Egy halloweeni történet

Egy halloweeni történet

Valentine P. Greg



Formátum: 13,5 x 21,5 cm
Oldalszám: 62
ISBN: 978-3-99064-259-7
Megjelenés időpontja: 2018-10-24
Vajon sikerül Jimnek és barátainak fényt deríteniük a sötétségben, akarom mondani, felderíteni a brutális bűntény körülményeit és elfogni a tetteseket? Kiderül P. Greg Valentine trilógiájának első részéből.
Előzmények

Angliában járunk, valamikor az 1890-es évek végén. Anglia északi részén, ahol sötét van, sokat esik, és a madár sem jár. Vagy talán mégis?
Egy vékony, magas fickó töri át magát a bozótoson. Fekete cipő, fekete nadrág, fekete kabát, és fekete kalap van rajta. Aztán van nála még egy piros viharlámpa. A kabátja nem túl hosszú, az ágak mindig beleakadnak, ezért mindig lehúzza, hogy ne fázzon annyira a dereka, mert bizony cudar szelek fújnak ám azon a helyen, amelyektől még a kabátban is fázol. Amíg én ezt mesélem, a barátunk már át is verekedte magát a bozótoson. És itt lesz érdekes…

London, 1895. május 9.
– Mr. O’Donnel kérését, miszerint tanári állást kíván vállalni az Edinburgh-i Egyetemen, tanulmányi eredményei és szapora nyelve alapján elfogadtuk. További utasításainkat levélben juttatjuk el önhöz. Gratulálunk!
– Köszönöm! Viszontlátásra, uraim!
– Viszontlátásra, Mr. O’Donnel! Minden jót!
Ez vagyok én: Jim O’Donnel.
Frissen végzett tanár, aki csak arra vár, hogy továbbadja tudását a gyerekeknek. Csak éljen csendesen, jókat egyen, ne látszódjon meg rajta, találjon egy… na, mindegy.
Itt, Londonban élek barátommal, Tommal. Van két nővérem és egy húgom. A szüleimmel Devonban élnek, ahol édesapám az erdész, édesanyám gazdálkodik. Ennyit tudnék mondani magamról, és még talán annyi, hogy… semmi, lényegtelen.
Még talán annyi, hogy a mi kis Jimynknek kicsit nehezem mennek a dolgai a tanulásban – ezt már kezdi leküzdeni –, a munkában, a lélek terén, és hát a szerelemben. De nagyon vág az esze, jó emberismerő, udvarias. Csak egy kicsit még érnie kell. Az apja erre azt szokta mondani, hogy „még zöld”.
De most nézzük meg, mit csinál a barátunk!
– Szia, Tom!
– Hello Jimy! Na, milyen volt a meghallgatás?
– Jó volt. Azt mondák, hogy sokat beszélek, de nem sértően mondták, hanem csak úgy, és azt, hogy jók az érdemjegyeim.
Eközben veti le a cipőjét és a kabátját.
– És?
– Végül is ennyi. Azt mondák, kiközvetítenek egy iskolába valahol Edinburgh környékén, mert csak ott van hely, és ha elfogadom, akkor oda megyek és tanítok.
– De hát ott hideg van, és te azt utálod. És egyáltalán nem is értem, mi ösztönzi őket arra, hogy neked ily buzgalommal állást találjanak.
– Nem is utálom annyira, csak fázós vagyok néha, de volt már olyan, hogy te fáztál, és én nem. És nem tudom, de végül is az a dolguk, nemde bár ?
– Jól van. Csak mondtam.
– Tudom.
– Mit csinálunk ma?
– Én mindenekelőtt eszem, aztán teázhatunk, aztán majd eldől.
– Teázhatunk, aztán majd eldől, blee!
– Én fogok mindjárt eldőlni, ha ez így megy itten tovább.
Hát igen, Tomy barátunk nem a kifinomult nyelvéről és a fejlett műveltségéről híres, hanem dolgos kezeiről, és rendkívüli becsületességéről. És amióta Jimy műveltségi nyelvi és viselkedési órákat vesz, ez csak fokozódik. Azt azért tudni kell, hogy Jimynél megüti a szellemi szintet, különben nem találnák meg a hangot, és az nem túl jó a lakótársaknál.
Apropó, lakótárs…
Van ám még egy bejáró vendég a lakásban – ő Peter, aki a Scotland Yardnál dolgozik, mint rendőr. Ő a felügyelő jobbkeze, és ez nem éppen hátrány.
Jimy a konyhában készíti ételét, ami tegnapi marhasült, hozzá főtt burgonya és víz. Ha már a konyhánál tartunk, ezennel be is mutatnám barátaink otthonát.
London külvárosában van, a Northumberland Streeten, egy kis emeleti lakásban. Tőszomszédságában áll egy kocsma, és látótávolságon belül a Temze. A lakás egy előszobából, egy étkezőből, egy mellékhelyiségből, két szobából és egy hallból áll.
Barátaink itt tengetik gondtalan mindennapjaikat, míg…


