Bogárka történetei

Bogárka történetei

Tóthné Szigeti Ida



Formátum: 13,5 x 21,5 cm
Oldalszám: 84
ISBN: 978-3-99064-474-4
Megjelenés időpontja: 2019-01-24
Bogárka egy német juhászkutya. Kölyökkorában kerül az általa mélyen szeretett és tisztelt Gazdinénijéhez és Gazdibácsijához, ahol különféle kalandokban lesz része virágokkal, iskolával, postással, csokoládéval, és a világ további számtalan apróbb-nagyobb kihívásával...
Előszó
A kutyuskák nem tudnak írni, sem érthetően beszélni, bár gyakran sok embernél okosabbak, jobbak, és emberhez méltóbban tudnak viselkedni. A világban betöltött szerepük, az emberhez való viszonyuk, alkalmazkodóképességük, gazdag érzelemviláguk csodálatos.
Kellemes szórakozást kívánunk Bogárka történeteinek olvasásához!

Szerzők, akik a történetet írták:
Tóthné Szigeti Ida és Tóth Lőrinc

*

Bogárka nevei

Akit szeretnek, annak ilyen sok nevet adnak, mint nekem. Én minden névre reagálok, de a legjobban ezt a nevet szeretem: Bogárka

Neveim:
Angyalka – amikor jó vagyok
Arany csillag
Bigbog Bogárka
Cuncimókus
Cuncika
Bimbi
Bimbili
Bambuci – amikor figyelmetlen vagyok
Benő, a fű kinő – amikor a füvön mászkálok
Benöci
Dokika – ha valaki nem érzi jól magát, a kezét csókolgatom, gyógyítgatom
Huncutka – amikor huncutkodom, szoktam ám
Kótya-vetye – amikor hülyéskedem
Menő-manó
Ocsokoló a csokiért
Ördögfióka – amikor nagyon rossz vagyok
Tökfej
Tökfejtóbi
Vakarcska – mert az alomban hatodiknak születtem, öt lánytestvérem van


Bogárka születése

1987. február 27-én születtem a Rózsadombon, helyesebben a hegyoldalban. A nevem: Bogárka, német juhász vagyok, népiesen farkaskutya. A nemem fiú – vagy ahogyan ők mondják, kan –, súlyom és marmagasságom normális. Gazdiék szerint az elmúlt évek egyik leghidegebb napja volt, vagy mínusz húsz fok, talán még egy-két fokkal hidegebb is. Így tehát már a születésem napján megkezdődött az edzésem, amely a Gazdiék szerint kemény, acélos fickóvá tett.
Már közöltem, hogy nemem fiú, velem egyidőben az alomban még öt lánytestvérem is született. Én jöttem a világra utolsónak, vakarcs vagyok, a legfiatalabb. Ezért neveznek a Gazdiék nagy-nagy szeretettel Vakarcskának, mert lusta módon utolsónak láttam meg azt az ugyancsak hideg napvilágot.
Mivel az alomban a legfiatalabb, legkisebb voltam, a nővéreim ellöktek az anyatejtől, így aki az első Gazdám volt a Gazdikáék megjelenése előtt, és az ő tíz év körüli kisfia, cumisüvegből etetgettek. Nagyon hálás vagyok érte, hogy felneveltek kb. hathetes koromig.
Sok-sok szeretetet adtak a táplálékon kívül, amelyet én, az ösztönös kis Vakarcs, igyekeztem viszonozni. Akkoriban napközben sokat voltam kutyamamámmal, akit nagyon-nagyon szerettem, és ő is szeretett engem.
Így én csak kaptam-kaptam a szeretetet, és én is igyekeztem abból a szeretteimnek visszaadni. A lánytestvéreim eléggé utálatosak voltam velem, ellöktek a mamámtól, a vályútól később, irigyek voltak, mert én fiú vagyok, de nem haragudtam rájuk, szeretettel gondolok az elmúlt időkre.

