A szeretet koldusai

A szeretet koldusai

Zsorzs Sande


 10.170 Ft

Formátum: 13,5*21,5 cm
Oldalszám: 760
ISBN: 9783990647479
Megjelenés időpontja: 2020-10-22
Mit is várhat az ember egy könyvtől, amit szerzője az „irodalmi saláta” meglehetősen tág - és valljuk be, igencsak eredeti - kategóriájába sorol? Egy biztos: unalmat semmiképp. A szeretet koldusai című kötet valójában - ha már maradunk a gasztronómiai párhuzamnál - sokkal inkább egy ínyenctál: ki-ki meglelheti benne azt, ami őt gazdagítja. Költészet, krimiirodalom, novellák, sci-fi - mindez, és néhány meglepetés található Zsorzs Sande új könyvében.
Végtelen szerelem

Hétvégi háza volt a tengerparton. A vízhez olyan közel, hogy a terasz lépcsőjétől öt lépést sem lehetett tenni száraz lábbal. Szerette a tengert. Szerette, ha a tenger beszél hozzá. Szerette nézni, ahogy a hófehér hajú hullámtarajok rohannak a partra, ahogy beleharapnak, belenyalnak a part homokjába, majd jóllakva szétterülnek a parti fövenyen, vagy a part homokján.
A parton sétált. Mindig ezt tette, ha valami nagy öröm érte, ha keserűség szorongatta a torkát, vagy csak egyszerűen elfáradt valamitől. Imádta, ahogy a tengerpart homokja szétmorzsálódik, megsüpped a talpa alatt. Volt, hogy a nap úgy felfűtötte a homokot, hogy égette a talpát, ilyenkor beljebb szaladt: oda, ahova kiöntöttek a hullámok és lehűtötték a part menti homokot.
Olykor kis medúzák is kivetődtek a partra – visszadobta őket a tengerbe. Szerette az életet és gyűlölte a halált. Hosszan tudott sétálni a parton magányosan, úgy, hogy nem zavarta senki. A háza egyedül árválkodott a parton, a legközelebbi ház – akár jobbról, akár balról – lehetett vagy hetven-száz méterre. A ház mögött pedig egy fenyőerdő ontotta magából a megázott avar illatát zuhogó esőt követően, avagy a gyanta fanyar illatát, ha a tűző nap legelészte a fenyvest. Vigyáznia is kellett, hogy Jaguárjával ne álljon a fenyők alá, mert kínlódhatta le a karosszériáról a fenyők kiizzadta gyantapöttyöket.
A szüleié volt a nyaraló, bár most már az övé. Gyerekként szinte minden nyarát itt élte a nagyival. Alig várta az iskolaszünetet, hogy ideutazhasson. Akkoriban, amikor a szülei még éltek, zajos volt az élet a tengerparti házban. Apja bankár volt, és gazdag – a gazdag emberek vonzzák a barátokat, a barátnőket, és azokat is, kik barátnak mondják magukat, de valójában a bankár pénzét és hatalmát szeretik. Csinosabbnál csinosabb szőkeségek, barnaságok és feketeségek legyeskedtek körötte, nálánál akár húsz, harminc évvel is fiatalabbak. Görög volt, görög férfi. Emiatt az anyja sokat sírdogált, és neki, a gyereklánynak panaszkodott.
Gyerekként akkor még sok mindent nem értett ebből, csak lelkébe ivódtak anyja könnyei. Az anyja elválni soha nem akart – részben mert szerette a férjét, részben mert családszerető neveltetést kapott –, inkább eltűrte férje kicsapongásait, flörtjeit, amik valójában nem voltak többek futó kalandoknál, néha csupán egyéjszakásoknál. Az apjának sem jutott eszébe soha a válás; görög volt és ragaszkodott a családjához, a szeretőinek ellenére.
Talán éppen gyerekkorában íródott lelkébe a tartózkodás a férfiaktól. Azt nem mondhatni, hogy gyűlölte a férfiakat, inkább távol tartotta magát tőlük. Ezt egyfajta önvédelemnek fogta fel. „Egyik férfiben sem lehet megbízni”, mondogatta magában. Akárhányszor közelébe került egy férfi, mindig keresett, talált valami okot, hogy érzéseit még időben ellene hangolja, és ilyenkor mindig segített édesanyja könnyeinek emléke. A könnyeké, amelyeket az apja, ha nem is akarattal, hanem a léha könnyelműségével fakasztott. Valójában az apja szerette