2. fejezet

A levél
Csengetnek.
– Ki az? Nézd már meg, legyél kedves!
– Nézd meg te! – mondja Tom.
– Nézd meg te, én most eszem.
– Én pedig elmélkedem.
– Aztán min? Na, mindegy, megnézem én.
Jimy az ajtóhoz megy, majd kisvártatva visszatér egy levéllel.
– Ki volt az?
– Csak egy levél.
– És kitől?
– Mindjárt megnézem. A tanítóképzőből jött, hogy mehetnék tanítani, csak…
– Csak?
– Csak el kéne mennem Londonból, Newcastle upon Tyne-ba.
– Hova?
– Newcastle-be
– Az hol van?
– Hát ha Tyne, akkor valószínűleg a Tyne folyó partján van valahol.
– Na jó, és az hol van?
– Valahol északon.
– És ezt te honnan tudod?
– Nem tudom, láttam egy térképen. Egyébként nagyváros, tehát nem lehet különösebben kifogásolható lakhely.
– Észak, húha! Te fel akarsz oda menni?
– Miért, az nem a világ vége, csak északon van. És még nem tudom, majd alszom rá egyet.


Másnap reggel…

– Jim?! Jimy?!
– Itt vagyok.
– Jó reggelt!
– Jó reggelt!
– Mit csinálsz?
– Gondolkodom, miért kérded?
– Csak kíváncsiságból, mert már fent vagy, és ülsz azzal az érdekes tekinteteddel, amit ha meglátok, nem tudom, hogy féljek vagy örüljek, vagy már megint valami meló van.
– Miért, milyen meló következett a közelmúltban ezen nézésem után?
– Például a hölgy a kocsmából, akit te jobban meg szerettél volna ismerni, és én voltam a segéderő.
– Azért, mert el kellett lopnod egy gazdag ember ruháját, és nagy udvariassággal be kellett mutatnod a hölgynek?
– Nekem az elég megterhelő volt. Mondjuk, nem a lopás, hanem a bemutatás, nem mert az… áh!
Mindketten elkezdenek nevetni, amire azért érnek rá, mert egyikőjük munkája sem igényel koránkelést. Ha csak nem valami kétes üzletben vannak, amihez az éj leple és a hajnal homálya szolgáltatja a „hangulatot”…
– Ha-hah-hah, jaj, ez igaz! A lopáshoz tényleg értesz, de az a bemutatás hagy némi kívánni valót maga után, de ez így volt jó, tekintve, hogy a hölgy egy örömlány volt.
– Úgy gondolom, kevesebb beszéddel is beérte volna.
– Az is lehet. Egyébként döntöttem.
– Miről?
– Eldöntöttem, hogy elmegyek Newcastle-be.
– Ööö… hát nem mondom… jó, örülök neki. Azok után, hogy te mindenen napokat vagy heteket rágódsz, ez nagy előrelépés. Ha szeretnél menni, hát menj.
– Köszönöm, és…
– Nem beszélsz, jössz velem.

Gyorsan felkapták kabátjaikat és kimentek az utcára, Tom megtakarított pénzével a zsebében. Thomas nagyon lelkesen és nagylelkűen az összes pénzét elköltötte legjobb barátjára.
Vett neki egy új lábbelit és egy új pipát, és hozzá dohányt, sőt egy üveg piát is rásózott. Ne kérdezzék, mit, én sem tudom, de talán nem is baj.
Pedig Jimy nem él ezen bűnös élvezetekkel. Bármilyen meglepő, az italt ugyan nem veti meg, de nem láttam még részegen. A pipának egyszer hódolt be, de nem volt túl hűséges. Nem, látván, hogy Tom ily élvezettel és odaadással költi megtakarítását, ami ebben az estben a vagyonos francia úri kisasszonyok zsebéből származik. Őket Tom volt olyan kedves elkalauzolni a város nevezetességeihez, azután az italtól és izgalomtól megrészegült hölgyek bizony nála felejtették útravalójukat.
De amíg én ezt mesélem, addig Jimy már a borbély kése és keze alatt szépül, és egész jólfésült úriembernek néz ki, amikor visszatér a túráról. Ebéd után elmentek vonatjegyet vásárolni. A szerelvény ma délután egykor indul a Kings Cross-ról, ami nagyon izgalmas lesz, tekintve, hogy még egyikőjük sem utazott vonattal.
– Minden megvan?
– Igen. Vonatjegy, kalap, könyvek, bőrönd.
– Milyen könyvek?
– A fele a tankönyveim, a másik része pedig olvasnivaló.
– Miért, te szoktál olvasni?
– Nem, de majd ott fogok.
– Te tudod, menjünk.
Elmentek az állomásra, elbúcsúztak, és Jimy nemsokára úton volt a jövője felé.


