A felhők ölében

A felhők ölében

Szabó Angela



Formátum: 13,5 x 21,5 cm
Oldalszám: 132
ISBN: 978-3-99048-545-3
Megjelenés időpontja: 2017-01-26
Mikor ér véget egy ember földi élete? Amikor meghal és lelke távozik? Amikor eltemetik? Amikor nem marad senki, aki szeretettel gondoljon rá? Vagy már akkor, amikor először kapcsolatba kerül az "odaáttal", és mindaz, ami ott várja, erősebb vonzerő, mint a legerősebb emberi szeretet és e dimenzióban megtapasztalható bármely érzés? Mikor kell elengedni a haldoklót, aki már betekintést nyert a halál misztériumába, és nem fél átlépni a határvonalat a dimeziók között? Szabad-e erővel itt tartani, puszta önös érdekből? Szabó Angela gyönyörű, megható, mégis megrázó regénye egyszerre ad válaszokat az arra vágyóknak, ugyanakkor töprengeni valót mindazoknak, akik még nem tudják, mi vár rájuk, amikor "eljön az idő".
2009. szeptember 12.

Verőfényes napsütés ragyogta be a virágpompába öltöztetett temetőt. Szinte minden síron friss virág virított, mintha mindet éppen erre a napra helyezték volna oda, hogy így köszöntsék az újonnan érkezőt, aki ezen a napon foglalja el végleges otthonát a családi sírban.
A hófehér sír is nyitva állt már, készen arra, hogy a feleség sok év után, végre, újra férje mellé pihenhessen le, és mindaddig így, együtt maradjanak, amíg leszármazottaik között lesz még valaki, akinek a szeretete megtartja emléküket.

