Ginny Parker

Ginny Parker

A vámpírlegenda

Csányi Eszter



Formátum:
Oldalszám: 458
ISBN: 978-3-99064-633-5
Megjelenés időpontja: 2019-08-30
Gazdag szókinccsel megírt, logikai bukfencekkel és sok humorral átitatott történet négy jóbarátról, akik egy rendkívül szövevényes és bonyolult történéssorozatot göngyölítenek fel a romániai Negara Cemetryben mindössze egy hét alatt.
1. fejezet
Anita’s Dracula Castle Wellness Hotel

Kora reggel volt. Főszereplőnk, Ginny Parker ezen a napon különösen hosszúra nyújtotta az alvásidejét. Ugyan kora reggel volt, előző nap azonban elhatározta, hogy már hajnalban felkel, mert csomagolnia kell. Ugyanis ezen a napon utazott volna el Romániába.
Ez egy elég hosszú történet. Ginny Parker és legjobb barátai, Luna Jenkins, Chris Murphy és Leon Fisher már korábban beneveztek egy területi tanulmányi versenyre. Sokat készültek rá, és végül megkapták az első helyezett csapatnak járó fődíjat, egy egyhetes ingyenutat Romániába, az Anita’s Dracula Castle Wellness Hotelbe. Négy diákjegyet és két kísérőjegyet kaptak, és a szülőkkel arra a megállapodásra jutottak, hogy Leon szülei utaznak a gyerekekkel.
Ez így tökéletes lenne, csakhogy az Anita’s Dracula Castle Wellness Hotel alapból nem kerülne semmibe nekik, hiszen a szálloda igazgatónője – egyben tulaja –, Anita, Leon anyjának, Alexandrának a húga, tehát ingyen látná el őket. Azonban ez csak egy mellékes dolog, vissza Ginnyhez.
A vekkere vagy húsz perce szólt, de őt ez cseppet sem zavarta, pedig már ébren volt. Végül lassan felemelte a fejét, nyögött néhányat, majd körülbelül úgy, mint egy százhúsz éves öregember, odament a szekrényéhez.
A szobája két kis részből állt. Az egyikben, ahol az ajtó is volt, ott a sarokban a szoba méreteihez képest egy elég nagy szekrény állt. Vele szemben, a fal vonala mentén pedig egy gyönyörű, piros ágyneműs ágy foglalt helyet. Az ajtó mellett néhány polc terpeszkedett, baloldalt pedig egy átjáró volt kiépítve, ami a másik szobarészbe vezetett. Ott néhány forgófotel, egy íróasztal, egy tévé és egy szekrény éktelenkedett a tárgyak számára. A falakat világos pirosra festették. A szoba összességében nem volt nagy, de Ginny rendkívül otthonosnak találta.
Szóval Ginny a tükör előtt állt és megkövülve bámulta a haját, ami ebben a kompozícióban leginkább egy szénakazalra hasonlított. Gyorsan megfésülte és összegumizta. A haja barna volt, elég hosszú, egyenes, és most már kócmentes is. Ginnynek ragyogó zöld szempár uralta az arcát, amit az édesapjától örökölt. Tizenhárom éves volt, viszonylag magas, és legkülönlegesebb ismertetőjegyeként a bátyjával való kapcsolatát tartotta számon; ő és Danny mindig bosszantották egymást. Ezenkívül szeretett táncolni és énekelni, zenélni és úszni.
Mindenesetre így, még pizsamában az ágy melletti ajtóhoz sietett és kinyitotta. Kilépett az erkélyre, ami az emeleten volt és a hátsó kertre nézett le. Odalent az udvarban először a testvéreit pillantotta meg, akik labdáztak, és csak azután az eget, ami elég sötétszürke volt az időponthoz képest. Ezután érezte meg a karján a hideg levegőt és az esőcseppeket. Nem volt meglepő tehát, hogy a testvérei – Danny, Emma és Johnny – miért viseltek mind hosszúnadrágot és esőkabátot. Ginny gyorsan visszament a szobájába egy pulcsiért, felhúzta, majd újra kiment.
– Sziasztok! – kiáltott le Ginny.
