Vadászok álma Namíbia

Vadászok álma Namíbia

Molnár Attila



Formátum: 13,5 x 21,5 cm
Oldalszám: 210
ISBN: 978-615-5002-49-6
Megjelenés időpontja: 2012-11-22
A történet egy kéthetes, namíbiai antilop-szafarit és az Etosha Nemzeti Parkban történt fotó-szafarit, kirándulást dolgozza fel, vadász és természetszerető szemszögből. A cselekmény egy holland származású telepes (fehér vadász) farmján, családi és fekete kiszolgálói körben zajlik, sok-sok izgalmas vadászattal. A szerző a regényt, hogy színesebb legyen, az ország és történelmének bemutatásával, természetleírásokkal, faj- és fajtaismertetőkkel, valamint érdekes magyarországi történetekkel fűszerezte. Hogy miért? Azért, hogy ne legyen az a tipikus vadászkönyv!
Az esthajnalfelhők már elkezdték tépázni a sárgából vörösbe átmenő napkorong éles sziluettjét. Mint hóbortos festő palettáját díszítő festékhalmok, játékosan szórták szét a színek kavalkádját lilától a sötétkékig, amíg a gyorsan letűnő nap kiadta utolsó leheletét, és vörös homokba fulladva, mint megannyi vérző sebtől űzött vad, leborult a fennsík mögé. Az egy színben játszó kopár, de megfoghatatlan természet így vértengerbe veszve, formájukat vesztett ernyőakáciák sokaságától szabdaltan, megnyugodott. Hirtelen csend ült a tájra, a terepjáró búgó hangjának egyhangú dallama csendes monotóniába ringatta utasait. A hűvös menetszélben didergősen húztuk össze a napközben elfeledett parkákat, és a görcsös ujjak elengedték az ösztönösen szorított fegyvermarkolatot. Hátulról a plató végén kuporgó kamasz Damara gyerekből feltört egy számomra megfoghatatlan, talán atavizmusból eredő édesbús dallam. A szövegét nem, de hangulatát mindannyian megértettük. Sofőrünk, Katiti megfeledkezve mindenről lassított, majd hagyta kigurulni az autót. Meglett férfiak elérzékenyülve, megindulásukat titkolva bámultak maguk elé. Megállt az idő, és elmúlni látszott egy álom, de a hatások, mint túlélési fortély, bevésődtek elménkbe. Namíbiában vadásztunk. Hazánktól több ezer kilométerre, de az elhagyatottság pillanatnyi érzésétől mentesen, mint új, de sokak által elfeledett őskontinensre visszatérve az emberiség bölcsőjébe.
Vajon melyik vadásznak ne fordulna meg fejében Afrika gondolata. A fekete földrész, megannyi magyar híresség, vadász beszámolóiból megismert szafarik beteljesülése. Ki az, ki nem olvasta Kittenberger, Széchenyi, Damaszkin beszámolóit, regényeit, útleírásait, mint a legismertebbeket? Bizony, nem sokan vagyunk itt Magyarhonban, akiket nem érintett meg a rongyosra olvasott leírásokból és képekről átélt afrikai vadászatok hangulata, veszélyei, az ismeretlen felkutatása.
A hőskori szafariknak ma már lassan vége, ritka a sátras, teherhordós, víz- és élelmiszerhiánnyal küszködő, cecelegyes, álomkórt hordozó végtelen papiruszmocsarak útvesztője, a sátorlap a múlté, de az indíttatás a régi. A hajókat felváltották a repülőgépek, a vasutat a Land Cruiserek, a helyőrségeket a vadászatszervező irodák. Mindentől függetlenül, akár denaturált Afrikának, antilop- vagy bármilyen szafarinak, akár luxushóbortnak nevezzük vagy nevezik kint létünket, aki ott járt, nem feledi el sohasem. Több Afrikával már megismerkedett barátom arról számolt be, hogy ismeretlen erők okán úgy érzik, ott a távolban hazatértek. Az érzés megfoghatatlan, de valóságos. Talán génjeinkben, vadászattól függetlenül hordozzuk az ősföld kódjait. Nem tudom. Ahogy azt sem feledem, nincs csodálatosabb érzés egy vadász és természetjáró számára, mint egy kora őszi, hajnalpárás ködből kilépő, teheneit terelgető hárembasa felsőbbrendűségét hirdető bőgésén összerezzenni. Vagy elmosolyodni azon, ahogy elsőfű bakocska halálmegvető bátorsággal ront neki egy sarjhajtásnak agancsát tisztítani, élesíteni, és csak akkor fog végre valahára bágyadt menekülésébe, mikor ügyetlenségből a távcsőbe bámulva átesünk egy szederindán. Vagy ne adj Isten, elgondolkodva szemlélni egy rozsdás olajoshordót amiről gyorsan kiderűl, hogy az egy sziesztázó disznó, tőle tíz lépésre rágyújtunk, és amikor megérzi a füstszagot, tippelhetünk, melyikünk ugrott nagyobbat.
Vadásszunk bárhol, ne feledjük el sohasem, honnan indultunk és hova tartunk. Vezéreljen minket a tiszta vadászetika, a józan erkölcs. Ne okozzunk szenvedést a vadnak, és igyekezzünk példaképei lenni a minket követőknek!

