Egész nap játék

Egész nap játék

A drámapedagógia alkalmazása az óvodában

Farkas Annamária



Formátum: 13,5 cm * 21,5 cm
Oldalszám: 208
ISBN: 978-3-99107-594-3
Megjelenés időpontja: 2021-04-27
Egy neveléspedagógiai kötet, mely bemutatja, hogyan lehet úgy fejleszteni az óvodáskorú gyermekeket, hogy ők azt ne teljesítendő, kötelező ismeretszerzésként, sokkal inkább játékként, szórakozásként éljék meg.
Szabálytudat

Szabályokkal természetesen a játékon kívül is állandóan találkoznak. A legjobb, ha a beszoktatás idején nagyobb energiát fektetünk abba, hogy a szabály ne „szabály”, hanem „szokás” legyen. (Ez eredményezi a legerősebb szabálytudatot.)
Az új kiscsoportosok óvodai pályafutásának első két hetében a kolléganőm, a dadus néni és én is egész nap bent vagyunk a csoportban. Ha egy gyerek feláll az építőjáték-kupac mellől és új eszközért nyúlna, valamelyikünk ott terem és felajánlja, hogy „segít” neki visszatenni a kockákat a kosárba. (A „segítés” arra utal, hogy ez az ő dolga, de „mi ilyen kedvesek vagyunk”.) Utána jól meg is dicsérjük, hogy milyen rendszerető, amiért így elrakodik maga után. Valószínűleg ugyanezzel a gyerekkel ezt még eljátsszuk a nap folyamán 8-9 alkalommal, és a következő napokban úgyszintén, amíg meg nem szokja, hogy ez az óvoda így működik. Az is tény, hogy a felnőttektől nagyon sok energiát igényel ez a „szoktatás”, hiszen ezt az indirekt szabályátadást el kell játszanunk minden gyerekkel a mosdóban, a terítésnél, az udvari játéknál stb. De megéri, mert két hónap múlva már nem kell figyelmeztetni őket semmire; nem marad otthagyott játék, automatikusan elrakodnak maguk után úgy, hogy ezt nem kényszerből, hanem megszokásból teszik.
A szabályok közül a legeredményesebbek azok, amelyeket együtt határozunk meg. Ez történik, ha egy új eszközt hozok be (pl. egy egyméteres, vastag rúd – amivel masszírozószalont nyitunk –, vagy egy új tornaszer); ha egy kirándulás illem- vagy biztonsági szabályait tárgyaljuk. Ezt hadd illusztráljam egy történettel:
Egy alkalommal, amikor a Természettudományi Múzeumba készültünk, elmeséltem a gyerekeknek, hogy a múzeumokban nagyon értékes tárgyak vannak, nagy katasztrófa lenne, ha bajuk esne; és hogy sokan tanulni mennek oda, mert csak ott tudnak tanulmányozni dolgokat. Ezután kérdeztem csak meg, hogy mire kell ügyelnünk ott. A gyerekek sorolták a szabályokat, amikre én olyan lelkendezve bólogattam, mintha nekem eszembe sem jutott volna, hogy nem kéne kiabálni, rohangálni stb. Végül megkérdeztem a többieket, hogy egyetértenek-e a szabályalkotókkal, és megszületett a törvény.
A múzeumban volt egy család két nagyon „eleven” gyerekkel. A kisfiú egyszer nekirohant egy zsámolynak – átesett rajta, a zsámoly felborult.
Hazafelé a buszon az én szabálytudatos gyerekeim nem a múzeumi látnivalókat tárgyalták, hanem felháborodva csóválták fejüket a „rossz fiú” viselkedésén – ahogy a zsémbes öregek nézik a „mai fiatalok”-at.
Ha a szabályokat én adtam volna parancsba indulás előtt, valószínűleg kevésbé sértette volna az erkölcsi érzéküket a látott kihágás, míg az általuk betartandónak ítélt viselkedési normákra nagyon ügyeltek
A fegyelemhez két dolog nagyon fontos: Az egyik, hogy a gyerekek ne érezzék úgy, hogy agyonnyomjuk őket a szabályokkal, a másik pedig, hogy stabil korlátokat építsünk fel. Ez egyáltalán nem ellentmondás! A korlátokkal egy tág, de biztonságos teret határolunk be a viselkedésben, amin belül teljes szabadságot kaphatnak a gyerekek.



Együttműködés

Egy pedagógusnak igazi élmény látni a gyerekeket, amint Bölcsek Tanácsaként töprengenek „Zsuzsi kalandja” fölött; amikor egy grandiózus – az egész homokozót kitöltő – homokvár elkészítésénél kiosztják a feladatokat egymás között; ha egy közös képen dolgoznak vagy „összeraknak” közösen egy mesét.
A játékgyűjteményben nagyon sok játék épül az együttműködésre, azokkal most nem foglalkoznék, itt most izgalmasabb tevékenységeket mutatok.

