Mese Tatu királyfiról

Mese Tatu királyfiról

Paramicsa pa Tatu krajóro

Amalie Volf



Formátum: 13,5 * 21,5 cm
Oldalszám: 150
ISBN: 978-3-99064-220-7
Megjelenés időpontja: 2021-02-02

Olvasópróba:

1.

Valahol egy távoli országban volt egyszer egy király és egy királyné. A királyné várandós volt. Volt neki egy idős szolgálója és bizalmasa, Alíszia, akit gyermekkora óta ismert, hiszen ő volt a dadája. Elpanaszolta neki, hogy férjura fiúgyermeket akar, s ha neki leánykája születik, akkor ő az újszülöttel világgá mehet.
Mélyen bánkódott emiatt a királyné. Bánata okát csak a jó Alíszia tudta. Vigasztalta is:
– Egyet se búsuljon a királyné asszony! Ha kislánya születik, kicseréljük fiúcskára. Születik az erdőben a szép cigányjányoknak fiúgyermekük elég. Biztos találunk egyet.
Nemsokára eljött a nap, amikor a királyné megszülte gyermekét. Sejtelme beigazolódott: kislánya született, s olyan gyengécske volt, hogy azt hitték, nem éri meg a reggelt. Az erdőben ugyanabban az órában egy szép cigányasszonykának, Zomilának egészséges fiacskája jött a világra.
Alíszia, a dajka, gyorsan felöltöztette a királykisasszonyt gyönyörű ruhácskába, melyre rá volt hímezve a királyi címer, és a neve: Mirjam királykisasszony. Fülébe egy aprócska fülbevalót tett, amit egy rubinkő ékesített, aztán egy takaróba bugyolálta, és vitte is az erdőbe. A cigányasszony először hallani sem akart a cseréről, de végül odaadta a gyermeket Alísziának, mert tudta, hogy valamikor az ő fiacskája lesz az uralkodó.

Mielőtt megtörtént a csere, magához ölelte kisbabáját, megpuszilgatta, és így szólt:
– Egyszer még találkozunk, Tatukám, édes kicsi fiam!
Zomila ígéretet tett, hogy nagyon fog vigyázni a királykisasszonyra, és sajátjaként fogja nevelni.
– Mirjam a neve – mondta a dada.
– A cigány neve legyen Kranzsa, mivel az erdőben fog felnevelkedni.
Ezzel megtörtént a csere.
Volt öröm a palotában, megkongatták a harangokat. Hadd tudja meg az egész ország, hogy megszületett a kis királyfi, a király trónörököse. Örült a király, volt már utóda.
Ahogy nőtt, növekedett a királyfi, egyre szebb, egyre daliásabb lett. Nyelveket tanult, megtanulta a hadviselés szabályait, lovagolni, vívni tanult, vadászni járt. Szorgalmas, eszes fiú volt. S a világon mindent megkapott.
Közben a királyné nem feledkezett meg a leányáról sem. Ruhákat, élelmet küldött neki rendszeresen, s még taníttatta is. Kranzsa szép hölggyé cseperedett. A madarak voltak a barátai, értette a nyelvüket, a növényekkel gyógyítani tudott. Ő volt az erdő királynője, Rubintos Kranzsa.



2.

Tizenhét esztendő telt el azóta, hogy megszületett Tatu királyfi.
Egy szép napon a király és kísérete vadászatra indult. Tatu királyfi és a királyné is részt vett a vadászaton.
A király katonái elkezdtek a vadakra lőni. Az egyik vitéz lövedéke célt tévesztett, és megsebesített egy arra tévedt cigányasszony.
Ez az asszony épp Tatu királyfi igazi anyukája volt. Ott esett össze a királyfi lábai előtt. Tatu lehajolt, és a karjába vette az asszonyt. Nagyon szép volt. Valami furcsa érzés fogta el a királyfit. Ő sem tudta megmagyarázni, hogy miért, de úgy érezte, hogy szereti ezt az asszonyt, és arra vágyott egész életében, hogy lássa és körülötte legyen.
Szépen egy biztonságos helyre vitte és lefektette. Szerencsére a sérülése nem volt veszélyes. A lövedék csak horzsolta a vállát. Pusztán ijedtében ájult el.
Amikor kinyitotta a szemét, annyit mondott:
– Drága, egyetlen fiacskám! – és szép tekintetét Tatura szegezte. – Tudtam, hogy látni foglak még – aztán ismét elájult.
A bokrok közül sírva futott feléjük egy szépséges leány.
– Mama! – sírt a cigányasszony felett kétségbeesetten.
Olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de őrá nem, mert aki látta, annak még a lélegzete is elállt a szépségétől.
A királyné önfeledten futott a lány felé, és azt rebegte:
– Kislányom! – majd ájultan esett össze.