– Szia! – Testvérei minden lelkesedés nélkül köszöntek vissza.
– Már reggeliztetek?
– Nem, anyu még csak most csinálja – válaszolt Emma. A tízéves kislánynak vállig érő, szintén gesztenyebarna és egyenes haja volt. Nagyon hasonlított nővérére, de bátyjára is: jobban szerette a focit és a teniszt, mint Ginny.
– Öhm… oké. Danny, azt mondtad, utánajársz, hogy milyen idő lesz Romániában. Tudod, hogy milyen ruhákat kellene pakolnom – reménykedett Ginny.
– Aha, igen. – Danny előhúzott a zsebéből egy lapot. – Kinyomtattam az oldalt. Nos.
„2016. június 20-27-ig Romániában, a Negara Cemetery település közelében az időjárás így alakul: 20-án felhőszakadás várható villámlással kísérve, széllel, hideggel.” Jó, jó, igen… igen… igen. Mindennap ugyanez – zárta le gyorsan a fiú a beszélgetést. Danny volt a testvérek között a legidősebb, vagyis tizenhat éves. Neki is barna haja volt, csak épp nem hosszú. Magas volt, valamint ő volt a legjobb teniszező az iskolájában.
– Mi? Mindennap? – Ginny alig hitt a fülének. – Ne!
– Ja, nem. Bocsánat. 23-án nem fog villámlani – humorizált Danny. – Végül is te kérdezted, hogy milyen ruha kell. Hosszúgatya, esőkabát. És vízálló cipő a hegyekbe. És a rózsaszín szőrmés papucs. Szerintem ha most elkezdesz pakolni, kész leszel, mire Lunáék visszaérnek Romániából. – Danny poénjától a testvérei nevetőgörcsöt kaptak, Ginnyt kivéve.
– Ne! – Kétségbeesetten beviharzott, de az ajtót nyitva hagyta. Felvitte a gardróbból a bőröndjét és két táskát, kinyitotta őket, majd mindent beledobált. Csak pakolt, mindent, ami kellhet. Hamarosan elkészült, amin testvérei nagyon meglepődtek. Ginny felöltözve állt az erkélyen, mögötte a bőrönd és a két táska.
Danny úgy szólalt meg, hogy Ginny ne lássa és ne hallja:
– Hű! Elég gyors volt! – A testvérei csak bólogattak.
– Elraktad a szőrmés papucsot? – Danny ezt már hangosan és nevetve mondta ki, de úgy tűnt, Ginny nincs túl jó kedvében. A ruha pedig csak kiemelte a hangulatát: sötétkék farmert, fekete bakancsot, vörös kardigánt és vörös esőkabátot viselt. A mosolygós Ginny sehol sem volt, most egy ideges és dühös Ginny állt az erkélyen.
– Nem, nem raktam el – felelte a lány fapofával. – És jó lenne, ha békén hagynátok. Csak mert szeretem a nyári ruhákat, nem kell egyből rám kattanni. És hálás lennék, ha nem röhögnétek a papucsomon, csak mert rózsaszín és bolyhos! Köszönöm!
Azzal sarkon fordult, besietett a szobájába és becsapta az erkélyajtót. A testvérei megkövülve bámulták. Odabent Ginny levette a kabátot, és önelégülten lement az emeletről reggelizni. Odafent volt a négy gyerek szobája, a hálószoba, két fürdőszoba és egy vendégszoba. Ez mind egy kis galériáról nyílt félkörívben. Innen jobbra egy lépcső vezetett le, világoskék szőnyeggel. Egyből a lépcsővel szemben volt a konyha, ami elég nagy volt. Az egész földszint padlóját világoskék szőnyeg fedte, akárcsak a lépcsőt. A galéria és a lépcső alól nyílt még egy fürdőszoba, egy kamra, egy mosókonyha és egy gardrób. Ezek előtt a lépcső falának támasztva egy tévé állt, vele szemben fotelek és egy kanapé foglalt helyet. Ezek nagyjából egy fal mellett voltak, ami elválasztotta a nappalitól az előszobát. Mindenesetre Ginny a konyhába ment.
– Sziasztok! Hadd egyek gyorsan, mert még van egy kis dolgom indulás előtt.
