Cigánysoron

Cigánysoron

Molnár Renáta



Formátum: puha boritós
Oldalszám: 163
ISBN: 978-3-99064-987-9
Megjelenés időpontja: 2020-07-10
Az a valóság, amit a felszínen látunk? Vagy a kép árnyaltabb, ám csak a valóban látó és értő pillantás az, amely felfedezheti a mélyben rejtőző démonokat? Molnár Renáta regényében olyan témát dolgoz fel, amely napjaink magyar valóságában gyakoribb, mint azt gondolnánk.
Beléptek a gyermekkel az Anyaotthonba.
Ránézésre eldönthetetlen volt, ki kapaszkodik jobban a másikba; nem tudták ők maguk sem. Fogták egymás kezét – a sápadt, alacsony nő és az aranyló szőke fiúcska – és vártak. Várták, történjen valami. Történjen bármi… A legjobb az lenne, ha kapnának valahol egy ágyat. Hosszú napok álltak mögöttük, kimerültek voltak, végtelenül fáradtak. Akkor, ott, abban a percben semmit nem akartak, csak pihenni. Aludni anélkül, hogy rájuk rúgná valaki a szobaajtót, üvöltene, az anyát agyba-főbe verné. Jó lenne, nagyon jó lenne végre aludni…
Beléptek a leharcolt ebédlőbe, abban a pillanatban néma csend lett.
A sokat megélt és sok mindent túlélt asszonyok félbeszakították a szokásos esti zajos purparlézást, pár másodpercig az a bizonyos csend honolt, amiben semmi nem történik, mégis ráég a pillanat az emberek agyszövetére. Ők sem láttak nőt még ennyire megverve. Az egyik gondozó, egy idősebb, nyugodt nő behívta az anyát az irodába elvégezni a papírmunkát.
Senki nem kért meg senkit, teljesen természetes volt, magától értetődő, ami ezután történt. Két roma asszony leültette a kisfiút, elkezdték etetni, ajnározni, dicsérni, ,,jáááj dikk”, milyen szép és ügyes. A csöpp, hirtelenszőke fiúcska soha nem látott még olyan sötét bőrű asszonyt, mint amilyen a Bori volt; soha nem hallott még olyan dallamosan beszélni embereket, de azokba az űrmélységű sötét szemekbe nézve tudta, valahol most már minden rendben van.
Az anyja nem emlékezett, hogyan csinálta végig. A rettegés emléke maradt csak meg benne, azt hitte, a félelem felemészti. Rettegett akkor is, amikor már biztonságban ült a rendőrségen több órája – összesen kilenc órán át hallgatták ki aznap. Hajnalban vitte haza a rendőrautó, lefeküdt a gyerek mellé, nem értette miért nem tud elaludni. Az öregasszony ébren megvárta, míg hazahozzák. Ült a konyhában, az ő konyhájában, nem nézett akkor sem a szemébe.
– Gondolkodtam, mi legyen. Az lesz a legjobb, ha visszavonod, bármit is mondtál, tudod, a feljelentésed. Vissza kell vonnod, mert mindenki rosszul jár. Te is, a fiam is, és én is. Gondolkodj el ezen.
Ennyi. Nem kért akkor sem, csak kijelentett. Felesleges lett volna válaszolni, a gyerek mellett akart már lenni, hallgatni a szuszogását. Kicsit tompult benne a rettegés. A legrosszabb az volt, amikor várta a rendőrségen, hogy folytatódjon a kihallgatás. Elfáradt a tiszt, elment felfrissíteni magát. Vera beállt a közel negyven négyzetméteres aula legbiztonságosabbnak vélt sarkába, és félt. Rémülten várta, hogy kitör a bántalmazója az őrizetből, ott helyben egyből megöli. Éveken át mondta, hogy meg fogja ölni. Estéket töltött a férfi annak felvázolásával, hogy valamikor meg fogja tenni. Csak azért élhet még – ezt is minden alkalommal tudatosította az asszonyban –, mert szült neki egy gyereket, és a gyereknek anyára van még szüksége. Ahogy nagyobb lesz a kisfiú és már bárki elláthatja, na, akkor mindegy majd, hol és miként, megöli, de meg ám.
Kimerészkedett a sarokból, belesett a folyosóra, és majdnem stroke-ot kapott, mert nem ült ott az őr. Pánikba esett, és futott be az egyik sarokba. Futtában vette észre, hogy az őrszolgálatos is elment valahova a dolgára épp akkor. Kegyetlen percek voltak, az idő megállt, és ő biztosra vette, hogy meg fog halni. János ki fog jönni… Ismeri, képes kilopakodni csak azért, hogy lássa a rettegést, a kilátástalan gyötrelmet a szemében, mint oly annyiszor, és akkor megöli. Néha voltak olyan pillanatok, amikor már akarta is, hogy megtörténjen. Legyen vége, legyen végre vége. Most csak feküdt tágra nyílt szemekkel, próbálta megfejteni, mi hajtja, miért nem jön az álom.
Összeomlott minden, de mindegy, talán lesz pár nap nyugalom. Ha kegyesek az istenek, kap pár napot, élni fog még egy kicsit. Nyugalomban együtt akart még lenni a végtelenül kedves kisgyermekkel. Szorosan odabújt a fiú ágyának széléhez, ő rég egy matracon aludt: János nem engedte, hogy ágyon feküdjön. Szerencsére azt nem tiltotta meg, hogy a fiúcska mellett alhasson. Beszürkült, remény nélküli életében a napok fénypontja volt feküdni csendben, mikor végre elcsendesedett a ház, hallgatni a kisember szuszogását, reménykedve, hogy szépeket álmodik.
Kisvártatva végre elaludt.