A ravatalozóhoz egyre gyűltek a feketébe öltözött emberek. A rózsaszínű virágokból kötött koszorúkat a fedett terasz kőpadlójára helyezték, melyek, mint megannyi virágzó bokor, végül egészen beterítették a hűvös felületet.
Ezen az árnyékos teraszon álltak meg azok, akik nem a szoros családhoz tartoztak. A sötét ruhák és az elmélyült tekintetek miatt homogén embercsoportnak látszott a gyülekezet, pedig korántsem volt az.
Az újonnan érkezők, mintha csak egy főpróba előzte volna meg az elrendeződést, egy-egy tétova körbepillantás után azonnal megtalálták helyüket. Volt kolléga a pedagógusokhoz, szomszéd a szomszédok csoportjához csatlakozott, míg a távoli rokonokat a láthatatlan rokoni szálak vezették övéikhez. Amint egy újabb tag érkezett, a többiek apró, néma fejbólintással köszöntötték és alig észrevehető mozdulással helyet igazítottak számára maguk között. Így lett egyre sűrűbb és sűrűbb az emberkoszorú.
A legheterogénebb csoport az ismerősök, régi barátok, már felnőtt tanítványok köre volt. Mivel közöttük nem voltak szoros összekötő szálak, sőt néhányan nem is ismerték egymást, ők hézagosabban álltak meg egymás mellett. Érezhető volt, hogy csak a máshová nem tartozás miatt alakították ki saját csoportjukat.
Az egybegyűltek a személyes részvéten túl a pisszenéstelen csenddel is az elhunyt iránti kegyeletüket fejezték ki. A tisztelet jele volt az is, hogy senki sem késett el, mindannyian jóval a szertartás megkezdése előtt érkeztek.
Néma csönd uralkodott, de nem unalom. Voltak, akik fegyelmezetten, maguk elé révedve álltak, de belső, felfokozott aktivitásuk erősen kisugárzott, hiszen ez volt az a hely és az az idő, ami felidézte bennük saját szeretteik elvesztésének élményét – most újra átélhették akkori érzelmi viharaikat. Mások hang nélkül, mozgó ajkakkal imát mormoltak magukban. Többen hosszasan pásztáztak tekintetükkel a ravatalt díszítő virágfüzéreken, melyek a rózsaszín minden árnyalatában gazdagon díszlettek. Becsapós volt a látvány, mert első ránézésre úgy tűnt, mintha megannyi tarka színből állították volna össze a girlandokat. Néhány pillanatnyi szemlélődés után azonban a szem szétválogatta az árnyalatokat és meglepődve realizálta, hogy valójában minden virág rózsaszínű. Csodálatos színkavalkád kerekedett ki a különböző árnyalatokból, amit tovább fokozott a virágok sokféle fajtája. Az alkotásnak ezt a csodáját látva döbbenünk rá arra, hogy az ember tehetsége mennyire véges. Egyedül csak a Természet képes arra, hogy kitalálja és megteremtse egyetlen színnek ezt a burjánzó sokféleségét, amit az emberi elme kitalálni nem, legfeljebb csak leutánozni képes. Az ember részéről már az is nagy teljesítmény, ha kihasználja az adott lehetőséget, hogy az árnyalatok és formák széles palettáját összerendezve, szemnek gyönyörködtetőt alkosson belőle.
Laura, a lányunoka – aki örökölte elhunyt nagymamája szépérzékét – képes volt erre, és így fonatta bele útravalóul búcsúját és szeretetét a ravatalt díszítő virágok és árnyalatok buja szépségébe. Tudta, hogy ezzel boldoggá teszi a távozót.
Bent, a ravatalozóban az ülőhelyek – az íratlan szabályok szerint – a rokonokat illették. A legközelebbi családtagok közvetlenül a ravatalozó két oldalán ültek, a többiek pedig – rokonsági foktól függően – a távolabbi, hátsóbb sorokban foglalták el helyeiket.
A koporsó nagyságú ravatalozón már ott állt a porcelán-rózsaszín szegfű girland közepén a szép és nemesen egyszerű, hófehér üvegurna, amit körbelebegett a leheletkönnyű, parányi szemfedél. Ennek az urnának a tartalma jelentette az egyetlen és utolsó materiális kapcsolatot az eltávozott és az itt maradottak között.
Közvetlenül a ravatalozó melletti széksor első helyén ült a középkoron túl lévő férfi, az elhunyt veje, akinek elegáns megjelenése bőven meghazudtolta korát. Komoly arcán nem látszott megtörtség. Csak pár percig maradt a jobbján ülő, magába roskadt felesége mellett, majd elővette zsebéből a kamerát, felállt és fényképezni kezdett. Magában áldotta jó szerencséjét, hogy eszébe jutott fényképezőgépet hozni, ami most megmentette őt attól a kellemetlen szituációtól, hogy a protokoll szerint bánatos arckifejezéssel üljön a ravatalozó mellett. Ez lett volna számára most a legnehezebb feladat, mert valahol a lelke mélyén örült, hogy anyósa eltávozott. Ő volt az, aki nyíltan bevallotta, boldog attól, hogy anyósa megszabadult a harminc éve tartó szenvedéstől. Ki merte mondani, hogy a halál megváltás a szenvedőnek. Hogy a halál az élet természetes része, az utolsó stáció földi tartózkodásunk idején. Talán azért is tudott ilyen tárgyilagosan gondolkodni, mert őt még mindeddig nem érintette meg személyesen az a fajta fájdalom, amit az ember már tudatosan él meg szerettei távozásakor. Ő annyira kicsi gyermek volt szülei elvesztése idején, hogy amikorra a hiány tudatosult benne, az állapot már megszokottá, természetessé állandósult számára.