a családját, rajongott a lányáért, figyelmes és kedves volt a feleségéhez, de élte a gazdag emberek életét – talán fel se fogta, hogy félrelépéseivel bánatot okozhat. Nem titkolódzott, nem titkolta szeretőit. De otthonába, a városba soha nem engedte egyetlen szeretőjét sem, csak a tengerparti házba. Egyszerűen nem hagyta ki a kínálkozó alkalmakat. Szülei halálát Krisztin elkeserítő, túlélhetetlen tragédiaként élte meg. Hetekig sírt, álmában anyját kereste a gépkocsi roncsai között. Fél év is beletelt, midőn el tudta fogadni a megváltozhatatlan valóságot: egyedül van, se anyja, se apja. És belecsöppent a nagybetűs életbe, az apjától megöröklött bankba. Döntéseket kellett hoznia. A tapasztalatlansága nem segíthetett, csak a megérzései, és hál’ Istennek, azok soha nem hagyták cserben.
Felerősödött a tenger felől érkező szél. Nem annyira hideg, inkább csak kellemetlen volt. Szaporázta lépteit, hogy mielőbb a házikó védelmébe érjen. Becsukta az ablakokat, a teraszról elnézte, ahogy a szél egyre magasabbra tornyozza a tarajt vető hullámokat. A távolban a tengeren két kétárbocos vitorlás igyekezett a készülő vihar elől a partok menedékébe. Még nem volt vihar. Csend volt, ahogy általában a vihar előtt, de itt a parton a csendhez hozzátartozott a homokpadon megtörő hullámok robaja, meg a szél félelmet keltő morgása, zúgása. A tenger háborgásának hangja most is áthatolt az ablakokon.
A szobák bútorai most sem a gyerekkori emlékeket mesélték, hanem makacsul a Roberttel töltött napok képeit villantották, mint korábban, melyek elől az imént a tengerpartra menekült. És a nagyszoba falán is ott kiabált a Párizsban, a Szajna partján, kettejük boldogságáról készült festmény bekeretezve. Most megint könnybe lábadt a szeme, pedig erős akart lenni, nem akart sírni, és főleg nem akart Robertre gondolni. A pamlagra vetette magát és a díszpárnába fúrta a fejét. Nem sírt, elfojtva, csendesen rázta a zokogás.
Elengedtem őt. Elküldtem őt. Én küldtem el. Én engedtem el. Elengedtem, mert nem akartam, hogy lássa majd a nyomorúságomat, a kínlódásomat, a harcomat, mert nem tudtam volna elviselni, ha ezért kiábrándul belőlem, és ezért hagyna el. Mert már meghaltak a szavak közöttünk. Mert azt akartam, hogy csak a szép napok jussanak eszébe, ha rám gondolna.
Robert az egészből nem értett semmit. Döbbenten hallgatta, hogy kértem, követeltem, menjen el. Dühösen vágta be magát autójába, és csikorogtak a kocsi kerekei, ahogy teljes gázt adva nekilódult a tengerparti útnak. Én meg azt hittem, kiszakad a lelkem a helyéből. Annyira fájt, hogy levegőt alig kaptam. Robert nem értette, nem is érthette, hiszen semmit nem mondtam, hogy miért. És ez annyira megbántotta, hogy nem is kérdezte, miért.
Előző nap még együtt bámulták a csillagokat, kortyolták a konyakot, mintha huszonévesek lettek volna, kéz a kézben, a kis parti ház teraszán, miután Robert – megszakítva a hajókázást – visszahozta a partra. Aztán vége lett a világnak, aztán minden felborult fenekestől. Nem tépelődött sokáig. Úgy érezte, nincs más döntési lehetősége, el kell búcsúznia Roberttől.
Csupán néhány óra telt el, hogy Robert elment, és máris iszonyúan hiányzott. Lehet, hogy azért, mert ez a búcsú nem rövid időre szólt.
Azt mondtam neki, hogy soha többé nem akarom látni. Ne kérdezzen semmit, csak menjen el. Elég volt belőle. Próbáltam megkeményíteni az arcom, eltakarni a lelkem, de a könnyeimet nem tudtam elzárni. És most? Most nem tudom elviselni a hiányát, nem tudok létezni nélküle.
– Robert! – kiáltotta panaszosan. Ökölbe szorult a keze, aztán hirtelen elsötétült minden, megszűnt létezni körötte a világ.