#1

Maros Katalin megállás nélkül ivott az este. Érezte részegségében, hogy átlépte a mindennapi alkoholfogyasztási határt, de most nagyon nem érdekelte. Dühös volt. Elhatalmasodott rajta a gyűlölet, még a megszokottnál is jobban. Darálta a tehetetlenség miatti emészthetetlen harag, megivott félliternyi töményt. Újból írt, most a bíróságnak. Érezte, írnia kell, nem szabad abbahagynia. Addig és addig kell ezt tennie, amíg vége nem lesz az ügyeknek. Le fogja írni, ha kell, ezerszer, amit tud. A drogos kurva szemét módon hazudik, közben nem különb senkinél, sőt!
Fáradtan, másnaposan ült a csöppnyi szobában a számítógép előtt, a monitor megvilágította indulatoktól eltorzult arcát. Udvari kis lakás volt, egy szoba, konyha. Az ablaka északra nézett, alig tört be a sápadt délelőtti fény.
Tudja ő jól, miket tett az a nő. Tudta, hogy nem törődött a gyerekkel, például csak kekszet adott neki enni. Bezzeg ő elment vele a piacra, játszótérre, boltba, bankba, postára. Jó volt sétálni büszkén, mellette tipegett csendben a kisfiú. Milyen más volt kikérni akkor egy sört, szigorúan csak szobahőmérsékletűt. Egyébként ki érti, miért néznek rá olyan furcsán, szinte csodálattal, amiért nem hidegen kéri? Mindig is ilyen különleges csodabogár volt, kuncogott jóízűeket magában. Mindig is megoldott mindent, most sem hagyja magát. Lendületesen felbontott egy dobozos sört, leült átolvasni az este írott levelet. Kíváncsian kezdte, nem emlékezett, milyen nagyszerű sorokat vetett papírra.
A végére érve büszkeség töltötte el: tessék, mennyire jól ír ő. Hiába, még az ilyen kis művészeknek is kell az inspiráció, olykor egy kicsike kis itóka a konty alá. Ez megint annyira vicces, hej, de csudi jópofa ő! Elindul nemsokára a postára, minél hamarabb iktassák a bíróságon, minél hamarabb kapja csak meg az a rohadék is. Jánoska, a fia, milyen hálás lesz neki ezért is egyszer. Szegény drága jó gyermeken annyi a teher, nem csoda, ha most ő is egy kicsit többet nyúl a pohár után. Egyébként mit csinál, az nem rá tartozik. Neki csak az a dolga, hogy segítsen, ez az igazi anyák feladata. Mindent megtenni.
Emlékszik, milyen okosan juttatta be annak idején a börtönbe a drogot. Megvédte, ne derülhessen ki, mennyire függő, ne legyen az elvonás miatt sem baja. Elintézte összeköttetéseit, hatalmát felhasználva, legyen biztonságban, legyen fizetőeszköze ott bent. Felvett banki kölcsönt, kifizette a pénzbüntetést is a fia helyett. Elintézte, hogy tanúk nélkül beszélhessen vele, mikor bevitték. Megmondta neki, mit kell tennie, így megúszta a tárgyaláson a minimummal. János feldobott mindenkit, akit csak ismert.
Hosszú évek teltek el azóta, nem beszéltek ezekről. Egyiküknek sem volt lelkiismeret-furdalása. Gondolati szinten sem merült fel soha, hogy bármiért lennie kellene. Azt tanította neki egészen kisfiú korától, hogy mindenkinek magának kell kikaparni a gesztenyéjét. Nekik maguknak rég nem volt senkijük, csak egymásra számíthattak. Verának, annak az áruló, buta nőnek ott volt még az apja, a nagybeteg apja, amíg még szóba áll vele. El kellene az öregnek mondani mindent. Hívta egy pár napja, de nem érte el. Jó lenne valahogy elintézni, hogy ne higgyen Verának az apja. Akkor nem adna egy fillért sem, és haza kellene jönnie. Türelmes lesz, kitartóan fogja hívni az öreget.
Türelmes lesz. Ember nem bírja sokáig azt a nőt elviselni, kiteszik a szűrét hamarosan, bárhol is legyen. Türelemre inti majd Jánoskát is: ráérnek majd megoldani a sorsát, csak előbb legyenek túl ezen az egészen, kerüljön haza a gyerek.



