Határeset

Határeset

Sabjanics Kata



Formátum: 13,5 X 21,5 cm
Oldalszám: 236
ISBN: 978-3-99131-406-6
Megjelenés időpontja: 2022-06-07
Döbbenetes, önéletrajzi ihletésű történet egy borderline személyiségzavarral élő főhősről, akinek útját végigkísérve ráébredhetünk arra, hogy megfelelő segítséggel ebből az állapotból is van kiút.
Köszönetnyilvánítás


Kedves E,

Köszönöm, hogy végigkísértél,
és fogtad a kezem ezen az úton.

Drága SP,

Az erőm és a kitartásom neked köszönhetem.
Általad jobb hely ez a világ.


2017


1


Nézz magadra! Hova jutottál? Mivé váltál? Ki vagy te, Anna? Nem mondom, szép kirakat, de a látványon túl üres vagy. Ha beléd látnának, megijednének. Sőt, elszörnyednének. Tudod, mi a legrosszabb? Fogalmad sincsen a valóságról. Az ítélőképességed elveszett a józanságoddal együtt valahol a csíkok és slukkok között, amiket piával öblítesz le. Fogadni mernék, most is csak az izgat, hogyan üsd ki magad, ha itt végeztél. Téged le kellene kötözni, de amilyen beteges vagy, még azt is élveznéd. Látom, felcsillant a szemed a gondolattól. Ha megbasznának, az fájna. Az jó lenne, ugye? Élveznéd. Anna-Anna. Szörnyeteg vagy.
Kellene egy cigi. Az órámra nézek. Pont tizenegy van. Fél tízre volt időpontom. A zsebemben rezegni kezd a telefon, az asszisztensem keres – ma már harmadszorra. Vagy elakadt valahol, vagy aggódik értem. Elutasítom a hívását és elküldök egy gyorsüzenetet. Remélem, nem most teszi tönkre az üzletet. Ha tönkretenné, téged az sem érdekelne. Hiszen már nem érdekel semmi.
Visszaeső vagyok. Egy dekadens, aki begyógyszerezte magát. Ráadásul évekkel ezelőtt, csak úgy önszántamból, megszakítottam a kezelést. Akkor még csak szorongásos tüneteim voltak. Az meg kinek nincsen, ugyebár? Ilyen a világ. Mert gyorsak vagyunk, kapkodósak, mindent akarunk és azonnal, aztán ki a francot érdekel, hogy közben kit tiprunk el.
Jaj, Anna, szánalmas ez a világmegváltó dumád.
Egyszerre minden más lett. Nem tudom, mikor és hogyan, de úrrá lett rajtam a paranoia. Rettegek mindentől, főleg saját magamtól. Olyan sokáig fojtottam el magamban és magamnak a rosszulléteimet, hogy egy ideje már a munkámat sem tudom elvégezni. Mostanában már nem is akarom. Hónapok óta hanyatlok, csapódok és sodródok. Barbi (az asszisztensem) hetekkel ezelőtt megkért, hogy vegyek ki egy kis pihenőt, mert a szeme láttára lőttem be magam. Az a szabi olyan jól sikerült, hogy a sürgősségi kocsi hozott be kórházba.
A tenyerem izzad, a szemem körüli idegek hevesen rángatóznak, egy percre sem találok nyugalmat, képtelen vagyok egyhelyben maradni, egyik sarokból a másikba lépdelek, sémákat követek, hol a vonal mentén, hol pedig keresztbe tipegek. Rengeteg az ember és túl szűk a terem. Utálom a tömeget. Feszélyez a sok idegen. Úgy érzem, mintha mindenki engem nézne. Hányinger tör rám. Levegő kell, cigi kell, innod kell, totál eleged van, mi? Ismerős nóta, a szokásos dallamok. Elég csak rád nézni. Mi a francért jöttél ide? Ehhez te gyenge vagy! Rohadt élet – morgom magam elé. Dühösen a falnak csapom magam, és engedem a testemet lecsúszni a földig. Guggolva a fejemet a lábaim közé hajtom. Hol és mikor vesztettem el a fonalat? Mikor volt az a nap, amikor nem ittam vagy nem szívtam? Mióta nem élvezem az általam annyira szeretett munkát? Mióta utálom magam? Mióta nem akarok élni? Belégzés. Kilégzés. Nem hiányzott ez a cirkusz.
