Elsinore Jones

Köszönettel mindazoknak, akik terelgettek,
akik bátorítottak, akik inspiráltak,
akik lehetővé tették, és akik elvégezték helyettem a házimunkát, amíg az álmaimat kergettem.



Minden kezdet nehéz


Reszkető lábakkal léptem be a fotocellás ajtón. Legalábbis így éreztem, bár pár másodperccel ezelőtt az ajtó által mutatott tükörképen nem ez látszott. Onnan egy magas, vékony, jól öltözött, még akár helyesnek is titulálható, de mindenekelőtt magabiztos fiatal nő nézett vissza. Na, ez úgy hangzott, mint valami elfuserált társkereső hirdetés szövege.
Ez azonban csak a külső máz volt.
Belül összekuszálódtak az érzéseim, a gyomrom egy csomóban volt.
Ez volt az első napom.
Ezernyi gondolat kavargott a fejemben. Vajon hogy menjek be? Mint a magabiztos örökösnő? Vagy csak jó gyorsan suhanjak át az előcsarnokon, hátha senki nem vesz észre? Mit fognak gondolni rólam? Hogy csak játszom a bazári majmot? Vagy van esélyem elfogadtatni magam? Egyáltalán el akarom fogadtatni magam? Mi a fészkes fenét keresek én itt?? Miért akarok én úgy csinálni, mintha tudnám, mit csinálok???
Jesszus, ha nem fejezem be, már a küszöbön agyvérzést fogok kapni. Ez lenne a világ leggyorsabban továbbörökített cége. És vajon a halál az elég nyomós indok a továbbörökítésre, vagy ezzel is megszegem a végrendeletben leírtakat? Megtorpantam egy pillanatra, ahogy kibújt belőlem szarkasztikus énem még egy darabja.
Mély levegőt vettem, és beléptem. Levettem a napszemüveget, és elindultam a lift felé. A recepcióst igyekeztem a magabiztosságommal eltántorítani attól, hogy megállítson, de úgy néz ki, kezdtem kiesni a szerepemből, mert ő mégis megszólított.
– Jó reggelt! Segíthetek? – kérdezte széles mosollyal az arcán.
– Jó reggelt! – válaszoltam, és csak reméltem, hogy amit belülről reszkető hangnak érzékeltem, az kívülről nem olyan. – Elsinore Jones vagyok. A SecuryTech céghez jöttem.
– Természetesen. Harmadik emelet, a folyosón jobbra. Szeretné, hogy felszóljak valakinek?
– Oh, nem, köszönöm – vágtam rá, talán gyorsabban a kelleténél. – Feltalálok egyedül is.
– Rendben. További szép napot kívánok!
– Köszönöm. Viszont!
No, eddig megvolnánk. Nem is volt olyan szörnyű. Persze csak azért, mert ő nem tudja minden cég ügyes-bajos dolgát ebben a hatalmas irodaházban. Elbotorkáltam a liftig, és amíg várakoztam, ismét ellenőriztem a szerelésemet.
Fél napot agyaltam azon is, hogy mit vegyek fel. Mit visel az ember lánya, amikor megy elfoglalni egy frissen örökölt igazgatói széket? Valami hivatalosat. Ez biztos. Tehát kosztüm. De milyen? Olyan, ami határozottságot sugall? Vagy ami azt is kifejezi, hogy szeretnék partnernek tekinteni mindenkit, főleg, mivel itt még a takarító néni is többet tud a cégről, mint én magam?
Már előző este kipakoltam a szekrényem tartalmát az ágyra; rakosgattam a szoknyákat, blézereket, blúzokat, ruhákat, és végül egy kellemes pasztellszínekben pompázó, térd felett végződő, húzott szoknyát, egyszínű blézert és topot választottam, szintén egyszínű, őrülten magas sarkú cipővel.
A magas sarok volt a gyengém. Szó szerint. Ugyanis imádtam őket, bár a járás kihívás volt bennük, és nem egyszer kerültem kellemetlen helyzetbe is miattuk. Mivel az alapmagasságom nem kifejezetten indokolta a magas sarkak viselését, gyakran fordult elő, hogy én magaslati levegőt szívtam, míg mások egy fejjel alacsonyabbról szemlélték a világot. Abba pedig egyáltalán nem akartam belegondolni, hogy nekik ott milyen domborzati elemek helyezkedtek el szemmagasságban. Engem a szimpla magasságkülönbség általában nem zavart, az egész eddig csak néhány helyzetben volt igazán kínos. Leginkább, ha alacsonyabb férfiakkal hozott össze a sors.
