen az etikettre.
– Ó, mi szörnyűség, nem volt elég a förgeteg, ami városunkra lecsapott, és rombolt maga körül mindent, fát, bokrot, földbe bújt magot, hírmondót is alig hagyott. – Égre emelt kézzel jajongta az egyik tanácsos, kinek arcán látszott már a kora, hiába takarta vöröslő szakálla és haja.
– Döbbenet! – kiáltozták a döbbencsek. A tér közepén lévő szoborra felmászott négy városi lurkó, vakmerő gyerek. Elszánt ifjoncként a három legény meg egy lányka a türelmüket félre téve, hangosan kiabálva rögvest követelték a történtek gyors elbeszélését, a soron következő részét.
– Gyerünk, ízibe’! Folytassátok az elbeszélést! Mi történt még? – kiáltották az ifjak és a többi bámészkodó, száját tátó döbbencs. Felemelte kezét a tanácsosok között a legöregebb, ezzel csitítva a tömeget. Amint csend lett, görbe botjára támaszkodott, mely nem volt görbébb, mint ő maga volt. Ősz szakálla lengett a városon átsuhanó, az erdő avarjában kergetőző szélben.
– Figyeljetek hát! Elmondom szép sorjában, ami városunkkal megesett. – Karjait széttárva felemelte, kezében lévő botját a magasban rázta, mintha fenyegetné mindazokat, kik előtte állnak, és látva őt, kiabálnak.
– Hallatlan dolog, ami történt, megsértették a törvényt. A völgyünket feldúló förgeteg ideje alatt rátörtek a városunkra, míg mi meglapulva bújtunk a házainkban, árnyas, nyugalmat adó otthonainkban.
Erre válaszoltak ám a téren ácsorgók!
– Borzasztó! – Ettől aztán igencsak indulatba jött a bölcs apó, a szónoklása pedig egyre lendületesebb lett, nem volt nyugtató.
– A városon végigosonva, settenkedve, lopakodva egyre előre ólálkodva nyomultak, mígnem ideérve… betörtek e palotába! – mutatott a háta mögötti márványoszlopos házra.
– Nem bújva, lapulva, meghúzódva tették gyalázatos tettüket. Durván, erőszakosan behatoltak városunk e dicső házába, törvénykezésünk és dicső múltunk ereklyéit őrző palotába. Termeit felforgatták, titkos kamráit kinyitották, minden zegét-zugát, szobáinak sötét sarkát átkutatták. Az évszázadok során összegyűlt sok kincset, aranyat, drágakövet padlóin szanaszét szórták, és minden egyes darabját ott is hagyták. – Mély lélegzetet vett, és a karjait az égre emelte.
− A belső udvar lugasos kertjébe is betörtek, és az ott mindenki örömére, városunk dicsőségére felállított fehér szarvast, az agancsai közt virágzó lombos, hétszintű alakfát eltulajdonították. – Hangja megremegett, mégis egyre erősebben zengett.
− A szarvasunkat, melynek ezüstös fehéren tündöklött a szőre, hisz’ azt a Holdasszony tiszta holdsugárból maga szőtte. Éjfeketén ragyogott, mint sötét gyémánt szempárja. Hát még fejének dísze, az ágas-bogas agancsa. Ott fent… − Arcát az ég felé emelte.
− A feje fölött lebegett koszorúként összefonva. Hosszú ágai, mint védő nyilak büszkén fel, az ég felé ágaskodtak, védve a hétszintű alakfát. E pompázatos fejdíszének a hegyén ezernyi csillag sugárzón ragyogott, aranylón tündökölt, mint az izzó nap, úgy vakított. – Néma csendbe merült az egész tér, a félelemtől hallgatott a táj. Szótlan volt minden, még a fák is visszafogták suhogásukat, a leveleik zizegését. A bozótosban a szél sem susogott. A hírtől olyan mélyen rendültek meg a döbbencsek, hogy a hangjuk is elakadt, szólni sem tudtak. A kialakult csend a hírmondókba külön nagybetűs hírként is bekerülhetne, hisz’ a szájuk jártatását, a tereferét igencsak kedvelték, ősi szokásként, mindennapos időtöltésként művelték, gyakorolták egy-egy mézital fogyasztása közben az erre szolgáló piactéri, és a kikötői ivók zsúfolt termeiben. Bezzeg a négy ifjonc hangoskodott, és bátran az élére álltak a téren lévő megszeppent, elnémult társaságnak. Szokásukhoz híven szót emeltek, előbb kifejezték érzésüket, majd előtárták kérdésüket.
– Felháborító! Városunkkal ily gyalázat megeshetett. Tűrhetetlen, hogy tisztes polgárai becsületén ilyen szörnyűséges eset miatt gyászos, sötét folt keletkezett. Mit tesz a városi tanács, hogy az elvetemültet, a tettest kézre kerítse? – A tanácsosok összedugták fejüket, tanakodtak, majd szépen egymás mellé álltak, hogy a döntésüket kihirdessék. Közhírré tegyék a környékről összegyűlt, a város más távolabbi részéről ide zarándokolt, így lassan összeverődött döbbencsek sokaságának, akik a téren toporogva a történteken sajnálkoztak, kérdezősködve érdeklődtek, kíváncsiskodva szemlélődtek. A legifjabbat engedték szólni, hogy a tényeket az egybegyűltek elé tárja.
