A tükör mögül

A tükör mögül

Fehér Ágnes



Formátum: 13,5 X 21,5 cm
Oldalszám: 544
ISBN: 978-3-99131-554-4
Megjelenés időpontja: 2022-11-15
A tükör mögül egy romantikus kalandregény, melyben két fiatal ered egy hidegháborús kémtörténet nyomába a nagyapa öröksége kapcsán. A történet során sokat változnak, érnek. Felmerül a dilemma: az igazi szerelem olyan akár a kandalló, vagy inkább egy tűzhányó?
Egész nap hevesen vert a szíve, ki volt száradva a szája és rettenetesen fájt a feje. Az előadóterem hátsó részén ült és végig a nap folyamán egyetlen tárgyra összpontosította a figyelmét. Figyelte vágyai újdonsült tárgyát. Látta ezt a lányt szinte minden nap, hiszen több közös tárgyuk is volt és egy osztályba jártak a gimiben is, de sosem látta meg benne azt a csodát, amit tegnap annál a táncnál. Ezt valaki más hozta ki belőle és emiatt dühös volt. De magára volt a legdühösebb. Ő előbb találkozott vele, mint bárki ezek közül. Azon a magyar nyelvi versenyen, aminek a gimnáziumi felvételét is köszönhette. Még kérdezett is tőle valamit ez a lány, de már nem emlékezett rá, hogy pontosan mi volt az. Akkor nem talált benne semmi érdekeset. Azóta virult ki, főleg mióta a vezérkan barátnője lett. Meg úgy egy hónapja látványos átalakulás történt, valahogy azóta van egyfajta nőies kisugárzása. Nem merte volna biztosan állítani, de gyanította, hogy ez az ártatlansága elvesztésével lehet kapcsolatos.
Nem osztotta meg a gyanúját senkivel. Nyugtalanságában beletúrt világosszőke hullámos hajába. Egy-két fürt ilyenkor elszabadult és belógott a homlokába. Ez az egy mozdulat árulkodott a belsejében zajló történésekről. Egyébként tökéletes pókerarcot viselt. Egész gyermekkora ráment, míg megtanulta, hogyan kell ezt csinálni. Hogy kell elrejteni minden érzelmet, nehogy bárki is észrevegye, hogy ilyenekkel egyáltalán rendelkezik. Azt is megtanulta, hogyan kell távol tartani magától az embereket, nehogy árthassanak neki. Erre a szófukarságot, az epés humort és a leereszkedő mosolyt használta. Ennek köszönhetően nem is figyelt rá senki. Senki nem próbált meg közel kerülni hozzá. Inkább elkerülték. Csak felületes kapcsolatokat tartott fenn, inkább a focista haverjaival járt el, ha ritkán erre támadt kedve. Remek játékosnak tartották, egy második ligában játszó csapat oszlopos tagja volt. Még nem döntötte el, hogy szeretne-e profi sportoló lenni vagy sem.
A képességeit illetően nem voltak kétségei. A pálya volt az egyetlen hely, ahol abszolút magabiztosnak érezte magát. Másutt csak úgy tett, mintha az lenne. Talán még a szavalás, vagy egyéb nyilvános fellépések alkalmával. Ahol csak a hangját és a külső megjelenését kellett hozzáadnia, ott nem voltak gondjai. Ösztönösen jó előadó és fogalmazó volt, az orgánumát pedig kivételesnek tartották a szakemberek. Nem nézték volna ki belőle az erősen közepes, vagy inkább gyenge osztályzatai alapján, de rendkívül olvasott volt és kiváló nyelvi és kommunikációs eszköztárral rendelkezett. Csak hát a magyar órákon irodalomtörténet is van, rengetek névvel, évszámmal és konkrétummal. Ezeknek a memorizálásában pedig kifejezetten gyenge volt. Így történhetett meg, hogy a Kazinczy-díja ellenére, amit az egész Magyarországra és határon túliakra kiterjedő nyelvi verseny megnyeréséért kapott, majdnem közepes osztályzata lett magyarból is. Az egyetemen meg csak lavírozott. A jó tanulók lenézték, a kevésbé jók pedig pont a versenyeredményei miatt nem tartották maguk közé valónak. Ő viszont magasról tett a véleményükre. Nem akart beilleszkedni. Inkább ült szépen nyugodtan a tüskés elefántcsont tornyában és onnan ítélkezett mások felett. Úgy vélte, ez így biztonságos.
Most viszont változott a helyzet. Bánta nagyon, hogy így elszigetelődött. Nem tudott honnan pletykamorzsákat meríteni, pedig nagyon szeretett volna minél többet megtudni erről a lányról. Teljesen mást jelentett számára, mint két nappal ezelőtt. Akkor egy volt a többiek közül, akik nem tartoztak hozzá. Akikkel egy légtérben kellett tartózkodnia, míg le nem diplomázik. Most viszont az univerzuma középső helyét foglalta el. Minden más elhomályosult mellette. Csak a lány tarkóját bámulta az idő nagy részében és azon ügyeskedett, hogy bár hátul ült, valamit azért mégis lásson belőle. Ha mást nem, akkor egy-egy fél mozdulatot. Mint amikor lopva az órájára nézett, a tanár ugyanis nem tartozott a legsziporkázóbb előadók közé. Azt már nagy ajándéknak tartotta, amikor a szünetben megpillanthatta a profilját, amikor épp a füzetét adta kölcsön valakinek. A füzetet, amiből ebben a pillanatban kiesett egy papírcetli. Nem vette észre. Sem ő, sem senki más. Magához akarta venni és kincsként őrizni, akárcsak egy ereklyét. Nem remélte, hogy bármi fontos is lesz rajta. De volt.