#2

A kétszintes épület apró szobáiban olyan tempóban és intenzitással zajlott az élet, mint sehol máshol. Szigorú szabályai ellenére nem volt börtönhangulata, inkább egy furcsa kommunaként próbáltak együttműködni. Volt egy sajátságos hierarchia: jelleme erősségétől függött, kinek mennyit számított a szava, mennyire tisztelték többiek vagy nézték semmibe.
A kis falu lakói vegyes érzelmekkel viszonyultak a ház lakóihoz. Sajnálták az anyákat, rengeteg adományt vittek. Talán azt próbálták ellensúlyozni, hogy a meggyötört tekintetek elől inkább elfordították a fejüket a buszmegállókban, a boltban, a postán – nem fogadták be a menekült asszonyokat, a nincstelen családokat. Nem akartak ők oda anyaotthont! A nagy épület önkormányzati tulajdonban rég kihasználatlanul, üresen állt, így a közeli nagyváros vezetői döntöttek sorsáról. Elmúlt majdnem húsz év, békében megfért és élt egymás mellett a két közösség.
Jólesett az alvás. Mikor Vera felébredt, akkor nézett igazán körül. Látogatóban sem volt soha ennyire lehangoló körülmények között, furcsamód egyáltalán nem érdekelte. A falak piszkosak voltak, valaki színes papírlepkékkel feldíszítette, biztos egy kisgyereknek, akinek otthont akart varázsolni itt a semmiből. Furcsa volt most a kétes tisztaságú környezet sivársága. A kopott linóleum a padlón, a ki tudja mikor, talán a prehisztorikus időkben készített, agyonhasznált bútorok. A számára kijelölt szekrényben még polc sem volt. Észrevette, nincs rács az ablakon. Elönteni készült minden sejtjét a rettegés. Pánikba esett.
Biztos volt abban, hogy János, aki elől elmenekült, reggel óta úton van. Talán csak percek kérdése, egyszerűen berúgja majd az ablakot, megbünteti, ahogy még eddig sosem, a kisfiút pedig elviszi, elragadja.
Este bezuhant az ágyba, a bőröndöt akkurátusan maga mellé tette, abban volt mindenük. Nem érdekelte, ha a cigányasszony, akinek a lányával együtt a szobán közösködtek, esetleg reggelre meglopja, míg alszanak. Nem számít, lopja, nem érdekes, ha eltűnik mindenük, mindegy. Kimerült volt, jártányi ereje sem maradt, aludni akart, elmerülni a békés öntudatlanságban.
Most csak feküdt a szürke reggelben. A dolgok kezdtek érdekesnek tűnni, kifejezetten szürreálissá vált világ. Ott van például bőröndje helyének változatlansága. És hogy ő itt van a gyerekkel, a bőrönd meg ott volt ugyanúgy, ahova tette.
Furcsa volt, hogy csak a rácsok hiánya bántotta, azon nem tudott túllépni. Nyugtatgatta magát, hogy nincs egyedül az épületben. Vannak emberek, csak nem fogják hagyni, hogy János bántsa. Lázasan a körül forogtak a gondolatai, vajon legalább megkérdezik-e, miért akarja megölni. Nem tett semmit. Meg kell, hogy kérdezzék, miért akarja bántani, és talán megpróbálják lebeszélni arról, hogy újból agyba-főbe verje és üvöltözzön.
Mélyeket lélegzett, tudatosan terelte el a gondolatot, s kisvártatva megnyugodott. Ki kellene mennie a szobából megkérdezni, miért nincsenek rácsok.
A kisfiú még aludt, nyugodtan, egyenletesen lélegzett. A boldog, álomtalan alvás a kimerültséggel karöltve még fogva tartotta. Vera hitetlenkedve azon kezdett morfondírozni, hogy megtette, maga mögött hagyott mindent. A barátokat, már akik még mellette maradtak, és azokat is, akiket rég elvesztett. Elhagyta a munkahelyét, szép otthonát, elhagyta minden dolgát. Mindent, minden könyvet, fényképet, emléket. Szó szerint mindent. Tegnap a családsegítőben meghozta a döntést: elmegy. Döntött, nem fog beleállni több verésbe, nem fogja egy percig sem tovább hallgatni a hazugságokat, a szidalmakat és a rettenetes fenyegetéseket. Mondták neki, és tudta ő is, hogy nehéz lesz.
Leszegett fejjel, napszemüvegben ment be a bíróságra. Félt, hogy a beléptetők levetetik vele a szemüveget, tiszteletlenség a tisztelt bíróság intézménye előtt eltakarni az arcunkat. A monokli színe teljes pompájában, egyre változatosabb színekkel uralta az arcát. Szűkös ruhatárából a legjobb darabokat válogatta össze.