Tőlem jobbra egy szürke arcú nő mereven réved a sápadtzöldre festett falra. A feje enyhén inog. Nem is kérdés, hogy ki van-e ütve. Totál le lehet szedálva. Felismerem a jeleket. Üres tekintettel, tátott szájjal távolba révedve én is nagyon sok órát végig ültem már. Nagyot nyelek. Szeretnéd ezt az érzést, mi? Nem, nem akarom ezt! De igen, akarod. Elfordítom a fejem, ekkor észreveszek egy jóképű hapsit, aki az anyja kezét fogva kattog. A szájával adja a beteges hangokat, néha jajveszékel, olyankor az anyja még erősebben szorongatja. Nála már komoly gondok lehetnek. Nem normális. Te sem vagy az. Itt talán senki sem az, vagy mindenki az. A világ néha elbaszódott hely, és képes szétcseszni rengeteg életet, varázsolva épelméjű emberekből beteget. Te is itt vagy, Anna. Közöttük. Velük. És velem beszélgetsz. Hálát kellene adnom az égnek, hogy legalább itt lehetek. Vagy talán mégsem? Meg kellett volna halnom. Igen, talán meg kellett volna halnod.
Előkeresem a kabátzsebemből a cetlit, amire a pszichiáter ráírta az időpontot. Elfelejtettem a pszichológus nevét. Kiss Enikő. Kibaszott elfoglalt lehet. Állítólag tudja a dolgát – ezt mondta a pszichiáterem. Gondolom, ez a nő majd megnyugszik, ha meglátja, hogy el vagyok látva rendesen gyógyszerrel. Megnyugszik és elenged. Bár a doki – mármint a faszfej pszichiáterem – azt mondta, hogy készüljek fel, mert Enikő meg fog dolgozni. Olyan kajánul mondta ezt nekem, hogy voltaképpen ez az egyetlen egy dolog, ami miatt itt vagyok. Érdekel, hogy mégis hogyan akar engem megdolgozni ez a pszichonéni. Azt akarod, hogy foglalkozzon veled? Nem! Semmi szükségem nincsen ennek a nőnek a figyelmére! Hát akkor miért vagy itt? Mondtam már! Tudni akarom, hogyan dolgoz meg! Anna-Anna, pofára fogsz esni. Ne mondd majd, hogy nem szóltam.
Diagnózis: Borderline személyiségzavar. Az elmúlt napokban átkutattam az internetet, elolvastam minden fellelhető cikket és véleményezést. Azt mondták, ne tegyem, de hát kit érdekel, ki mit mond. Téged biztosan nem. Anyám kikészült. Mondhatnám azt, hogy én is, de nem. Mindaz, amit olvastam, nagyjából lefed mindent, amit el tudok magamról mondani, és megnyugtat a tudat, hogy legalább be tudom magam skatulyázni. Nagyon sok erőfeszítésembe került, hogy eddig kihúztam, felteszem, ez a pattanásig feszülés is ennek a kis kiborulásnak az eredménye. Kis kiborulás, mi? Mióta is tart ez a te kis kiborulásod? Egy ideje csak bujkálok és rejtegetek. Egy ideje… Mert ki akarna magának egy ilyen embert? Ki akarna egy ilyet szeretni? Ki lenne képes elviselni, hogy az egyik pillanatban belebújok, a másikban meg már cafatokra szaggatom? Ki viselné el az elhatárolódást és az állandó elutasítást? Ki tudna azonosulni egy érzelmi analfabétával? Kinek lenne kedve egy mértéktelen és kezelhetetlen nőhöz? Milyen szépen fogalmaztál, Anna.
– Péterfy Anna.
A nevem hallatán kiszakadok a gondolataimból. A hang irányába fordulok, és észreveszek egy virító fehér köpenyt a sok sötét alak között. A pszichológus az. Csupa mosoly. Már a múltkori bemutatkozásnál is feltűnt az állandó vigyorgása. Bárcsak tudnám, mitől van ennyire jókedve! Doktornő. Vagyis nem az. Azt mondta, ő nem orvos, ne doktornőzzem, most meg mégis itt pislog a doktoros fehér köpenyében. A-a, ez nem fog működni. Félsz. Rettegsz. Bizonytalanul megállok a küszöbön. A pulzusom hirtelen megugrik, a torkomban érzem a szívemet egyetlen