6 és 7 éves kor között

Dörke mesék

Iski Szilvia

Dörke mesék

Olvasópróba:

I. Mese
A RÉGI HÁZ

Először is Dörkéről. Aki először látja Dörkét, bizony meglepődik. Csúnyács­­ka játékbaba, kissé esetlen, de a szemei csodálatos kékes-zöldes színűek, és gyönyörű szempillái vannak. Fogai hol nagyobbak, hol kisebbek, egyik lapos, a másik hegyes, egy-két foga között jókora rés. Az orra, mint egy kicsi krumpli. A szeplői számát senki nem számolta meg, mert úgyis annyi van belőlük. Kezei tömzsik, lábai picik. Van egy kis pocakja, de többek véleménye szerint kövér. Ő ezen mindig elvigyorodik, néha szégyelli, de nem szokott emiatt könnyeket hullajtani.
Ruháit, ki tudja, honnan válogatja. Próbál úgy öltözni, mint a többi baba, de vagy a ruha formája, vagy a színe nem illik hozzá. Cipői csámpásak, a sarka letaposva, az orra megkopott. De az a lényeg, hogy kopogósak. Dörke imádja a kopogós cipőket; naphosszat sétál bennük fel és alá, és hallgatja az ütemes kopogást. Olykor dúdol hozzá egy éppen akkor kitalált dallamocskát, csak úgy, a maga szórakoztatására.
Dörke mindennek ellenére kedves és aranyos játékbaba, bájos hangja és mosolya van. Könnyen barátkozik, és aki a barátja lesz, annak sok jóban lesz része. Dörke szeret játszani, képeket nézegetni, rajzolni, de legjobban enni szeret.
Dörke egy játékszobában lakik. A szoba egy elhanyagolt, düledező, romos házban található. Általa sohasem látott emberek elhatározták, hogy lebontják az épületet, pénzt nem adnak arra, hogy kőművesek helyreállítsák. A lebontott ház tégláiból kipótolnák a kerítéseket, az ólakat, a tető fáit eltüzelnék, a cserepeket – amelyeket még nem törte el az a nagy nyári vihar, amely kicsavarta a folyó menti hatalmas fákat – eladnák.

A szoba sem néz ki jobban a háznál. Falai vizesek, a sarkokban már megjelentek a penészvirágok. A vakolat valamikor sárgás volt, olyan volt a színe, mint a finom vaníliafagylaltnak, de most fakó és repedezett. A padló résein fűszálak bújtak elő, és ők is kíváncsian nézték a játékszobát és a lakóit.
Valamikor régen – már Dörke is csak homályosan emlékszik rá – gyerekek jártak ebbe a házba, akik vidáman játszottak, fogócskáztak, ugráltak, rajzoltak, festettek és hallgatták a szép meséket, amiket kedves nénik meséltek. Gyakran játszottak velük, babákkal, de Dörkének inkább rossz emlékei maradtak erről. Mivel nem volt szép, nem volt kényes-fényes ruhája, csillogó, göndör haja, kecses keze és lába, sajnos a fiúk csúfolták, dobálták a csúszda tetejéről, fejjel lefelé, pedig hogy szeretett volna ő is úgy csúszni, mint a többiek! A lányok is inkább a porcelán- és a többi gyönyörűséges babával játszottak. Dörkével kevesen törődtek. Amikor hazavitte őket valami nagy, sárga, berregő, sokkerekű jármű, Dörke szomorúan ült a sarokban, és arra gondolt, milyen szép lenne az élet gyerekek nélkül.

