Egyéb & Vegyes

Khaled útja

Benedek László

Khaled útja

Olvasópróba:

Előszó

Mindig vonzott a szép természeti környezet, az egzotikus tájak, a találkozás más kultúrákkal, különleges vagy egyszerű emberekkel. Fiatal koromban számos kalandos utazáson vettem részt a dél-amerikai őserdőktől egészen Alaszka fagyos vidékéig, az afrikai szavannától a norvég fjordokig. Mostanra azonban elhagytam hatvanadik évemet, s ma már az utazással járó bonyodalmak, a zsúfolt repterek, a különleges körülmények inkább fárasztanak.
Kialakítottam tehát a virtuális utazás szokását. Felfedeztem számos weboldalt, amelyeken a világ legkülönfélébb pontjain felállított webkamerák tudósítanak valós időben arról, hogy az adott helyszínen éppen mi történik. Ezeket az ablakokat egymás mellé teszem a képernyőn és így egyszerre látom, hogy mi zajlik éppen a New York-i Times Square-en, vagy a belgiumi Brugge piacterén. De ugyanúgy látom, ahogy Alaszkában halat fognak a jegesmedvék, és játékos összecsapások zajlanak éppen Kenyában egy nemzeti parkban a szabadon élő állatok között.
A jóléti társadalmak langymelege. Mint afféle íróember, szívesebben üldögélek a fűtött szobában, s az egzotikum iránti vágyamat az interneten keresztül élem ki. Ahhoz azonban Európában nem szoktunk hozzá, hogy távoli országok drámái megjelenjenek és a kiszolgáltatottság, a traumatikus élményvilág egyenesen a mi ablakunkon kopogtasson, a mi kapuinkon dörömböljön. Az elmúlt évek menekülthullámai, a Fekete-Afrikából, valamint a háborús övezetekből, Irakból, Szíriából, Afganisztánból érkező menekültek százezrei, sőt milliói éppen ezt jelentik számunkra. Ami korábban távoli és elképzelhetetlen volt, most itt lüktet a közvetlen közelünkben, menekültáradat kér azonnali segítséget és bebocsáttatást, a jóléti társadalmak együtt érző részvételét problémáik megoldásában. Ez elől senki sem térhet ki, gyors és azonnali választ kell adni. Nem csoda, ha a kérdés nagyon megosztja közvéleményünket.
Néhány nyugdíjaskorú barátommal csütörtök esténként kártyázni szoktunk. Ezeken a kártyapartikon rendszerint az osztrák közélet történéseit és a közbeszéd témáit vitatjuk meg hétről-hétre. A menekültkérdés elkeseredett vitákra ad okot. Kártyapartnereim, egy nyugdíjas biztosítási ügynök és egy nyugdíjas állatorvos, a menekültek befogadásának éles ellenzői. E két férfiú úgy gondolja, hogy a menekültek ellátása és gondjaik felvállalása aránytalanul nagy terhet ró a szociális rendszerre. A menekülteket, amint lehet, rövid úton vissza kell toloncolni szülőhazájukba. Különösen az olyan országok lakóit, akik nincsenek is tényleges életveszélynek kitéve.
Jómagam sokkal megengedőbb vagyok. Úgy érzem, hogy a szenvedést, ha a szemünk előtt zajlik, nem lehet eltagadni. Aki itt van, és bajban van, azon segítenünk kell. Azt is gondolom, hogy a pozitív hozzáállás önmagában kevés. A menekültek problémája alapkérdéseket tesz fel: a szociális jóllét vajon alapvető emberi jog, vagy csupán néhány kiváltságos, szerencsés ország polgárai számára adott?
A kártyázók között különleges helyet foglal el barátom, dr. Johannes Arany, nyugdíjas pszichiáter főorvos. A doktor ma már csak magánpraxist folytat. Rendelésén rendszeresen foglalkozik menekültekkel, gyógyítja lelki tüneteiket, segíti beilleszkedésüket. A doktor azonban szinte soha nem foglal állást a menekültekkel kapcsolatban. Ha kérdezzük, csak annyit mond: mindenkinek megvan a maga keresztje.
A doktor tudja jól, hogy engem nagyon is foglalkoztat a menekültkérdés, ezért kártyapartink végén egy alkalommal félrevont engem, s ezt mondta:
– Te afféle íróember vagy. Volna itt valami, ami talán érdekes lehet számodra.
Egy kockás füzetet nyújtott át nekem, egy naplót, amely saját feljegyzéseit tartalmazta.
– A neveket mindenütt kitöröltem. Végtére is ezek bizalmas adatok, de talán érdekelhet téged maga a téma. Menekültek sorsáról és életéről van szó.
Hazamentem. Kinyitottam a füzetet. Példás rendben, gyöngybetűkkel írott jegyzetek voltak benne, mindenütt dátumozva. A napló nem csak a doktor feljegyzéseit tartalmazta betegeiről, de olykor saját gondolatait, a tárgyhoz tartozó emlékeit is hozzáfűzte.
Rögtön tudtam, hogy sajátos látleletet tartok kezemben, amelyet közkinccsé kell tennem. Az itt leírtakhoz kiindulópontként szolgáltak Arany doktor jegyzetei. Ami született belőle; egy regény, amely az írói fantázia szüleménye. A közeg viszont, ahol a cselekmény kibontakozik, nagyon is valóságos: a mai Ausztria területe. A négy főszereplő közül egy született osztrák, a másik három bevándorlónak mondható, akik a beilleszkedés különféle fokozatain állnak. Milyen esélyei lehetnek az integrációnak ma Ausztriában különböző kultúrák találkozásakor? Erre keresem a választ.