kemény, pulzáló gombóccá zsugorodva. Égető könnyek gyűlnek a szemembe, el akarom nyelni őket, de nem tudom, mert a csomó a torkomban elzár mindent. Bánom, hogy rábólintottam erre a terápiás hülyeségre. Ez a nő gyengéd. Messziről lerí róla, hogy finom. Az eseted, Anna. Nem nézem ki kettőnkből, hogy működnénk. Nem tudom elképzelni, ahogyan belém nyúl. Megdolgoz. Jókedvűen. Jókedvében. Fehéren. Meg különben is, mitől lenne ez az egész jó!? Mit jelent az, hogy Enikő segít majd nekem? Miben? Hogyan?
– Üdv – köszönök egykedvűen a küszöbön egyensúlyozva.
Enikő a kezét nyújtja. Gyanakvón méregetem. Huha, Anna. Alig érintem, már rántom is vissza a kezemet. Fájdalmasan kiráz a hideg. Óvatosan belépek a szobába. Mintha pár fokkal hűvösebb lenne. Összébb húzom magamon a kabátot. Enikő becsukja mögöttünk az ajtót, én egyhelyben toporgok, várom, hogy ő helyet foglaljon. Körülnézek. Ugyanaz a sápadtzöld fal fogad, mint kint, néhány érdektelen kép lóg a falon, de semmitmondó mindegyik. Elmosódott pacák. Mintha félbehagyták volna őket. Egy ágy van a szoba végében – mint a filmekben –, Enikő íróasztala van középen, és azzal szemben még egy szék. A helyed. Barátkozz meg vele! Enikő a székre mutat. Még mindig mosolyog. Most még leléphetsz. Ellenállok a hangnak a fejemben, és leülök. Magamon hagyom a dzsekimet. Minden barátságtalan, színtelen és élettelen, csak ez a nő nem. Éles a kontraszt. Semmi személyes sehol. Biztosan valami pszicho izé ez is. Enikő megkerüli az asztalát, majd megáll a másik oldalon, velem szemben. Tekintélyt parancsolón kihúzza magát – kissé mesterkéltnek hat az egész –, aztán végül is helyet foglal és lazán kinyitja a kartonomat. Koncentráltan olvas óráknak tűnő percekig, én meg kelletlenül viszketni kezdek mindenhol.
– Miben segíthetek? – kérdezi a legnagyobb természetességgel, felnézve a papírjaim közül. Rám szegezi a mogyoróbarna szemeit és eszembe jut róla egy csomó minden. Meleg kakaó. Bambi. Őszi avar. Krémes puding. Alkonyat. Jézusom! Totál giccs
vagyok. Elég szánalmas vagy, meg kell hagyni.
Értem én, hogy van ennek az egész pszicho-maszlagnak egy metódusa, na de tényleg EZ lenne AZ? „Mibensegíthetek?” Le vagyok blokkolva. Mi van? Úgyis tudja, hogy mi van. Ez az egész csak játék, Anna. Beszéltetni akar. A titkaid akarja. A darabjaid. Enikő gyanúsan somolyog, le sem veszi rólam a szemét. Figyel. Talán tanulmányoz. Vár. Türelmesen. Becsukja a kartonom. Miben segíthet? Hát ez jó. Most ezt tényleg nekem kellene megmondanom?
– Nem tudom. Mire kíváncsi? – kérdezek vissza közönyösen. Egészen máshol járok, bent ragadtam egy régi emlékben. Volt egy tacskónk, Lédi. Imádtam őt. Előveszem a zsebemből a cigimet. Az ujjaimmal morzsolni kezdem a dohányt. Enikő alig észrevehetően a kezeim felé sandít. Magamban mosolygok.
– Az egész kórház területén tilos a dohányzás, de ezt bizonyára ön is tudja. – Az arca feszességének ellenére hangja nyugodt maradt.
– Mi történik, ha rágyújtok?
– Nem biztos, hogy tudni szeretné.
– Honnan tudja, hogy én mit szeretnék?
Nyilván nem gyújtok rá. Nem vagyok ennyire hülye. Csupán játszok egy kicsit. Egyszerre bosszant és szórakoztat ennek a nőnek a bája, és én ki akarom zökkenteni, de meg sem rebben egyetlen szempillája sem. Nem ráncol, nem prüszköl, még csak meg sem fenyeget, csak ímmel-ámmal válaszolgat. A pszichiáterem dühében már duplára emelte volna a gyógyszeradagomat. Őt mindig sikerül hamar a plafonra küldenem, amitől általában kétszeresére tágulnak az orrlyukai. Pedig én csak szórakozom, de az a befásult pöcsfej nem érti a viccet. Remélem, Enikő igen.