Eszembe jutott egyik volt főnököm is. Egyébként nagyon kedveltem, és ahogy egy multinacionális nagyvállalatnál ez elő szokott fordulni, nem egy városban dolgoztunk. Legtöbbször csak e-mailben vagy telefonon tartottuk a kapcsolatot, ő csak időnként jött, ha értekezleteket tartottak. Csak hallomásból ismertem először, mert az állásinterjú is telefonon keresztül zajlott.
Persze amikor híre ment, hogy jönnek a főnökök a negyedéves értekezleteiket megtartani, mindenki igyekezett elővenni a legjobb kosztümjét a szekrény legmélyéről. Máskor farmerban nyomultunk, de ilyenkor flancoltunk mi is. Én is magamra húztam az egyetlen nadrágkosztümömet. Miután megnyugodtam, hogy még rám jön, belebújtam a magas sarkú cipőmbe, majd amikor az irodába besétált szegény főnököm az ajtón, és én életemben először szemben találtam magam vele, nem tudtam, hogy pontosan mit is tegyek. Az üdvözlésnél ugyanis kiderült, hogy több mint egy fejjel alacsonyabb nálam. Én kényelmetlenül fészkelődtem, próbáltam kicsit begörnyedni, leültem az asztal szélére, hátha segít, de igazából egyik sem oldotta meg a helyzetet. Ő egy darabig nézte a kínlódásomat, majd megjegyezte, hogy nyugodjak meg, őt nem zavarja. Próbálta humorral elütni, és ugyan teljesen nem győzött meg, de örömmel vettem, hogy ő kész ezen átsiklani.
Később, amikor elment a cégtől, még párszor beszéltünk telefonon. Elmesélte, hogy megtanult motorozni, és venni akart egy Harley Davidsont. Én ezt valami kapuzárási pánik-reakciónak tudtam be. Már a nyelvemen volt, hogy megkérdezzem, léteznek-e ezek a motorok XS méretben, vagy legalább van-e hozzájuk szériatartozékként vagy extraként dizájnos kettes létra, de aztán inkább visszafogtam magam. Ugyan már nem volt a főnököm, de akkor is jobban tiszteltem annál, minthogy ilyesmikkel megsértsem.
Ebben a pillanatban a liftajtó kinyílt, és ijedten néztem fel álmodozásomból. Gyorsan beszálltam, mielőtt meggondoltam volna magam, és megnyomtam a hármas gombot. A liftajtó becsukódott, és a kabin hangtalanul siklott felfelé. Legalábbis reméltem, hogy ezt tette, mert érezni nem lehetett semmit, és arra nem szívesen gondoltam volna, hogy a földszinten vagyok a beragadt liftben.
Ahogy ez lenni szokott, a lift túl gyorsan ért fel. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és egy újabb recepció előtt találtam magam. A hölgy itt is csinos volt, és az arcán feszülő mosoly is legalább annyira megegyezett az előzőével, mintha valami egységes munkaköri leírásban lenne részletezve. Mivel úgy gondoltam, itt sem fogom megúszni a bemutatkozást, megadóan odasétáltam a pulthoz, majd a lenti jelenet eljátszása után elindultam a jobb oldali folyosó felé.
Az egész iroda nagyon elegáns hely benyomását keltette a süppedős, mogyorószínű szőnyeggel, kellemes halványsárga falakkal, gyönyörű tájképekkel és rengeteg cserepes virággal. Nem csak elegáns, de nagyon barátságos is volt. Újabb üvegajtó következett, amire már a SecuryTech név volt kiírva. Megérkeztem.
Az elmúlt pár hétben, mióta az ügyvéd megkeresett és elmondta, mit örököltem, pláne milyen feltétellel, vártam is ezt a napot, és halálosan rettegtem is tőle.