A Gazdikáék azt mondják, hogy a jó Isten jókedvében teremtett, mert én bohókás, jókedvű vagyok. A Gazdikáékkal is szeretek mókázni, örülök, ha jókedvre derülnek, nevetnek, olyan önfeledtek tudnak lenni, mint akár én. Sokan túlzásnak fogják tartani, hogy én kutyuska létemre az emberekhez hasonlítom magam. Ez azért van, mert a Gazdikáék engem családtagnak tekintenek.
Nekem is megvan a családban a feladatom, amelyet én magamra nézve kötelességnek tartok, és igyekszem azt a legteljesebb mértékben teljesíteni. Nekem itthon mindenre figyelnem kell.
Ha valaki nincs jól, akkor ott kell lennem az ágya közelében, figyelnem kell a szuszogását.


Gazdika és Gazdinéni családtagja lettem

Hathetes vagyok. Most eladnak valakinek – így kerültem a Gazdikához és a Gazdinénihez. Esős vasárnap reggel volt, a Gazdám engem és az öt lánytestvéremet berakott az autó csomagtartójába, és elvitt a Marczibányi térre, a piacra.
Mintha éreztem volna, hogy a Kutyamamámtól – akit annyira szeretek – meg kell válnom, ezért hozzásimultam, megpusziltam. Ő viszonozta a szeretetet és könnyezett. Én akkor még nem értettem, hogy miért sírt a Kutyamamám, aztán hallottam a Gazdámtól, hogy máskor is voltak testvéreim, akiket így adott el, mint engem és a nővéreimet.
Ott, a Marczibányi téren találkoztam az én drága, aranyos Gazdikámékkal. Sugárzott felém a szeretet, ahogyan rám néztek. A csepergő esőtől, hogy óvjon, a Gazdika ügyesen a sportkabátja alá tett – még a szívdobogását is éreztem. Ahogyan már mentünk az új otthonomba, az úton többször megálltak, nézegettek, simogattak, becézgettek.
Úgy éreztem, hogy jó emberekhez kerültem, ezért igyekeztem nagyon jól viselkedni. Szeretni nem lesz nehéz a Gazdikáékat, mert van mit viszonoznom. Fürdés után, nem tudom, hogy miért, nem akartam elhagyni a fürdőszobát. Úgy éreztem, ez az én mentsváram. Nagyon-nagyon hiányzott a Kutyamamám és az utálatos nővéreim. Még azt is elviseltem volna, hogy ellöknek a vályútól, csak lettek volna itt velem.
Mi tagadás, a sok szeretet, amit a Gazdikáéktól kaptam, nem pótolta azt a hiányt, amit a Kutyamamám és a nővéreim elvesztése miatt éreztem. Vajon hova kerültek a nővéreim? De szeretném látni őket! Ahogyan a Kutyamamámtól tanultam – mert engem erre is megtanított, hogy hogyan kell hívni a testvéreimet – hívtam, hívtam őket, de mindhiába, nem jöttek. Továbbra is egyedül kell lennem. Biztosan nem is hallották a hívásomat, pedig hosszú vonyítást produkáltam.
Elhatároztam, hogy nem nyavalygok hát tovább. Ez az élet rendje: a kutyuskákat eladják, mások megveszik őket. Hálás kell, hogy legyek a sorsnak: jó Gazdikra találtam. Már körülnéztem, minden nagyon szép volt. Olyan jó lesz itt élni! Emeleten lakunk, így a magasból kell lenézni a földre. Ma már lent voltunk a kertben, azt mondta a Gazdika, hogy nagyon ügyes vagyok. Igyekszem mindent nagyon jól csinálni, csak úgy ugrálok le és fel a lépcsőkön.
Ezen a vasárnap délutánon a Gazdikáék találgatták, hogy milyen nevet adjanak nekem. Hű, de mókás volt! Sok-sok név elhangzott, jól szórakoztam, végül egy kedves nevet választottam. Úgy reagáltam rá, mintha érteném, amikor így hívtak.
– No, ez jó lesz! – hangzott el a végső döntés.
Tehát a nevem: Bogárka. A Bigbog Bogárka is aranyos, és a Rubintka is. Nem is tudom, miért, de a Bogárka név tetszik a legjobban.