– Jó, jó, de egy óra múlva itt vannak Leonék. És már úgy jönnek, hogy felveszik Christ és Lunát. Szerintem már elindultak! – mondta Ginny anyja. Őt Maggie Smithnek hívták, kimondottan magas volt, és szinte állandóan mosolygott. Édesapja pedig – legalábbis Ginny és Danny szerint – a leglazább, és néha a legégőbb apuka volt az egész világon.
– Oké, sietek.
Ginny gyorsan megreggelizett, visszavette a kabátját és kiment a kertbe, ami nagyon szép, tiszta és rendezett volt. A téglalap alakú kertet a kerítés mentén mindenütt tuják díszítették. A bejárati ajtó a kapuhoz vitte a kilépőket, egy kis, vékony kőút mentén. Ginny ellenben hátra indult el. Arrafelé a kert legalább 30 méter hosszú volt, és egyből a ház mögött egy hatalmas kőtér terült el. Ott lehetett labdázni, valamint oda nézett le Ginny erkélye is. A kert hátsó részének nagyját elfoglalta ez a placc, és csak körülötte volt fű. Mikor Ginny odaért, a testvérei rábámultak.
– Ginny, bocsánatot kérünk… – kezdte Danny.
– Igen! – helyeselt Emma.
– Igen, bocsi, Ginny! – mondta Johnny, aki csupán hatéves volt. A haja, nem meglepően, neki is barna volt. Imádta a baseballsapkáit, de most levette azt, amelyik éppen a fején volt, és elsírta magát. – Ne haragudj rám!
– Jó, nyugi, nem haragszom. Rád. – Ginny átölelte kisöccsét, majd szúrós pillantásokat vetett Dannyre és Emmára.
– Ginny, csak meg akartam nevettetni őket! – csóválta a fejét Danny.
– Jaj… na, nem baj… Semmi baj!
A testvérei megölelték Ginnyt.
– Nem akartam úgy elmenni, hogy haragban vagyunk. Különben is, mindjárt indulok. – Ginny elmosolyodott.
– Most? – kérdezte kórusban Johnny és Emma.
– Mi most? – értetlenkedett Ginny.
– Most! – bólintott Danny. – Ginny, várj itt!
Azzal három testvére elviharzott, be a házba. Alig pár perc elteltével vissza is tértek, egy-egy zacskóval a kezükben.
– Tessék. Az ajándékod az útra. Vettünk neked dolgokat… – szólt halkan Danny.
– Tényleg? Én… nagyon köszönöm!
– Ez az én ajándékom. – Danny átnyújtott egy lila papírzacskót a húgának. Egy könyv volt benne „A Drakula-legenda és alapja” címmel. A borítója fekete volt, melyet vörös cseppek díszítettek. Kapott még egy füzetet, testvérei ugyanis tudták, hogy Ginny imád füzeteket teleírni és rajzolni beléjük, valamint egy piros tollat, hiszen ez volt Ginny kedvenc színe.
– Nagyon szép! Köszönöm, Danny! – Ginny lelkiismeretfurdalással ölelte meg Dannyt.
– Ez az enyém – folytatta Emma. – Tessék.
Ebben a csomagban egy vámpírfejeket ábrázoló sál, egy tábla csoki és egy érdekes kinézetű kis szerkezet kapott helyet.
– Jaj, de jó! Köszi, Em! – A két lány átölelte egymást.
– Nincs mit!
– De ez mi? – mutatott Ginny a szerkezetre.
– Ó, hát ez egy érdekes történet! Bementem a városközpontba Dannyvel, én a Drakula Shopba, ő meg a… tudom is én, hova. Szóval a boltban megvettem a sálat és a csokit. Fizetni készültem, mikor a kassza mellett ócska kütyüknek látszó cuccokat találtam. Ki volt írva, hogy nem veszik túl gyakran, már 50%-kal le is árazták, de senki sem nézett oda. Na, és ki volt még írva, hogy a világon csak korlátozott számban gyártották, és hogy ez egy szellemdetektor.
– Komoly? – lelkesült fel Ginny. – És hogy működik?
– Várj… na. Itt bekapcsolod…
– Igen.
– Utána elvileg mutat egy térképet nagyjából a 100 méteres körzetedben, és piros halálfejjel jelöli a valódi szellemeket. Mert egy bizonyos anyagot, valamilyen szellem-ektoplazmát termelnek, amit az örökös gonoszság vált ki. Az agysejtjeik programozása haláluk után megvál…
