Egy férfi az esőben

Ébredezett. Mint tejfehér ködből lassan előbukkanó tengeri hajó, úgy érzékelte ő is a tudatát. Nem tudta hol van, szemhéja ólomsúllyal nehezedett a szemére. A keze nem engedelmeskedett az akaratának. Megrémült; azt hitte megbénult, a lábát sem tudta mozgatni. Kereste az emlékeit, de olyan zavaros volt minden… annyit tudott, hogy valami történt, valami rossz, nagyon rossz.
Kétségbeesetten erőlködött, hogy rendszerezze a fejében fel-felvillanó képeket. Zsibbadást érzett a lábában, ami lassan átalakult fájdalommá, aztán a keze is zsibbadni kezdett – talán nem bénult meg. Mintha ezer tűvel szurkálták volna, és lassan, nagyon lassan múlt el. Újra érzékelte az ujjait, bár még mindig nem tudott mozogni. Érezte, hogy valaki fogja a kezét, ki akarta nyitni a szemét, látni akarta, ki ő.
Összeszedte minden erejét, és résnyire felhúzta a szemhéját. Egy csodás fiatal nő nézett szembe vele, könnyben úszó szemekkel és félénk mosollyal. Körbenézett. Egy fehér falú kórterem tárult a szeme elé sivár berendezéssel; az ágyán kívül mindössze egy szék és egy éjjeliszekrény volt a szobában. Az éjjeliszekrényen egy csokor vörös rózsa volt, vérszínű szirmaiból néhány lepottyant, kellemes illatát még érezni lehetett a szobában.
Pillantása visszatért a nőre és alaposan szemügyre vette. Vállig érő selymes szőke haja mintegy keretbe foglalta enyhén ovális arcát, szép vonalú szája, picit fitos orra és melegbarna szeme volt. Egy földre szállt angyal – gondolta. Ahogy lejjebb siklott a tekintete, a nyakában egy gyönyörű, szív alakú antik medált látott vékony aranyláncon. Ismerősnek tűnt.
Tágra nyílt szemmel bámulta. A gyönyörű, hófehér nyakból lelógó szív mágnesként vonzotta magához. Az agyában gomolygó ködben különböző képek, képsorok jelentek meg, lassan minden a helyére került. Emlékezett az egész addigi életére és arra gondolt, nem kellett volna felébrednie.
Vissza akart menni a jótékony homályba, ahonnan pár perccel ezelőtt eszméletre tért



Három hónappal korábban

1.

Robert hallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó, és a kezében tartott, szépen becsomagolt dobozkát a szekrénybe rejtette. Végre. Jane itthon van, és együtt töltenek egy kellemes estét. Több mint két hónapja először fordult elő, hogy a felesége időben hazaérkezett.
A sütőben már készült a vacsora – paradicsomos rakott tészta, sok sajttal a tetején –, a kedvenc étele. Örömmel sietett elé, lesegítette a kabátját és megcsókolta.
– Szervusz, drágám, a vacsora mindjárt kész – súgta a fülébe. Bekísérte a nappaliba. – Kérsz valamit inni?
– Nem kérek, és vacsorázni sem fogok, csak azért jöttem haza, hogy átöltözzek. Vissza kell mennem.
– Hosszú ideje ez az első alkalom, amikor korábban jössz haza, és te vissza akarsz menni? Mi olyan rettentő fontos? – Robert nagyon ideges lett.
– Mert én készítettem elő az új terveket és Edward ragaszkodik hozzá, hogy ott legyek. Ez egyfajta elismerése a munkámnak! – Jane lesütötte a szemét.
– Edward? Ki a fene az az Edward? – rökönyödött meg.
– Edward Campbell, a főnököm – felelte az asszony.
– Mióta „Edward” ő neked? – háborodott fel Robert.
– Csak pár hete. Azt mondta, ha tegeződünk, sokkal közvetlenebb, de már tényleg mennem kell készülődni! – szabadkozott a nő, és még mindig nem nézett a szemébe.