Kranzsa odalépett az ájult királynéhoz, valami virágfélét szagoltatott vele, amitől magához tért. Tatu pedig megnyugtatta, hogy az édesanyjának nem veszélyes a sérülése. Mindketten furcsán érezték magukat. Nem tudták mire vélni a két asszony viselkedését. Bezzeg ők és az öreg Alíszia jól tudták, mi történik.
Tatut megbabonázta Kranzsa egész lénye. Volt valami előkelő a mozdulataiban, a lépteiben valami felséges. Szőke haja, mint a búzakalászok tengere, a szeme pedig, mint a nyári égbolt.
– Majdnem megöltétek az anyámat – rebegte Kranzsa.
– Nem halálos a sérülése. Véletlen volt. Ki vagy te? Te nem vagy cigánylány! Mit keresel az erdőben? – kérdezősködött Tatu.
A sebesült cigányasszonyt bevitték egy sátorba. Amint magához tért, a lányát szólította:
– Kranzsa!
– Itt vagyok, anyám.
Amint anyjára hajolt, aranyszínű hosszú haja alól kivillant rubinköves fülbevalója.
„Nem kétséges – gondolta a királyné –, ő az én gyermekem.” Hangos zokogásban tört ki.
Odament a cigányruhát viselő királykisasszonyhoz és megcsókolta, majd egy marék aranyat adott neki.
– Fogd, leányom, szükségetek lehet még rá. Ne haragudj ránk az édesanyádért!
Hárman tudták az igazat: a dajka, a királyné és a cigányasszony.
Este, mikor visszatértek a palotába, nem volt maradása a királynénak, csak a kislányára tudott gondolni.
Tatu királyfi pedig nem tudta kiverni a fejéből a két cigány nőt. Faggatni kezdte a királynét:
– Anyám, nem ismerjük mi régebbről azt a két nőt? Úgy érzem, van hozzájuk valami közünk. Önnek is láttam a szomorúságot a szemében, amikor meglátta őket. Addig nem nyugszom, amíg rá nem jövök, hogy miért ilyen ismerősek.

1.

Valahol egy távoli országban volt egyszer egy király és egy királyné. A királyné várandós volt. Volt neki egy idős szolgálója és bizalmasa, Alíszia, akit gyermekkora óta ismert, hiszen ő volt a dadája. Elpanaszolta neki, hogy férjura fiúgyermeket akar, s ha neki leánykája születik, akkor ő az újszülöttel világgá mehet.
Mélyen bánkódott emiatt a királyné. Bánata okát csak a jó Alíszia tudta. Vigasztalta is:
– Egyet se búsuljon a királyné asszony! Ha kislánya születik, kicseréljük fiúcskára. Születik az erdőben a szép cigányjányoknak fiúgyermekük elég. Biztos találunk egyet.
Nemsokára eljött a nap, amikor a királyné megszülte gyermekét. Sejtelme beigazolódott: kislánya született, s olyan gyengécske volt, hogy azt hitték, nem éri meg a reggelt. Az erdőben ugyanabban az órában egy szép cigányasszonykának, Zomilának egészséges fiacskája jött a világra.
Alíszia, a dajka, gyorsan felöltöztette a királykisasszonyt gyönyörű ruhácskába, melyre rá volt hímezve a királyi címer, és a neve: Mirjam királykisasszony. Fülébe egy aprócska fülbevalót tett, amit egy rubinkő ékesített, aztán egy takaróba bugyolálta, és vitte is az erdőbe. A cigányasszony először hallani sem akart a cseréről, de végül odaadta a gyermeket Alísziának, mert tudta, hogy valamikor az ő fiacskája lesz az uralkodó.