– A lényeget! – kiáltotta mindhárom testvér egyszerre.
– Jó. Érdekel előtte, hogy az emberekből hogy lesz kísértet vagy zombi a haláluk után? – reménykedett Emma.
– Emberekből lesznek a kísértetek? Azt hittem, külön lények – szólt Danny.
– Én is – helyeselt Ginny.
– Nos, tévedés. Legalábbis az ürge a boltban ezt mondta. Na, mindegy. Szóval a halálakor a lélek felhasznosítja a szervezetben maradt vért és energiát. Ha az ember rosszat követett el a nem túl régmúltban, tehát a halála napján, akkor rossz energiák maradnak az agynak azon területén, amelyet az illető a legjobban tudott hasznosítani. Eddig világos? – Ginnyék bólintottak.
– Szupi. Tehát… A rossz energiák nyomot hagynak a lélekben, képesek a lelket egy külön életformában tovább éltetni. És ezeknek az energiáknak az 55%-a képzeletbeli ektoplazma, ami fontos az önbizalomhoz és a bűntudat nem észleléséhez. Ez az ektoplazma haláluk után néhány óráig még megmarad a szervezetben, javarészt az fogja éltetni az új, illetve külön életformát a gonoszsággal együtt. Vili?
– Talán. – Danny olyan arccal nézett Emmára, mintha kételkedne az épelméjűségében.
– És ez a szellem- vagy a zombirecept? – kérdezte Ginny.
– Nem. Ez minden túlvilági életforma alapja. Az emberek tulajdonságai alakítják őket még a lényekké. Az egyéni és személyes tulajdonságok. Na, és az ektoplazmájukban és a detektorban van egy közös anyag, amitől felismerhetővé válnak. De a beöltözött és halloweeni szörnyek nem igaziak, bennük nincsen igazi szellem-ektoplazma, tehát rendes emberként mutatja őket a detektor. Ezekkel be lehet azonosítani az embereket koruk, magasságuk, vérnyomásuk és bármi más alapján. És az eladó még azt is mondta, hogy mindegyik detektornak van egy száma, és mindegyikhez tartozik egy jeladó, amit magától beír a térképre. De olyat nem lehetett venni. Amúgy sem mutatná, csak ha 100 méter messzire kerülünk tőle.
– Tehát a miénk a 89. Ehhez van egy 89-es jeladó? Ami akkor is beírja magát a térképre, ha nem is igazi szellem? – kérdezte Ginny.
– Pontosan.
– Világos. De minek?
– Azt mondta a pasas, hogy nyomozás céljából. Például, ha valaki szellemirtó. Így világos?
– Most már teljesen.
– Azért vettem meg, mert gondoltam, hogy Romániában hasznát veszed majd. A Drakula-kastélyban.
– Hát, az biztos. Köszönöm!
– Szívesen! – mosolygott Emma.
– Ez pedig az én ajándékom – mondta bizonytalanul Johnny. – Egy rajz van benne.
– Hú, ez gyönyörű! Köszi szépen, Johnny! – Ginny megölelte és megpuszilta kisöccsét. – Nagyon köszönöm nektek. Mindent elviszek! De gyertek most már be! Elázunk.
Ginny felment a szobájába elrakni a cuccait. Nagyon tetszett neki minden, de legjobban a detektor. Elpakolt mindent, majd levonszolta a bőröndöt és a táskákat a lépcsőn.
– Elszaladok mosdóba és kész is vagyok. Mikor érkeznek Leonék?
– Bármelyik percben. – Ginny anyukája sürgetni kezdte őt, így a lány gyorsan bemenekült a fürdőszobába. Hamarosan végzett, kicuccolt az ajtó előtti eresz alá és leült a kispadra. Várt néhány percet, majd hajmeresztő lendülettel egy hétüléses személygépkocsi fékezett le a házuk előtt. Az utasok mind kiugrottak az autóból. Ginnyt először Luna ölelgette meg.
– Szia, Ginny!
– Szia!