Negyedórával a tárgyalás megkezdése előtt ott állt a folyosón, egy ablak előtt, mintha a zárt udvarban lévő, lepusztult, szemközti épületrészben gyönyörködött volna. Kapaszkodott a radiátorba, kissé oldalra tekintve a szeme sarkából nézte a folyosó végét, mikor tűnik fel a kanyarban János. Visszatartotta a könnyeit. Itt most nem fog sírni, most erős lesz és megkéri a bíróságot – ha kell, könyörögni fog –, adjanak két hónap távoltartást, addig biztosan rendbe fog jönni minden.
Kezdődött az épületben a munka, lassan kezdődtek a tárgyalások.
Észrevette, hogy nem messze onnan, ahol állt, volt egy ajtó, amin keresztül a rabosítottakat hozták a bírák elé. Nem akart az útban állni, félt tőlük is, leült a padra, a szemüveget is levette. Szorosan a pad szélére ült, a lehető legközelebb az ajtóhoz, amin kint volt a neve. Nem gondolta volna, hogy valaha így olvassa a nevüket, együtt egy papírlapon, de ott volt, feketén-fehéren: az ő ügyüket tárgyalják perceken belül.
Megjelent két nő, az egyiken bírói talár. Rápillantottak, és ha csak egy tizedmásodpercre is, megszakadt mozdulatsoraik üteme. Az taláros, magas nő megkérdezte:
– Maga Erőss Veronika?
– Igen.
– Akkor jó – hangzott a válasz. Bementek a tárgyalóterembe, és becsukták maguk mögött az ajtót.
Kiürült az agya. Nem tudta, mi lesz, a gondolatfoszlányok erős érzelmekbe kapaszkodva száguldoztak belsőjében megvadult lovak gyanánt. Most várjon, itt hagyták, mi lesz? Mindegy is, mit tehetne? Vár akkor, itt üldögél. Ha megjelenik János – mert lassan ideje vagyon –, akkor ha esetleg megtámadná, hangosan segítséget kér. Ez jó terv, nyugtatta magát.
Pontban nyolc óra harminc perckor kijött a másik nő, az írnok, s megkérte, fáradjon be a terembe. Sok filmet látott, ami bíróságokon játszódott, ezért nagy és méltóságteljes teremre számított, de a szoba kicsi volt, egy lakás félszobájának mérete. Mekkora hülyeség, hogy ezzel foglalkozom, tűnődött, s gépiesen adta oda közben a kért személyi okmányait. János sehol. Leült, ahova mondták, teljes zavarban, de így is észrevette a bírónő dühét. Feldúltan lapozgatta azt a valamit, az irat lapjai majd’ kiszakadtak helyükről.
Elkezdte darálni a felvezetést, majd jegyzőkönyvbe mondta azt is, hogy Maros Jánosnak nem sikerült átadni a tárgyalásra szóló idézést. Hiába keresték bejelentett lakcímén, az édesanyjánál. Nem tartózkodtak otthon, a különböző időpontban megjelenő rendőröknek nem nyitottak ajtót. Miután nem sikerült kézbesíteni az idézést, a jog szerint meg kell szüntetnie az eljárást, nem tehet mást. Vera akkor még fel nem fogta, később értette meg, hogy ezért volt dühös a bírónő. Átszakadt benne a gát, elkeseredett zokogásban tört ki. Nem tudta kontrollálni, elgyötört lelkéből a felszínre kellett jönnie a kínnak. Zavarba ejtő, artikulátlan hangok törtek ki belőle.
Képtelen volt uralni a reakcióját. Nem akart ismeretlen emberek előtt kiborulni, nem szerette volna, ha sírni látják. A világ, amiben él, amiben mindez megtörténhet, a lehető legrosszabb világ, ami csak létezhet. Itt ül egy személytelen tárgyalóteremben, a szeme alatt már színpompásan virító verésnyomokkal, és ez a fiatal, szőke nő az imént közölte vele, az állam nem tartja távol azt, aki évek óta veri, mert az illető úriember nem vett át egy papirost. Nem tudta kontrollálni a testét, a könnyek megállíthatatlan patakok gyanánt folytak az arcán. Amíg a bírónő szenvtelen hangon magnóra mondta, hogy ezen és ezen ügyszámú blablabla megszünteti, ő csak görcsösen zokogott a széken. Úgy érezte, az agya menthetetlenül leblokkolt, teljesen átadta magát az érzéseinek.
Ez így nem mehet, gondolj a kicsire, szedd már össze magad!, fegyelmezte magát. Percek teltek el így is, mire meg tudott szólalni.
– De… agyon fog verni, meg fog ölni, megmondta. Most mit tegyek? Nézze meg… hogy nézek ki, nézze meg, mit tett velem! Meg fog ölni… El kell menekülnöm, nem tehetek mást…
Újult erővel tört ki belőle a keserves zokogás, a termet betöltötte a reménytelen kín hangja. A bírónő nem volt még annyira tapasztalt, levettette hivatali álarcát, melyet már megtanult viselni. Elöntötte a szánalom a megvert nő iránt, s nagyon halk, csendes hangon, mely Vera szívébe fúródott, csak annyit mondott:
– Akkor meneküljön!