Robert állt, és letörten bámult utána. Az a fajta férfi volt, aki mindig egy kicsit idősebbnek nézett ki. Arányos testalkatával, barna hajával és kék szemével nem számított túlzottan jóképűnek, ám volt valami kisugárzása, amitől mindig érdekesnek találták a nők. Az ilyen emberek harmincévesen harmincötnek néznek ki, de markáns arcán megmutatkozott, hogy az idő múlásával öregedése lelassul, és egy idő után szinte megáll. Az a bizonyos kortalan pasi, aki idősebb korában is felveszi a versenyt a fiatalokkal.
Odasétált a kanapéhoz és leült. Újabb magányos este – gondolta –, immár a sokadik. Felidézte házasságuk öt évét. Milyen boldogok voltak! Ő dolgozott az üzletben, míg Jane tanult. Imádta a feleségét, tudta, ő élete szerelme. Színházba, moziba jártak, rendszeresen találkoztak a barátaikkal, és rengeteget nevettek.
A barátaik két házaspár – Daniel és a felesége, Emily, valamint Mason és Charlotte – voltak. A három fiút gyerekkori barátság kötötte össze, természetes volt, hogy amikor megnősültek, a lányok is csatlakoztak a társasághoz. Később velük is mély kötődés alakult ki, már majdnem testvérként tekintettek egymásra. Gyakran Sarah, a nővére is csatlakozott hozzájuk.
Robert időnként elvitte a feleségét egy romantikus gyertyafényes vacsorára valami kellemes kisvendéglőbe. Jane nagyon élvezte ezeket az estéket – főleg a többi nő irigykedő pillantásait.
Ha tudta, hogy otthon van, mindig vett neki egy szál vörös rózsát; ez volt a kedvenc virága. Minden este elalvás előtt a fülébe súgta: szeretlek. Minden reggel gyönyörűnek látta, és nem tudott úgy elmenni mellette, hogy ne simogatta volna meg a haját, az arcát vagy a karját.
Dudálás hangzott az utca felől, Jane kijött a szobából abban a vörös ruhában, amit ő vett neki a negyedik házassági évfordulójukra. Szőke haja a vállára omlott, szolid sminket viselt, ami kiemelte csodálatos barna szemeit. Karcsú termetére rásimult a térdig érő vörös szoknya, kiemelve magassarkú cipőbe bújtatott hosszú lábait. Egyszóval, gyönyörű volt.
Beléhasított a gondolat, hogy a felesége nem az ő kedvéért csinosította ki magát. Mélységes szomorúság lett úrrá rajta, és nehéz szívvel sóhajtotta:
– Így akarsz bemenni az irodába? Ebben a ruhában?
– Tulajdonképpen nem az irodába megyünk, hanem vacsorázni! – felelte az asszony. – Munkavacsora lesz.
– Te a munkavacsorát választod ahelyett, hogy itthon töltenéd az estét? – emelte fel a hangját. – Velem, a férjeddel?
– Ne haragudj, drágám, ha megjövök, kárpótollak érte, de már tényleg mennem kell, Edward türelmetlen!
– Nem érdekel a türelmetlensége! Mit gondolsz, meddig csinálhatod ezt velem? Ki a franc vagyok én neked tulajdonképpen?
Az asszony nagyon megijedt Robert dühe láttán, noha a férfi soha nem bántotta őt.
– Mi az, hogy ki vagy? A férjem! – Most először nézett a szemébe.
– A férjed? Tudod, te ki vagy nekem? A szerelmem! Elsősorban a szerelmem! Érted a különbséget? Vacsorát készítettem neked, a kedvencedet, te meg inkább elmész a főnököddel! Mégis, hogy képzeled ezt? – hangja remegett a visszafojtott indulattól.
– Ne haragudj, már megígértem, hogy megyek! – Jane suttogását alig lehetett érteni.
– S a nekem tett ígéreted? Azzal mi van? Azt nem kell betartani? Persze hogy nem, hisz’ „csak” a férjed vagyok!
– Kérlek, Robert, a munkám múlik ezen, muszáj mennem! – kérlelte.
– A munkád fontosabb, mint a házasságod?