3. fejezet

Kezdődik
Emlékeznek még arra a fickóra a történet elejéről, aki épp próbálja átküzdeni magát a bozótoson, mely akár a gonosz ember bántó szava, vág bele és karcolja meg az embert?
Nos, ő éppen a viharban keres menedéket – legyen az egy ház, egy pajta, vagy csak egy kis fény, mely bevilágítaná e sűrű éjszakát. Mert bizony sötét, viharos éjszaka volt ez, olyan, amelynek zajára azt hisszük, óriások viaskodnak valahol egymással, s mely oly villámokat szór a vidékre, hogy ha belenézünk, elhomályosodik minden egy röpke pillanatra, s melynek fényénél megpillanthatjuk démonainkat.
– Hahó! – mondta Jim elcsukló hangon, mintha nem is akarta volna, hogy meghallja bárki is.
– Hahó! – ismételte meg a félelemtől vagy a hidegtől remegő lábbal.
– Valaki?
– Igen?!
– Ki az?
– Arthur McGregor őrmester
– Én Jim O’Donell.
– Mit keres itt?
– Én csak jöttem át az erdőn, aztán láttam egy kis fényfoszlányt, ami a fák között szűrődött át, és olyan volt, mint egy szel…
– Jó, köszönöm, elég lesz.
– De hát olyan volt, akár a szellem, mely épp most lépett ki egy rémtörténetből, és…
– Mondom, elég, nincs semmilyen szellem, sem pedig más szörny itt a vidéken.
– Én nem említettem szörnyeket.
– Nem, hát ne is, mert itt nincs.
– Rendben…
– Csend, maga most velem jön, ezt meg majd később még megbeszéljük.
Ahogy az később kiderült, az úriember a helyi csendőrkapitány volt, aki temperamentumát a krími háborúban szerezte. Bevezette barátunkat az otthonába, amely egy takaros kis házikó volt tele virággal, rendezett udvarral és miegymással. Úgy is mondhatnám a házat övező rendet elnézve, hogy meglátszik Mr. McGregor munkája – vagy talán Mrs. McGregoré?
Ott aztán alaposan kifaggatta a barátunkat.
– Na, szóval mit is kerestünk itt ezen a környéken, barátom?
– Én, kérem, a newcastle-i iskolában vagyok tanársegéd.
– Akkor hogy került ide, Árnyaspagonyba?
– Hová?
– Árnyaspagony. Mit gondolt, mi ez, valami város? Nem, nem, ezen a helyen már nagyon régóta nem járt senki. Fogadok, Newcastle-től délre azt sem tudják, hogy létezik, szerencsére – mondta szinte már suttogva.
– Micsoda?
– Semmi.
– Hogy érti azt, hogy „szerencsére”?
– Sehogy – mondta.
Jim nem vitatkozott tovább, nehogy bajba kerüljön.
– És mi ez tulajdonképpen?
– Mire kíváncsi?
– Mindenre?
– Szóval mondjam el, hogy 314 lélek tengeti itt napjait? Hogy olyan sötét van az állandóan fojtogató ködtől, hogy senki emberfia nem talált meg minket már 77 éve? Akkor is csak egy francia katona, aki csúnya véget ért. Mondjam el, hogy olyan dolgok történnek itt minden évben, hogy a nyápicok már rég elmentek innen, és mondjam azt, hogy élete legrosszabb döntése volt az, hogy ideténfergett? Hát elmondtam mindent, amit tudnia kellett. Most lefekszik, holnap pedig hazamegy.
– Köszönöm! Ám én is mondanék valamit. Egész életemben szerető, rendezett családban éltem, és egész életemben boldog voltam. Azt hittem, a lelkem kisírom, mikor az aljas nagybátyám úgy döntött, elengedi családunk adósságát, amennyiben én, otthagyva mindent, felköltözöm Londonba, és neki dolgozom. De én barátokat szereztem, ami mára a legfontosabb dolog lett az életemben, tekintve, hogy nemigen volt bennük részem, miután a régi barátaimat elhagytam. A nőkkel nincs szerencsém, de ez mellékes. Az viszont már nem, hogy olyan tátongó lyuk van a lelkemben, melyet a lovagok, vándorok és hősök kalandokkal teli életéről zengő dalok csak mélyítettek és szélesítettek, és hogy mindig is vágytam egy olyan utazásra, melytől az életem elnagyolva is csak egy vaskos könyvbe illik bele. Rokonokra nem számíthattam, csak a családra, de ők nem tudták ezt megadni nekem. Nem véletlenül, mert az én utam és az én kalandom olyan sötét, mint a felhős éjszaka, amikor semmi sincs az égen, és a legapróbb zajt hallva is azért könyörögsz magadban, nehogy itt érjen a halál. Ezek után nincs az az Isten, hogy maga elvigyen innen, öhm, hát, mondjuk két napon belül.
– De megeredt a nyelve valakinek! Tulajdonképpen valami ilyesmire vártam egy olyan nyápictól, mint maga. Nos, rendben, holnap teszünk egy kis kirándulást. Most menjen aludni.


