A választás lehetősége

Miért nem működik a párkapcsolatom?


A párkapcsolat témája a mai világban igen fontos, hiszen ez érinti meg az embereket a legjobban, mert ebbe viszik bele a legtöbb érzelmet. Mint már többször említettem és még fogom is, a kapcsolatokon keresztül lehet igazán saját magam igaz természetét felismerni. Itt tapasztalom meg a legtöbb érzelmi lehetőséget. Ha a párkapcsolatot valóban önmagam felismerésére használom és megértem, hogy a másik tényleg lehetőséget ad arra, hogy „közelebb” kerüljek önmagamhoz és a szeretethez – akár a sok félelem, kétség és fájdalom felismerésén keresztül –, akkor nem szükséges egy másik kapcsolatot keresnem. Ha a kapcsolatot nem a saját felismerésemre használom, hanem annak visszaigazolására, hogy „mennyire szeret a másik” vagy aszerint, hogy „itt nem kapom meg azt, amitől boldog lehetek”, akkor viszont még sok párkapcsolatot kell megélnem. Mindenhova magamat viszem, és a tükör újra és újra engem fog mutatni. Minden megjelenik benne, és minden láthatóvá válik rajta keresztül, amit valaha is magam köré raktam, vagy magamra aggattam. Fontos, hogy mindig felismerjem azt, hogy a tükörben nem én vagyok, az csak a tükörképem. Én pont vele szemben állok, viszont a tükörkép mindig úgy mozdul és azt mutatja, ahogy én előtte megjelenek vagy megmozdulok. Ezért nem érdemes a tükörképre haragudni és megcímkézni.
Az a legfőbb elvárás egy párkapcsolatban, hogy „jól” működjön, és figyeljen rám a másik, hiszen akkor győzöm meg magamat arról, hogy szeretve vagyok. Kérdés az, hogy kinek mit jelent az, hogy jól működik a kapcsolat? Az én nézőpontomból vagy a pároméból? Ezt azért nem árt az elején tisztázni, már ha tudjuk, mi az elvárásom a másik felé. Térjünk vissza az első elváráshoz: „bizonyítsa be a másik, hogy szeretve vagyok általa!” Tényleg igaz ez, hogy ezt a másiknak kell bebizonyítani? Ha már tőle várom ezt, akkor ki az első, aki máris elutasította magát és nem látja meg az igazi természetét, a szeretetet? Ha én nem látom meg magamban, akkor hogyan veszem ezt észre másik által? Hogyan hihetem el, hogy szeretve vagyok, mikor nem bízom annyira magamban és ezáltal a társamban sem, hogy meg merjem mutatni, ki is vagyok valójában? Ha állandóan taktikázom és attól félek, hogy ha tényleg felvállalom magamat, akkor kihasználnak, vagy bánthatnak! Ha már a kapcsolat elején ezek a rejtett gondolatok futkároznak, és én ennek függvényében adom magam oda a kapcsolatnak, akkor mennyire vagyok őszinte benne? Biztos fel merem vállalni önmagam? Már az elején hazudunk, mert a szépet és a jót akarjuk egymásnak mutatni. Miért is? Mert félünk. Én félek attól, hogy nem kellek, ha önmagamat adom. Magamból kiindulva feltételezem továbbra is saját elképzelésem alapján, hogy mi kellhet a másiknak, mit jelent számára a szerelem és a szeretet. Ezáltal kialakítok egy képet magamról, azután mindent elkövetek annak érdekében, hogy ezt elhitessem vele a viselkedésem alapján. Ez vagyok én, és amiről azt hiszem, hogy neki kell. De akkor várjunk csak egy picit! Ha egész ideáig arról volt szó, hogy csak magamat ismerhetem, honnan tudom, hogy neki mi kell? Mitől fog szeretni? Mit lát bennem? Azt is én gondolom róla, hogy neki mi kell! Pont azért, mert nem is ismerem, ezért szükségem van a feltételezéseimre. Az a baj, hogy közben szép lassan én is elhiszem a kivetített képet, és ragaszkodva hozzájuk tényeket fabrikálok belőlük. Ezt persze az élet visszaigazolja, hogy lássam, mit is csináltam. Tetszik-e nekem vagy nem tetszik? Így fel tudom tenni magamnak a kérdést, „tényleg ezt akartam”? Miután hozzászoktattam a másikat ahhoz, hogy én ilyen vagy olyan vagyok, később a páromra leszek mérges, hogy miért várt el tőlem olyanokat, amiknek nem tudok megfelelni. Ez egyre elkeserítőbb! Folyamatos csapdákat állítok magamnak, és még