– Nem! Nem fontosabb, de ezen most rengeteg minden múlik!
– Tudod milyen nap lesz holnap? Emlékszel még rá? – kérdezte Robert némileg lehiggadva.
– Nem tudom. Milyen?
– A házassági évfordulónk, és te elfelejtetted! – A férfi dühe ismét tetőfokára hágott.
– Este jövök és megbeszéljük!
– Szóval mégis elmész. – Nem kérdés volt, inkább beletörődés.
Újabb dudaszó hallatszott az utca felől, Jane felvette a kabátját és ment.
Még csak meg sem csókolt – gondolta Robert.
Sokáig, nagyon sokáig ült mozdulatlanul. Holnap lesz az ötödik házassági évfordulójuk és már mindent eltervezett. Megvette az ajándékot a feleségének, egy gyönyörű aranymedált, melybe két kis miniatűr tűzzománc festményt készíttetett kettőjükről. Megrendelte a vacsorát egy hangulatos kis étteremben, csodás csokrot rendelt vörös rózsából. Hetek óta járta a várost, benézett minden ékszerüzletbe, régiségboltba, mire megtalálta az ékszert. Azonnal megtetszett neki, annyira különleges volt. A nővére egyik barátja, egy fiatal festő, bélyegképeket festett, ő csinálta a két kis képet.
Csak ketten voltak a nővérével, a szüleik már rég meghaltak. Tulajdonképpen ő nevelte fel. Sarah minden szeretetet megadott neki, gondoskodott róla, amíg tanult. Érettségi után Robert egy kicsi, régi bútorokat felújító üzemben kezdett dolgozni. Két évig minden pénzét félretette, és mivel az öreg tulajdonos el akart menni nyugdíjba, a nővérével közösen megvették az üzemet, amit később kibővítettek egy bútorüzlettel is.
Akkor vette feleségül Jane-t, aki még főiskolára járt. Nem voltak gazdagok, de szűkölködniük sem kellett. Megvolt mindenük: ház, autó mindkettejüknek, és ki tudta fizetni Jane tanulmányait is. Amikor Jane megkapta a diplomáját, hatalmas ünnepséget rendeztek a tiszteletére, ott volt az összes barátjuk, a nővére, és Jane anyja is. Robert nagyon kedvelte őt, és ő is Robertet. Bár Jane nem tudott róla, még anyagilag is támogatta, mióta a férje meghalt.
A felesége sokáig nem talált munkát, végül sikerült elhelyezkednie egy reklámcégnél asszisztensként. Egy ideig nem is volt semmi baj, aztán két hónapja elment egy üzleti útra néhány napra, és onnantól kezdett el későn hazajárni. Ez alatt a két hónap alatt többször volt távol. Azóta megváltozott a viselkedése. Nem simult Roberthez, mint azelőtt, sőt! Gyakran hivatkozott fáradtságra, reggel korán ment, este későn ért haza.
Ezért szervezte olyan gondosan a másnapi meglepetést és a hétvégét, mert úgy gondolta, néhány együtt töltött nap pihenéssel, vidámsággal talán rendbe hozná a házasságukat.
Csörgött a telefon. Bágyadtan rápillantott az órára – majdnem éjfél volt. Atyaisten, ennyire eljárt az idő?
Felvette, Jane volt a vonal túlsó végén.
– Szervusz, drágám, én vagyok.
– Már rég itthon kéne lenned, miért nem értél még haza? – szólt mérgesen a telefonba.
– Bocsáss meg, drágám, nem tudok hazamenni, el kell utaznunk Edwarddal és az üzletfeleivel New Yorkba, mert ott kell bemutatnunk a terveket. Csak holnapután érek haza.
– Mi az, hogy nem jössz? Tudod, milyen nap lesz holnap, már mondtam!
– Igen, tudom, de kényszerhelyzetben vagyok! – esdekelt Jane. – Kérlek, értsd meg!
– Nem értem meg, ezt nem lehet megérteni! A házassági évfordulónkon te inkább holmi üzleti útra mész a főnököddel! Akármilyen fontos, ezt nem teheted!