Egész nap egyedül vagyok

Mivel töltöm a napjaimat? Miután nemcsak ügyes, okos is vagyok, így nem unatkozom. Miután megreggeliztem a tejecskét, valamilyen malaccsontot, csirkefejet, -lábat, húsos csirkecsontot, száraz kutyaeledelt stb., még egy-egy kicsit heverészem a jó levegőn a loggián, a fekhelyemen szundítok is néhány percet.
Rám fér a szundítás, mert ezek a rigók a kutyakarórám szerint körülbelül 4 órától fütyörésznek, a madarak csiripelnek, énekelnek. Hiába morgok ki rájuk, visszabeszélnek, valami olyat mondanak, hogy aludjak éjszaka.
Hiába próbálkozom a madarak ijesztgetésével, a repülés nekem nem megy. Próbálkoztam már többször is, de fenékre estem. Hát be kell érnem azzal, hogy a repülés nem kutyamódi.
Felébredve itt látom ezt a sok teniszlabdát, amit mind én szereztem a teniszpálya közeléből. Rajta hát, labdázzunk! Rúgom a labdákat, ha magasra pattan, akkor fejelek, micsoda jó játék! Nem tudom megunni, remek játék a labdajáték, főleg így, több labdával, jól elfáraszt az egész napos ugrálás. Amikor a Gazdikáék hazajönnek, és idejönnek hozzám a loggiára, azonnal produkálom magam. Bekapom az egyik labdát, a kőre ledobom, az felpattan és én megmutatom, hogyan tudok fejelni, meg a labdát terelgetni. Nagyon elcsodálkoznak a labdakezelési technikámon.
– Milyen ügyes, aranyos ez a kis Mókuska! – ugyanis így is becézgetnek. Szeretnek, ez tény, ezért adnak ilyen beceneveket, mint például a Mókuska.
Elfoglalom magam egész nap, mégis hiányoznak a szeretteim. Napközben rám jön a magány, és akkor vonítással hívom őket, de nem jönnek. Végre délután a Gazdikáék megérkeznek. De jó, ha együtt a család, mindenki itthon van!
Nagyon szeretek sétálni a szabadban. A Gazdikáék játszanak velem, egy kicsit futunk is, és elmegyünk a térre. A téren ugrálni szoktam, ugyanis körülbelül egy méter magasan körbe van kerítve kerítéssel. A Gazdikáék azon átdobják a kavicsot, én a kerítésen átugrom, és odaviszem hozzájuk az átdobott kavicsot. Ezt a mókát a hangulatunktól függően többször megismételjük: tízszer, hússzor is. Közölnöm kell, hogy még sohasem akadtam fenn a kerítésen! A Gazdikáék azt mondják, hogy „ügyes, okos a kutyuska, és kiváló a reflexe”.
A téren van homokozó is, de én nem szoktam belemenni, és soha nem pisiltem bele. Hogyisne, azt nem szabad, mert ott gyerekek is játszani szoktak. Láttam már őket. Ők nem tudnak átugrálni a kerítésen, engem néznek és csodálnak, én meg direkt produkálom magam: látjátok, én ezt is tudom, na, csináljátok utánam ti is!
Hétvégén elmegyünk kirándulni az erdőbe, a szép, tiszta úton sétálunk. Én nagyokat futok, meg a mély árokba és a szakadékba is lemegyek, utána feljövök. Általában futva teszem meg magánprodukciómat. Gazdikáék azt szeretik, ha mellettük sétálok szépen, illedelmesen, jó kutyuskához méltón. Én azonban egy kis ravasz vagyok: azt szeretem, ha kirúghatok a nemlétező hámból. Azt hallottam, hogy iskolába kell járnom, hogy még intelligensebb legyek.