Ez a pillanat egyszer csak bekövetkezett. Valami furcsa táblát tettek a kerítésre, a ház falára és az ablakhoz támasztva, úgy, hogy kívülről lehessen elolvasni azokat a hol kacskaringós, hol egyenes betűket. Akik értették, azok arról értesülhettek, hogy a Hivatal életveszélyesnek tartja az öreg házat, a gyerekeket kiköltöztették egy szép házba, ahol hatalmas, csillogó ablakok, fényes parketta, színes falak és rengeteg virág várta minden reggel az érkezőket.
Az öreg házból összeszedtek mindent, amit még használni tudtak a másik helyen. Leszedték a függönyöket a karnisról, a díszeket és a virágokat a falról, összeszedték a szőnyegeket, az ágyakat, a könyveket, a játékokat – persze, gondosan szétválogatva: amelyiknek volt egy kis hibája, azt ott hagyták. Így maradt itt Dörke, a játék baba, és így maradt itt Zsomi, a mackó is, kinek hasából kilátszott a szivacs, és a keze is csak úgy lógott. Zsomi jó barátja volt Naspolya, a barna szőrű, fehér hasú, nagy fülű kutyus. Vele nagyon nagy baj történt: elvesztek a gombszemei. Illetve megvoltak azok a gombok, de senki sem varrta fel neki. Így szegény kutyus az ágy alatt éldegélt, és várta a segítséget. Itt lakott Kláris is, aki egy nagyon kényes baba volt, gyönyörű gyöngysorral a nyakában. De sajnos egy napon kint maradt az udvaron. Éjszaka pedig a nagy kerítésen belopódzott a környék félelmetes macskája, Sodrófa, akinek éjfekete szeme és hatalmas, erős mancsa volt és aznap igencsak rossz kedve. Reggelre Klárist összetépett hajjal és összekarmolt arccal találták meg. Ekkor került abba a sarokba, ahol Dörke lakott. Ő megfésülte a haját, megmosta az arcát, és lassan barátokká váltak.
De nemcsak ők laktak itt. Itt élte játékéletét Masni, a cica, akinek valaki levágta a füleit. Bizonyára játékból, vagy unalomból, de Masni azóta szomorúan üldögélt a nagy virágcserép szomszédságában. Még Fehérke, az egérke sem zavarta, nem vetett rá ügyet, mintha nem is lenne. Pedig Fehérke szívesen játszott volna vele, kipróbálta volna, ki a gyorsabb Ami elég furcsa dolog lett volna, mert Fehérkének nem volt tappancsa. Őt nem bántotta senki, már így került ki a játékgyárból. Selejt, mondták rá, az történt, hogy kevesebb anyagot szabtak ki, és a tappancsaira már nem jutott. Pedig gyönyörű, selymes bundája volt, fekete gombszemei, kackiás bajsza és zöld-barna kockás mellénye.

Csendesen éldegéltek ebben a romos házban. Napközben figyelték egymást, halkan sétáltak, kivéve Dörke, aki, mint most már mindenki tudja, kopogós cipőben járkált fel és alá. Játszottak, énekeltek, ebédet főztek maguknak elhullott virágszirmokból és összetört csigahéjakból. Délután aludtak, úgy, ahogy a gyerekektől látták, majd régi képeket nézegettek. Ha kellemes volt az idő, kimentek az udvarra. Ott régi, ócska játékokat találtak. Ott volt a csúszda is, amitől annyira félt Dörke, mégis vágyott rá, hogy csak egyszer, egyetlen egyszer lecsússzon róla, mosolyogva, félelem nélkül. De a csúszda létrájából minden fok hiányzott, óriásnak kellene lennie annak, gondolta magában Dörke, aki fel szeretne jutni a tetejére.
Ezt a csendes életet zavarta meg egy kósza hír, ami egy szellő hátán érkezett. Vége lesz itt mindennek, súgta a szellő, eltűnik minden. Dörkéék szomorúan vették tudomásul, de a szívük egyre hangosabban kezdett el tiltakozni; annyira hangosan verte a tiltakozást a kicsi szívük, hogy mindenki hallotta a másikét is.
Zsomi mondta ki először, hogy: „Nem hagyjuk, nem engedjük”. A többiek fejében is egyre több ötlet merült fel, hogy miként lehetne megmenteni azt a helyet, amit nagyon szerettek, és nem is tudták elképzelni, hogy mi lenne, ha nem lenne. Hiszen ez a hely az otthonuk.
Többször leültek játék helyett megbeszélni a teendőket, és többféle elképzelést tárgyaltak meg. Hogy melyiket választották? Nemsokára kiderül.


II. MESE
SZILCI, A MENTŐTÜNDÉR

A romos ház lakói szomorúan ülték körbe a háromlábú asztalkát, melynek negyedik lábát valaki még réges-régen elfűrészelte, és nagyon nehéz lett azóta az élete, hiszen három lábon kellett egyensúlyoznia, és vigyáznia kellett, hogy a kis kamillavirág-mintás cserép le ne essen róla. Mindenki a ház megmentéséről beszélt – néha egymást is túlkiabálva –, ezzel felébresztették az ajtó felett az igazak álmát alvó pókcsaládot.

