Egyéb & Vegyes

Búcsú Rómától

Juhász Judit

Búcsú Rómától

Olvasópróba:

A borozgatás napnyugtával sem ért véget. A csillagok már az égen világoltak, mikor Ionius, a kissé fejébe szállt bor hatása alatt, felült a kereveten és Deleushoz fordult.
– Fiam, hívd ide anyádat, bejelentenivalóm van, és hívd a rabszolgákat is! – eközben rámosolygott Bantuclusra.
Deleus összehívta a többieket. Mikor mindenki a teremben volt, az apa felállt, és tekintetét körbehordozta a társaságon.
– Azért hívtalak benneteket össze, mert olyan tettet készülök véghezvinni, amely mindenkit érint. Az egyik rabszolgámat, név szerint Neát, el fogom adni.
Érthetetlen és egyben hirtelen bejelentés volt ez. A házból senki nem tudta, mi vezette Ioniust erre a döntésre. Nea és Deleus rémült tekintete találkozott egymással. A fiú felállt a kerevetről, és határozottan apja elé lépett.
– Mondd, apám, miért?
– Mert biztos vagyok benne, hogy ez a lány volt az oka annak, hogy te ki akarsz lépni a légióból.
– Nem, nem ő volt. Erre a döntésre egy másik ember szavai alapján jutottam. És ha tudni akarod, már ki is léptem belőle. Itt a papír.
És a boroskancsókkal telt asztalra tett egy viaszpecsétes papírtekercset. Az apa elkerekedett szemmel nézte a tekercset, majd a fiát. A fiú folytatta:
– Neát nem adhatod el.
– Miért ne tehetném?
– Mert már több mint tizennégy éve szolgál nálunk, és annak idején te nekem adtad. Ő az enyém, felette én rendelkezem.
Ionius arca lila színt öltött, és a férfi kiabálva folytatta:
– Amíg, fiam, az én házamban élsz, addig itt semmi nem a tiéd! Addig én parancsolok neked! Ha én azt mondom, hogy eladom Neát, akkor eladom!
– Kinek akarod eladni?
– Nekem – ült fel a kereveten Bantuclus.
– Ne – nyögte Nea, és a mellette lévő kereveten ülő Laida lábához rogyott, síró hangon könyörögve az asszonynak. – Könyörgök, asszonyom, ne engedd, hogy eladjon, ne ennek az embernek!
– Ne félj – súgta az asszony –, nem engedjük, hogy eladjon.
– Hah! Ki vagy te, asszony, hogy te dönts ebben a házban? – állt fel Bantuclus.
Laida is felállt, méltóságteljesen és tiszteletet parancsolóan.
– És ki vagy te, hogy ebben a házban, hol nem te vagy az úr, kioktasd a ház asszonyát?!
– Laida, elég! – szólt rá Ionius. – Neát én Bantuclusnak ígértem, és nem vonom vissza a szavam.
– Bizony, cicukám – mondta Neának Bantuclus. – Az enyém vagy, ne is ellenkezz!
Nea rémülten rázta a fejét, és miközben a férfi közeledett felé, ő mindinkább igyekezett ültében hátracsúszni, amíg háta bele nem ütközött a falba. Ekkor felugrott, és a szoba másik felében álló Deleushoz szaladt.
– Na most aztán már elég a játékból, Nea! – kiabált Ionius.
– Apám, őt nem fogod eladni.
– Miért nem?
– Mert szeretem.
Meglepettség futott át mindenkin, csak a két szerelmest és Laidát kerülte ki. Ionius és Bantuclus egymásra néztek, majd mindketten hahotában törtek ki. Bantuclus, próbálva úrrá lenni a nevetésen, Deleushoz lépett.
– Értékelem ezt a vallomást, Deleus, de hidd el, ez az érzés nem tart soká. Add nekem Neát, és azon a pénzen, amit érte adok, annyi rabszolgalányt vehetsz magadnak, amennyin kényedre-kedvedre kiélheted ifjúi heved.
– Ha annyi pénzed van, akkor miért ragaszkodsz annyira Neához?
Bantuclus megvonta a vállát.
– Mert szép, fiatal, kissé talán vad is. Tökéletes lesz á­gyasnak.
Deleusnál betelt a pohár. Gyanította, hogy ez a gazember ilyesmire készül, de hogy ilyen egyszerűen akarjon az ő Neájából szajhát faragni, azt nem, nem hagyja. Olyan düh áradt szét az ereiben, amilyet még sosem érzett. Az előtte álló Bantucluson akkorát taszított, hogy az keresztülesett az egyik kereveten, és a vízgyűjtő medencében landolt.
– Fiam, hagyd abba! – kiabált Ionius.
De Deleus, mintha nem is hallotta volna, félrelökte a kerevetet, a medencéhez lépett, kiemelte az alacsony férfit a vízből, és egy újabbat lökött rajta. A férfi meghátrált, neki a bárdos szobornak, és ott, ahogy nekiütközött, meg is állt. Karjai lehanyatlottak, szemei kiguvadtak, szája nyitva maradt. Nem mozdult többé. Az emberek csak álltak és nézték, síri csöndben.