Sátor
Sátorépítésre mindig van lehetőségük a gyerekeknek a teremben – ehhez folyamatosan rendelkezésükre állnak a nagy csipkefüggönyök, plédek. De az igazi, amikor ez nem pár fő részvételével, szabadjáték idején zajlik, hanem egy egész délelőtti, közös programot jelent. Ilyenkor mindenki épít. Behozom a két nagy ruhafogast, a tornaszertárból az óriási, vastag műbőr tornaszőnyegeket, U alakú, létrás mászókát, rudakat, szobalétrát – bármit, amit felhasználhatnak az építkezéshez.
Mindenki nem tud saját kuckót építeni, ezért lakóközösségek alakulnak, akik közösen eldöntik, hogy hol, miből, hogyan építsenek.

A kész sátrakba aztán beköltöznek, lakomát rendeznek a babakonyhai eszközökkel, hordanak be játékokat, beöltöznek jelmezekbe. Eljárnak vendégségbe egymáshoz, minden sátrat megnéznek belülről.
A rakodás – ahogy az építés is – összehangolt munkát jelent. Együtt hajtogatják a hatalmas textíliákat, hordják a helyére az asztalokat. Akik hamar végeznek a saját sátruk felszámolásával, mindig besegítenek a többieknek.

Közös alkotások
A közös alkotáshoz közös élmény kell. Ez lehet egy kirándulás, egy kitalált mesével feldolgozott környezeti téma vagy egy kedvenc mese. Fontos, hogy mindenki személyes érzésekkel kapcsolódjon hozzá.
A következő példában a levegőszennyezésről szóló mesejátékunk (lásd Füstmese az „Interaktív mese” alatt) festményváltozatának elkészítését mutatom be.
Először megbeszéljük, hogy milyen legyen a kép – a város felett szürke, mellette, a zöldben kék az ég. Kell egy erdő, mert benne van a mesében, de lehet rajta egy tó is. Ezután eldöntik, hogy ki milyen feladatot vállal a munkában. Vannak, akik a kép hátterén dolgoznak (a kicsiket is ide szoktam terelni). Festéssel, hengerezéssel, szivacsnyomokkal stb. megfestik a tájat. Az asztaloknál közben mások vágják a fákhoz a papírleveleket, rajzolják, színezik, majd kivágják az épületeket, járműveket, embereket, állatokat. Hogy az arányok (ember, épületek) nagyjából megfelelőek legyenek a képen, különböző méretűre szabott lapokból választják ki, mire dolgoznak. Ezzel csak támpontot nyújtok, nem szabályozom be, hogy melyiket mire használhatják – munka közben úgyis összehasonlítják, összemérik a rajzokat, és módosítanak, ha jónak látják. Én sosem szólok bele direkt módon a munkájukba.
Szeretik, ha én is köztük dolgozom – ilyenkor rendszerint ők osztják ki rám a feladatot (hogy mit kell rajzolnom a képhez).
A kész háttéren a kivágott házakkal, egyebekkel alakítgatják, megbeszélik a végső elrendezést – milyen legyen a városkép, hova kerüljön a vonat, mi hiányzik még?
Ha megszáradt a festés, az alkotók a megbeszélt koncepció szerint felragasztják a műveiket. Ezután jöhet a kiegészítés: rajzolnak még a háttérre embereket, a vonatnak sínek kellenek, és persze, miért ne lehetne egy repülő is.
A közös alkotások sokáig díszítik a termünket. A parafatáblára tűzött képet gyerekszem-magasságban helyezem el a falon, mert nagyon szeretik nézegetni – mindig van előtte pár gyerek, akik találnak rajta megbeszélnivalót.

Tanítsák egymást!
Tanítottam a gyerekeket masnit kötni. A reggeli gyér létszámban elővettem az egyik lyukacsos fatáblát a cipőfűzővel és egy-két gyerekkel sikerre is vittem a műveletet, míg a többiek megérkeztek.
A két tábla napközben is a gyerekek rendelkezésére állt, hogy gyakoroljanak. Ha valaki elakadt, az egyik kislány mindig szaladt, hogy segítsen neki. Én persze nagyon – és nagyon őszintén – hálás voltam ezért. A kislány ezután elkezdte önállóan tanítgatni azokat, akik még nem kerültek sorra nálam. Ebből akkora szenzációt csináltam, amekkorát érdemel – felmagasztaltam mindenkinek a kis tanársegédemet. Ez elég inspirálóan hatott a többiekre is ahhoz, hogy ők is kerítsenek egy tanítványt. Nem kellett két hét, és mindenki megtanult kötni.
A tanítás más téren is működik – szívesen osztják meg a tudásukat másokkal, és büszkék a tanítványuk eredményeire. Így előfordult, hogy egy időre elborították a termet a papírrepülők, mert ez volt a népszerű tudomány, de tanulták egymástól, hogy hogyan kell hajót, boszorkányt rajzolni, megpörgetni az egyetlen lábán a nagy Pötyi-kúpot.
Ezekben a „tanításokban” az a jó, hogy vagy segítségnyújtáson alapulnak, vagy így kezdődnek: „Megmutatod, hogy kell…?” Tehát nem a tanítók erőltetik rá másokra, hanem kérésre osztják meg a tudásukat. Ennél nagyobb elismerést pedig nem is kaphatnának egymástól.