***

Első fejezet
Khaled

Arany doktor naplójában egy-egy témában adatokat, információkat gyűjtött össze. Meg is címezte jegyzeteit. Az első ilyen nagyobb témakörnek ezt a címet adta: Khaled gyerekkora Afganisztánban. Ezeket a ténybeli közléseket alakítottam át regényes formára.
***
Arany doktor autóajtó csapódását hallotta, majd néhány pillanat múlva megjelent Khaled a doktor Hohe Wandon épített házánál. A doktor nagy örömmel üdvözölte:
– Azt hittem, hogy a havazás miatt nem tudnak majd feljönni a szerpentinen.
– Áh, nem olyan vészes – felelte Khaled mosolyogva.
Khaled mindig mosolygott. Valószínűleg ezzel tudta levenni lábáról az embereket. Laza volt, kellemes légkört árasztott, amely megkönnyítette a kommunikációt. Az egész ember maga volt a megtestesült optimizmus. Pedig hát Khaled sorsa és élete korántsem volt felhőtlennek mondható.
Arany doktor sokszor eltűnődött magában, vajon hány éves is lehet Khaled. A fiatalember nem tudott felvilágosítást adni saját életkoráról. Afganisztánban ugyanis, ahol született, nem volt valódi anyakönyvezés, a személyek nyilvántartása is komoly hiányosságokat mutatott. Útlevele, személyi igazolványa sem volt.
Igaz, Khaled igen fiatalon elkerült szülőföldjéről. Hat vagy hét éves lehetett, amikor apja meghalt, anyját börtönbe vetették, s Khaledet a nagybácsi vette magához Kabulban. Itt élt Khaled egészen meneküléséig, pontosabban szólva szökéséig. A férfit, akinél élt, nagybátyjának nevezte, de ezen sem lehet pontosan elmenni. Bátynak nevezett ugyanis több mindenki mást, aki férfi és idősebb volt nála. Annyi sejthető, hogy kabuli szállásadójához valamilyen rokoni szállal kötődött. Ettől a nagybácsitól szökött meg azután Iránba, ahonnan másfél év után barátai ösztönzésére Európába akart kivándorolni. Hosszú, csaknem hathónapos vándorút után jutott Ausztriába, ezelőtt másfél évvel.
Khaled azt állította magáról, hogy 19 éves. De ha az ember jobban belekérdezett, nyilvánvaló volt, hogy ehhez plusz-mínusz két-három évet nyugodtan hozzá lehet adni. Khalednek ugyanis érkezésekor nem sok fogalma volt az idő múlásáról. Azt nagyjából tudta, hogy van tél és nyár, vagyis a nagy hideget és a nagy hőséget el tudta különíteni. De a civilizált ember fogalmai, miszerint hónapok és napok is vannak, Khaled számára nem sokat jelentettek. A nevét le tudta írni, de joggal állíthatjuk, hogy valójában funkcionális analfabéta volt. Iskolába nem nagyon járt, amíg el nem érte Ausztriát. Írni-olvasni, számolni valójában nem tudott.
Arany doktorhoz rendszerint színes futballpólóban érkezett. Khaled ugyanis ügyes, mozgékony fiatalember, aki imádja a futballt. Kedvenc futballklubja a Barcelona, azon belül is igazi Messi-fan, most is egy Messi-pólóban érkezett, egy piros-kék ingben, amelyre elöl az elmaradhatatlan Qatar Airways volt írva, hátul pedig a 10-es szám és alatta Messi neve. Khaled rendszerint ezt a pólót hordta. Arany doktor el is gondolkodott rajta, hogy nagy néha leveszi-e ezt a pólót, de Khaled megnyugtatta, hogy több is van belőle neki.
Khaled gyakran futballozott együtt a többi menekülttel, de a helyi amatőr csapatba is bevették olykor, ha szükségük volt egy kapusra vagy egy balhátvédre. Meccsekre nem járhatott ugyan, de az edzéseken megtűrték, mert ügyes focista volt, és a legkülönfélébb posztokon is jól tudott játszani. Arany doktor bátorította, hogy csak játsszon minél többet. A menekültek legfőbb problémájának ugyanis a tétlenséget tartotta. Annak is örült, ha Khaled minél többet forog osztrákok társaságában, hiszen a nyelv gyakorlásának egyik legjobb módszere volt a napi több órás német nyelvi közegben való elfoglaltság. Igaz, a foci nem az a nagyon erős verbális tevékenység, de szünetekben és az öltözőben Khaled mégis sokat tanult.