– Szeretném, ha elmondaná, hogy miben tudok segíteni önnek – folytatja egyszerűen, tudomást sem véve a cigiről, amit még mindig az ujjaim közt sodrok. Úgy néz ki, igen.
– Nem válaszolt a kérdésemre – felelem tettetett felháborodással.
– Én vagyok a pszichológus, maga pedig a páciens. Én kérdezek, és ön válaszol. Ez itt így működik.
– A kérdés is egy válasz.
Szeretem, amikor makacskodsz. Ne könnyítsed meg a dolgát. Ez a hang belül ujjongva visít bennem, pedig a nagy igazság az, hogy a nagy pofám ellenére izzadok. Egy jól összecsomósodott görcsnek érzem magam, mindenem feszül és húzódik. Ez a kitudmesszebbrepisilni verseny megerőltető, de egyrészt fogalmam sincs, mit válaszolhatnék Enikő kérdésére, másrészt, mint már mondtam, jó lenne megbomlasztani ezt a látványos kiegyensúlyozottságot és melegséget.
– Nézze, Anna, én segíteni szeretnék, én ezért vagyok itt, és nem azért, hogy harcoljak magával. Ártalmatlan vagyok.
Azt sem tudja, ki vagyok, mi vagyok, mi történt, de már az arcán van ez az idegesítő sajnálat. Utálom ezt. Kibaszottul irritáló. Bátorítóan bólogat, de fogalmam sincs, mit mondhatnék neki. Nem tud segíteni. Senki sem tud segíteni. Pedig mennyire elszántnak tűnik. Kicsit alaposabban szemügyre veszem magamnak. Visszafogottan kisminkelt, kicsit konzervatív, olyan második világháborús a kontya. Fogadjunk, hogy bejön neked! Ki akarom hozni belőle az állatot. Enyhén oldalra biccenti a fejét, és érdeklődve szemlél. Vár. Olyat tudnék mondani neki, hogy belepirulna.
Hiába a mosolya meg a színlelt visszafogottsága, ez csak a taktika része, valamiféle mentális ráhatás. Ne tévesszen meg az álarca! Pszichonéni. Kezében a kartonommal hatalmat akar gyakorolni felettem. Abban a szarban minden benne van, amit tudnia kell, miért nem mondja meg ő, mit kell tennem azért, hogy jobban legyek? Aztán el is megyek. Minek ezt túlbonyolítani!? Kínomban mocorogni kezdek a széken. Egyre kényelmetlenebbül érzem magam. Itt van előttem ez a csupa mosoly, látszólag tettre kész pszichológus mindenféle ravaszsággal felvértezve és alig várja, hogy beletúrjon ebbe a romhalmazba, de azt akarja, hogy tálcán nyújtsam neki magamat.
– Szeretnék jobban lenni, de… nézze, van olyan, hogy ez nem megy, hogy nem működik ez a beszélgetős dolog? Tudja, ebben nagyon béna vagyok. Nem tudom, mit mondhatnék. Elmehetek? Micsoda színész vagy, Anna. Eszed ágában sincs elmenni. Életemben először szavakat kellene keresnem azért, hogy segítséget kérjek. Én. Aki a büdös életben nem fogadtam el semmilyen jobbkezet, de még balt sem. Mit mondhatnék? Semmit. A duma nem old meg semmit – és valahol mélyen ez a legnagyobb igazság, amit mondhattam: nem segít, ha beszélek. Rajtam már semmi nem segít. Ami megtörtént, azt kurvára nem lehet már rendbe hozni.
Enikő válasza a néma csend. Nem reagál semmit sem. Talán mégis ugyanolyan seggfej, mint a pszichiáter. Minek vállaltam el ezt a szarságot!? Szánalmas ez az egész úgy, ahogyan van. Hogyan segíthetne ez rajtam? Beszéljen, mondja el… de mégis mit? Úgy néz ez a nő, mintha én lennék az új játéka. Gondolom, alig várja, hogy szétszedhessen. Hát azt lesheted, öregem. A földre söpröm a cigim maradványait.