csak észre sem veszem, hogy beleestem. Mindenáron a másikat akarom a csapda készítőjének látni. És minél inkább hibáztatom, Ő annál inkább ellenáll. Legrosszabb esetben el is megy, és nem fogom érteni, hogy miért tette ezt velem. Miért nem vállalja a felelősséget a tetteiért? Ez a legkönnyebb, kivonulni a szarból! Megcsináljuk, azután ott hagyjuk a másikat benne! Pedig végül is ez az egész kupac az én művem volt, és Ő azért hagyott el engem, hogy meglássam, ehhez neki semmi köze nem volt. Ugyanez a játék persze fordítva is így működik. Az Ő világában én vagyok a tükör, és rajtam keresztül látja meg magát. Hát akkor mi is az a párkapcsolat? Jó, tudom, magamat felismerni a másikon keresztül! Hogyan tud ez működni? Hogyan tudom magamat felismerni, hiszen ő Ő, én meg Én vagyok. Ó, sejtem! A társ azt jelenti, hogy egyenrangú partner. Ha egyenrangú, akkor egészen biztosan nem kell vele harcolnom, akkor nem lehet az ellenségem! Lehet, hogy nem is kell bizonyítanom a fontosságomat? Akkor nem akar nekem rosszat? Ó, ez kezd megnyugtató lenni! Akkor miért hiszem azt folyton, hogy az ellenségem, és mégis csak rosszat akar? Megbántani, lealázni, kiszúrni velem, hülyének nézni, nem rám figyelni, érdektelennek lenni stb. Ugye nem az a lényeg, hogy ez én vagyok mind, hogy ezt én csinálom magammal? Félő, hogy igen! De ki az, aki rosszat akar magának, mert én biztosan nem! Hűha, már nagyon belezavarodtam.
Van egy férfi és egy nő. Megismerkednek. Létrejön a kapcsolat. Itt már meg is állhatunk egy pillanatra! Mi az, hogy megismerkednek, és máris létrejött a kapcsolat? Azért ez nem ilyen egyszerű! A kapcsolat létrejötte még nagyon messze van. Azért még nagyon sok mindent kell tenni, hogy ebből valamikor kapcsolat legyen! Nem is ismerem a másikat. Hát igen! Itt vannak az első félreértések. Elfelejti az ember észrevenni a pillanatok szépségét. Amikor én megismerkedek valakivel és előtte teljesen ismeretlen volt a számomra, nem is tudtam a létezéséről, akkor érdemes feltenni magamnak a kérdést, hogy vajon mi vagy ki kellett ahhoz, hogy az utamba akadjon a másik. Előre megterveztem a jelenlétét úgy, hogy nem is tudtam róla? Biztosan nem! Egyszerűen a Vonzás Törvénye lévén megjelent az életemben. Ha nem ismerem, akkor mi alapján mondok igent arra, hogy találkozzunk legközelebb is? A belső érzésem vagy a külső elvárásom alapján? Ha a belső érzésem alapján, akkor nagy az esélye, hogy ez már a megismerkedésünk pillanatában kapcsolat volt, hiszen a könyv elején megbeszéltük, hogy a tapasztalatot megelőzi egy energetikai jelenlét. Létezett a kapcsolat, ami már akkor rólam szólt, a megismerkedés pillanatában. Ha éber vagyok magamra, akkor rögtön tudom, hogy az adott helyzetben máris mi mozdul meg bennem egy potenciális kapcsolat lehetőségénél. El merem hinni, hogy én kellek ténylegesen a férfinek, vagy hezitálok, hogy vajon én vagyok-e az a személy, aki neki kellhet? Esetleg tévedett az Univerzum és a Vonzás Törvénye, és az egész arról szól, hogy kételkedjek? Nem mindegy! Ha pedig a külső elvárásom alapján mondtam igent a kapcsolatra, akkor is egy működő kapcsolat, ami megmutatja számomra, hogy a külső elvárásból kialakult esemény soha nem tartós, hiszen feltételhez kötött. Érdemes az első randi után végiggondolni, hogy mi is volt az igazi motivációm arra az Igen-re. Térjünk vissza arra a változatra, amikor a belső megérzés alapján döntök úgy, hogy igen, esélyt adok egy következő találkozásra. A bennem lévő érzés már tudja, hogy fontos információk és tükrök jelenhetnek meg kettőnk között, amit eddig nem mert egyikünk sem felvállalni magunk és mások előtt sem. Ezt az erős vonzást, vonzódást érezzük, mikor is vibrál a levegő kettőnk között. Az egységet. De jön az elme és elkezdi magyarázni a pillanatot és az érzéseket. Szétszedi az egységet kétségekre.