Khaled jó képességekkel rendelkezett. Az analfabéta menekültek számára külön osztályokat szerveztek, ahol az alapiskolai készségeket sajátíthatták el. Nemcsak a német nyelv oktatása, de az írás-olvasás, számolás és némi grammatika is szerepelt a tantárgyak között. Khaled számára heti ötször félnapos elfoglaltságot jelentett az iskola, amelyet a délutáni futball egészített ki. A fiú egész nap német nyelvi közegben volt, ami meg is látszott a fellépésén. Másfél év alatt elvégezte az elemi iskolának megfelelő stúdiumokat, és jól-rosszul megtanult németül.
Arany doktornak olykor panaszkodott, hogy a sok koncentrálástól megfájdul a feje. Ám a doktor erre csak legyintett. – Ez legyen a legnagyobb baj – mondta neki. – Többet kellene fociznia, mert akkor elmúlna a fejfájása.
Khaled meg is fogadta a jótanácsot, amikor csak lehetett, focizott. Nagy lehetőségnek tartotta azt is, hogy végre tanulhat, és bepótolhatja mindazt, amit élete első tizennyolc évében elmulasztani volt kénytelen.
Arany doktor sokszor ellágyult magában, ha Khaledre gondolt. Valósággal atyai, vagy mondhatnánk nagypapai érzéseket táplált a fiú iránt, akit nagyon szeretetre méltónak gondolt. Úgy vélte, hogy Khaled nyitott, kedves egyénisége sokat számított a menekültként történt vándorútja során. Olykor azt is gondolta, hogy egyenesen a túléléshez segítette őt. A menekültek ugyanis – érthető módon – sokszor összekapaszkodnak, együttesen próbálnak úrrá lenni nehézségeiken.
Ez a magatartás bizonyára sokat segít a menekülés okozta stressz és traumák elviselésében. Ám Arany doktor azt is látta, hogy ez az egymásba kapaszkodás ugyanakkor a beilleszkedés és integráció gátjává is válhat a menekültek befogadása után. Ha mindig csak a honfitársakkal, sorstárssakkal kommunikálsz, ha mindig csak az anyanyelveden szólalsz meg és a környező külvilággal szemben ellenségesen viselkedsz, akkor bizony nagyon nehéz a beilleszkedés. Arany doktor értette ezt a viselkedést, csak persze meglehetősen kontraproduktívnak tartotta.
Khaledben éppen az ragadta meg a doktort, hogy mennyire nyitott, mennyire kommunikációképes német nyelvi közegben. Khaled nem szégyellt segítséget kérni, nem rejtette véka alá fogyatékosságait. Könnyű neki – mondhatta volna egy honfitársa –, hiszen Khalednek nincsen családja, nincsenek kötődései. Már amennyire előny az, ha valakinek senkije sincsen az égvilágon – gondolta erre a doktor.
Kétségtelen, hogy a menekültek majd’ mindegyike súlyos beilleszkedési zavarokkal küszködött. Khalednél ezek a problémák szinte alig jelentkeztek. Napjait derűsen, viszonylag kiegyensúlyozottan töltötte. Miért is fordult tehát orvoshoz, ha a beilleszkedése ennyire problémamentesnek tűnt?
Nos, a menekültek majd’ mindegyike valamilyen orvosi kezelésben részesült. Nem arról van szó, hogy a menekültek között ne lettek volna egészségtől kicsattanó emberek. Dehogyis­-
nem.
A menekültek között sok volt az egészséges, fiatal férfi. Ők azok, akik a legkönnyebben vállalták a meneküléssel járó fizikai és lelki viszontagságokat, akiket nem béklyóztak feltétlenül családi kötelékek. Sok esetben a fiatal férfiakat a menekülni vágyó család mintegy előreküldte, hogy teremtsenek feltételeket a család többi tagjának emigrálásához.