– Elmehetek? Végeztünk? – kérdezem még egyszer, ezúttal türelmetlenebbül.
– Azt csinál, amit szeretne, Anna, ön dönt, de biztosan van annak valami oka, hogy képes volt eljönni idáig – válaszolja Enikő hanyag eleganciával.
Szóval azt csinálsz, amit akarsz. Ez nagyon terapeutás. Megengedek magamnak egy gúnyos mosolyt, amit Enikő rezzenéstelen arccal néz végig. Jól bírja ezt a tartózkodó szerepet – vagy merevre van botoxolva. Ez vicces. Biztosan meg akarja mutatni, hogy ki a főnök. Meg akar törni. Nagyszerű. Kicsit anyádra emlékeztet, nem? Ő ilyen steril. Lépj le. Már rég beszívhattunk volna. Elmehetnék, igen, valószínűsíthetően nem lennének Enikőnek álmatlan éjszakái. Igaz, elbuknám a kezeléseket, amiért meg nekem nem lennének álmatlan éjszakáim, de akkor a gyógyszerekhez sem juthatnék hozzá. Kissé előrehajolok, és egyenesen Enikő arcába bámulok. Szép ez a nő. Tiszta.
– Azért jöttem ide, mert azt mondták, ide kell jönnöm – mondom egykedvűen.
– Ön pedig nyilván az a típus, aki azt csinálja, amit mondanak, ugye? – elmélkedik Enikő halkan-cinikusan inkább magának, mint nekem.
Na, menj te a picsába! A dühömet visszafojtva belemarkolok a szék karfájába. Az arcom megfeszül, a jobb szememnél rángani kezd az ideg. Hülye picsa! Ne engedd magad kibillenteni, Anna! Enikő valamit a papírra ír. Szinte látom magam előtt a szavait. Introvertált. Szorongó. Agresszív. Labilis. Lenyelem magamban az élcelődő hangját, és szemet hunyok a gúnyolódása felett azért, hogy ne érezzem magam egy igazi lúzernek. Kurvára utálom, hogy ennyi mindent be kell nyelnem azért, hogy felírják a gyógyszereket, mert az az igazság, hogy akármennyire is messzebb akarok pisilni, mint ő, olyan, mintha széllel szemben hugyoznék. Viselkednem kell, mert kellenek a gyógyszerek. Bárcsak… bárcsak mi? Bárcsak letörölhetném az önteltséget a helyes kis pofikájáról.
– Nem vagyok beszédes típus. Ennyi. Huszonkilenc vagyok. Huszonkilenc évesen még senkivel nem beszéltem az életemről, ki nem mondott történetekkel van tele a szennyes. Az életemben semminek sincs vége, sosem tudtam befejezni, túllépni, nálam nincsen lezárás, és éppen ezért nincsen kezdet sem, csak a folytonosság. – Enikő issza a szavaimat, a fejével egyre előrébb hajol, szinte ráhasal az asztalra, annyira figyel. Ez az, Anna, ez kell neked, ez a figyelem. Imádsz a középpontban lenni. – Tele vagyok állandóan vérző sebekkel, mániákusan taszítok, elhagyok és bántok, nehogy valaki belelásson a világomba. Idő kérdése, hogy mikor kattanok be. Vagy talán már bekattantam? Mit gondol? – nézek kérdőn Enikőre. Egyenesen belemosolygok (vicsorgok) a megfeszült ábrázatába. – Mit mondanál a helyemben, ha lenne egy életed, amiben huszonkilenc évig saját magadnak hazudtál a legtöbbet? Amiben te magad is csak egy nagy hazugság vagy. Hm? Vajon miben kérnél segítséget?
Enikő láthatóan zavarba jött a tegezéstől. Leszarom, hogy nem lehet. Küldjön el. Azt meg neki nem lehet. Kezd agyonnyomni ez a játék, pedig csak össze akarom zavarni ezt az akadékoskodó nőt. Ki akarom csinálni. Rá akarom hozni a frászt; azt akarom, hogy a kedve is elmenjen egy következő alkalomtól. Kinek hiányzik ez a szarság? Megkavarodtam. Felkavarodtam. Mindenféle képek és képzelgések háborognak bennem. Összevissza érzek és mindenfélét akarok. Itt lenni. Elmenni. Bántani. Védeni. Csendben maradni. Mondani…
5 Csillagok
BPD - 08.04.2023
Mrs. Nobody

