Egyéb & Vegyes

Angyalszárny I.

M. C. Turkish

Angyalszárny I.

Láng a jég alatt

Olvasópróba:

– Coca-Cola! Striptease! Casino! Szabadságszobor délre, Harlem északra! Times Square… Nem látok keresztet! Istenem, ez nekem nem megy!
Olyan volt, mintha megbotlott volna, egész súlyával Kate‑re nehezedett. Elájult volna, ha a lány nem támasztja azonnal egy házfalnak, és nem szól rá hangosan.
– Most nem eshet össze! Azok a fiúk még mindig követnek minket!
Kate nem tudta volna pontosan megállapítani, ő kapaszkodott‑e erősebben a férfiba, vagy éppen az őbelé. Most mindketten a fiúkra néztek, akik néhány lépés távolságban megálltak a túloldali kirakatsornál, és beszélgetni kezdtek egymással.
Uriel álla a lány homlokát érintette. Mélyen magába szívta haja illatát, erősen magához ölelte őt. Gyengéd csókot lehelt a halántékára, aztán halkan a fülébe súgta.
– Tetemre gyülekeznek a hiénák! Már nem vagyunk biztonságban!
Kate oda akart nézni, de Uriel visszafordította eredeti célirányuk felé. Tett előre egy lépést, közben megfogta a lány kezét. Milyen biztonságot árasztott magából, ahogy minden erejét és méltóságát összeszedve most ő vezette tovább Kate‑et. Persze nem sokáig ment ez így. Átjutottak a következő sarkon is, de Uriel hirtelen olyan erővel szorította meg az ujjait, hogy Kate egészen megrémült tőle. Egy kávézó ajtajának beugró részében húzódtak meg. Kate Uriel válla mellett az üvegajtóban visszatükröződő fiúcsapatot figyelte.
– Öten vannak, és nem tesznek le rólunk! Segítséget kell hívnunk, csak idő kérdése, mikor fognak megtámadni minket!
Természetesen a kávézó az ünnep miatt zárva volt. A közelben sehol egy telefonfülke. Úgy egyébként már gyalogosforgalom sem volt. Legalábbis ezen abszolút, de semmi lehetőségük nem maradt. Kate újra elővette a mobilját, mindhiába: se kép, se hang. Segítség után kutatva nézett körül, aztán pillantása visszavándorolt az angyalarcúra.
Uriel pihenésre vágyott, de össze kellett szednie magát. Behunyta szemeit, arcát az ég felé fordította. A hópelyhek nem olvadtak szét a bőrén, a szempilláján is megtapadtak. Kate gyengéden megsimogatta az arcát. Kérte, hogy nyissa ki a szemét, de a férfi bármennyire is szeretett volna, nem tudott engedelmeskedni. Már zuhant is a végtelen sötétségbe, térdei megroggyantak, súlya maga alá temette a tehetetlen lányt.
Kate próbált a hang útján a tudatába törni.
– Kérem, Uriel, ne most ájuljon el! Az isten szerelmére! Már bánom, hogy elhárítottam a segítségét ennek a Luciusnak!
– Lucifer?!
Kate egészen biztos volt abban, hogy jól értette a férfit. Mint valami varázsütésre, úgy tért magához. Nemcsak felocsúdott az eszméletlenségből, de majdnem felemelte a belékaroló lányt is, ahogy hirtelen felegyenesedett a földről. Ezzel persze sikerült magára vonnia a fiúcsapat figyelmét. Legalább ez arra a tudatra is ráébresztette, hogy már nemcsak egyszerűen el akarják érni azt a templomot, hanem tulajdonképpen menekülnek. Menekülnek a láncokat és baseballütőket előhúzó „verőlegények” elől.
– Luciust mondtam, drága Uriel, és ha még egyszer elájul, én isten bizony itt hagyom, és elszaladok! Én csak segíteni akarok, de amióta magával vagyok, kiszakadt a legjobb harisnyám, elmosódott a sminkem, tönkrement az irodai hőmérőm és semmit sem ettem. Meleg teát és reggelit akarok! Forró fürdőre és pihenésre vágyom! Holnapra pedig teendők egész sora vár. Terryt sem tudom elérni! Ez már tényleg egy rémálom!
Uriel megérinttette a lány arcát. Ujjaival kiemelt a hajából egy tincset, és halványan elmosolyodott. Ez a mosoly megnyugtató volt, mindaddig, amíg a fiúk közelebb nem jöttek. Uriel keze egy pillanatra mintha kék fénybe olvadt volna, az egész tényleg csak egy pillanat volt. Megkerülte a lányt, fél kézzel maga mögé tolta, miközben másik kezével elkapta a feléjük dobott láncot. Kate felsikoltott ijedtében. Erősen a karjába kapaszkodva elrángatta onnan a férfit. Uriel félredobta a láncot, és hátat fordított a fiúknak. Kate‑tel együtt kéz a kézben futni kezdtek, a fiúk persze utánuk.