Ezek a várakozások persze sok esetben teljességgel alaptalannak bizonyultak. A menekülés, az elszakadás a szülőföldtől maga olyan lelki terhet jelentett számukra, amelyet egyáltalán nem volt könnyű megemészteni, feldolgozni. Ehhez adódott a kényszerű tétlenség is, amelyet a menekültek kénytelenek voltak tartósan elviselni. Hiszen a menedékkérő mindaddig nem dolgozhat, ameddig ügyét a hatóságok el nem bírálják, és számára a menekültstátuszt meg nem adják.
Ez az eljárás hosszú hónapokat, olykor éveket vesz igénybe. Ez idő alatt a menedékkérő tétlenségre van kárhoztatva. Minden lehetőség tehát, ami ebből a ráerőltetett semmittevésből a menedékkérőt kiszabadítja, értékes a számára. Ilyennek bizonyult az orvosi ellátás is. Arany doktornak meggyőződése volt, hogy a menedékkérők nem azért fordulnak orvoshoz, mert olyan nagyon betegek lennének, hanem mert az orvosi vizit végre valami eseményszámba megy, amely őket az egyhangú hétköznapokból kirángatja.
Így jutott Khaled is Arany doktorhoz. A panasza nem volt egyéb, mint az ismétlődően jelentkező fejfájása. Arany doktor becsületesen kivizsgáltatta Khaledet, neurológus, migrén-szakértő egyaránt látta, EEG is készült, CT-re is elküldték. De ahogyan az várható is volt, semmilyen testi jellegű probléma nem merült fel Khalednél.
Panaszait funkcionális jellegűnek minősítették. Ezen a ponton akár be is fejeződhetett volna Khaled úgynevezett gyógykezelése, ha éppenséggel nem Arany doktor az orvosa. Ám a doktor az első pillanattól kezdve látta, hogy egy valóságos gyémánt került a keze közé és nem engedte, hogy Khaled eltűnjön. Igaz, ebben a meggyőződésében osztozott Khaled gondozójával, Kerstinnel is, aki személyesen hozta-vitte a fiút minden egyes elfoglaltságára.
Kerstin rögtön az első alkalommal el is mondta, hogy neki a legfontosabb életcélja, hogy Khaledből embert faragjon, segítse beilleszkedni választott hazájába. Ehhez a törekvéséhez kérte Arany doktor segítségét is, aki készségesen állt rá erre a mentoráló szerepre. Eleinte mindenféle gyógyszerekkel és relaxációs módszerekkel kísérletezett a doktor, de idővel rájött, hogy felesleges erőlködnie. Khaled is valaki mást keresett a doktorban. Sokkal inkább egy kedves rokont, egy nagypapát, semmint kezelőorvost.
Így aztán a gyógyszerek elmaradoztak a vizitek alkalmával, és Khaled csakugyan azzal fordult a doktorhoz, amire szüksége volt: hogy segítsen neki sorsának felfejtésében, életének jobbra fordításában. Bizalommal fordult a doktor felé. Khaled tehát heti rendszerességgel eljárt a doktorhoz, hogy viszontagságos élete eddigi fordulatait megossza vele. Khaled nem pontosan tudta, hogy mi is az, amit csinálnak, de valahol erősen érezte, hogy megbízhat a doktor jóindulatában és szívesen vállalta ezeket a beszélgetéseket, még ha azok súlyos, régen behegedt lelki sebeket is téptek fel benne.
Khaled egészen jól megtanult németül. Természetesen számtalan hibával beszélt, grammatikailag sok kívánnivalót hagyott a németje, ám amit akart, azt el tudta mondani. Ha pedig nem jutott eszébe egy szó vagy kifejezés, akkor gesztusokkal, széles taglejtésekkel egészítette ki mondanivalóját. A figyelmes hallgató gyorsan rájött, hogy mit is akar mondani. Ösztönösen remek kommunikátor volt. Nem béklyózta úton-útfélen a gátlás, hogy hibásan beszél. Egyetlen törekvése volt, hogy megértse, amit beszélgetőtársa mond, és hogy megértesse önmagát másokkal.