Egyrészt nagyon izgalmasnak tűnt, hogy egy biztonsági cég vezérigazgatója lehetek, másrészt viszont tudtam, hogy a feltételként megszabott gyorstalpaló önvédelmi, stratégiai és harcászati tanfolyam az égadta világon semmire nem készített fel abból, ami itt vár rám. Mert ugye valószínűleg az nem az én feladatom lesz, hogy a kliens gyomrába tartó golyó elé ugorjak, vagy hogy megküzdjek az ellenséggel, az viszont annál inkább, hogy ne döntsem romjaiba a vállalkozást rekordidőn belül. És vagy eltévesztette idős rokonunk a házszámot, vagy úgy gondolta, újabb kihívásra van szükségem, de énrám hagyta a kócerájt, nem a nővéremre. Ez azért is különös, mert én angol szakon végeztem az egyetemen, míg ő közgazdász lett. Eddigi tapasztalataim alapján tinédzserekkel egyszer már sikerült zöld ágra vergődnöm az iskolában, amikor rövid ideig a tanári pályával birkóztam, majd ugyan átnyergeltem a pénzügyi szektorba, de ott én csak az utolsó szürke egér voltam a kóristalányok között, és soha nem kaptam elég nagy jogosultságot ahhoz, hogy bármivel is csődbe tudtam volna vinni a vállalkozást.
Eddig.
Ez most mind megváltozik. Újabb nagy levegő után beléptem az üvegajtón. Ismét kedves arcú fiatal nő fogadott, és esküszöm, ugyanúgy nézett ki, mint a lenti. Itt mintha klónoznák a recepciósokat vagy titkárnőket – gondoltam. Ő is udvariasan megkérdezte, miben segíthet.
Most vagy soha – gondoltam, és bedobtam a kézigránátot.
– Elsinore Jones vagyok.
Úgy gondoltam, ezzel mindent elmondtam, ami az én oldalamról szükséges, és az arckifejezéséből ítélve igazam is volt. Egy pillanatnyi sokk vagy ijedtség után azonban újabb mosoly következett, és lelkesen felpattant az íróasztal mögül.
– Üdvözlöm a SecuryTechnél, Miss Jones. Claire vagyok. Claire Smith. Az asszisztense. Hozzám fordulhat, ha bármire szüksége lesz. Bármikor – hadarta olyan sebességgel, amit alig tudtam követni, de továbbra is őszinte lelkesedést tudtam leolvasni az arcáról.
– Nagyon örvendek, Claire. Az első kérésem az lenne, hogy tegeződjünk, és hívj Noree-nak. Azt hiszem, ez nagyban meg fogja könnyíteni a helyzetünket.
– Oh, igen, persze. Noree. Meg is mutatom az irodát.
– Rendben. Köszönöm.
Claire sietősen elindult az egyik mahagóni ajtó felé, és benyitott. Ahogy beléptem, az első dolog, amin megakadt a szemem, az a szemben lévő üvegfal volt, amelyen át lélegzetelállító kilátás nyílt Los Angelesre. Egészen a tengerpartig el lehetett látni. Ezt meg tudnám szokni – gondoltam –, csak kár, hogy én ennek általában háttal fogok ülni. A folyosókon található mogyoró és halványsárga színkombináció folytatódott itt is, sötétbarna, nagyon ízléses irodabútorokkal, hangulatos festményekkel a falakon, és szintén rengeteg virággal. Mintha csak nekem rendezték volna be. Claire mosolya félszeggé vált, várta a reakciómat.
– Ez gyönyörű! – kiáltottam fel elragadtatva.
Enyhe sóhajt hallottam felőle, majd szélsebesen elkezdte magyarázni, hogy mi minden található az irodában, és mi tartozik még hozzá. Így értesültem róla, hogy külön fürdőszoba és pihenőszoba is a rendelkezésemre áll; hogy az üveg speciális anyagból készült, és a napsütés ellenére a szoba levegője sosem melegszik fel túlságosan, de nyugodjak meg, mert ha mégis, akkor a klímaberendezés pillanatok alatt nagyon kellemessé teszi a helyiség hőmérsékletét, és hogy a többi menedzser irodája is itt van a környéken, rögtön a tárgyalók után.
– Ha szeretnéd, össze is hívom őket.
Erre a gondolatra pánikroham tört rám, de sikerült nagyjából kulturált válasszal elodáznom ezt a találkozót.
– Azt hiszem, előbb egy kicsit körülnéznék itt, és az előkészített dokumentumokba is belelesnék. Majd szólok, ha készen leszek.