Születésnapja volt, a harmincötödik. A tengerparti házba meghívta barátnőit, akik kettő kivételével vele dolgoztak a bankban. Persze egyik sem egyedül jött; volt, ki a férjével, ki a pasijával, de volt, kit a barátja kísért el, mert felajánlotta, hogy kikocsikáztatja, tekintve, hogy a városból taxival igencsak drága lett volna az út a tengerparti házhoz. A buli tízkor indult. Egy menő városi étteremből rendelte a kaját, szendvicseket, görög salátát juhsajttal, fetával, meg tzatzikit, joghurtos uborkaszószt, kaviárt, de volt meleg étel is, magyaros csirkepaprikás tejfölösen, rakott káposzta, kecskesült burgonyapürével, meg halételek, továbbá egy nagy, púposan megrakott gyümölcsöstál. Az étellel együtt pincéreket is rendelt. A pincérek összetoltak négy asztalt a nagyszoba közepére, abrosszal takarták, körberakták székekkel, terítetek. A másik szobában fehér abrosszal takart asztalokon sorakoztak az ínyencségek. Mindenki saját magát szolgálta ki az ételekkel megrakott asztalokról. Az asztalok mögött egy-egy pincér állt, segédkezett. Az italokat egy külön asztal hordta: voltak üdítők, borok és égetett szeszek, Metaxa, Ouzó, Cipro. Jóízű volt az étel, mindenki nagy étvággyal tömte magába. Csak a szükségest beszélték, ettek, ittak. Kitűnő volt a hangulat. Tizenegy óra után befejeződött a kiszolgálás. A pincérek a fal mellé tolták az asztalokat a megmaradt szendvicsekkel, gyümölcsöstállal, aztán behozták a tortát, harmincöt pici sziporkázó gyertyával. Krisztin egyetlen fújással véget vetett sziporkájuknak. Megtapsolták. Tortaevés következett, a tortából semmi nem maradt.
A nagyszoba közepéről a pincérek kihordták az asztalokat, a székeket a teraszra. Krisztin borravalót adott a pincéreknek, akik elköszöntek, további kellemes éjszakát kívánva. Krisztin bekapcsolta a magnót. Kellemes, langyos muzsika terült szét a bulizók között. Sokan bele is fogtak a táncba a szoba közepén, az asztalok nélkül maradt táncparketten. Krisztin egy pohár konyakkal kiment a teraszra, nekidőlt a korlátnak, becsukta a szemét, élvezte a konyakot, a muzsikát, és a tenger felől érkező szél hozta sós levegőt. Egy férfihang szólította:
– Volna kedve táncolni velem?
Krisztin nem mozdult, és nem reagált a felkérésre. A férfi most közelebb lépett, és megérintette Krisztin vállát.
– Felkérhetem egy táncra?
Krisztin elhúzta a vállát a férfi keze alól.
– Nem vagyok jó táncos.
– Nem baj, ez nem is igazi tánc, inkább csak lötyögés.
Krisztin elindult a szobába. A férfi hátralépett, hogy elengedje maga előtt, majd követte Krisztint, megfogta a lány kezét. Krisztin kihúzta a kezét a férfiéból. Dallamos, érzelgős muzsika lüktetett. A férfi átölelte Krisztin derekát, és erőteljesen magához húzta. Krisztin egyik kezével, amelyik korábban a férfi vállán nyugodott, lépésnyire eltolta magától a férfit.
– Táncra kért fel, nem ölelkezésre.
– Bocs – mondta a férfi, és kiengedte Krisztint szorításából. Krisztin az egész szám alatt egyszer sem nézett fel a férfire – a féri vállát nézte. Valamiért zavarta. Talán az illata. Véget ért a szám, Krisztin kibontakozott a férfi karjaiból. Köszönetképpen bólintott, odament az italos asztalhoz, töltött poharába még egy konyakot és visszament a teraszra, nekidőlt a korlátnak. A férfi egy pohár konyakkal kijött Krisztin után a teraszra. Krisztin nem nézett hátra, de érezte a férfi parfümjének illatát, ami eleinte zavarta, ám most kellemesnek érezte.