Nézzük meg a szerelem oldaláról. Mi is az a szerelem? Csodálatos érzés! Nem számít semmi sem! Minden úgy jó, ahogy az az adott pillanatban megjelenik, bármi is legyen az. Nem véletlenül mondják a már „kijózanodott” emberek, hogy nem a valóságban vagy, és azt hiszed, minden csak rózsaszín felhő. Pedig ha tudnák, hogy ez az igazi valóság, és minden ember igaz természetének a része. Az megint más kérdés, hogy nem tudom megfelelően használni, mert egy idő után elvárást kovácsolok belőle, és elkezdek kételkedni a valóságában. Olyan szép, hogy az már hihetetlen! Biztos ismerős ez a megjegyzés. Ennek az egyszerű jelentése, „nem hiszem el”, hogy valami ilyen tökéletes legyen, ez velem nem történhet meg. És ez akkor kérdőjeleződik meg, amikor pont velem történik meg, mert én élem meg a tökéletes boldogságot és szerelmet. Máris elutasítottam a Jelenlétet. A környezetet eléggé irritálja a felhőtlen szabadság és az öröm érzése, mert ők sem hisznek benne. Tapasztalatuk alapján ők is csalódtak már benne, különben nem féltenének tőle. Persze nem azért, mert ez tényleg hamis és veszélyes játék, hanem azért, mert egyáltalán nem értették, hogy mi a szerelem feladata az életben. Ezért nem is tudták hosszútávon megélni. Miért is van az, hogy mindenki vágyik a szerelemre, és amikor valaki megtapasztalja azt a környezetükben, akkor pedig mindenki megpróbálja őket kijózanítani és „tisztán láttatni” velük mindent. Ők nem látnak már tisztán, mert annyira elhitték, hogy ez igazán és őszintén, hosszú távon nem létezhet. Ez egy állandó ellentmondás. Azt vettem észre, hogy valahol mindenki fél ettől az érzéstől, miközben mindent megtenne azért, hogy legalább egyszer – de ha lehet, többször is – megtapasztalhassa. Az elején nincs is semmi probléma. De amikor már tart egy ideje – ez persze mindenkinél más intervallum –, akkor a környezet elkezdi bombázni őket mindenféle félelmi tapasztalattal, és persze jóakarásból és megóvásból kifolyólag mindenféle „jó tanáccsal” látják el a szerelmes embert, hogy mire kell odafigyelni, nehogy őt is csalódás érje. Ez természetesen előbb-utóbb kifejti hatását, mert a kétségek magjai el lettek ültetve, és szép lassan el is indulnak a megkérdőjelezések útján. Ismét belépett a Vonzás Törvénye. Amerre figyelsz és hitet adsz neki, az válik a tapasztalatoddá. Elkezdik a szerelmesek a környezetük és mások hatására a kétség oldaláról és a félelem szemszögéből szemlélni a kapcsolatot. Tényleg igazuk lehet a többieknek, hiszen ha eddig ezt kaptam és most már nem, ha eddig így működött és most már nem, akkor biztos megváltozott a másik érzése felém. Vagy ha már nem hív naponta többször, akkor nem is vagyok olyan fontos számára, pedig természetesen minden nap találkoznak továbbra is. Elkezdődik a kételkedés folyamata. A Vonzás törvénye és a tükör persze intenzíven dolgozik, de mi fittyet hányva arra, hogy megértsük azt, elmegyünk mellette és nem vesszük észre, milyen nagy segítség lehetne. Csak az érdekel minket, hogyan kapjuk vissza azt, ami volt. De ilyen nem is létezik. Ami volt, az nem jön vissza már. Viszont jön helyette más, másképp. Ezt nem látjuk meg, mert nekünk már van egy tapasztalatunk a szerelem érzéséről, arról, ahogyan kezdődött a múltban, és így már elvárásunk is, hogy a jövőben ugyanúgy folytatódjon. Ezért, ha az mindennap másképp adja oda magát nekem, és másképp mutatkozik meg számomra, mint eddig, akkor már nem is tudjuk elképzelni, hogy az még továbbra is működőképes lehet. Elkezdődnek a viták, veszekedések. A felelősségre vonások, esetleg a féltékenykedések. A szerelemnek persze már régen lőttek és senki nem érti, hogy hogyan tudott mindez így megváltozni. Mert nem hittük el, hogy minden mindig változik, és mi azt akarjuk, hogy minden maradjon a régiben. Vissza akarjuk kapni a múltunkat! De