– Persze, természetesen. A számítógépedet idetették az íróasztalra. A srác azt mondta, ez az egyik legmodernebb. Az aksija jó sokáig bírja, minden program, amit a cégnél használunk, telepítve van, és a jelszó, amivel be tudsz lépni mindenhova, a „jelszó01”. Nagyon fantáziadús. Ezt majd mindenhol meg kell változtatni. Ha gondolod, majd megmutatom őket, és a fiúk is majd segíthetnek benne.
– A fiúk?
– Igen, a menedzserek, a különféle osztályok vezetői.
– Igen, persze.
– Addig is, hozzak valamit? Kávét, teát, üdítőt, ennivalót?
– Ö… igen. Egy kávét kérek, nem túl erőset, sok tejjel. És buborék nélküli ásványvizet, ha lehet.
– Azonnal hozom a kávét. Az ásványvíz pedig itt, alul van, a hűtőben. Szólj, ha elfogy, és feltöltöm újra.
– Oh, ez nagyon praktikus, köszönöm.
– Igazán nincs mit. Itt leszek kívül, az asztalomnál. Ha még valamire szükséged lenne, csak emeld fel a telefont, és tárcsázd a 1111-et.
– Rendben van.
Ezzel Claire kilibbent az ajtón, én pedig beleroskadtam a kipárnázott bőr székembe – ami nagyon kényelmesnek bizonyult –, és igyekeztem a pánikrohamomat mély lélegzetvételekkel elmulasztani.
Próbáltam a papírkupacra összpontosítani, ami az asztalon hevert.
Ugyan volt némi fogalmam a cégről, amit az ügyvéd mondott, de ez messze nem volt elég ahhoz, hogy átlássam a szervezeti felépítést és a folyamatokat. Csak annyit tudtam, hogy híres emberek és nagy események biztosításával foglalkozik a cég, vannak állandó és szerződéses alkalmazottak, és hogy az irodaház ezen szárnyában az alsó két emeleten helyezkedtek el a laborok és raktárak a különböző felszerelésekkel, itt, a harmadikon pedig a cég irányításában részt vevők ültek flancos irodákban. Ez volt az, amit az ügyfelek láttak. Igazság szerint az irodaházba belépők nem is tudtak máshova menni, mert az alsó két szint csak a harmadik emeletről induló belső lépcsőházon keresztül, vagy egy teljesen elszeparált oldalsó bejárattól megközelíthető.
Belelapoztam a papírkupacba. Megakadt a szemem az irodaház tervrajzán. Gondoltam, meg is nézem, hogyan helyezkednek el az irodák. A papír alapján itt, a harmadik emeleten található még a pénzügyi igazgató, a humánerőforrás-igazgató, a beszerzési igazgató, a jogi igazgató, az operatív igazgató, és az én irodám. Volt még két tárgyaló, egy konyha és pihenőhelység, mosdók, és egy könyvtár is ezen a szinten. Huh, még könyvtár is van! Bölcsészként kicsit felvillanyozódtam erre a gondolatra, de aztán hamar eszembe jutott, hogy itt valószínűleg nem Shakespeare, Walter Scott és Jane Austen művei sorakoznak a polcokon, hanem jogi szakkönyvek, gazdasági kalauzok, a Rambo-kézikönyvek első száz kötete, és egyebek, amikből én csak az „és” és a „de” szavakat fogom felismerni.
A harmadik szint után lapoztam a második oldalra, ahol további irodákat fedeztem fel. Itt már több íróasztal volt berajzolva a szobákba. Itt helyezkedtek el a pénzügyesek irodái, személyügyisek, beszerzők, informatikusok, néhány labor, és az úgynevezett – legalábbis ezen a papíron – bevetésvezetők. Ők lesznek a mi saját kommandósaink, gondoltam én. Ők irányítják az állandó alkalmazottakat és a számtalan szerződésest, akik ezeket az eseményeket és embereket biztosítják.
Az első szint az utca szintje volt, illetve részben mélygarázs. Itt az autók álltak a papír szerint, és számtalan raktárnak használt szoba, valamit egy pihenő helyezkedett el az éppen nem bevetésen lévő embereknek. Jutott itt hely öltözőnek és zuhanyzóknak is, és még egy kis edzőterem is volt a sarokban. Nohát, egészen jól felszereltnek tűnt ez a cég. Így, külső szemmel vizsgálva legalábbis mindenképpen.