Ajánlom könyvemet minden olyan vadásznak, aki már megismerte és felfedezte saját Afrikáját, és mindazoknak, akiknek már csak egy csepp hiányzik ahhoz, hogy megtegyék az utolsó lépést, álmaik beteljesítéséhez. Szeretném, ha fiatalon elhunyt barátomhoz is eljutnának a szavaim – remélem, fentről olvassa írásomat. Kérem, engedjék meg nekem, hogy pár sorban emléket állítsak személyének, élve az Ő sajátos szóhasználatával, ismétléseivel, mert Ő volt az, aki belevitt ebbe… az egész „nagy” vadászatba.

Egy kicsi bogár, egy kicsi rügy
Ács György emlékének

Barátot látott – tartja a régi magyar közmondás. Aki tudja, mit jelent az igazi vadász. Aki nem, az alábbiakban megismerheti a fiatalon elhunyt barátunk vadászfilozófiáját, akinek a puska talán csak a szükséges „rosszat” jelentette, hogy minél többet töltsön a természetben. Ahogy Ő mondaná: Egy kicsi bogár, egy kicsi rügy…
– Ez meg micsoda a földön!? Miért jajveszékel az a nyúl? Ja, hajtásban vagyunk, lőni kéne.
Korholó tekintettel néztek rá társai.
– Tudjátok… egy kicsi bogár, egy kicsi rügy, az a nyúl meg, hát igen, vidáman fut… Minek lelőni? Majd ti… Én meg elkészítem nektek, így kevésbé járulok hozzá az elmúlásához.
Mások emlékeiben, történeteiben vadászott. Ott állt velünk minden bokorban, minden magaslesen, ült a váltókon eleget, gondolatban elutazott Afrikába, és Somogyban meglőtte a nagy kant. Kerekre nyílt szemmel hallgatta beszámolóinkat. Soha nem kért, soha nem követelőzött. Némán fohászkodva, magában imádkozott a tiszta találatért. Szemlesütve élte át az ember által osztott végzetet. Sokszor nehezen értettük meg, de lassan sikerült elfogadnunk. Sokunkat vitt a vadászatba, a természetbe. Az első szalonkaelejtésének beszámolóját lélegzetvisszafojtva hallgattuk. És amikor az elbeszélésben eldördült a lövés, mindannyian összerezzentünk, és lehulltunk az avarba. A puska dörejét, ha lehetett, inkább élményekben gazdag elbeszélésekre cserélte. Közvetítő volt közöttünk. Összehozta a barátokat, családokat, mindenkitől felvett egy-egy kis emléket, történetet, egy kicsi morzsát, és saját szavaival és beleérzésével tálalta azt újra meg újra a maga tökéletességében. Egy kicsi bogár, egy kicsi rügy.
Gyorsan iramlik az élet, egy-egy percre megállunk, ki vissza, ki előre tekintve mélázik, andalogva elgondolkodunk az élet nagy rejtelmein, ahogy Ő mondaná, majd vissza a hétköznapokra (és nem hétköznapokba), és sokszor-sokszor elbeszélve egymás mellett, rájövünk, talán még nem későn, igaz barátot találni nagyon nehéz, és ha megtaláltuk, ne veszítsük el soha sem. Önös, mondatlanul sejtett problémánkat, gondjainkat, ne keverjük bele, az maradjon a kívülállókra. Egy kicsi bogár egy kicsi rügy.
Kedves Gyuri, azaz George! Te vagy köztünk az, aki sokszor fegyverdörrenés nélkül is megtanítottál minket a vadászatra, és mikor a véres „munkát” ránk bízva megérkeztünk az elejtett vaddal, órákon belül tálaltad azt elénk, kondérkevergetés mellett hallgatva beszámolónkat a nagy bakról. Néha az emberből kihunyni látszik a láng, de hallom, hogy az első dámodról beszélsz, belénk költözik újra az ősi szenvedély, miért fegyvert ragadtunk, ránk jön a reszketés, és a dohányosok egyszerre kettőt szívnak. Egy kicsi bogár egy kicsi rügy.
Nem hittük volna sohasem, hogy késeinket, amiket készítettél nekünk, valaha is vitrinbe kell helyeznünk. Sajnos igen. Most már ereklyék, amit az ember nem használ holmi „haszontalanságra”, hanem nap mint nap rápillantva emlékezik készítőjére, féltve kivinni a hajnalpárás váltókra, nehogy elveszítse egy óvatlan mozdulatban. Egy kicsi bogár egy kicsi rügy.
Még világosban, elhaló füttyel kísért ropogással jól felismerhetően megjelent a les alatt. Kiizzadva tálalta a nagy disznó óvatlanságát, ami pont felé vette az irányt.
– De hát a lövés hol maradt?
– Hát… tudod, ennyi darazsat én még életemben nem láttam.
– Először azt hittem valami… Te, inkább lőjünk malacot, ne velem foglalkozzunk!
– Hol, hol!?
– Hát előttünk! Durr. Na ez megvan.
– Hát tudod – mondta lesújtóan –, ennyi év után is melléd kell ülnöm ahhoz, hogy lőj valamit. Hihetetlen vagy!
Egy kicsi bogár egy kicsi rügy. A szavak, sajnos, most már értelmet nyertek, így, hogy nem ülsz mellettünk, de tudjuk, hogy minden hajtásban vigyázol ránk, a vállunk felett figyelsz óvatlan lépteinkre. Tudjuk, hogy már örökké a tiéd a hajnalpíres madárcsicsergés, az alkonyi borzongató szellő hűs fuvallata, erdő-mező minden gyámoltalan vadja. Egy kalappal odafent!