Másnap reggel.

– Ébresztő! Na, gyerünk, ébresztő!
– Jó reggelt!
– Azt magának is! Hogy tetszett aludni?
– Én jól, köszönöm. És maga?
– Én is. Na, jöjjön, menjünk, vár magára a kalandja!
– Nem gondoltam, hogy megjegyezte a monológom lényegét.
– Miért? Mert maga szerint itt fenn káposztalé van az emberek fejében, vagy páclé esetleg?
– Nem, csak gondoltam, kevesebb érdeklődést mutat irányomba.
– Mit akar?
– Nem gondoltam, hogy ennyire érdekli az életem.
– Ja, hát az nem is. De bebizonyította, hogy méltó az itteni életre. Egyelőre. Na, gyerünk!
Jim és Mr. McGregor bebarangolták a falut, és Mr. McGregor bemutatta barátunkat a falu minden fontos emberének: a polgármesternek, a kovácsnak, a papnak, a McIntyre és a Stewart családoknak, akik a falu két vagyonos és egyben rivális családja, és az állatorvosnak, aki egyben az emberek bajait is készséggel kúrálja ugyanazon szakértelemmel, mellyel az állatokét.
Az emberek meglepő módon szívesen fogadták Jimet, és valahol a szívük mélyén még örültek is, hogy jött valaki, aki majd izgalmat, vidámságot hoz az életükbe, aki elhozza a nagyvilági létet, és aki talán elhozza a változást. De ha azt hiszitek, hogy ezt ki is mutatták, akkor bizony tévedés áldozatai vagytok, sőt bár az őrmester jelenléte bizonyos mértékben moderálta a népek hozzáállását barátunkhoz, mégis volt egy kérdés, amit mindenki szinte ugyanúgy feltett: Ez meg ki?
De végeredményben a kirándulás sikeres volt, és egy állásajánlattal végződött Jim felé, valami olyasmi módon, hogy…
– Na, szóval kellően kiábrándult a falunkból és úgy döntött, visszatér a normális életbe, itt hagyva ezt a…
– Van itt valami munka?
– Hogy?
– Hát, ha itt élek, kell valami, hogy ne haljak éhen.
– Igen, ez így igaz, kétségtelen, de én azt hittem, végre elmegy.
– Dehogy megyek! Ez a hely, a levegő, a fák, a hegyek, mintha szellemek járnának köztük, akik arra biztatnak, hogy maradjak… Mikor az ember egy ilyen döntés előtt áll, azt kell, hogy mondja magának: tedd meg! Azután mikor az ember megtette, azon gondolkodik, vajon ez volt-e élete legrosszabb döntése, és miért tette meg. Azonban az ember életének az ad értelmet, ha felemelkedik, és nem a hétköznapok bajaira gondol, hanem olyasmit tesz, amiről reméli, hogy dalnokok zengik majd. Olyan kalandokban lesz része, melyeket papírra vetnek, és olyan lelkesedéssel mesélik este a tűz mellett, hogy a gyerekek libabőrösek lesznek tőle. Ezért nem szándékozom elmenni innen soha.
5 Csillagok
Tökéletes - 11.03.2020
Kollár Bence

Legjobb könyv amit olvastam "Greg"is the Best

Ez is tetszhet Önnek :

Egy halloweeni történet

Kiss Tamás

A kollázsember

Könyvértékelés:
*Kötelező mezők