Mikor Deleus ellökte Bantuclust, az nekiütközött a szobor éles pengéjű bárdjának. A fegyver elszelt bőrt, izmot, bordát, tüdőt, és még elérte a szívet is, a férfit pedig megölte.
– Gyilkos – suttogta Ionius.
– Gyilkos! – ezt már üvöltötte. – Megölted Bantuclust, ezért megfizetsz!
Miközben kiabált, karjával hadonászott, és mintha csak egy ló rúgta volna meg, elindult az ajtó felé. Katonákat akart hívni, hogy elfogassa a fiát.
– Én nem akartam! – kiáltott utána Deleus. – Apám, én nem akartam Bantuclust megölni!
A férfi nem látott, nem hallott, csak ment a kapu felé. Ám még az átriumból sem érhetett ki, mert Terimus az egyik díszvázával fejbe vágta. A váza összetört a fején, és a férfi ájultan, mint a kocsikerék által kilapított béka, terült el a földön. A szemek Terimusra meredtek.
– Nem tehettem mást – mondta a férfi. – Deleusnak igaza volt, amikor nem hagyta elvinni Neát, de ez baleset volt.
Deleus mereven nézte az elterült Ioniust.
– Ezt nekem senki nem hiszi el. Apám sem, hisz láttad, ment, hogy feladjon. Mit tegyek?
– Menekülj! – mondta Laida, és a fiához lépve rátette a kezét a vállára.
– Menekülj, hagyd el Rómát, menj olyan vidékre, ahol még nem Róma az úr!
– De anyám…
– Fiam, ha apád gyilkosként szennyezi be a neved, nem fognak neked hinni. Te apádhoz képest senki vagy. Apád ki fog tagadni, és se rangod, se neved nem lesz, akkor pedig még az istenek sem mentenek meg a gályarabságtól. A szenátus egyik tagját ölted meg, és ez nagy vétség. Választhatsz, fiam. Vagy hagyod magad elfogni, és akkor soha többé nem látod azt, akit úgy szeretsz, mert a gályarabságot nem lehet túlélni, és Ionius biztos, hogy el fogja adni Neát. Vagy elmenekültök, és megkeresitek azt a helyet, ahol boldogok lehettek.
Deleus bólintott, majd Nea felé fordult:
– Hosszú és nehéz út vár rám. Velem jössz?
– Többé soha nem hagylak el.
– Igyekeznetek kell – mondta Laida. – Ionius pár órán belül felébredhet.
A ház urát Terimus és Assus bevitte a szobájába, s az ágyára fektették. Deleus fogta a fegyvereit, a köpenyét, a katonaságtól megszerzett pénzét, és az istállóba ment. Ott már vártak rá. Nea köpennyel a vállán, útra készen, Laida, Pella, aki egy étellel megtöltött tarisznyát adott át Neának, az ifjú Assus és az idős Terimus.
– Vigyetek két lovat! – ajánlotta Laida. – Gyorsabban fog­tok haladni.
– Nem, anyám. Apám vagyonából én semmit nem viszek magammal.
– Akkor legalább ezt az erszényt tedd el!
– De…
– Ne félj, ez nem Ioniusé. Ez a pénz az én hozományom maradéka. Kérlek, tedd el! Szükségetek lesz rá.
A fiú elvette a pénzt, és betette a nyereg alá.
– Hiányozni fogtok – mondta a körülötte állóknak.
Laida elmosolyodott, és átölelte a fiát.
– Ó – jutott eszébe az asszonynak –, majdnem elfelejtettem.
Leakasztotta a nyakában függő medált, melyen Iuno istennő képe tündökölt, és Nea nyakába akasztotta.
– Óvjon meg benneteket, úgy, ahogy rám vigyázott hosszú éveken keresztül.
Neát is átölelte.
– Vigyázzatok magatokra, lányom!
Milyen furcsa, de egyben jó is volt ezt hallani. Lányom. Neki még soha nem mondták ezt a szót.
– Igen, anyám – suttogta a lány.
– Most menjetek! – adta ki a végszót Laida.
Deleus felsegítette Neát a nyeregbe, s ő is fölült mögé. Még egy utolsó pillantást vetettek az otthon maradókra, azzal a fiú nagyot rántott a gyeplőn, kilovagoltak a sötét utcára, és eltűntek a fénytelen házak sokasága közt.
– Látni fogom még őket valaha? – kérdezte Laida.
– Bízzunk az istenekben – válaszolt Pella.
Deleus és Nea keresztüllovagolt a Forum Romanumon, rákanyarodtak a Via Appiára, és kilovagoltak a déli kapun. Mikor már messze jártak, még egyszer visszafordultak a város felé.
– Visszatérünk még valaha? – kérdezte Nea.
– Többé már soha.