Egy kicsit így vagy úgy, megpiszterkáljuk, na így van ez, és tudjátok, a köd meg az asszony, az egy unalmas duma, saját maga, az igen… Az a legnagyobb ellenségünk, a puska végén, tudjátok, ott a fa felőli részen, a másik része az, a gyengébbek kedvéért, ahol kijön a golyó! Na nem, nem kell azt elkapkodni, Istennek sem egy napja volt!

Egy kicsi bogár, egy kicsi rügy.

* * *

Egy nap feleségem, Tímea, minek előtte a tavalyi Namíbiai vadászat és országjárás gondolatát és megvalósítását rajtunk kívül álló okok folytán lemondani kényszerültünk, érdekes és sajátságos okfejtés után kijelentette:
– Nem érdekel, akkor is elmegyünk!
– Hát mégis hová? – kérdeztem tettetett bárgyú arckifejezéssel.
– Hát hová mennénk? Megnézni az antilopjaidat meg a „varangyosdisznókat” Namíbiában.
A varangyosdisznó nem elírás, egy hazai magazinban olvastam újgazdag „barátunkról”, aki a disznó varacskjait összepárosította a varangyos béka varangyaival, így új nevet adva neki, tárgyalta elejtését. Azóta „tudatból” mi is így hívjuk. Akkorát vert a szívem, mint amikor az ember szürkületi lemondó távcsövezés után belenéz a kan kutakodó tekintetébe. Hát volt is nagy kapkodás, szervezés. Novembert írtunk, 2007 novemberét. Tudtuk, kényelmesen elkészül a vízum, lesz idő mindenre, hiszen egyszer már nekifutottunk, de így, hogy hirtelen minden reálissá vált, sablonos kifejezéssel élve, felgyorsultak az események. Segítségünkre volt a magyar szervező rutinja, a namíbiai vendéglátó rugalmassága, és bíztunk mindenkiben, aki megjárta úti célunk színhelyét.
Végre a sokat hallgatott élménybeszámolók hallgatóságának soraiból átkerülhetünk az élményről beszámolók és előadók közé­… Ugyanis az ember egy vadászatról három bőrt képes lenyúzni: az elsőt, mikor a vadat elejti, és magában feldolgozza az eseményeket. A másodikat, amikor barátainak, ismerőseinek elmeséli az élményeket, kicsit kiszínezi, kicsit talán szebbé teszi, picit akár el is ferdítheti, de a valóságtartalom az megmarad. A harmadikat akkor, mikor évek múltán letisztult elmével, feledve minden negatívumot, csak a jóra emlékezünk. Véleményem szerint ahhoz, hogy elmondhassuk, mindent megtettünk a vadászat sikeréért és eredményességéért, és ne nézzenek bennünket kizárólag állatokra lövöldöző puskás embernek, úgy érzem, főleg külhonban szükséges néminemű történelmi, földrajzi, valamint élővilág-ismeret minden igénynek megfelelve. Elsősorban azonban magunknak tartozunk azzal a minimális tudásanyaggal, hogy vadászatunk alanyai ne céltáblák, a helyszínek meg ne szükséges rosszak legyenek.

Ez is tetszhet Önnek :

Vadászok álma Namíbia

Galgóczi Imre

A nagy piramis

Könyvértékelés:
*Kötelező mezők