Marci Manó meséi

Marci, a kis manó ott él a Nagyerdő és a Virágos‑rét határán. Házát eltakarja a rét magas füve, de ha nagyon figyelsz, láthatod, ahogy megcsillan a napsugár a háztetőn lévő szélkakason.
Marci minden reggel, miután felkel és megreggelizik, na meg persze megmosakszik, mint minden rendes manó, kimegy a kertjébe, és megöntözi a virágait, majd sétára indul. Séta közben ellenőrzi a rétet, hogy minden állat felkelt‑e időben, hogy a vadméhek gyűjtik‑e már a mézet, a katicák takarítják‑e a faleveleket, és a tücskök próbálnak‑e az esti koncertekre. Igazi rendes kis manó, gondolhatjátok. De a legjobb az, hogy mindent megfigyel, és mindenkit meghallgat közben. Utána pedig hazamegy, és leírja az aznap hallott történeteket, meséket. Innen ismerem őket én is. Marci mesélte őket egy szép nyári estén, kint, Cikolán a fűben ülve, a szúnyogokat csapdosva, a csillagos eget nézve.
Itt vannak! Szeretettel nektek!



Sziasztok! Marci vagyok. Manó. És mint minden manó, roppant kíváncsi és érdeklődő. Ezért aztán minden apróságra figyelmes leszek, ami a réten vagy az erdő szélén történik.
Például egyszer, amikor éppen délutáni sétámra indultam a Virágos‑réten, megpillantottam az egyik nyúlcsemetét. Bevallom őszintén, messziről nemigen tudtam, éppen melyik gyereke ez Szapora néninek, mert ezek a kis lurkók, nemcsak hogy sokan vannak, de szinte teljesen egyformák is.
Gyakran maga Nyúl apó – Szapora apuka – is összekeverte őket.
Szóval az egyik tapsifüles előttem rohangált a réten.
A nagy fűből épp csak a füle látszott ki.
– Mit csinálsz? – kérdeztem tőle, amikor elvágtázott mellettem.
– Lepkét fo... – a többit nem hallottam, mert futott tovább.
Ám legalább arra rájöttem közben, hogy melyik csemetével van dolgom. Muszi volt az, aki körbe‑körbe rohangált körülöttem. A legfiatalabb nyúlgyerkőc.
– Mit csinálsz? – érdeklődtem újra, amikor elhaladt mellettem.
– Lepkét fo.... – a többit ismét nem hallottam.
Na! Ezzel nem lettem okosabb! – gondoltam, és letelepedtem a fűre, várva, hogy majd csak elfárad egyszer ez a kis nyulam‑bulam, és akkor talán az én kíváncsiságom is kielégül. Igazam lett, bár a nyulak köztudottan nagyon sokáig tudnak szaladni, sőt nemcsak sokáig, de gyorsan is.
Muszi hamarosan lihegve állt meg mellettem, és a fűre huppant, úgy látszik, már jóval érkezésem előtt elkezdte a köröket róni.
– Szóval, mit csinálsz? – fordultam felé.
– Lepkét fogok! – lihegte Muszi.
– Minek neked lepke? – kíváncsiskodtam tovább.
– Most tanultuk az iskolában, hogy milyen szépek és kedvesek.
– Ez igaz! Na és?
– Én akarok egy saját lepkét. Ha már olyan kedvesek.
– Különös kívánság – vakargattam a kobakomat. – És mondd csak, mit kezdesz majd a lepkéddel?
– Hogyhogy mit? – nézett rám értetlenül a kis nyuszi. – Berakom egy üvegbe, és mindenkinek mutogatom majd.
– Szegény lepke!
– Szegény lepke? – ámuldozott Muszi. – Már miért lenne szegény? Szeretném.
– Vajon a lepke is szeretné a fogságot? – kérdeztem halkan. – Nézz körül! Mennyi gyönyörű pillangó repdes a réten, szépek és szabadok, de meghalnának, ha egy üvegbe zárnád őket. Vagy te mit szólnál ahhoz, ha egy nagy akváriumba vagy üvegházba zárnának?
– Nem szeretném – konyult le kis barátom füle.
– Na látod!
– Akkor nekem soha nem lesz saját pillangóm? – görbült sírásra Muszi szája.
– Lehetni éppen lehet… – mondtam. – Tudod‑e, miből lesz a pillangó?
– Persze hogy tudom! Hernyóból!
– Helyes! Keress hát egy hernyót, tedd azt üvegbe, etesd bőségesen falevéllel és várj! – tanácsoltam neki. – És egyszer majd csodálatos pillangó lesz a csúnya hernyódból, azt ereszd szabadon, s akkor a te saját pillangód repdes majd itt, aVirágos‑réten.
Amíg beszéltem, Muszi arca egyre jobban felderült, majd felugrott és futásnak eredt.
– Hová mész? – kiabáltam utána.
– Hernyót keresek!

Attól kezdve Muszi mindennap eljött hozzám, és elhozta magával a hernyóját. Együtt etettük, figyeltük növekedését, és egy nap csodát láttunk. A gubóból kikelt a világ legszebb és legkedvesebb pillangója. Nehéz szívvel, mégis boldogan bocsátottuk útjára. Az egyet‑kettőt lebbentett szépséges lepkeszárnyán, rászállt Muszi kezére, majd elröpült, és szállt virágról virágra.
Ámulva figyeltük!
– Csodálatos! – mondta végül Muszi.
– Az! – feleltem én is, mert ilyet még egy manó is ritkán láthat, és valóban az volt, hisz a mi saját pillangónk repült valahol a réten. Nem is tudtuk már, melyik az, de akár ez is lehetett itt, mellettünk, és ezzel az összes pillangó a miénk lett egy kicsit.

Azóta minden évben felnevelünk Muszival egy pillangót.



Mottó:
Nem biztos, hogy a tiéd az, amit birtokolsz!



Beszélgetés:

A birtoklás, a birtoklási vágy akárhonnan is nézzük – önző dolog. Mert én akarom, és nekem kell, itt és most, és azonnal. Aztán legtöbbször, ha megkaptuk, ha a miénk, már nem is kell annyira, és maga a birtoklás nem is okoz akkora örömöt, mint az utána való vágyakozás, vagy a megszerzéséhez vezető út.
És tulajdonképpen mégis boldogítóbb adni, mint kapni.
A pillangómesével kapcsolatban nemcsak a természetről, az állatvilágról, a pillangókról beszélgethetünk, de a birtoklási vágyunkról is, arról, amit nagyon akarunk, amit nagyon meg akarunk kapni.
Mire vágyunk?
Mit kértünk?
Mindig megkaptuk, amit kértünk?
És mit éreztünk, amikor nem kaptuk meg?



Játék:

Csipeszjáték
Cél: a csipeszek megszerzése, majd továbbajándékozása.
Mindenki felcsíptet a hátára egy‑két csipeszt – majd kezdődik a játék. Minél több csipeszt kell megszerezni a másik hátáról, de közben ügyesen védeni kell a sajátunkat is. A csipeszszerzés után sétálunk, és a megszerzett csipeszeket odaajándékozzuk valakinek.
A játék közben tehát kapunk és adunk is csipeszt.
Ajándékozhatjuk úgy is, mintha a csipesz valami más tárgy lenne (Mi lenne ha?‑játékkal). Például lehet virág, fagyi, autó, hajcsat … stb. Ilyenkor úgy kell átadni, hogy megmutatjuk, milyen tárgynak gondoljuk a csipeszt.