Látszólag teljes nyugalommal keresgetett a saját táskájában, de fél szemmel a cetli sorsát figyelte. Maga elé akarta engedni a csordát. A nyitott ablak miatt kicsit megmozdult, beljebb került az asztallábhoz képest. Ennek a fejleménynek nem örült. Így nehezebb lesz kivitelezni a tervet. Ráadásul a lány is meglepően sokat időzött még a teremben, holott az elsők között szokott kiviharzani, hogy minél előbb a következő helyszínen lehessen és illő módon felkészülhessen a következő előadásra. Ezt valahogy megjegyezte vele kapcsolatban. Persze ezt is fölényeskedve, lenézve ezt a szerinte hiábavaló iparkodást.
Na végre, kiment. Indulhatott a képzeletben elpróbált mozdulatsor. A dolgait felpolcolta egymásra és ezzel a bizonytalan halommal egyensúlyozott el az első padig, ahol természetesen megbillentek és szétcsúsztak. A tolltartója cipzárját szándékosan nyitva hagyta, hadd szóródjanak ki az írószerek. Ezekkel együtt azt a bizonyos papírdarabot is betuszkolta a tolltartóba. Szerencsére senki sem ismerte annyira, hogy furcsának tarthatta volna ezt a viselkedést.
Még életében soha nem volt ekkora mázlija. Sosem lett volna esélye az egyetem first lady-jénél, ha nincsenek az előzmények. De voltak és ez a papírdarab volt a kulcs hozzájuk. Egy vers részlete volt ráfirkantva, kicsit elmosódott, de azért kivehető betűkkel. Viszont nem tudta felidézni magában, honnan is származhat az idézet. Kíváncsivá tette ez a pár sor, hátha jelent is a lány számára valamit és akkor a kedvenc költőjén keresztül többet is megtudhat róla.
De a vártnál sokkal többet tudott meg. Olyasmit, amitől megállt benne az ütő. Percekig mozdulni sem mert. Ott maradt sóbálvánnyá merevedve a számítógépe előtt. Belül reszketett a felindultságtól. Mert amit látott és olvasott, az egyértelműen bizonyította, hogy ez a kivételes lány, akiről bebizonyosodott, hogy kivételes költő is egyben, bizony belé volt zúgva rendesen. Egy egész vers szólt egy ismert irodalmi portálon arról a szívbe markoló pillanatról, mikor egy tizennégy éves kislányban először gyúlnak meg a vágy szikrái, amikor megpillant egy szőke fejhez tartozó kék szempárt. Ugyanaz a szerzője, mint a kezében tartott cetlire rótt soroknak.