most gondolj csak bele. Ha mindig minden ugyanaz maradna és semmi változás nem lenne, akkor egy idő után unalmassá válik minden, mert telítődünk vele. Minden kiszámíthatóvá válna, és mindig ugyanaz történne. A szerelem is, ha mindig 100 fokon égne, akkor előbb-utóbb nem érzékelnéd, hogy az a 100 fok. Ha például imádod a banánt és csak nagyon ritkán juthatsz hozzá, boldog vagy mikor eheted. Ha viszont azt mondják neked, hogy kapsz egy hűtőnyit belőle és addig fel nem állhatsz, míg meg nem eszed az egészet, biztos lehetsz benne, mire a végére érsz, már soha többet nem akarsz egy falatot sem megenni belőle. A dualitás természete mindig a változást hordozza magában, ezért semmit nem tudsz megunni. Az persze nem felételezi, hogy a szeretet megszűnik, csak mindig másképp magát. Ezért szép és ezért tud tartós lenni, ha azt az ember tényleg észreveszi. Ezért tud a szerelem állandóvá válni az örök változás tükrében. Soha nem tud unalmas lenni, csak észre kell venni a mindennapi szépségét. Ez az élet paradoxona. Így tud a szerelem aztán szépen lassan az igazi szeretet mélységébe átcsapni. De ha mindig azt akarjuk, hogy úgy jelenjen meg a szerelem, mint tegnap, vagy tegnapelőtt, akkor gyorsan eljutunk oda, hogy már nem érezzük a szerelem szépségét és varázsát, mert telítődtünk vele és megunjuk a másikat. Elveszíti a tűz az erejét és az élet – a szerelem élete – elvész.
De térjünk vissza a párkapcsolathoz. Mindenki hozza a saját párkapcsolati képét otthonról. Ennek függvényében alakult ki, hogy ki mit gondol a szerelemről és a párkapcsolatról, és ennek tükrében kezdünk el viselkedni a párkapcsolat elején. Amiről azt gondoljuk, hogy szerethető, azt belerakjuk a kapcsolatba, de amiről azt gondoljuk, hogy nem, azt igyekszünk elrejteni még magunk elől is. Szépen kialakul a megfelelés a másik iránt, hogy megtartsam őt. Pedig a párkapcsolat már az első pillanattól működik. Nem kell érte semmit tenni, csak megélni, hogy már van. Így a motiváció a párkapcsolat létezésévé válik. Akkor mi fog minden nap visszatükröződni a Vonzás Törvényén keresztül? A párkapcsolat jelenléte. Ha ezt megértem, akkor észre is veszem azt minden pillanatban. Nem a hiányára fókuszálok, hanem annak a létezésére, ami érzésben is megjelenik. De mit csinálnak a legtöbben? Úgy gondolják, hogy még ez nem párkapcsolat, és tennem kell valamit, hogy azzá váljon. Mi ennek a motivációja? Hogy még nincs meg, majd meglesz a jövőben valamikor. Addig még sokat kell dolgoznom érte, hogy kiérdemeljem a másik figyelmét! Micsoda elutasítás!!! Mi fog mindennap visszatükröződni a pillanatban és mire kapok visszaigazolást? Arra, hogy még nincs meg. Igen ám, de akkor mikor fogom felismerni a kapcsolat létezését? Mikor fogom érezni a párkapcsolat jelenlétét? Hát így soha! Lehet, hogy egy élet is kevés lesz arra, hogy valaha is megéljek egy boldog, harmonikus kapcsolatot, ha ezen a motiváción nem változtatok. Persze ilyenkor mondják azt, hogy „biztosan nekem nem kell, hogy legyen kapcsolatom, ezt dobta a gép”, és már le is mondtak arról, hogy valaha is párkapcsolatban éljenek. Belevetik magukat a munkába, esetleg a gyerekek, vagy az unokák nevelésébe, megmagyarázva egy idő után, hogy nekem már bele sem fér a mindennapjaimba. Azt is szoktam hallani, „olyan jó, hogy nem kell alkalmazkodnom senkihez sem! Bolond lennék valakit megtűrni magam mellett, mikor így sokkal kényelmesebb és szabadabb! Azt csinálok, amit akarok, és senki nem szól bele az életembe!” Már meg is van a magyarázat és az indok a felmentésre. Persze mikor egyedül van az ember ünnepnapokon, szülinap, névnap, összejövetelek, mozi, színház… alkalmával, egyszer-egyszer felmerül a hiány állapota, de ezt nagyon gyorsan visszanyomjuk, és ismét megvigasztaljuk magunkat az előző vagy hasonló mondatokkal.