Gyakorlatias gondolkodásával most is már a jövőben járt és azt latolgatta, hogyan alakul ezután az életük. Felszabadultabb lesz-e a felesége, vagy a depresszióba menekül? Pillanatnyilag ez utóbbi látszott valószínűnek. Bele sem mert gondolni!
A fényképezés miatt a szertartás egész ideje alatt mindvégig üresen árválkodott széke a felesége mellett. A nő talán észre sem vette, hogy magára maradt. De az is lehet, elég biztonságot nyújtott neki, hogy másik oldalán maga mellett tudhatta felnőtt lányát, akire annyira büszke volt, aki minden álmát valóra váltotta. A lánya, aki az ő régi ékességeit hordozza – gondolta, ahányszor csak ránézett. Őt tartotta élete legnagyobb ajándékának.
Az elegáns, fiatal nő nagyon igyekezett tartani magát, de erőfeszítése hiábavaló volt, mert az elmúlt hetek érzelmi viharait elárulta meggyötört arca és vörösre sírt szeme. Most is csak nyelte a fel-feltörni kívánkozó zokogást, hogy ne rémítse meg vele a mellette ülő, s karjába kapaszkodó, riadt kislányát. Négy gyermeke közül ő az egyetlen lány. Szorosan kötődik édesanyjához, aki számára az abszolút biztonságot jelenti. Máskor is, de ezen a szokatlan eseményen még inkább, oltalmat keresve bújt oda édesanyjához. Soha nem vett még részt temetésen, soha nem szembesült még a halállal, most élte meg élete első ilyen élményét. Nagy, tarka szeme időnként könnyben úszott, míg máskor zavartan csodálkozott rá a ravatalon álló urnára. Nem valószínű, hogy tudatában képes volt összekapcsolni az ő Dédi-mamáját ezzel a kis üvegurnával.
A kislány bátyja és édesapja a hátuk mögött, a férfi rokonok sorában foglalták el állóhelyeiket. Mindketten nagyon szerették a Dédit, nagyon megviselte őket a távozás. A már-már apja magasságára nőtt, feltűnően jóvágású, karcsú fiú lehajtott fejjel állt édesapja mellett. Csak néha emelte fel tekintetét és lopva pillantott apja arcára. Szívesen kisírta volna magát, mint az előtte lévő sorban ülő nők, de ösztönösen is tudta, neki apja a mérték. A fiatal apa nem sírt, csak mély, bús belenyugvás tükröződött arcán, ami minta volt kamasz fiának a férfias méltóság megőrzésére ebben a helyzetben. De az akaratlan arcrándulások, a meg-megrezdülő kéz, a behajló hát, mind-mind elárulták a lélek állapotát. Akaratlanul is nehéz gondolatok fogalmazódtak a férfi fejében. Tudta, hogy bármelyik nap bekövetkezhet, hogy ugyanígy kell búcsúzni az ő nagymamájától is.
Csak akkor érezte könnyebbnek magát, ha otthon maradt két kisebb fiára gondolt. Elégedett volt döntésükkel, hogy nem hozták őket magukkal. Mint minden szülő, ő is szerette volna mindaddig megvédeni gyermekeit a fájdalmaktól, a negatív élményektől, amíg csak módjában áll. Mintha ez egyáltalán lehetséges lenne!
Az elhunyt lánya testben és lélekben is összetörten, folyamatosan sírt, miközben az urnára meredt, mintha valami csodát várna attól. Értelmével tudta és győzködte önmagát, hogy ennek be kellett következnie, nem történhetett másképp. De tehetetlen volt érzelmeivel. Mélyen röstellte, hogy nem tud fegyelmezettebben viselkedni, hogy nem tud gátat vetni zokogásának. Csak egyszer állt fel révetegen, majd csipkekesztyűbe bújtatott kezével tétován megsimogatta az urnát és gondolataiban keresgélve, töprengő kifejezéssel az arcán állva maradt. Látszott, hogy akart volna még valamit, de sehogyan sem jut eszébe, hogy mit. Zavartan pislogott, mert elbizonytalanította a hiábavaló kutatás emlékezetében. Nem tudta már, miért is állt föl. Tett még néhány bizonytalan, céltalan mozdulatot, de némi töprengés után feladta, dolga végezetlenül visszaroskadt székére és hang nélkül tovább zokogott, hogy enyhítse a benne feszítő tehetetlenséget.
Az első sort az elhunyt nevelt unokája zárta. A szép, karcsú, fiatal nő lehajtott fejjel ült, előrehulló szőke hajzuhataga eltakarta arcát, csak szipogásából lehetett tudni, hogy sír. A gyermekkora jutott eszébe. Fülébe csengtek nagymamája szavai, aki arról beszélt neki, hogy a nevelésnek vannak hétköznapjai és ünnepnapjai. Az ünnepnapok azoké a szülőké, akik nem veszik ki részüket a hétköznapi nevelésből. Nekik van könnyebb dolguk. A hétköznapok sokkal nehezebbek, de végül éppen ezek azok a napok, amik meghozzák mind a gyermek, mind a szülők jutalmát, vagyis az eredményt. Milyen igaz! – zárta gondolatait elégedetten.
A ravatalozó szemközti oldalán az elhunyt meglett korú fiai ültek feleségeikkel. Férfiasan tartották magukat, egyik sem sírt. Felületes szemlélőnek akár úgy is tűnhetett, mintha nem érintette volna már meg őket édesanyjuk távozása, hanem természetes belenyugvással élték meg a megváltoztathatatlant. Pedig a hosszú összetartozás utáni végleges elválás számukra is gyötrelmes volt.