Mielőtt megtörtént a csere, magához ölelte kisbabáját, megpuszilgatta, és így szólt:
– Egyszer még találkozunk, Tatukám, édes kicsi fiam!
Zomila ígéretet tett, hogy nagyon fog vigyázni a királykisasszonyra, és sajátjaként fogja nevelni.
– Mirjam a neve – mondta a dada.
– A cigány neve legyen Kranzsa, mivel az erdőben fog felnevelkedni.
Ezzel megtörtént a csere.
Volt öröm a palotában, megkongatták a harangokat. Hadd tudja meg az egész ország, hogy megszületett a kis királyfi, a király trónörököse. Örült a király, volt már utóda.
Ahogy nőtt, növekedett a királyfi, egyre szebb, egyre daliásabb lett. Nyelveket tanult, megtanulta a hadviselés szabályait, lovagolni, vívni tanult, vadászni járt. Szorgalmas, eszes fiú volt. S a világon mindent megkapott.
Közben a királyné nem feledkezett meg a leányáról sem. Ruhákat, élelmet küldött neki rendszeresen, s még taníttatta is. Kranzsa szép hölggyé cseperedett. A madarak voltak a barátai, értette a nyelvüket, a növényekkel gyógyítani tudott. Ő volt az erdő királynője, Rubintos Kranzsa.



2.

Tizenhét esztendő telt el azóta, hogy megszületett Tatu királyfi.
Egy szép napon a király és kísérete vadászatra indult. Tatu királyfi és a királyné is részt vett a vadászaton.
A király katonái elkezdtek a vadakra lőni. Az egyik vitéz lövedéke célt tévesztett, és megsebesített egy arra tévedt cigányasszony.
Ez az asszony épp Tatu királyfi igazi anyukája volt. Ott esett össze a királyfi lábai előtt. Tatu lehajolt, és a karjába vette az asszonyt. Nagyon szép volt. Valami furcsa érzés fogta el a királyfit. Ő sem tudta megmagyarázni, hogy miért, de úgy érezte, hogy szereti ezt az asszonyt, és arra vágyott egész életében, hogy lássa és körülötte legyen.
Szépen egy biztonságos helyre vitte és lefektette. Szerencsére a sérülése nem volt veszélyes. A lövedék csak horzsolta a vállát. Pusztán ijedtében ájult el.
Amikor kinyitotta a szemét, annyit mondott:
– Drága, egyetlen fiacskám! – és szép tekintetét Tatura szegezte. – Tudtam, hogy látni foglak még – aztán ismét elájult.
A bokrok közül sírva futott feléjük egy szépséges leány.
– Mama! – sírt a cigányasszony felett kétségbeesetten.
Olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de őrá nem, mert aki látta, annak még a lélegzete is elállt a szépségétől.
A királyné önfeledten futott a lány felé, és azt rebegte:
– Kislányom! – majd ájultan esett össze.

Kranzsa odalépett az ájult királynéhoz, valami virágfélét szagoltatott vele, amitől magához tért. Tatu pedig megnyugtatta, hogy az édesanyjának nem veszélyes a sérülése. Mindketten furcsán érezték magukat. Nem tudták mire vélni a két asszony viselkedését. Bezzeg ők és az öreg Alíszia jól tudták, mi történik.
Tatut megbabonázta Kranzsa egész lénye. Volt valami előkelő a mozdulataiban, a lépteiben valami felséges. Szőke haja, mint a búzakalászok tengere, a szeme pedig, mint a nyári égbolt.
– Majdnem megöltétek az anyámat – rebegte Kranzsa.
– Nem halálos a sérülése. Véletlen volt. Ki vagy te? Te nem vagy cigánylány! Mit keresel az erdőben? – kérdezősködött Tatu.
A sebesült cigányasszonyt bevitték egy sátorba. Amint magához tért, a lányát szólította:
– Kranzsa!
– Itt vagyok, anyám.
Amint anyjára hajolt, aranyszínű hosszú haja alól kivillant rubinköves fülbevalója.
„Nem kétséges – gondolta a királyné –, ő az én gyermekem.” Hangos zokogásban tört ki.
Odament a cigányruhát viselő királykisasszonyhoz és megcsókolta, majd egy marék aranyat adott neki.
– Fogd, leányom, szükségetek lehet még rá. Ne haragudj ránk az édesanyádért!
Hárman tudták az igazat: a dajka, a királyné és a cigányasszony.
Este, mikor visszatértek a palotába, nem volt maradása a királynénak, csak a kislányára tudott gondolni.
Tatu királyfi pedig nem tudta kiverni a fejéből a két cigány nőt. Faggatni kezdte a királynét:
– Anyám, nem ismerjük mi régebbről azt a két nőt? Úgy érzem, van hozzájuk valami közünk. Önnek is láttam a szomorúságot a szemében, amikor meglátta őket. Addig nem nyugszom, amíg rá nem jövök, hogy miért ilyen ismerősek.

Ez is tetszhet Önnek :

Mese Tatu királyfiról

Fehér Ádám Vajk

Szavanna sztori

Könyvértékelés:
*Kötelező mezők