Zsomi és Masni úgy gondolta, hogy segítséget kellene
hívni.
– De kit? Ugye, nem az embereket? – szólt haragosan Dió, a teknősbéka, akinek hátát valamelyik gyerek bekente ragasztóval, és apró gyöngyöket ragasztott rá.
– Nem, őket ne! – vakkantott egyet Naspolya, a kiskutya az ágy alól.
A többiek egyre hangosabb morajjal helyeseltek. Hatalmas hangzavar kerekedett.
Mindenki hosszasan beszélte, milyen sérelem érte. Guba, a sünike sírva fakadt: siratta régen eltűnt tüskéit, amiket egy gyerek szedett ki, és helyükre gombostűket rakott, amik szúrták a hátát, de ő csak tűrte a fájdalmakat. Lulu, a gólya megpróbálta a szárnyait kitárni, de sajnos ez hosszú idő óta nem ment neki, mert valaki levarrta azokat. Olyan erős fonalat használt hozzá, hogy senki nem tudta sem elszakítani, sem kifejteni, így Lulu csak állt naphosszat egy lábon, és szomorkodott.
A legnagyobb zsivaj közepén szólalt meg Kláris csengő hangján, mégis kicsit halkan. Először csak Dörke hallotta meg, aztán Masni és Zsomi is, végül a többiek is.
– Hívjuk meg Sodrófát!
Guba abbahagyta a sírást, és könnyes szemmel Kláris felé fordult.
– Sodrófát? És éppen te mondod? Nem félsz tőle?
– Nagyon félek, de az emberek talán még jobban félnek tőle – válaszolta nyugodt hangján Kláris baba. – Ha őt idehívjuk, lehet, hogy megmenekülünk.

Néma csend ült a teremre, olyan nagy, hogy minden hangot hallottak. Hallották a harangot, mely távoli faluban szólt, a lovak nyerítését, a madarak csiripelését, a kiscsigák lassú araszolását, még azt is, ahogy a hirtelen nagy csendben újra elalvó pókpapa megfordul a fekhelyén. De legjobban a félelemtől egyre gyorsabban és hangosabban verő szívüket hallották.
Jó, gondolta mindenki magában, de ki fogja idehívni, megkérni? Mindenki egymásra nézett, egymástól várták a megnyugvást, a biztatást és a megoldást. Senki sem mert megszólalni, hogy „Majd én, én odamegyek, és megkérem azt a vadállatot, hogy védjen meg minket az emberektől.
Kláris Dörkére nézett, majd Zsomira, és a többieken is végigfuttatta gyönyörű szemeit, végül halkan, de azért határozottan így szólt:
– Én elvállalom. Idehívom.
Most mintha még nagyobb lett volna a csend, hiszen senki sem felejtette el azt a reggelt, amikor Klárist megtalálták, arcán, testén Sodrófa ördögi támadásának nyomaival. Dörke ránézett barátnőjére, és csak ennyit tudott suttogni a lehető leghalkabban:
– Te vagy a legnagyobb hős ezen a világon!
Kláris egy régi, kicsit szakadt, de helyenként még csillogó kézitáskába tett néhány szirmot és csigahéjat – hátha megéhezik útközben, míg megtalálja Sodrófát –, valamint egy kekszdarabkát is, amit a macskának szánt. Abban senki nem volt biztos, hogy a macskák élnek-halnak a kekszért, de hátha Sodrófa szereti.
Lassan kiment a kapuhoz, ott Dörkéék elhúzták a kerítés alján lévő cserépdarabot, és éppen annyi hely volt, hogy Kláris kifért rajta. Mindenki felsorakozott az udvaron, lassan, szomorúan integettek a baba után, mintha a világ végére ment volna, és annyi időre, míg a csiga megkerüli ezt a hatalmas világot.

Kláris útnak indult, két lépés után azonban földbe gyökerezett a lába, ugyanis honnan, honnan nem, Sodrófa ott termett előtte.
Kláris csak állt a macskával szemben, a játékok lélegzet-visszafojtva figyelték őket, annyira nagy és félelmetes
volt a csend, hogy még a pókcsalád is felébredt és ők is kíváncsian néztek ki az utcára. De ő már nem az a félénk, kényes kislány volt, mint annak idején. Kedvesen Sodrófa szemébe nézett és így szólt:
– Segítséget jöttem kérni tőled, segíts nekünk megvédeni az otthonunkat – mondta kedves babahangon.
Sodrófa körbejárta a kislányt, és közben a többieket is figyelte. Mély hangján így szólt:
– Megígérem, segítek nektek!