Hamarosan felnőtt leszek

Megkaptam a Doki bácsitól a körzetiben az első védőoltást. Produkáltam magam, megmutattam, hogy milyen jó a reflexem, és kivettem a kezéből az injekciós tűt. Mondta is a Doki bácsi: – Kis barátom, de jó a reflexed!
Aranyos a Doki bácsi, nem haragudott a jó reflexem miatt, sőt még inkább a jó barátjának is nevezett. Volt ott egy másik Doki is, de őt nem engedtem, hogy a fenekembe szúrjon. Morogtam, vicsorítottam, hogy még a közelembe se merjen jönni. Sikerült elijesztenem! A barátom, a jó Doki bácsit, na, őt ideengedtem magamhoz, már túl is vagyunk az injekción.
Jöttek ám a nagy, bamba, melák kutyák, mind összevissza pisilték magukat, de én ugyan nem! Délcegen távoztam úgy, ahogyan jöttem, bátran és vidáman.
Csak nőnék már gyorsabban, a Gazdikáék folyton azt mondják, hogy olyan vagyok, mint egy dundi malacka.
Történt velem egy dolog, amit jól megjegyeztem magamnak. Akkorát gurultam az utcán, a járdán, mint a mesebeli kismalac. A Gazdika ehhez a mesebeli kismalachoz hasonlított – úgy látszik, hogy most úgy nézek ki, olyan vagyok.
Az történt, hogy miközben a Gazdikával sétáltunk az utcán – én a hosszú póráz nélkül –, jött egy körülbelül kétéves, ronda vizsla, a Guszti. Úgy meglökött, mint annak idején a nővéreim tették, amikor ellöktek a vályútól. Valójában, mint vizslapéldány, igazán szép, csak a természete utálatos, verekedős, emiatt randa számomra.
Alig tudtam megállni. Csak gurultam a járdán, mint egy hosszú lejtőn, csak lefelé, de a Gazdika segített és megállított. Nos, akkor elhatároztam, hogy ha megnövök, én úgy visszaadom ennek a Vizsla Gusztinak! Talán irigyli a jó helyemet, meg hogy engem szeretnek? Azóta minden vizslát utálok. Ha megérzem a szagát, felborzolódik a bundám, elönt a harag. Engem fellökni, na, várjatok!
Kellemetlenül végződött a hétvégém. Sétáltunk a Gazdinénivel. Nagyon szégyelltem magam, mert olyan, de olyan hasmenés kínzott, hogy csak no. Gazdinéni, amikor hazaértünk, belém öntött egy kupica pálinkát. Elaludtam az előszobában a szőnyegen. Mire felébredtem, már délután volt.
Nem szoktam én pálinkát inni, ezért aludtam több órán keresztül. Délután ismét vele sétáltam. A Gazdinéni meggyógyított, használt a pálinka, és jól éreztem magam így, másnaposan. Úgy láttam, hogy elérkezett az én időm, rendet kell teremteni
itthon.
Ugyanis amikor a Gazdikáék hazajönnek, átöltöznek. Zokni, harisnyanadrág stb. Hát csak úgy nem maradhat a fürdőszobában, majd én megszabdalom az előszobában! Hát ezt nap, mint nap megteszem, ha elérem.
Nem értem, hogy a Gazdinéni miért nem örül annak, amit csinálok. Megígértem magamnak és megtettem. A Gazdinéni pongyolájának zsebéből ügyesen kikaptam a papír zsebkendőt, és darabokra téptem. Meg az újság… Az azért van, hogy fogják a kezükben, ne pedig az asztalra letegyék. Azt olvasni kell.
Én nem tűröm a rendetlenséget. Kiviszem az előszobába, ráülök, és megszabdalom az újságot, zoknit, harisnyanadrágot stb. Gazdikámék, meg kell tanulnotok, hogy ahol én lakom, ott rendnek kell lenni!
Emberi értelemben ők nagyon pedánsak és rendszeretők. Én azonban nem szeretem, ha semmit nem mozdítanak el a helyéről. Maradjon minden a helyén…
Milyen szép a fürdőszoba, ha azokat a mindenféle fehérneműket kihozom és széttépem! A Gazdika meg kihozza, kidobja az összetépett újsággal együtt a szemétbe. Úgy hallottam a Gazdikáéktól, hogy az én rendíthetetlen pedantériám úgy egyéves koromig tart. Azt mondják, hogy „majd csak túlleszünk rajta, és akkor elhagyja ezt a kölyökkutya-hülyeséget”.
Nahát, én azt hittem, hogy részemről ez a pedantéria nagyon okos dolog! Végül kiderül, hogy kölyökkori hülyeség, amely egyéves koromig tart…
Meglátjuk, hogy a végén kinek lesz igaza: a Gazdikáéknak vagy nekem – addig is, én csinálom a rendet tovább.

Ez is tetszhet Önnek :

Bogárka történetei

novum #8

Könyvértékelés:
*Kötelező mezők