– Szeretném egy kicsit jobban érteni, hogy honnan is jön, Khaled – mondta Arany doktor.
– Azt tudom, hogy kisgyermekkorában Afganisztánban élt, de hogy hol és meddig, azt már nem tudom. Mesélne nekem a gyermekkoráról?
Khaled hátradőlt a székén, behunyta a szemét. Behunyt szemmel könnyebben ment neki az emlékezés.
– Nem tudok teljes beszámolót adni doktornak – mondta végül. – De jól emlékszem arra a falura, ahol kisgyermek voltam. De sokkal több… – itt Khaled széttárta a karját.
– Nem baj – biztatta a doktor. – Meséljen arról, ami eszébe jut!
– A falut, ahol laktunk, Kharbuznak hívták – mondta Khaled.
– Kharbuz? – kérdezte a doktor. – Ez nem dinnyét jelent véletlenül?
Khaled hevesen bólogatott. Arany doktor elnevette magát.
– Gondoltam – mondta a doktor –, Kharbuz görögül dinnyét jelent.
Khaled megerősítette.
– Igen, a mi falunkat is biztosan a dinnyéről elnevezték, kharbuz az dari nyelven dinnyét mond. Hogy miért dinnye? Hát azt én nem tudom. Dinnyét én csak Kabulban láttam bazárban. Régen minálunk többet esett az eső.
Kharbuz Bamiyan tartományban van, Afganisztán közepén. Sok nagy magas hegy van ottan. Arra emlékeszem, hogy mikor Kabulba mentünk – tudod az az ország közepe –, na, hogy is mondják? Ja, igen, a főváros. Szóval mikor mi a fővárosba mentünk, két nap is kellett, amíg Bamiyantól Kabulig eljutottunk. Doktor, ismered Bamiyant?
Arany doktor megrázta a fejét.
– Nagyon csúnya eseményről híres. Az újságban is benne volt. Én még nagyon kicsike gyerek voltam, amikor Bamiyanban a tálibok a Buddha-szobrot felrobbantották. Ez egy nagyon régi-régi szobor volt, beleépítették a sziklába. Jó magas volt. Az öregek azt is mondták, hogy nagyon régi korban építették. Híres-híres volt ez a Buddha-szobor. És akkor jöttek a tálibok – na, szóval puff, lerombolták. Azóta csak egy nagy lyuk van ott a sziklában.
– Micsoda barbarizmus – ingatta fejét a doktor.
– Az hát – mondta Khaled. – Barbarizmus.
Ezt a szót nem ismerte, de szokása volt, hogy amit hallott, azt azonnal elismételte, még bólogatott is hozzá. Annyit sejtett, hogy ez valami elítélő kifejezés.
– Istennek hála, mi egy eldugott faluban éltünk, tálibot sosem láttunk. Saját mullahunk volt nekünk. – Khaled lehajolt a földre, mutatta, hogyan imádkoztak. – Nekünk mullah tanította Khorant, és tanított minket imádkozni.
Arany doktor magában ízlelgette a szavakat: – Bamiyan, Kharbuz. – Khaled ráerősített.
– Igen, igen. Nagyon-nagyon magas hegyen. Aki ott idegen, alig kap levegőt. A hegyet úgy hívják, hogy Hindu Kush.
Khaled maga elé nézett és elmosolyodott.
– Amikor álmodok, mindig magas-magas hegyeket látok. Kharbuz, és körbe-körbe havas hegyek vannak. Magam előtt látom azt a kacska utat, na, hogy is mondják…
– Szerpentin – mondta Arany doktor.
– Na, igen – vágta rá Khaled –, szerpentin. Szóval kanyar, kanyar után. Szamarunk is volt, emlékszem, ahogy ballag azon a szerpentinen. Körös-körül magas fák.
Arany doktor elképzelte a magas fák mögött megbújó kis települést, Kharbuzt. Saját szülőföldje jutott eszébe, az erdélyi havasok tövében megbújó kis falvakkal.
– Kharbuzban volt sok ház, mi ott laktunk – mondta Khaled. – Egyszer jött egy nagy lavina – Khaled megint kereste a szavakat.
...

Formátum: 13,5 x 21,5 cm
Oldalszám: 242
ISBN: 978-3-99064-403-4
Megjelenés időpontja: 2018-12-17
 4.170 Ft

Tél-tipp