– Nem adja fel, igaz?
– Nem szokásom.
– A bulikon eddig még nem találkoztam magával.
– Alexa barátja vagyok, én fuvaroztam a városból, úgy kerültem a társaságba.
– Akkor miért nem Alexát táncoltatja? Újabb áldozatra vadászik?
– Nem vadászom senkire. Alexa gyerekkori barátom, együtt koptattuk az iskolapadokat, olyan szinte, mintha testvérek lennénk. Kellemes itt a levegő. Nem ülne le szemben velem az asztalhoz beszélgetni?
Krisztin megfordult és látta, hogy a férfi a korláthoz közeli asztal mellett ül. Leült a férfival szemben.
– Robert vagyok. Hivatásos nőcsábító és szívtipró.
– Krisztin vagyok, ma lettem harmincöt éves, és egyébként férfitaszító. Díjazom az őszinteségét. Jobban teszi, ha mást próbál levenni a lábáról, velem ez nem fog menni. A harmincöt év alatt elég sokan próbáltak behálózni, szerencsére sikertelenül.
– Maga leszbikus?
Krisztin szívből felnevetett.
– Nem. Nem vagyok leszbikus, csak nincs szükségem egy férfi uralmára. Nem szeretek alkalmazkodni, és nem szeretném, ha levetkőztetnének.
– Miért ilyen, Krisztin, vagy pontosabban, hogyan lett ilyen?
– Miért kellene megosztanom magával a titkaimat?
– Bocs, nem akartam indiszkrét lenni, csak nagyon furcsállom, hogy egy gyönyörű lány magába fordul.
– Már udvarol?
– Nem értem
– Gyönyörű lány! Ezzel nem tud levenni a lábamról. Szoktam tükörbe nézni, tudom, hogy szép vagyok és jó az alakom.
– Ezt a megjegyzést épp nem udvarlásnak szántam.
– Szavakat öntünk az egyik pohárból a másik pohárba, céltalan.
– Értem, akkor legalább jöjjön táncolni, a tánc nem kötelez semmire, és nem kell beszélgetéssel untatnunk egymást.
– Rendben.
Krisztin felállt az asztaltól és megindult a táncparkett felé. A férfi követte. A teremben táncolók kiáltásokkal fogadták:
– Boldog szülinapot! Legalább még ugyanennyit! Koccintsunk az ünnepeltre!
A lányok abbahagyták a táncot, és a másik szobából a férfiak kíséretében pezsgővel telt poharakkal tértek vissza. Hoztak Krisztinnek és Robertnek is.
– Éljen az ünnepelt, koccintsunk az egészségére!
Krisztin köré sereglettek, és a pezsgőspoharak összecsókolóztak.
Krisztin táncolt, beszívta a férfi kellemes illatát. Aztán azért bosszankodott, hogy a magnószalagra csupa lötyögős zenét vett fel. Veszélyt érzett. Agytekervényei piros fényeket lüktettek, mert kezdte elveszteni Robert iránti tartózkodását. Elég! Most kell abbahagyni! A szám véget ért, és a szalag is üresen futott. Valaki kicserélte a szalagot, és újraindította a magnót. Krisztin otthagyta a férfit, már a negyedik konyakot töltötte magának és kivonult a teraszra. Érezte, hogy az ital kissé a fejébe szállt. Egyedül volt a tenger morajlásával. A férfi nem jött utána. Miért? Hál’ Istennek lekopott. Örülök neki, gondolta, ez a férfi is csak ennyi volt, talált másik táncpartnert. Nem értett semmit. Nem hagyta nyugodni, hogy Robert nem jött utána. De miért? Nem értem, szinte egész este velem táncolt. Lassan vége a bulinak, hol lehet? Mit csinál? Nem mindegy neked?, morogtak vele agytekervényei. Örülnöd kellene. Valójában mindössze csak néhány perc telt el, ám Krisztin ezt sokkal hosszabbnak élte. Robert kijött a teraszra, egy pohár konyak volt a kezében, és leült az egyik asztalhoz.
– Elég sokat ivott, hogy fog autót vezetni?
– Megiszom a konyakom és lemegyek a partra, lefekszem a homokba, hogy a lábfejemet elárassza a tenger.
– Gondolja, ez kijózanítja?