Ezután elővettem a szervezeti ábrát a kupacból. Ez nagyjából azt adta vissza, amit már az alaprajzokból kitaláltam a menedzserekről és az alattuk lévő emberekről. Ezt követte a névsor, amiben meglepődve olvastam, hogy van saját vállalati orvosunk is, nővérkével, akik az egy laboratóriumban honolnak.
Kezdtem máris egy kicsit jobban érezni magam. Persze ez mind felületes tudás volt, az igazitól még mindig fényévekre álltam. A vállalat pénzügyeit ugyan már korábban „megnéztem”, illetve kedves nővérem orra alá nyomtam – ő mégiscsak jobban ért hozzá. Megnyugtatott, hogy a cég jó állapotban van, a számok nem mutatnak semmi aggasztót; ha nem változnak a dolgok, akkor minden rendben lesz vele. Már csak ezt kellett valahogy összehozni. Fogalmam sem volt ugyanis arról, hogy mit kell ahhoz tennem, hogy ne változzanak a dolgok. Az én pénzügyi ismereteim leginkább arra korlátozódtak, hogy ha több a bevétel, mint a kiadás, akkor talán elkaristolunk.
Tudtam, hogy sokáig nem halogathatom a találkozást az igazgatóimmal, de nem igazán tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Valahogy inkább egyenként szerettem volna beszélni velük, de nem tudtam, ők hogyan viszonyulnak a dologhoz.
Ebben a pillanatban halk kopogás után Claire feje tűnt fel az ajtónyílásban.
– Meghoztam a kávét. Remélem, jó lesz így, de ha bármi hiányzik belőle, vagy nem jó, csak szólj, és készítek másikat.
– Oh, egészen biztosan jó lesz – válaszoltam. Az otthoni porból kotyvasztott, kettő az egyben kávé után már bármi jöhetett. Igaz, talán ez is csak az. Ebből a szempontból nem voltam finnyás.
Claire ügyesen letette az íróasztal szélére, és várakozón rám nézett. Nem kerülgethettem tovább.
– Claire, arra gondoltam, hogy egyenként bemutatkoznék az igazgató kollégáknak első nekifutásra. Van ötleted, hogy kivel kezdhetném?
– Ez jó ötletnek tűnik, már nagyon izgatottak. Szerintem Jimmel kezd, ő a jogászunk. Neki reggelente jobb a hangulata, mint később.
– Rendben, akkor vele kezdem. Megkérdeznéd tőle, hogy most lenne-e némi ideje – nem több, mint egy óra –, hogy találkozzak vele?
– Persze. Azonnal visszaszólok.
– Köszönöm.
– A további sorrendről utána döntesz, vagy most megbeszéljük azt is? – kérdezte még az ajtóból visszafordulva.

Így történt, hogy Jim Burrows jogász után megismerkedtem Richard Hawkins pénzügyi igazgatóval, Howard Dent beszerzési igazgatóval, Jonathan Stanford operatív igazgatóval, valamint az eddigi egyetlen női vezetővel, Judy Jones humánerőforrás-igazgatóval. Nagyon kedves emberek benyomását keltették. Mindegyikőjükkel összetegeződtem, és mindenkivel rögtön egy hullámhosszon voltunk. Úgy tűnt, ez a cég tényleg szinte magától működik, mindenki tudja, mi a feladata, és elkötelezett is iránta. Röviden mindegyikük elmondta, hogy milyen feladatokat látnak el, milyen részlegeket vezetnek, hány ember dolgozik alattuk, milyen eredményeket értek el, és hogy ezt milyen formában szokták az elődöm elé tárni. Megegyeztem velük, hogy egyelőre tegyenek mindent úgy, ahogy szoktak, és majd amikor már átlátom a folyamatokat, akkor újra összeülünk és megbeszéljük, hogy ez így jól van-e, vagy vannak olyan dolgok, amelyeken fejleszteni kell. Nagyjából három hónap türelmi időt kértem tőlük, és ők megértően bólogattak.
Ezzel el is telt az első nap, és én teljesen kitikkadva mentem ki a nyári napfénybe délután öt órakor, amikor úgy gondoltam, hogy első munkanapnak elég is lesz ennyi. Utamat a szemben található bevásárlóközpont felé vettem; egyrészt, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem és némi bevásárlással kipihenjem a mai napot, másrészt szükségem is volt új ruhákra, mert a mai összeállításon kívül sokkal több elegáns kiskosztüm nem sorakozott a szekrényemben.