– Ha akarnék, sem tudnék már hazamenni, a repülőtérről hívlak!
– Világos, már világos számomra a fontossági sorrended!
– Ne haragudj, drágám, majd a jövő hétvégén bepótoljuk!
– A jövő hétvégén már nem lesz évfordulónk – mondta csendesen a férfi, és letette a kagylót.
Újra megszólalt a telefon, de már nem vette fel: nem akart még több kifogást hallani. Bekapcsolt az üzenetrögzítő.
– A Plaza Hotelben foglaltunk szállást, ha beszélni szeretnél velem – hallotta Jane hangját.



2.

Nem aludt egész éjszaka. Reggel fáradtan, mint egy alvajáró, kitántorgott a konyhába, készített magának reggelit. Már az első falat kifordult a szájából, ezért inkább felöltözött, elindult az üzletbe. Bement az irodába és csak üldögélt az asztala mögött, nem volt kedve semmihez. Dél körül érkezett meg a nővére.
Sarah hét évvel volt idősebb nála, ugyanolyan barna hajjal és kék szemmel, mint az övé. A nővére nagyon dekoratív szépség volt, s bár nagyon nem hasonlítottak egymáshoz – a hajukon és a szemükön kívül –, nem tudták volna letagadni, hogy testvérek. Ráadásul volt köztük valami megfoghatatlan kötődés, a szeretet egy olyan fajtája, amit testvérek között is ritkán látni. Bárki, aki rájuk nézett, azonnal észrevette. Amikor Sarah meglátta, milyen állapotban van, nagyon megijedt: azt hitte, beteg.
– Mi történt, Robert? Beteg vagy? – kérdezte ijedten.
– Nincs semmi bajom, csak haza akarok menni pihenni! – válaszolt a férfi fásultan.
– Ne szórakozz velem, Robert, látom rajtad, hogy valami bajod van.
Soha nem tudott eltitkolni semmit a nővére elől – igaz, nem is akart. Elmondott neki mindent. A veszekedést is és azt, hogy úgy érzi, egyre kevésbé számít az asszonynak. Sarah leült és hallgatott, közben őt nézte. Egy ideig csendben ültek.
– Menj utána! – szólt határozottan.
– Mi a fenének menjek? Attól jobb lesz szerinted?
– Meg kell beszélnetek! Ha mindig magadba fojtod, soha nem változik semmi! – mondta a nővére emelt hangon.
– Mégis mit mondjak neki, állítsak be csak úgy? Nem biztos, hogy szerencsés ötlet – védekezett.
– Mi az, hogy nem szerencsés? Több jogod van vele lenni, mint a főnökének vagy bárkinek! Az isten szerelmére, te vagy a férje! Felhívom a repteret, és foglalok helyet neked.
Felvette a telefont és tárcsázott. Megkérdezte, mikor indul gép New Yorkba, majd Roberthez fordult:
– Este hatkor, azt még bőven eléred. Tudod, melyik szállodában vannak?
– A Plaza Hotelben.
– Az igen! Az egy luxushotel! Foglalok neked egy helyet a pittsburghi reptéren, kocsival egy óra alatt odaérsz. Legkésőbb nyolc óra körül ott vagy a szállodában, menj fel hozzá és vidd le vacsorázni! Beszéljétek meg ezt a dolgot őszintén, mert ha nem teszed, bele fogsz rokkanni velem együtt! Maradj ott vele, mégiscsak ma van a házassági évfordulótok! Indulj már, mert lekésed a gépet!
– Köszönöm. Annyira nem tudok gondolkodni, hogy eszembe sem jutott semmi – felelte hálásan Robert, és megcsókolta a nővérét. Kocsiba vágta magát, hazament, elővette az ajándéknak szánt kis csomagot és azonnal indult.