Luna Ginny legjobb barátnője volt már az óvodában is. Neki szőkésbarna haja volt, mely már lassan a combját is elérte. Luna kitűnő tanuló volt minden évben. Mindenről mindent tudott és mindent megjegyzett. Ginny néha félt is tőle, hogy mikor pukkad már ki az agya.
Luna azután Ginny testvéreit és szüleit üdvözölte, akik nem sokkal előtte léptek ki az ajtón. Ginny ekkor Chrisnek és Leonnak köszönt, akik rémisztően vidámnak tűntek. Miután ők is csatlakoztak a Parker családhoz, és Ginny Leon szüleit is köszöntötte, a ház lakói mind Ginnyt kezdték búcsúztatni. A hosszas ölelkezésnek Leon szülei vetettek véget azzal a kijelentéssel, hogy ha nem indulnak, lekésik a repülőt. Ginny gyorsan még egyszer megölelte a családját, elköszönt tőlük, és pár perccel később már mindenki a kocsiban ült. Legelöl Leon szülei, a középső három ülésen a két fiú terpeszkedett, a leghátsó kettőt pedig a két lány foglalta el.
– Na, teljes a lista – kezdte Mrs. Fisher. – Hogy vagy, Ginny?
– Köszönöm, nagyon jól vagyok! Feltehetek néhány kérdést az úttal kapcsolatosan?
– Persze, mondd csak!
– Jó. Akkor… mikor indul a repülő?
– A gép 11-kor. Tudom, fél nyolc van, de kell idő mindenhez.
– Igen, persze. Aztán… mikor érkezünk meg?
– Hát, a repülő három körül, de onnan még a szálloda buszával tovább kell menni a hotelig. Az legalább egy óra lesz.
– Értem. És igaz, hogy Negara Cemetery falujába megyünk?
– Igen. Az egy hegy mellett van, és mi a hegyre megyünk fel.
– Értem. Azt hiszem, ennyi. Köszönöm!
– Nincs mit, drágám! – Mrs. Fisher mosolyogva lezárta a beszélgetést. Ő egy alapjában véve sportos nő volt sötétvörös hajjal, kedves személyiséggel. Alexandrának hívták, és ami a kapcsolatát a férjével még különlegesebbé tette, az volt, hogy neki Alexander volt a neve. A férje szintén sportos, barna hajú és vidám férfiú volt, és gyakran lelkesedett a legjelentéktelenebb dolgok iránt is.
Ginny megvárta, amíg Mr. és Mrs. Fisher bekapcsolta a rádiót, aztán halkan beszélni kezdett.
– Srácok, figyu’! – Ginny gyorsan elmondta barátainak, hogy miket kapott, megmutatta nekik, és mindent elmondott a szellemdetektorról és a szellemekről, amit Emma abban a boltban memorizálni tudott.
– De baró! –A fiúk egyszerre reagáltak.
– Érdekes… – Luna egyből gondolkodni kezdett. – De tök jó!
– Igen, de ez… mindegy. Figyeljetek! Valahol már hallottam a Negara nevet.
– Hallhattad – mondta Luna. – Add a könyvet!
– Jó, de minek?
– A nagymamámnak megvan ez a könyv, és az elejébe beleolvastam. Csak add!
Leon, Ginny és Chris Lunát bámulták, amíg ő a választ kereste a könyvben.
– Itt van! – kiáltott végre fel. Leon szülei szerencsére nem hallották, túlságosan el voltak foglalva a beszélgetésükkel. – Olvasom.
5 Csillagok
Ginny Parker vélemény - 11.07.2021
Virág Zsanett

Több fő cselekmény, jól kidolgozott karakterek, izgalmas és változatos történések, misztikus és rejtélyes atmoszféra, igazi Romániai legenda! Fantasztikusan jól van Meg írva, szerintem a részletességge és a késleltetések miatt nem lehet letenni, mert a katarzis tényleg csak a legvégén jön... Fiataloknak, idősebbeknek egyaránt jó olvasmány, ha izgalomra, veszélyre, rejtélyre, barátságra és a fiatalok szerelmi életére vagyunk kíváncsiak, mindenkinek ajánlom!

Ez is tetszhet Önnek :

Ginny Parker

László Sándor

A mohavárosi döbbencsek

Könyvértékelés:
*Kötelező mezők