#3

A panoráma elképesztő volt. A tenger fenséges azúrkéken uralta a látóhatárt, a kék szín különböző árnyalatai vidám festményként nyújtottak pazar élményt a tágas erkélyen szemlélődő vékony, magas, a maga sajátságos módján gyönyörű nőnek. Kellemes idő volt. Az évszakhoz képest kissé hűvösebb, pont jó az ő európai ízlésének. Lágy szellő cirógatta az arcát, lustán hömpölygött a légáram, lusta volt ő maga is. Természetesen az egyik legjobb lakosztályt vették ki a hotelben: imádta a luxust. Kivételesen másnapos sem volt, élvezte az életet. Anna kinyújtotta hibátlan formájú, napbarnított, izmos, hosszú lábait a nyugágyban és hagyta, hadd igya be szeme a látványt, hadd legyen egy kicsit csend és béke örökké szorongó gondolatai között.
A férje már este elment, ahova az óta az este óta kéthetente mindig elment. Hosszan készülődött, holnap estig senki nem fog hallani felőle. Mikor megismerkedtek George-dzsal, Anna élete mélypontján volt, elege volt mindenből. El akarta dobni az egészet, de nem volt elég bátor, hogy bármit tegyen maga ellen. El volt keseredve a végtelenségig.
A terve az volt, bulizik még. Pusztítja magát minden droggal, eszement lehetőséggel, amit csak elé dob a sors. Szépségét és vonzerejét kizárólag arra fogja használni, hogy igyekszik annyi férfit megalázni, amennyit csak bír.
Attila otthagyta. Egyik napról a másikra nem volt partner többet a játékban, hogy veszekedjenek, hogy megalázkodjon előtte a férfi, majd dugjanak egy jót. A legutolsó veszekedésük után hiába várta, Attila nem jött. Kocsiba ült, és ő ment át hozzá. Nem tudta elfelejteni, hogy nem csend fogadta. Nem a már megszokott menetrend szerint várta az ajtóban a férfi. Zenét bömböltetett, üvöltött a Body Count, a lakótelep zengett belé. Sokáig csengetett, időbe tellett, míg a csengő monotonitása utat vágott magának a feszes ritmusok közt. Mikor kinyitotta az ajtót és Anna belenézett a szemeibe, akkor és ott tudta, mindennek vége. Ott volt a bizonyosság szemeiben, melyek aznap reggel még istennőként tekintettek rá, és előző este azok az ajkak még azt a szót formálták: imádlak. A közömbösség fekete űrje nézett azokból a kedves, olyan nagyon szeretett barna szemekből vissza.