Alig pár méterre volt egy régi, használaton kívüli vasútállomás. A forgalomból kivont kocsikat, vagonokat tárolták ott. Azon keresztül átvágva rövidebb útvonalon érhették volna el a templomot. De Kate nem választotta volna azt az elhagyatott és sötét helyet, hacsak nem szükségszerű. Alig egy karnyújtásnyira ettől a régi, roskatag, vaskapus bejárattól álltak meg pihenni. Remélték, hogy sikerült lerázniuk a fiúkat, de csakhamar meghallották lépteik zaját. Meg ahogy hangosan kurjongatnak egymásnak. Kate a szívére szorította a kezét. Levegő után kapkodott. Uriel szorítókötésén is egyre terjed a vörös folt. Látszott az arcán, hogy nem áll messze egy újabb ájulástól. De becsületére váljék, próbálta tartani magát. Kate igazán sajnálta őt, és ezért igazán őszinte akart lenni vele.
– Azt hiszem, én vonzom a bajt! Szegény doki! És Terry is elveszítette a kedvenc állását! Magát sem tudom biztonságba juttatni, Uriel! Jaj, ne haragudjon!
Kate megint a sírással küszködött. Eddig azt hitte, végre lesz egy békés és nyugodt karácsonya, de talán abból a környékből kiindulva sem lett volna szabad ezt képzelnie, amerre élt és dolgozott, mert errefelé ez éppen nem volt jellemző.
– Túl sok itt a fény! – hallotta fülében Uriel kristálytiszta, mély hangját. – Nem tudok erőt gyűjteni!
A férfi háttal fordult neki, és felkészült egy újabb közeli találkozóra a gyorsan közeledő, öttagú csapattal szemben. Kate‑hez még csak most jutottak el a szavai.
– Mit mondott? – kérdezte bizonytalanul, hátha csak képzelődik már ő is. A tegnapi nap után bármi lehetségesnek tűnt.
– És én még azt mondtam Raffinak, hogy nem kell társ!
Urielt nem nagyon izgatta, hogy hangosan gondolkodik, a kezén megint az a kékes fény világított fel.
Kate most már határozottan biztos volt abban, amit látott. A furcsa az volt, hogy tudat alatt meg is érezte, mit kellene tennie. Segíteni akart Urielnek, berángatta a roskatag vaskapun túli félhomályba, azon belül is az egyik elhagyatott, nyitott, poros utazókocsiba. Amint behúzódtak, becsukta az ajtót, és a lecsupaszított vagy felszaggatott üléssorok között a padlóra lapult. Lehúzta maga mellé a férfit is, aztán már csak várniuk kellett, hogy ennyivel megússzák a dolgot. Uriel hanyatt feküdt. Feje a lány kezei között a poros linóleumon nyugodott. Haja a lány csuklójára és kézfejére omlott, szemeit behunyta, karjait, amennyire tudta, széttárta vállmagasságban.
– Ki az a Raffi? – kérdezte suttogva Kate.
Ahogy a férfi arca fölé hajolt, egyik hosszú hajtincse a férfi arcát érintette. Uriel azonban meg sem mozdult. Kate biztosra vette, hogy már megint az eszméletét veszítette. Felugrott és átlépett a férfi fölött. Átment a kocsi másik végébe. Ott is be akarta zárni az ajtót, de a fiúk éppen akkor rúgták be a vaskaput, és szétszóródtak a helyiségben. Az egyikük azzal a vagonnal szemben állt meg, amelyikben éppen ők rejtőztek. Kate lehelete az üvegre csapódott, a fiú még azelőtt észrevette őt, hogy lebukott volna.
– Jesszusom! – nyögte Kate, és Urielre nézett.
Meglepődve látta azonban, hogy nem az idegen nincs az előbbi helyén. Az ajtó, amit előbb csukott be, nyitva volt, az angyalarcúnak pedig nyoma sem volt sehol. Pedig vér, az maradt utána a padlón. Kate az alsó ajkába harapott.
A feje fölött nagy robajjal betört az üveg, egy tégladarab repült be rajta. Kate felsikoltott.
– Gyere elő, te ribanc! Ide a tárcával és az ékszerekkel! Talán akkor békén hagyunk! A pasid tárcáját is elkérnénk! Láttuk, hogy ő nincs valami jól! Talán felöntött a garatra egy kicsit az elmúlt éjjel? Akkor még kába lehet! Tudjuk, hol vagytok, bújjatok elő!
Egy másik tégladarab repült az előző után. Kate összehúzta magát, a haja teliment szilánkokkal. Hallotta, hogy láncok csörrennek. A fiúk körbevették a vagont, és ütni kezdték az oldalfalakat.
– Örülnék, ha leszállnátok a hölgyről, és inkább nekem szentelnétek egy kis figyelmet!
Uriel hangja az épület legtávolabbi sarkából hangzott fel. Kate nem mert felnézni. Észrevette a kabátja bélésén átütő kékes fényt. A toll, amit tegnap zsebre vágott ott, ahol a férfira rátalált, most ugyanolyan kékes fénnyel világítani kezdett, mint a sötét sarokban az a furcsa fény, ami magára vonta a fiúk figyelmét is.
– Annyi dolog van ezen a világon, ami sokkal hasznosabb és kellemesebb időtöltéssel jár, mint ártatlan emberek kifosztása és bántalmazása!
Uriel előjött az egyik betonoszlop mögül. A haja és fekete kabátja annak ellenére mozgott, hogy a helyiségben nem volt semmilyen légáramlás, még csak a por sem szállt fel.