– Jogos minden indulat, hisz’ a városunk igen nagy bajban van. Az őseink nem véletlenül állították a városházánk lugasos kertjébe, mindenki szeme elé a népünk fehér szarvasát. A régmúlt tapasztalatai alapján úgy remélték, azt tudták, hogy amit mindenki szeme elé tesznek, nem rejtegetnek, azt onnan senki el nem veszi. Az ott biztonságban van. A városunkba érkező kalózok, martalócok és a haramiák, akik kincseket akarnak rabolni, azok biztosan a titkolt szobák rejtekében, ártó szemek elől takart benyílók sötétjében lévő zárt ládika mélyében fogják keresni azt. – Haragosan rázta magasra emelt karját, és mint egy hadfi a buzogányát, úgy lengette összeszorított öklét.
– Nem így történt! A kertből elrabolták a fehér szarvast, amely nekünk a múltban megmutatta, merre legyen hazánk és az otthonunk. Hitet és reményt adott, hisz’ magában őrizte az ősi hős múltat, a bátor jelent és az igaz jövőt. A hatalmas agancsa maga az életnek fája. Ő maga volt a városunk alapítójának, hős őrzőjének, büszke védőjének a szelleme. A városunké, melyet oltalmazott, mint a csobogó patakunk teszi kecsesen hajló medrével, kettéváló karjával igazgyöngyként, féltőn ölelve azt. Az agancsa közt növekvő lombos alakfa maga volt az élet, az ifjúi erő, a teremtő termékenység, és annak a törzsén a jel, az ABC első és az utolsó betűje, nem más, mint a kezdet és a vég, a végtelenség és a teljesség. Ezek most számunkra mind elvesztek. – Izgatott moraj futott végig az egybegyűlt tömegen, itt is, ott is kérdéseket suttogtak, majd egyre jobban hangoskodtak.
– Mi lesz most velünk? Tovább nélküle hogyan élhetünk? – kiáltotta a sok egybegyűlt.
Előlépett a tanácsosok közül ismét az öreg, a több száz éves aggastyán, mint fehér galamb, kinek vállát verdeste selymes haja, és szakállával együtt tisztán lengett az erdő alján suhanó szélben, fénylőn csillámlott a nap szűrt fényében.
– Nincs miért kutatni, ki volt az elkövetője e szörnyű tettnek. Jól láthatóan itt hagyta névjegyét, hencegve gyalázatos tettével. A világnak hetvenkedve szétharsogja bűnös titkát. Meglapulva homályba nem rejti magát. A bűnös cselekedetének helyszínén, városunk házának összes termében otthagyta a nyomát, tudtunkra hozva kilétét, így azonosítani tudtuk személyét.
A döbbencsek felocsúdtak a kábulatból.
– Tárd fel előttünk a titkot azon nyomban, menten! E gyalázatos tett elkövetője miféle szerzet? Mondd a nevét, és elbánunk vele – heveskedtek, és a tanácsosokhoz egyre közelebb mentek.
– Nem egyedül járt itt a bűnös gonosztevő, a tettes. E becstelen tettnek elkövetőjeként nem magányos gonoszt kell keresni, mint az erdei banya, vagy épp a háromszemű óriás. A városunkban a hét gonosz járt, hozta őket a hatalmas förgeteg. A sötét viharfelhő mögé bújtak, eltakarva a Holdat, a Napot, és amint végeztek, tüstént továbbálltak, messze mentek. S amerre csak jártak, mindenütt szörnyű kárt csináltak, sötét bűnöket követtek el, fájdalommal teli, gyászos tetteket hajtottak végre. A hírhozók a világ minden tájáról, még a Csörgőpatakon túlról is jajongó szülők sírását hozzák, akik az eltűnt gyermekeiket gyászolják, keservesen siratva.
Az öreg szavaitól megrettentek, félelmükben ott, ahol álltak, a földbe gyökereztek, hideg kővé merevedtek, de a szájuk be nem állt.
– Hihetetlen! – sugdosták egymás között. Nem úgy a négy ifjonc, kiket hevített az ifjúság, és cselekvésre buzdította őket a lelkesedés, a tenni akarás. A városi vénekhez siettek, fel a lépcsőre, választ kérni a gonoszokkal kapcsolatos sok-sok kérdéseikre.
– A hét gonosznak merre van tanyája, aki keresi őket, hol találja? – A bölcsek között a legvénebb magához ölelte az ifjakat.
– Köszönöm ezt nektek, gyermekeim, jó látni az elszánt arcotokat. Látom, már megnőttetek annyira, hogy szolgálhattok, most mégis azt kell tőletek kérnem, menjetek szépen haza. Áldásom legyen rajtatok. Távozzatok! – Botját tartó kezét az ég felé emelte, és elfordult tőlük, izzó tekintetét az ácsorgó tömegre vetette.
– Látjátok, milyen sok a dolgunk! A városunkért fáradozva nem érünk a teendőink végére, bőven akad mindig megoldásra váró újabb és újabb feladat. – A magasban tartott botjával nagy lendülettel a város felé intett, így mutatva az ifjoncoknak és a többi városlakónak az utat.
– Menjetek tüstént egytől egyig haza! Tanácskozásra mi, a bölcsek rögvest összeülünk, átbeszélni e hallatlanul gonosz tettet. Most íziben végére járjunk e szörnyűségnek. Megoldást keressünk a város jövőjére, áttekintünk számtalan sok tervet. . Később a döntésünkről mindent megtudtok, közzéteszik azt a kikiáltók és a harsonások.
Hallgatva a vén tanácsos szavára, ki-ki ment az útjára, de az elszánt ifjak közül egyik sem mozdult.

...

Formátum: 13,5 x 21,5 cm
Oldalszám: 100
ISBN: 978-3-99048-985-7
Megjelenés időpontja: 2018-03-08
 5.070 Ft
 3.090 Ft