Elkövetkezett a harc napja. Addigra Dörkéék megpróbálták eltorlaszolni az ajtót és a két ablakot, minden mozdítható tárgyat eléjük vittek. A háromlábú asztal vállalta a legnagyobb feladatot: az ajtónak feszítette minden erejét, még a kamillavirágos cserép is beleadott apait-anyait. Sodrófa visszamászott a sárgabarackfa középső ágára, onnan akart támadni.
De a küzdelem rövid volt. Az emberek erősebbek, gyorsabbak és veszélyesek voltak, Dörkééknek semmi esélyük nem volt ellenük. Azért megpróbáltak küzdeni, de látva a túlerőt, berohantak a házba. A kör alakú, tarka szőnyegre futottak, melynek már hiányoztak a bojtjai, és néhány helyen vörös és kék festékfoltok díszítették. Körbeülték, megfogták egymás kezét és halkan énekelni kezdtek.
Az emberek már bontották a külső falat, Dörkéék pedig – és ez különösen furcsa volt, –egyre inkább megnyugodtak. Már senki nem sírt. Csak a kalapácsok, a vésők hangjait lehetett hallani, és egy kedves tündérhangot. Zsomi, Kláris, Dörke és a többiek keresték, kutatták, benéztek a sarkokba, a szekrénybe, a fiókba, végignéztek az ablakpárkányon, belestek a fazekak alá, a lámpa burájába, míg végül a kopott kanapé párnája mögött leltek rá.
Mindenki megcsodálta a tündért, aki leugrott a kerek szőnyegre, és bemutatkozott:
– Szilci vagyok – mondta. – Szilci, a tündérlány. Be­széltem a szellővel, ő mondta, hogy milyen nagy bajban vagytok. Gyertek velem, elviszlek bennetek innen, mert itt vége mindennek.
Mindenkit elbűvölt a tündér hangja, szeme, haja, a ruhája, amely ezerféle színben pompázott. Csend lett újra, de ez a csend a remény csendje volt, és egyben a búcsúé. Körbenéztek, és elraktároztak minden emléket.

Szilci megpördült, szoknyája suhogott, ezt Dörke is megpróbálta utánozni. Hát… a tündérnek jobban sikerült, ugyanis Dörke majdnem elesett. Ha a háromlábú asztal hirtelen nem dől oda, bizony a földre csücsült volna ebben az ünnepélyes és gyönyörű pillanatban.

Ahogy Szilci pördült, fordult, úgy tűnt el a régi, romos ház, az emberek, és Dörkéék egy szép házban találták magukat, ami ugyanolyan volt – illetve majdnem ugyanolyan –, csak szebb, festőibb, naposabb, bűbájosabb, mint amit otthagytak. Kint az udvaron ott volt a sárgabarackfa pompás gyümölcsökkel, és középső ágán ott aludt Sodrófa. Ott volt a kert ezernyi virággal és fával, a ház mellett pedig ott zöldellt az erdő.
De a csodáknak még nem volt vége, mindenki visszanyerte a régi formáját. A háromlábú asztalkának meglett a negyedik lába, így már büszkén tartotta a kamillavirágos cserepet az asztal lapján. Lulu újra ki tudta terjeszteni a szárnyait, Guba visszakapta tüskéit, Dió hátán a teknője újra a régi volt. Zsomi a legszebb mackóvá változott, Kláris visszanyerte eredeti szépségét, míg Masninak füle, Fehérkének tappancsa, Naspolyának pedig gyönyörű gombszemei lettek.

Dörke büszkén sétált körbe-körbe – természetesen a kopogós cipőjében –, és ha már arra ment, belenézett a tükörbe. Ő semmit sem változott, ugyanolyan kislányforma maradt, mint volt, csak a ruhája lett szebb, már ha szépségnek számít, hogy a gombok és a zsebek szépen vannak felvarrva a kötényruhájára.
A régi helyen eközben olyan hatalmas szélvihar kerekedett, hogy az emberek csak kisebb-nagyobb sérülések árán tudtak megmenekülni. Még a mai napig is emlegetik azt a különös vihart, mely minden házban kárt okozott, csak azt a régi, romos, düledező házat nem tudta összedönteni.

Formátum: 13,5 x 21,5 cm
Oldalszám: 102
ISBN: 978-963-9916-98-2
Megjelenés időpontja: 2010-08-19
 3.590 Ft
 1.795 Ft

Ősz-tipp