Mivel van egy képem arról, hogy a családomban hogyan fejezték ki a szeretetet, és én mit gondolok a szeretetről, vagy annak hiányáról, ezt szeretném megkapni vagy kikerülni a kapcsolatban is, persze nem tudatosan, mert így igazolódik vissza a kondícióm. És máris kialakítottam az elvárásomat a szeretetről a másik felé. Vagyis meghatároztam, hogy a másiknak hogyan kell kifejeznie az érzéseit, gondolatait, hogy én elhiggyem a szerethetőségemet. Vagy mit ne csináljon, és hogyan ne viselkedjen, hogy én ne kételkedjek benne. Ha ez nem így történik, bizonytalan leszek és mindent elkövetek annak érdekében, hogy az én szeretet elvárásom szerint működjön minden és mindenki. Az már nem érdekel, hogy a másik ténylegesen hogyan fejezi ki ezt az érzést és hogyan adja át nekem azt. Én azt már nem tudom átvenni, mert nem is érdekel. Ezzel elleszünk egy darabig, hogy győzködjük egymást, kinek a szeretete az igazi és hihető. Ez hosszú távon biztos nem sikerül csak akkor, ha teljesen kivonulunk a saját életünkből, és megalkuszunk a másikéval. Persze később ez bántani fog és rájövök arra egy idő után, hogy nem is volt érdemes megalkudni, mert hiába adtam oda neki mindenemet, ő ezt sem tudta értékelni. A szeretetért és figyelemért létrejött harc, küzdelem teljesen elvette a figyelmemet a párkapcsolatról és arról, hogy tényleg mit is hordozott magában ez az érzés, és hogy mit akart odaadni nekem a másik. Biztosan a szeretetet, csak nem az én elképzelésem szerint, hanem egy másik formában egy másik embertől, egy más elképzelés alapján. Így nem tudtam rá vevő lenni, ezért aztán adó sem.

Példamese:

Én az tanultam otthon, hogy a szeretet kifejezése csokival történik. A párom azt hozta magával, hogy a rózsacsokor az igazi szeretet megnyilvánítása, ezért folyton rózsacsokrot kapok tőle. Én is szeretem a rózsát, de igazán a csokinak örülnék szívem szerint. Ezért elkezdem finoman rávezetni erre. Mivel Ő nagyon szeret engem, ezért megértve kérésemet, elkezd nekem csokit hozni. Én persze nagyon boldog vagyok, hogy mennyire szeret a párom, és az elégedettség érzése jelenik meg bennem. Az, hogy Ő ettől hogy érzi magát, engem már nem érdekel, mert én elégedett vagyok. A párom viszont egyre frusztráltabbá válik, mert azt érzi, hogy ez neki nem elég, valami hiányzik az életéből. Persze, hát a rózsacsokor. Ezért néha, hogy Ő is jobban érezhesse magát, a csoki közé elkezd becsempészni egy-egy rózsát. Az elején nem zavar engem, de amikor azt veszem észre, hogy egyre több a rózsa, már én is idegesebb leszek. Megkérdőjelezem magamat és arra gondolok, hogy már biztos nem szeret eléggé, vagy az is lehet, hogy van valakije, akinek csokit visz. Ezt többször szóvá is teszem neki, mire Ő védekezik és igyekszik elmondani, hogy ez így nem igaz, csak neki most ez esett jól. Persze én már nem hiszek neki, mert azt gondolom, hogy megváltozott és egyáltalán nem számít már neki, hogy nekem mi a fontos és mitől vagyok boldog. Önzőnek gondolom és haragszom rá. A férjem is haragszik rám, mert engem pedig az nem érdekel, hogy Ő is boldog akar lenni. Ezért már csokit sem és rózsát sem kapok tőle.