Kate arra eszmélt fel, hogy kinyújtott karral, hason, a földön fekszik, Casper pedig ott ül mellette, és fejét forgatva, füleit hegyezve figyeli őt. Kate feltápászkodott, leporolta a kabátját, majd tekintetét arra a pontra szögezte, amit a látomás mutatott. A kezében levő toll már nagyon erős fényben izzott, amikor megközelítette azt a helyet. Fél térdre ereszkedett, és jobbjával a hókupacba túrt. Az ujjai azonnal beleakadtak valamibe. Casper ismét ott volt mellette, és vadul kaparni kezdte a kupacot, mint amikor egy mentőkutya lavinaréteg alól próbál kiásni egy bajbajutottat.
Megtalálta! Ott volt egy nehéz fémtárgy. A kard! Ugyan­olyan kékes fény vette körül, mint a tollat. Kate leült a földre, és a keresztvas-záró gombnál fogva magához húzta. Nehéz volt, de szép kézi munka: krómos vagy ezüstös, tükörfényű csillogás és pengébe vésett apró latinos szavak jellemezték. Nem tudott latinul, de a Gabriel és Oriphiel szavak számára is egyértelműek voltak. A kard valóban súlyos volt, leginkább középkori lovagkardhoz hasonlított, talán az is volt. A penge legalább egy méter hosszú, de olyan sima és egyenletes volt, hogy látta magát benne. És látott valami mást is! Egy pillanat volt az egész: az égen a sötét hófelhők résnyire szétnyíltak, és aranysárga napsugarak közt emberalak úszott el a feje fölött, hatalmas, napfénytől ragyogó angyalszárnyakkal. Kate felkapta a fejét, de a jelenség már elenyészett, a felhők összezárultak, sőt, még sötétebb rétegek kúsztak köré. Hideg szél támadt, a kard és a toll fénye is kialudt hirtelen. Casper ugatni kezdett, majd a lépcsőfeljáróhoz szaladt. Majdhogynem megszólalt, olyan szinten jelezte a lánynak, hogy ideje lemenniük a tetőről.
Kate zajt hallott lentről. Felugrott, és kilesett a leomlott kőkorláti rész fölött. Innen először a leszakadt télikert falból kiálló tartószerkezetének maradványait pillantotta meg, aztán a hólepte törmelékkupacot és Mrs. Reynolds hosszú, hófehér Lincolnját. Mindkét oldalon éppen kiszálltak belőle. A hosszúkabátos, sofőrsapkás, elegáns, fehér hajú alakot azonnal felismerte: Lucius volt. De volt ott egy egymást ölelő pár is. Először azt hitte, két nő, mert olyan karcsúak voltak, de aztán rájött, hogy az egyikük férfi. Olyan egyformák voltak, mint az ikrek, derékig érő, hosszú, lángvörös hajuk volt. Ők is olyan fekete kabátot hordtak, mint Uriel.
A sofőr oldalán szállt ki az utolsó bőrruhás, mindenféle szöges-csatos bőrékszert viselt, és piros, fodros inget. Ennek az alaknak fekete haja volt. Mintha megérezte volna, hogy figyelik, hirtelen felnézett a magasba, abba az irányba, ahol Kate kilesett. A lány halkan felsikoltott, és gyorsan visszahúzódott a kitört falrész mögé.
Casper eltűnt a feljáró mellől. Kate körülnézett, de biztos volt benne, hogy a kutya nélküle ment vissza az alsóbb szintre. A kardot csak két kézzel tudta felemelni, de mindenképp magával akarta vinni. A kabátja alá rejtette, még hosszú, kötött sálját is köré tekerte, aztán óvatosan megpróbált lemenni a lépcsőn.