Fordulva épp a pillanattal
látott arany mezőt, s a kékség
mélysége hívta szép szavakkal.
Elméje elborult, de még kért
kínzó csodát, mi hívja arra.

Ez nem lehetett véletlen. Már neki is megvoltak az emlékezetében a részletek, és pontos volt az egyezés. A mozdulatsor megfeleltethető az első találkozásuknak. Hirtelen kis távolságból megfordulás eredményeképpen létrejövő első pillantás. Ez az ő pillanatuk volt. Egy széksorral mögötte ült, ő pedig hátra fordult. Azt kérdezte, hogy az ő oklevelét aláírta-e a zsűri elnöke. Ő pedig annyit válaszolt, hogy igen, persze, aztán megfordult és nem fordult hátra többet. Pedig láthatta volna a tekintetét, amikor a versben megörökített érzések elöntötték és átjárták. Talán akkor ő is megérintődik, bár ezt nem tudhatta biztosan. Mennyire másképp alakulhatott volna. Most már késő. Vagy mégsem?
Hordozta magában a nyugtalanságot. Kívülről sima volt a felszín, de odabenn tajtékos hullámok vívták örökös szélmalomharcukat a szárazfölddel. Tudta a víz, hogy itt nem győzhet. Vissza fog pattanni a szikláról, ezer megtört cseppben siratva sorsát, míg újra vissza nem hull a saját medrébe, mit el nem hagyhat. De vajon tényleg olyan hiábavaló lenne ez a harc? Hiszen a víz alakítja a sziklákat, lassan, de biztosan formálódik általa a part arculata. Akárhogy is, de összefonódik a sorsuk. Hatalmas erejű lökésekkel ostromolja a végzetét jelentő sziklafalat a remény minden szikrája nélkül. De visszahúzódva új erőre kél, s megint próbálkozik. Erő, kitartás és szünetek. Ez az egyetlen esélye.
Nem félt a boldogtalanságtól, társa volt az rég. Megtanult bánni vele. Nem félt a kudarctól, számított rá. És végképp nem féltette a társaságbéli reputációját, mert az nem volt neki. Nem tanították meg szeretni, öröksége csak az önzés volt. Saját vágyai előnyt élveztek mindenki más érdekeivel szemben. Nem érdekelte, mit okoz tetteivel annak, akinek az életét készül feldúlni. Meg aztán nem tehetett mást. Képtelen volt másképp cselekedni. Fűtötte a birtoklási kényszer. Valami az övé volt, amit akkor semmire sem becsült. Majd elvesztette, s már látta micsoda értékek vannak itt a tétek között. Olvasta a verseket. Hosszú órákon át ízlelgetett egy-egy sort. Egyébként is szerette a költészetet. Díjazta, ha valami megragadja a lényeget. Egy pár szó csak, vagy egy jól eltalált kép, és máris kinyílik egy másik dimenzió. Ablakot nyit a lélekre. És neki erre volt szüksége. Ezt akarta. Összeolvadást. Kettejük között. A lehetséges összes módon.
Beleborzongott a saját gondolataiba, mert azok olyan fájón űzték őt ehhez a lányhoz, hogy képtelen volt parancsolni nekik. Azt akarta, hogy őmiatta lobbanjanak fel azok a tüzek, amik felolvasztották tánc közben a teste felszínét és mint egy amorf anyag hömpölygött tovább a lénye. Szerette volna a kezével végig követni azokat a mozdulatokat, érezni azokat az íveket. Izzadt a tenyere és kavargott vele a világ. A nap folyamán kétszer is nekiment valakinek. De egyszer sem kért elnézést. Délelőtt a lépcsőben botlott meg, mert akkor is a lány lába nyomát követte és nem nézett a saját lába elé. Másodszor pedig az ajtófélfának ment neki a széles vállaival, így tántorodott neki valakinek. Nem jól számította ki a távolságokat. Hogyan is tudhatott volna ilyen lényegtelen dolgokkal foglalkozni, mikor az egyezéseket és a különbségeket vizsgálta magában a gyerekkori arc és a mostani között.