Iuppiter azóta az olümposzi tanácskozás óta annyi szópárbajt vívott a feleségével, hogy már maga sem számolta.
Két veszekedés közti szünetben a férfi kikukkantott a palotából, megnézni, hol járnak üldözöttjei. Már akkor vihart akart a nyakukba zúdítani, mikor békésen döcögtek Korinthosz és Megara közt a szénásszekéren. Sajnos Iunónak épp akkor támadt kedve a veszekedésre, ami abból állt, hogy a főisten fel-le járkált a palotában és a kertben, mialatt a felesége loholt utána, és szórta a szitkokat az isteni fejre.
A férfi nem igazán figyelt az asszonyra, csak néha szólt egy-egy szót, vagy erősen bólogatott. A vitának, amiben nagyrészt csak a nő vett részt, az lett a vége, hogy Iuno kimerült a sok beszédben, és otthagyta férjét.
– Pedig milyen gyönyörű nő volt, amikor elvettem – sóhajtott nagyot a férfi –, igaz most is ugyanolyan szép, mint akkor volt, hisz ez az öröklét előnye, egy idő után nem változunk. Igaz, akkor még nem tudtam, hogy ilyen házsártos természete van. Ilyen felesége talán csak Szókratésznak volt.
Végül elkergette magától ezeket a gondolatokat, és inkább Deleusékkal kezdett foglalkozni. Milyen jó lett volna azon a kis földnyelven olyan porvihart kavarni, amely feldönti a szénásszekeret, és megvakítja az utazókat. De hát Iuno minden jó megrontója volt. Most sajnos be kellett érnie egy egyszerű tengeri viharral. Most rajta, az istenek fején nem fog ki egy hajó sem. Felborítja azt a bárkát, szilánkokra tördeli a fatestet és cafatokra szaggatja a vitorlát. Hogy az emberek sorsa mi légyen? Azt majd útközben eldönti. És most munkára! Még össze kell terelnie egy óriási viharra elegendő viharfelhőt. Felkapta a Vulcanustól kapott villámokat, és suhant ki a palotából.

Formátum: 13,5 x 21,5 cm
Oldalszám: 220
ISBN: 978-963-9916-55-5
Megjelenés időpontja: 2009-11-24
Átlagértékelés : 5
 3.250 Ft

Tél-tipp