Rengeteg idő telt el azóta, közel egy éve alkottak párt. Anna már nem tartott attól, hogy sírva-zokogva rója az utcákat, vergődő szívvel, tépett lélekkel. Hónapokon át járt buliról bulira, ágyról ágyra. Nem tudta feldolgozni, ami Attilával történt. Furcsa volt, de valahol belül mélyen nem is akarta megtenni, ezzel is tisztában volt. Könyörgött a fiúnak szakításuk után, többször felkereste. Esdekelt, lefeküdt vele, megtett mindent a legjobb tudása szerint, élete legjobb formáját hozta az ágyban – nem változtatott semmin. Pusztító közömbösség volt minden rávetett pillantásában, az ő lelkében pedig sikoltozott a tehetetlenség. Estéken át kóborolt a rákövetkező napokban is az utcákon, a szemeiből csak folytak a könnyek, az arcán egyre kevesebb érzelem látszott.
Nem sokra rá ismerkedett meg a férjével. Vonzották ugyan a súlyos dollármilliók, a lelke azonban diribdarabokra volt törve, érdeklődés nélkül fogadta el a méregdrága ajándékokat. Nem törte magát a következő randevúért, hűvös volt, tárgyilagos. Maró gúnnyal válaszolt, ha személyes kérdést tett fel neki. Távolságtartóvá vált, mindezt mások megsértése nélkül tette. A férje idősebb volt, ő volt az egyetlen férfi, az egyetlen ember egész életében, akinek igazat mondott. Nem a köztük lévő évtizedek miatt tette, maga sem értette, magától értetődő volt.
Meglepődött, mikor George megkérte a kezét, hiszen nem volt közöttük szexuális kapcsolat. A férfi sajátos érdeklődése okán nem is lesz soha. Kalandnak fogta fel – hosszabb és nagyon érdekes tapasztalatokat, élményeket nyújtó kalandnak. Gátlások nélkül élvezte a gondtalanságot, amit a férfi társasága és a vagyon nyújtott. Megjelent vele párszor nyilvánosan, de megjelent sok nővel előtte is. Nem érdekelte különösebben egyiküket sem, mit írnak a bulvárlapok, ez is közös vonásuk volt. Mégis teljesen elképedt, mikor New Yorkban a kezére húzta a százharmincezer font értékű gyémántgyűrűt.
– Legyél a feleségem, Anna! Tudod, valahol mi egy tőről fakadtunk. Jó társai leszünk egymásnak, kiegészítjük egymást… Na, mit mondasz, hozzám jössz?
Jó egy percig nem válaszolt, ült csendben maga elé meredve. Nem megvárakoztatni akarta, a férfi tudta ezt jól. Elképedt az ajánlattól, attól, hogy ha igent mond, minden megváltozik. Elámult a kifürkészhetetlen sorson, az istenek kesernyés, fanyar humorán, hiszen ha küzdött volna ezért, soha nem érte volna el. Üres szívvel, jeges nyugalommal mondott igent. Pontosan ezt várták tőle.
A házasság nevű üzlet megkötetett.
5 Csillagok
Molnár Renáta Cigánysoron - 08.09.2020
Balázs Józsefné

Jó stílusú, fordulatos cselekményű könyv. Első könyvnek kitűnő. De jó lett volna, ha átnézi valaki a kéziratot, mert alkalmanként pontatlan volt a megfogalmazás.

Ez is tetszhet Önnek :

Cigánysoron

Szabó Angela

A felhők ölében

Könyvértékelés:
*Kötelező mezők