– Eddig bevált.
– Hányszor próbálta?
– Most próbálom először.
– Nagyon vicces.
Robert kiitta a poharat, felállt és eltűnt. Krisztin a teraszról látta, hogy a férfi elfekszik a parton úgy, ahogy mondta. Levette a cipőjét és hagyta, hogy a tenger nyaldossa a lábfejét. Mi történt Krisztinnel? Nem gondolta át, lerúgta cipőjét, csak le a lépcsőn a partra, és elfeküdt a férfi mellett. Robert nem nyitotta ki a szemét, megfogta a mellette fekvő lány kezét. Krisztin nem húzta el a magáét. „Megfogta a kezed, miért nem húzod el, miért engeded?”, morogtak vele agytekervényei, de Krisztin most nem figyelt rájuk. Azt hiszem, többet ittam a kelleténél, mondta magának.
A bulizók észrevették, hogy ketten eltűntek. A teraszról látták, hogy a parton áztatják a lábukat. Nagy vihorászás közepette lerúgták cipőiket, mindenki meztélláb a partra futott, bele a tengerbe. Aztán kijöttek a vízből, ledobálták ruháikat és nevetve, hangoskodva, egymást fröcskölve belevetették magukat a tenger hűs hullámaiba. Élvezték a tengert, élvezték, ahogyan a hold sárgás sugárnyalábjai elcsúsznak a testük domborulatain, élvezték a férfiszemek és -kezek érintését, a ruhátlan szabadságot, a szerelmet.
Krisztin sokáig, majdnem délig aludt. Kialudta a másnaposságot. Soha nem szokott ennyit inni, de végül is az ő szülinapja volt. Felkelt, nem emlékezett, hogyan került az ágyba, csak bugyi volt rajta, ruhái egy széken. Kiment a hálóból, óriási csatatér fogadta. A vendégek még hajnalban hazamentek. A parkettán szanaszét eldobált szemét, szétszóródott flitter, üres üvegek, leesett poharak, szétgurult, megüresedett sörösdobozok, és rengeteg földhöz vert tányér cserepei. Valaki otthagyta a széken a bugyiját, valaki a kombinéjét meg a melltartóját. És volt, aki a ruháját… vajon hogy ment haza?
A konyhában kávét töltött magának, bebújt egy kimonóba és kiült a teraszra ahhoz az asztalhoz, ahol az este Robert ült szemben vele. Nem akart Robertre gondolni. Hangosan szürcsölte a kávét, hogy valami elterelje a gondolatait. Belemerült a tenger végtelenségébe. A szél most a fenyőerdő felől érkezett, és a gyanta illatát hordozta. A gondolatok nélküli bámészkodásból gépkocsi duruzsolás, féksziszegés verte fel. Felállt, összehúzta a kimonóját és a korláthoz lépett. Az autóból Robert szállt ki, kezében egy virágcsokorral: piros tulipánok voltak, hatalmas piros kelyhekkel. Felnézett a teraszra és felkiáltott:
– Helló! Látom, már felébredt.
Aztán, meg se várva Krisztin válaszát, bement a házba. Az ajtó tegnap óta nyitva volt. Egy pillanat alatt fent volt a lépcsőn, útközben elemelt egy vázát valami sublótféléről, belerakta a virágcsokrot, kiment a teraszra, letette Krisztin elé a vázát a virággal.
– Helló! – ismételte meg.
– Helló, hát maga mit keres itt?
– Úgy gondoltam, hogy a tegnapi táncot megköszönöm egy ebédmeghívással. Apropó, víz nincs a vázában.
Krisztin felállt, fogta a vázát, kivitte a konyhába és tett bele vizet, majd visszatette a terasz asztalára.
– Köszönöm, nagyon szépek.
– Telefonáltam a bankba, a barátnőm megmondta a mobilszámát. A mobilt a titkárnője vette fel, mondta, hogy a mobilját bent felejtette, meg azt, hogy szabin van. Ezért idejöttem.
– Köszönöm az ebédmeghívást, de nem vagyok éhes, és rendbe kell szednem a tegnapi csatatereket.
Robert lezseren felállt az asztaltól, mondván:
– Oké, csináljuk, segítek.