Látszott, hogy az idősebbik férfi szemében a fájdalom megtörte a fényt, arcába belemélyítette a vonásokat. Mire gondolt? Ki tudja? Talán arra, hogy kortársai közül már sokan nem élnek. Többen ugyanebben a temetőben nyugszanak már. Ő meg még mindig itt van, és még csak most temeti édesanyját. A fiatalabbik pedig csak ült ott némán, kifejezéstelen arccal maga elé révedve, szinte árnyékaként a néhány héttel ezelőtti önmagának. Ez idő alatt hirtelen megöregedett, arcán a pókhálószerű ráncok mély barázdákká lettek, a már kissé őszbe vegyülő haja pedig egészen kifehéredett. A korábban testére simuló, fekete öltönye az elmúlt néhány hét alatt kinőtte gazdáját, és úgy lógott rajta, mintha egy test nélküli vállfán himbálózna.
A mögöttük lévő sorokban ült az elhunyt egyetlen élő húga. Ő nyolcvan fölötti kora ellenére egészen mostanáig szépségéről és fiatalosságáról volt híres, de az ötödik, egyben az utolsó testvér távozása egyik napról a másikra töpörödött kis öregasszonnyá varázsolta. Ki, vagy mi művelte ezt vele? Hogy tudott olyan hihetetlenül megváltozni, hogy rá sem lehet ismerni? Zokogott. Összetört, szép arcán megállíthatatlanul folytak a könnyek. Érezte, mennyire egyedül maradt, és tisztában volt azzal a megváltoztathatatlan ténnyel, hogy belátható időn belül ő a következő, és egyben az utolsó távozó. Nincs már több testvér! Talán kívánkozott is már a többiek után, de egyetlen lánya karolásából tudta, hogy még hozzájuk tartozik, hogy még helye van itt. Körülötte csupa középkoron túli nő és férfi ült. Mindannyian az ő és testvéreinek leszármazottai. Ezek leszármazottai pedig, a még egy generációval fiatalabbak, a leghátsó sorban álltak.
Megérkezett a római katolikus pap. Nem fekete gyászruhát viselt, hanem a Nap sugaraiban szikrázó, aranyos palást borította vállát. Mind az elhunytat, mind az egyház két jeles dátumát ünnepelte ezzel az öltözékkel a mai napon: augusztus 15. Nagyboldogasszony napja, Szűz Mária halálának és mennybevételének ünnepe; szeptember 12. pedig a liturgikus naptárban Szűz Mária neve napja.
Az elhunytat, akinek hófehér urnája ott állt a ravatalon, végső földi tartózkodása idején ugyanez a két dátum illette: halálának dátuma: augusztus 15., temetésének napja: szeptember 12. Véletlen lenne, vagy inkább kegy, amiben Isten őt részesítette?
Mint minden vallásnak, a katolikusnak is megvan a temetési liturgiája, mégis nagyon személyfüggő. A pap, a kántor és a temetkezési személyzet itt, ezen a napon mind úgy tette a kötelességét, mintha a saját halottját szolgálná ki utoljára. Gyönyörű volt az egyházi szertartás! Sokan azt mondják, egy temetés nem lehet szép. Ez a temetés cáfolta az állítást. Annyira, hogy többen a résztvevők közül azt kívánták, bárcsak ők is ilyen búcsúztatásban részesülnének majdan!
A tisztelendő mesterien fonta össze mondandóját. Bár személyesen nem ismerte az elhunytat, nem is volt rá szüksége. Mindent tudott róla. A faluban az idősebb generáció még emlékezett a tanító nénire, hiába nem lakott már közöttük harminc éve. Sok tanítvány még élt, és az emlékek az eltelt évek ellenére is elevenek maradtak. Az iskola falán is ott lógtak a tablók, melyekre a régi időkben évről évre évtizedeken át rákerült az elhunyt fényképe.
A pap a nevelés fontosságának vezérfonala köré csoportosította a szálakat: Mária mennybevétele mutatja nekünk, hogy a halál után, mi, emberek a porhüvelyünket ugyan visszaadjuk a földnek, de lelkünk és tudatunk tovább él, fölszáll a mennybe, Istenhez igyekszik. Kidomborította az elhunyt hitben való neveltetését, amit a szülői ház kezdett el, és az iskola, a kisvárdai Szent Orsolya rendi Tanítóképző fejezett be. Rámutatott azokra az értékekre, amelyek tudatunkat csiszoltabbá, lelkünket nemesebbé tehetik, hogy minél tisztábban állhassunk ismét Isten elé.
A szertartás a vége felé közeledett már, amikor a gyülekezet alig észrevehetően résnyire nyílott, hogy utat engedjen egy magas, harmincas fiatalembernek, aki a hátsó sorokból kiválva, nagyon óvatosan mozogva, a ravatalozó felé közelített.
Dóra nem látta őt jönni, csak azt vette észre, hogy valaki hátulról finoman megérinti a vállát, lehajol hozzá és halkan a fülébe súgja:
– Ne sírj, nyugodj meg! Édesanyád itt van, és elégedetten szemléli a szertartást. Boldog, mert pontosan ilyennek álmodott meg mindent. Hiszen tudod!
Azzal – még mielőtt Dóra felocsúdhatott volna – a fiatalember amilyen észrevehetetlenül jött, ugyanolyan diszkréten, hang nélküli, puha léptekkel távozott.
Mintha villámcsapás érte volna, úgy szúrtak Dórába az elhangzott mondatok. De mire fölfogta a fiatalember szavainak értelmét és hátrafordult, hogy szembenézzen vele és rákérdezzen, már senki sem állt mögötte. Összezavarodott. Valóban volt mögötte valaki? Valóban szólt is hozzá? Vagy csak kimerültsége miatt hallucinált?
Zavartan állt fel székéről, és az egybegyűlteket pásztázva vitte tovább kutató tekintetét. Így sikerült még meglátnia az összezáródó tömegből kimagasodó, sötét hajú, karcsú fiatalember tarkóját.
Ő volt az! Nem lehetett más! – konstatálta magában.

Ez is tetszhet Önnek :

A felhők ölében

Kazinczi Károly

Három szó

Könyvértékelés:
*Kötelező mezők