Itt az ideje, hogy elkezdjek tényleg magamra figyelni és nem a másikra, mert csak akkor tudok odaadni mindent, amit szeretnék, és akkor tudom észrevenni igazán azt, amit a másik a saját módján akar nekem átadni. Persze nem azért, hogy kapjak is, mert ez már rögtön egy elvárás, hanem azért, mert én döntöttem úgy, hogy adni szeretnék neki valamit. Ha már elvárom, hogy ő is legalább annyit adjon, mint én, akkor már megint ugyanott vagyok. Már megint a magam elképzelése alapján szabom meg a mennyiséget és a milyenséget a szeretettel kapcsolatban. Ha én odaadom magam feltétel nélkül, akkor biztosan észreveszem azt is, ha valaki odaad nekem valamit magából, még akkor is, ha az más, mint amit én gondolok a szeretetről. Így pedig biztos lehetek abban, hogy előkerül az a megoldás, amitől mind a ketten meg tudjuk élni a boldogságot és ez nem más, mint a csokiból készült rózsa.
Az elvárás tápláléka mindig a saját világom. A „baj” az, hogy abból a világból csak egy van. Ezért megismételhetetlen. Senkinek nincs hozzáférése, így viszont csak én ismerhetem azt. Ha ez igaz, akkor hiába várom el a másiktól, hogy az én világom rendszere szerint működjön, mindig csalódni fogok. Az igaz, hogy ideig-óráig megfelelhet nekem – kemény, megfeszített munkával –, de hosszútávon mindig kiderül, hogy ez lehetetlen. Vagy csak úgy „lehetséges”, ha a másik lemond teljesen a saját maga életéről – vagyis a saját világáról. Ha tényleg ezt akarom, akkor nem érdemes párt választani. Így azt kapnám, mintha saját magammal akarnék együtt élni, mivel azt várom el a másiktól, hogy mindenképpen az én világom szerint működjön, mert én csak a saját világom szerint tudok élni. A másik is csak a saját világa szerint tud létezni. Akkor az elvárással nem megyek semmire! Inkább fogadjam el a másikat egy más emberként, akkor mindenki megőrizheti a szabadságát. Ha szabad vagyok, akkor sehonnan nem akarok majd elszaladni, elmenekülni, hiszen a másik mellett is élhetem önmagam igazi életét, ahogy azt Ő is megteheti mellettem. Fontos felismerni, hogy a másik mindig ismeretlenséget jelent számomra. És ha ezt megengedem a kapcsolatban, akkor el tudom fogadni a másikat olyannak amilyen, ami működésképessé teszi a kapcsolatot hosszútávon.
Van egyáltalán ideális kapcsolat? – szokták kérdezni tőlem. Az ideális párkapcsolat csak akkor tapasztalható meg, ha tényleg kinyílok a másiknak (férfi-női; szülő-gyermek; főnök-beosztott; tanár-diák stb). Mindig annyit kapok a másiktól, amennyit én is képes vagyok magamból adni. Az emberek a kapcsolatok megtapasztalása közben erről leveszik a figyelmüket és azt várják, hogy ha majd a másik ad, én is adok. De ismét fordítva ülünk a lovon. Úgy látszik, nem vesszük észre, merre van az előre! Ismétlem, a saját életem tükre elé mindig nekem kell állnom, és csak utána válik láthatóvá a tükörképem. Az emberek többsége viszont úgy használja a tükröt, hogy először megjelenik a tükörkép és utána én eldöntöm, hogy oda akarok a tükör elé állni vagy sem. Ha tetszik a kép, akkor odaállok és mondhatom, hogy ez én vagyok, én látszom a tükörben. Ha nem tetszik a kép, akkor nem állok oda és azt mondom, nem is látszódom a tükörben, az nem is én vagyok, az a másik. De ilyen nem létezik. A tükörkép akkor jelenik meg, ha én odaállok a tükör elé, akár tetszik, amit benne látok, akár nem. Én vagyok benne, és én jelenek meg általa. Mindig! Nincs kivétel! Ja, és persze a tükörképet is én értelmezem. Ha mindenki megértené és használná a tényleges tükröződés lehetőségét, akkor a kapcsolatok csak a köszönömre, az elfogadásra és a hálára épülnének, mert mindig a másikon keresztül ismerhetem fel saját magam! Ezt már nagyon sokat ismételtem, de még egy párszor olvasni fogjátok tőlem. Ha letakarom a tükröt, mert azt mondom, én nem akarok láthatóvá válni magam számára sem, honnan ismerem fel azt, hogy nézek ki és milyen vagyok valójában? Viszont akkor a másiktól se várjam el, hogy Ő is felismerjen annak, aki vagyok!
...