Hangok hallatszottak föl, tehát a négy alak már be is jött a lépcsőházba. Kate a torkában érezte szíve lüktetését. Nagyon nem tetszett neki ez az egész. Nem volt félnivalója, ösztöne mégis menekülést sugallt. De lefelé most nem mehetett! És vissza a tetőre sem, mert ott nem volt mi mögé elrejtőzni! Halk nyüszítést hallott a másik oldalról. Egy kitört falrés mögött a lánynak sikerült átpréselnie magát. Hatalmas gerendák hevertek itt egymáson, régen talán egy lakás bejárata volt. Casper ott várt rá. Kate lekuporodott mellette, az árnyékosabb részen. Ölébe vette a kardot, alaposan betakarta a kabátjával, aztán magához húzta a kutyát, halkan csitította, csendre intette.
Lucius és az idegenek hamar felértek arra a szintre, ahol a lány rejtőzött. Kate most, az árnyékból átlátva, a résen keresztül jobban szemügyre tudta venni őket. Azt is tökéletesen látta, hogy Luciusnál is kard van. Kard?! Inkább afféle handzsár! Nagyon nem illett ebbe a környezetbe, ebbe az időbe: a huszonegyedik századba. A vörös inges, bőrszerkós alak szája feketére volt festve, ahogy a szeme körüli rész is. Ezek után a hosszú hajú pár is hogyan illett volna megfelelőbben a képbe? Valóban ikrek lehettek, mert nagyon hasonlítottak egymásra. Rendkívül szép külsejükhöz nyakkendős, üzleti elegancia párosult, de a nevetésük, ahogy újra és újra összesúgtak, majd ismét felnevettek, hátborzongató volt.
Mind a négyen felmentek a tetőre. Kate minden irányból az ő lépéseiket hallotta, – kerestek – valamit. Casper nyugodt maradt, de szorosan a lány mellkasához fúrta a fejét, végül az ölébe feküdt. Kate akkor vette észre, hogy a kardot és a tollat is megint az a kékes fény öleli körbe: mintha a kutya is attól félt volna, hogy ez leleplezi őket. A lány szorosabban összehúzta magán a ruhát. Nagyokat nyelt, próbált halkan és lassan lélegezni, de alig tudott uralkodni saját testén, minden porcikája remegett a félelemtől.
Fölötte, amerre Lucius és a többiek lépkedtek, a mennyezetről fal- és törmelékdarabok hullottak le, néhol még jégdarabok is. Ez a tél nagyon hideg volt, de a helyiségen most természetfeletti dolog lett úrrá: amerre a tetőn lépkedők csak elhaladtak, a mennyezeten további jégcsapok és jégdarabok növekedtek ki, szinte a semmiből! A látvány kísérteties, hihetetlen és döbbenetes volt. Casper halkan felnyüszített, Kate mindkét kezével magához ölelte, és tovább csitítgatta.
Közvetlen a fejük fölül, egészen tisztán, Lucius hangját lehetett hallani.
– Bal azt mondta, hogy elvesztette, mielőtt lezuhant.
– Én továbbra sem hiszem, hogy volt nála kard!
Ez már egy másik hang volt, valószínűleg a vagány külsős, festett arcú hangja volt, mert finom csörgő hangok kísérték lépteit, körbejárta a tetőt a korlátok mentén, majd megállt egy ponton.
– Onnan lökte le! Ha valóban lett volna nála ilyen, nyilván csak ott lehet, ahová ő is esett…
– De nincs a törmelék alatt! Tegnap éjjel ellenőriztem! Bal kirúgta a kezéből, tehát itt kell lennie, keressétek!