Tolerancia, empátia, egymásra figyelés, segítőkészség

Ez a négy jellemvonás mindig is erős volt minden csoportomban. Az élénk mozgással járó játékoknál, a sátorépítés bútormozgatásánál, a merészebb játékoknál (Emeljük fel, Zoknicsata) alapszabály az óvatosság. Nem szeleskednek, körülnéznek, mielőtt egy nagyobb tárggyal megfordulnak, hogy nincs-e a közelben valaki.
Azt is tudják, hogy vannak náluk erősebb fizikumú, gyorsabban futó, jobban rajzoló, mesélésben ötletesebb társaik, de mellettük mindenkinek megvan a maga erőssége. Van dalos pacsirtánk, van mesterfodrászunk, mókamesterünk stb. Ezek mind egyenragú érdemek! Senki nem szólja le a dadogós gyereket, a gyenge rajzot, a fociban való ügyetlenséget, mert tudják, hogy azok a gyerekek más területen jobbak.
A segítségnyújtás teljesen ösztönös. Ha valamivel nem boldogulnak egyedül (fel kéne fordítani egy asztalt a sátorhoz), elég egy általános kérdés, hogy „Segítene valaki?”, és mindig van, aki feláll a társasjátéktól vagy az autópályától arra a két percre. De én se ejthetek le úgy valamit, hogy mielőtt földet érne, ne lennének már ott hárman, hogy felvegyék.
A sírva érkező gyereket körülveszik, vigasztalják, zsebkendőt hoznak neki, felajánlják neki a legnépszerűbb játékszert.
A fenti jellemvonások természetesen nem alakulnak ki maguktól, bár minden gyerekben ott szunnyadnak a csírái. Előhívásukhoz sokszor csak egy JÓ KÖZÖSSÉG kell – ezt pedig összekovácsolják a célzott játékok, élmények, a bolondozások, az állandóan jelen lévő humor. Ha mégsem menne a dolog ilyen automatikusan, jöhetnek a praktikák. Pl. történik egy kis baleset velem – leöntöm magam festékkel, vagy elbotlom és nekitántorodom a szekrénynek. Az ösztönös reakció, hogy nevetnek a gyerekek. Én nem nevetek. Leülök, látványosan sajnálom magam, nagyon elkeseredett képet vágok, úgy tűnik, hogy mindjárt sírva is fakadok, esetleg még tapogatom is fájdalmasan a könyökömet. A gyerekek elhallgatnak, fontolgatják, hogy ez most egy újabb ugratás-e a részemről. Én viszont panaszos hangon előadom, hogy ez volt a kedvenc pólóm, vagy hogy nagyon megütöttem a könyökömet, és nagyon rossz, ha ilyenkor még ki is nevetik az embert a nagy bajával.
Ettől mindjárt megesik a szívük rajtam – tippeket adnak a festékfoltról, simogatják a fájós pontomat. Én kinyilvánítom, hogy milyen jólesik, hogy ilyen kedvesek hozzám, és már nem is fáj annyira, ami fájt, és ez a póló igazából már elég régi, jó lesz a festős pólónak.
Ha a színjátékom helyett leteremtem őket, amiért kinevetnek valakit, attól még nem alakul ki bennük az empátia. De ha kihasználok egy ilyen helyzetet és csinálok belőle egy mini pszichodrámát, egészen mély érzésekbe tudom vinni őket. Teljes mértékben átélik a „bánatomat”, a megbánásuk a kinevetés miatt nagyon őszinte.
Egy, maximum kettő ilyen jelenet elég ahhoz, hogy a kinevetés helyébe empátia lépjen. Ha az én balesetem után egy gyerek a széke mellé ül vagy kiborítja a gyöngyös dobozt, még lesznek, akik nevetni kezdenek, de már vannak olyanok is, akik a segítségére sietnek, és harciasan kiállnak mellette: „Ez neked nevetséges…?! Szegény Zoli… Nem elég, hogy megütötte magát…?!”. A példa pedig ragadós, és az ilyen malőröknél nem a nevetés az első reakció. Lesz egy kis aggódó kivárás, hogy a szerencsétlenül járt nevetni fog-e vagy elkeseredik, és úgy reagálnak ők is. A segítség azonban egyik esetben sem marad el – felsegítik, aki elesett, és együtt szedik fel a földről a szétgurult gyöngyöket.

Ez is tetszhet Önnek :

Egész nap játék

Hafenscher Ivett

Inspirációk könyve

Könyvértékelés:
*Kötelező mezők