Amíg a reptér felé autózott, bekapcsolta a rádiót, nézte az elsuhanó tájat – minden helyről valami emlék jutott eszébe, amit Jane-nel éltek át. Ott egy öreg rom, ami mellett együtt uzsonnáztak; egy régi temető, ahol kézen fogva sétáltak azt találgatva, kik lehettek a rég meghalt emberek. Hatalmas rét mellett haladt el, a közepén szelídgesztenyefával, ott csókolta meg először. Milyen édes volt a csókja, de még milyen édes! A rádióban felcsendült Frank Sinatra hangja, a My Way-t énekelte. Vajon az én utam hova vezet? – gondolta. Hallgatta a gyönyörű dalt, és kibuggyant egy könnycsepp a szeméből. Letörölte, aztán csak vezetett.
Két óra múlva már a New York-i gépen ült. Leszállás után fogott egy taxit és a szállodába vitette magát. Útközben megállt egy virágboltnál, és egy hatalmas csokor vörös rózsát vett.
Tudta, nem akarják majd felengedni a szobába, ezért előre megtervezte, mit fog mondani a portásnak.
Végre odaért a recepcióhoz.
– Helló, virágot hoztam Jane Andersonnak.
– Hagyja itt a csokrot, majd a londiner felviszi! – válaszolta a portás, miután megnézte a vendégkönyvet.
– Csomagot is hoztam – válaszolta.
– Egy pillanat, felszólok neki!
A portás tárcsázta a szobaszámot.
– Asszonyom, egy csomagot hoztak önnek.
– Azt mondta, hagyja itt a portán, majd később lejön érte – fordult oda a férfihoz.
– Fel kell vinnem – mondta Robert –, alá kell írnia az átvételi elismervényt.
– Egy pillanat, azt mondja a futár, hogy alá kell írnia… Igen, felküldöm.
– 412-es szoba, menjen fel!
Robert elindult a lift felé, beszállt, és egyre izgatottabb lett. Az emeletre érve már a torkában dobogott a szíve.

Bekopogott.
– Ki az? – szólt ki egy női hang.
– A futár, asszonyom!
Az arca elé emelte a csokrot, a másik kezébe vette a csomagot. Nyílt az ajtó, Jane ott állt fürdőköpenyben.
– Hol kell aláírnom? – kérdezte.
– Sehol – mondta Robert –, személyesen hoztam el!
Leeresztette az arca elől a csokrot és rámosolygott. A nő elsápadt, és alig tudott megszólalni.
– Te… te mit keresel itt? – dadogta.
– Képtelen voltam elviselni, hogy külön töltsük az évfordulónkat, foglaltam egy asztalt az étteremben, öltözz fel és menjünk le vacsorázni!
– Most éppen zuhanyozni készültem. Figyelj, drágám, menj le az étterembe és várj meg ott, jó? – állta el az útját.
– Itt is megvárhatlak, a szobában.
– Ne, kérlek, csak menj le és várj meg, addig legalább ihatsz valamit! – Továbbra sem engedte be.
– Jó, megyek! – Odahajolt az asszonyhoz, hogy megcsókolja, amikor egy férfihang zendült a szobában.
– Jane, drágám! Küldd már el azt a futárt és bújj vissza az ágyba!
Az asszony falfehér lett, megroggyantak a lábai. Még jobban elsápadt és remegett, mint a nyárfalevél. Robert félretolta és berohant a szobába. Az ágyon egy meztelen, ötven körüli férfit talált, aki éppen az italát kortyolgatta. Visszafordult az asszony felé, jéghideg tekintettel nézett rá és hörögve, szinte fuldokolva nyögte:
– Mit tettél? Mondd! Mit…
Már nem tudta befejezni a mondatot; eltorzult az arca, fennakadtak a szemei, elszédült és elvesztette az eszméletét. Estében kiesett a csokor a kezéből és mozdulatlanul feküdt a földön. Az asszony odaszaladt, megfogta a fejét, s iszonyodva látta, hogy dől belőle a vér. Felkapott egy törölközőt, rászorította a sebre és rákiabált a férfira:
– Mozdulj már meg, azonnal hívd a mentőket!
Sírva fakadt.
Míg a nő magához szorította Robertet, Edward tárcsázott.
Aztán a férfi összeszedte a ruháit, felöltözött, és egy szó nélkül kiment a szobából.
…