Indult a konyhába. Talált partvist, kislapátot, szemetesedényt, és nekilátott a nagyszobának. Krisztin elnevette magát:
– Maga aztán megéri a pénzét, levakarhatatlan.
Ő is beállt takarítani. Egy óra alatt minden ragyogott, és az ebédmeghívás elől Krisztin nem tudott elbújni – vagy talán nem is akart. Robert kocsijával hajtottak a városba. Robert egy kínai étterem előtt parkolt le. Bementek. Az apró termetű, selyemruhás kínai tulajdonos kezeit mellén összetéve, hajbókolva kísérte őket asztalukhoz, amit Robert előre lefoglalt. A tulaj tapsolt, két szintén selyembe burkolt lány érkezett: egyikőjük egy tálcán három pohárkával, a másik kis kancsóval. Töltöttek a pohárkákba, a pohárkákat letették az asztalra. Egy poharat a tálcáról a tulajdonos emelt le.
– Nagy öröm számomra, hogy meglátogatták éttermünket. Kérem, fogyasszák el ezt a szakét az egészségükre.
A poharak kiürültek, a lányok el is vitték, helyette piros selyemmel bevont, sárkányokkal hímzett étlapot tettek az asztalra. A tulajdonos kezeit még mindig a mellén összefonva várta a rendelést. Robert észrevette, hogy Krisztin zavarban van, nem tudja, mit kezdjen az étlappal.
– Krisztin, azt tanácsolnám, hogy bízzuk magunkat a tulajra. Én soha nem tudom, mi szerepel az étlapon.
Krisztin megkönnyebbült.
Robert valamit kínai nyelven karattyolt a tulajnak, az bólintott és eltűnt.
– Maga tud kínaiul?
– Azt nem állíthatnám, hogy tudok. Apám tíz évig volt Pekingben nagykövet. Akkor iskoláskorú gyerek voltam. Apám kínai iskolába járatott, nem a követségen működőbe. Kénytelen voltam megtanulni kínaiul, és bizton állíthatom, hogy így lehet a leggyorsabban nyelvet tanulni. Akkor haragudtam apámra, ma áldom érte. A cégem nagy hasznát veszi a kínai-tudásomnak.
Meghozták az ételt a szebbnél szebb kínai lányok. Telerakták az asztalt kínai kék porcelánba tálalt ételekkel, szószokkal, sültekkel, meg az isten tudja mivel.
– Krisztin, ne kérdezze, hogy melyik tányérban mi van, mert nem tudom. Kóstolgassa őket, és egye, amelyik ízlik, ha nem megy pálcikával, lehet kézzel vagy kanállal.
Nekiláttak. Krisztinek mindegyik ízlett. Közben két lány gyümölcsbort hozott, és töltött. Málnabor volt. Édeskés és kicsit fanyar, jól illett az ételekhez. Szinte minden elfogyott az asztalról. Jött a tulajdonos, érdeklődött, meg vannak-e elégedve, ízlett-e a séf főztje. Három lány jött vele egy zsúrkocsival, pillanatok alatt eltüntették az ebéd romjait. Két lány kávét hozott és süteményt. Egy idősebb hölgy egy kis ezüsttálcával érkezett, a tálcán egyetlen süteménnyel. Mondott valamit kínaiul, és Krisztin felé nyújtotta a süteményt a tálcán.
– Vegye el a süteményt, Krisztin. Majd’ minden kínai étteremben szokás a tea vagy a kávé mellé a hölgyeket szerencsesütivel megkínálni. A szerencsesütibe üzeneteket sütnek, és a babona szerint a sütiben talált üzenet egyben a sors üzenete.
– Én félek a sors üzeneteitől.
– Bátorság, Krisztin, ne sértse meg az éttermet.
Krisztin elvette a sütit, kettétörte. Egy kis dobozka esett ki a sütiből. Kinyitotta a dobozt és egy gyönyörű gyűrűt talált benne, a gyűrűbe egy szív alakúra csiszolt vörös rubin csillogott.

Ez is tetszhet Önnek :

A szeretet koldusai

Mikula László

A férfi és a nő

A szerző további könyvei

A szeretet koldusai

Zsorzs Sande

Emlékmorzsák az idő végtelen labirintusából

A szeretet koldusai

Zsorzs Sande

Emlékmorzsák az idő végtelen labirintusából

Könyvértékelés:
*Kötelező mezők