Eléggé elfáradt. Bár szinte semmit sem csinált. Csak vonszolta a testét a rajta hordott álarcával együtt, azt is eléggé ügyetlenül. Szerencséje volt, mert senki sem abajgatta. Rosszul is jártak volna. Valószínűleg a tanárnak megmondta volna, hogy amiről beszél, az lényegtelen. A kérdezőre pedig egy fagyos pillantást pazarolt volna mielőtt elküldi melegebb égtájakra. Ám ennyi előnye legalább volt a perifériának, a kutya sem foglalkozott vele aznap, így megúszta a konfliktusokat. A belső összefeszülések így is rongyosra szaggatták az idegeit. Mire az utolsó órákhoz értek, már saját romjain hevert. Lecsukta hát odabenn a villanyt és csak egy fegyelmezett testtartásban ülő, elegáns ruhákba öltöztetett kisportolt testű fiú maradt helyette ott, akinek a hideg kék tekintete nem fejezett ki semmit. A kezei mechanikusan írtak, vagy épp az asztalon pihentek. Ezt a technikát, a mindentől való eltávolodást, a saját bugyraiból való kilépést régi fegyverként tartotta számon a megküzdéshez alkalmazott eszköztárában. Kifinomult módszer volt és nagyon eredményes. Ilyenkor csillapodtak a fájdalmak. Sőt, képes volt önmagára iróniával tekinteni. Mennyire elítélte ő a szerelmet, ami pojácát csinál az emberekből. Most értette meg, hogy a bírvágy bizonyos fokán túl már nem számít semmi. Örömmel vállalt volna bármilyen megaláztatást, ha az közelebb viszi a célhoz. De a víz nem akkor munkál, amikor visszahúzódik. A hullámnak ki kell csapnia, különben sosem érintheti a szikláját. Csak egy szigetre volt szüksége, amit kiszakíthat az idők folyamából.
A következő óra a szakmai angol volt. Gyűlölte ezt a tárgyat. Elvette tőle azt a mankót, amire mindig is támaszkodott. Az anyanyelvét. Ez – biztos hátországként – mindig támogatta. Idegen területen úgy érezte magát, mint egy kivert kutya. Semmi kedve sem volt elindulni, hogy részt vegyen ezen az órán. Majdnem úgy döntött, egyszerűen hazamegy. Azért ment ki a terem ajtaján, hogy elhagyja az egyetem épületét és bolyongjon valahol, míg a buszjáratára vár. De másképp alakult.
Amint kilépett, észrevette a csődületet az információs tábla körül. Valamit tudhattak, amit ő nem. Megjelent az adminisztrátor egy tollal a kezében. Utat engedtek neki, míg kijavított valamit és visszacsukta az üvegszekrénykét. Kulcsra is kellett zárni, mert nem lehetett másképp kivédeni a visszaéléseket. Így senki nem önkényeskedhetett. Az egész angolos csapat ott volt, csak a lány nem. Ő mindig elsőként ment le. Azóta történhetett valami. Meg is tudta nyomban, hiszen hangosan pletykálták, hogy az angolos tanárnő összeesett a folyosón az imént. Egyesek tudni vélték, hogy terhes, de még titkolja. Beindultak a találgatások, amiket ő már nem hallgatott végig. Ránézett a táblára és összeállt benne a kép. Ezek most elmennek máshova, mert ott tartják meg a helyettesített órát. A lány lent van a barakkoknál, amiket a neoreneszánsz épület befogadóképességének korlátai miatt kellett építeni az udvar kárára. Ott várja, hogy elkezdődjön az óra, ami azon a helyen sosem fog megtörténni. Történhet viszont valami más.
Érezte, ahogy a lüktetés a halántéki erekből kisugárzik az egész testébe. Megszólaltak a dobok, de nem volt semmilyen szimfónia, csak a mély és ütemes dobhang monotóniája. A felfokozott várakozás hangjai. Hogy megtörje a ritmust, elébe szaladt a sorsának.

Ez is tetszhet Önnek :

Könyvértékelés:
*Kötelező mezők