Lucius szinte ordított, a többiek gyorsabban kezdtek mozogni. Aztán hosszú csend támadt.
Kate elképzelte, ahogy dühös arccal egymásra néznek. Most a nő hangja hallatszott.
– Mi a terved vele? Ugyanaz, mint a másikkal?
– Ő más! Ha átáll, megsokszorozhatja az erőnket! Végre győzhetünk!
– Ha valóban ő is a sötétségből meríti az erejét, akkor el tudom képzelni, hogy a Tartarosz ura lehetne! Csak herceg, nem király...
– Már vagy ezer éve az ura, ha nem tűnt volna fel!
– Saját állítása szerint csak őrködik felette! Nincs ott állandóan, máskülönben Leviathant sem tudtuk volna kihozni!
– De az örök sötétségben elpusztulna, ő is a Napból táplálkozik! Én félek tőle, nem akarom őt szolgálni! Öld meg, csak így bizonyíthatod az erőfölényünket!
– Asmodeusnak igaza van, ő vette át a helyed! Meg kell öl­­nünk! Mindet meg kell ölnünk! – Ez már az eddig hallgatásba burkolózott alak hangja lehetett. Annyira lágy és kellemes volt, Kate próbált erősen koncentrálni rá, mert alig értette olyan halkan beszélt. – Szerintem a lány talált rá! Elbújtatta őt!
– Mert szerinted a lány tud mindent?
– Biztosan, hiszen nincs itt a kard!
– Nem röhögtess már! És különben sincs komolyabb összefüggés! Egyszerűen csak megijedt és elszaladt! Bármelyik ember halálra rémült volna ilyen helyzetben!
– De Bal szerint Oriphiel úgy összetörte magát, hogy az is kétséges volt, egyáltalán lábra tud-e állni!
Lucius védelmébe vette azt, aki nyilván nem volt most velük, de a csapat tagja lehetett.
– Itt kellett volna maradnia, és kileshette volna a vé­­gét! –
A halk szavú férfi kacagása erőltetetten nőies volt. – Szerintem az a lány bátrabb volt, mint a te drága kis kedvenced!
– Igaza van! – A nő léptei jobban kopogtak, mint a többieké. – Biztosan a lány segít neki!
– Vagy az a pap! John Patrick! – Ismét a vörös inges, bőrruhás férfi hangja hallatszott. – Ő jól ismeri a helyzetet! Szerintem tudta, hová fog érkezni, megmentette, aztán eljött ide, megkereste a kardot, hogy elvigye neki.
Az ítélet a bajnok kardjával! Bah! Ez olyan, mintha egy tökéletes alakú szűzre tűzpiros tűsarkút és szexi szado-mazo lakkruhát adnál! A kettő kombinációja szívdöglesztő! He-he! És halálos...
– Elvileg ők nem használhatják egymás fegyvereit – így az elhalkuló léptű nő hangja. Kate elképzelte, ahogy szorosan Luciushoz dörgölődzik, átöleli őt, majd végigsimít az arcán. – Drágám, ez felborítja az egyensúlyt! A küzdelem így nem szabályos! Öljük meg őt!
– Már rég nem izgatnak senkit a szabályok! – csattant fel Lucius, és nyilván ellökte magától a nőt. – Háború van, és háborúban mindent bevetünk! Így nem találjuk meg sem őt, sem a kardot, másféle eszközt kell a keresésre használnunk!
– És már tudod is, mit! – dörzsölte össze a kezeit a halk szavú. – A bajnokot, ugye?
– Nemcsak bajnok, hírnök is! Végül is ezért tartjuk! – zárta le a beszélgetést Lucius.
Aztán egyszerre mindannyian felnevettek. Kate‑et ettől kirázta a hideg.

Formátum: 13,5 x 21,5 cm
Oldalszám: 344
ISBN: 978-963-9916-58-6
Megjelenés időpontja: 2009-12-16
 3.990 Ft

Karácsony-tipp