Az elején kínomban röhögtem mert nagyon ismerősek voltak a szituációk amiket ugye én is megélek de aztán nyugodtan és fájó szívvel olvastam. Nagyon nehéz a borderline személyiségzavarral együtt élni, minden nap egy küzdelem és sajnos nem gyógyítható. Gratulálok a könyvhöz, az eddigi legjobb amit a BPD témában olvastam.

5 Csillagok
Hatàreset - 24.09.2022
Kovácsnè Vàgner Zsuzsanna

Nagyon tetszett a könyv,Nem lehet lerakni sokat sîrtam gratulàlok a Katànak ès vàrom a folytatàst.

5 Csillagok
Hatàreset - 24.09.2022
Kovácsnè Vàgner Zsuzsanna

Nagyon tetszett a könyv,Nem lehet lerakni sokat sîrtam gratulàlok a Katànak ès vàrom a folytatàst.

5 Csillagok
Motiváló  - 17.08.2022
Horváth Ildikó

Több netes felületen olvastam már,hogy miről szól a könyv. Tetszett, hogy igaz történet az alapja ,ezért is vártam az író-olvasó találkozót, ahol betekintést nyerhettem a könyv részleteibe. Csak ajánlani tudom és várom a folytatást!

5 Csillagok
Erőteljes, impulzív mégis emberi - 15.08.2022
R.

Többször abba kellett hagynom az olvasást, mert egyes félmondatokon/szituációkon még órákkal később is gondolkodtam. A Határeset határ önmagunk buborékja és a világ között, hiszen mindenki másképp él, érez és mást fogad el evidenciaként, normaként. Ami nekem "alap", másnak óriási kihívás. Ami másnak belefér, én attól a falra mászom. Másként programoztak bennünket és hajlamosak vagyunk arra, hogy csak a saját nézőpontunkat fogadjuk el igaznak. A Határeset felvillantása mindannak amik vagyunk / nem vagyunk! - Szuper könyv! Várom a folytatást!

5 Csillagok
Lebilincselő fajdalmasan szep.konyv  - 05.08.2022
Gyarmatine Farkas ildiko

Megrazo , izgalmas nem.rudtam.letenni.annyira erdekes.Gratulalni tudok.s tessek.irni.sokat irni.?❤

5 Csillagok
Fantasztikus  - 30.07.2022
Gyöngyi

Egyértelműen az idén olvasott könyveim közül a legjobb. Letehetetlen. Kivéve amíg néha félre kellett raknom, mert hol a szívem zakatolt, hol a mellkasom szorított, hol a könnyeim törölgettem. A végén meg egy órát ültem csendben, kavargó gondolatokkal. Imádom minden sorát, csak remélni tudom, hogy lesz folytatás!

5 Csillagok
Fantasztikus  - 30.07.2022
Gyöngyi

Egyértelműen az idén olvasott könyveim közül a legjobb. Letehetetlen. Kivéve amíg néha félre kellett raknom, mert hol a szívem zakatolt, hol a mellkasom szorított, hol a könnyeim törölgettem. A végén meg egy órát ültem csendben, kavargó gondolatokkal. Imádom minden sorát, csak remélni tudom, hogy lesz folytatás!

5 Csillagok
Határeset - 19.07.2022
Klaudia

Ha egy szóval kellene jellemeznem,Briliáns!!!!!!Köszönöm szépen Kata,várom a folytatást.

5 Csillagok
Határeset - 08.07.2022
Parrag Leonóra

Egy elképesztően jó könyv, egy fantasztikusan tehetséges fiatal írónőtől.

5 Csillagok
Határeset - 05.07.2022
Dóri

Meghökkent és bátor. Az első 10 oldal után kicsit félre kellett raknom hogy feldolgozzam miről is van szó. De utána nem lehet lerakni. Ha van szabad 10 perc már olvastam is. Csak ajánlani tudom.

5 Csillagok
Nagyon jó! - 03.07.2022
Zs

Őszinte, érdekes, elgondolkodtató, lebilincselő. Csak ajánlani tudom! :)

5 Csillagok
Határeset - 02.07.2022
Annamari77

Szinte egy este kilolvastam a könyvet, az első 3oldal potyogtak a könnyeim! Remélem lesz folytatás, kíváncsian várom! Gratulálok az írónőnek, és hálás vagyok hogy a könyv által betekintést nyerhettem az ezzel a betegséggel élő (élt) "Anna# mindennapi küzdelmébe! Nálam 10****

5 Csillagok
A legjobb - 01.07.2022
Edina

Képtelenség letenni.Olvassátok el.

5 Csillagok
Magnum - 30.06.2022

Van úgy, hogy azt hiszed mindent tudsz valakiről. Hogy ismered. Aztán pofán vág az élet és odasodor eléd egy könyvet. Elolvasod. Majd rájössz, hogy fogalmad sincs mi lakik egy emberben, mert a felszín csak a látszat... mögötte pedig egy óceán mélysége van... Olvasd el!

5 Csillagok
adri0409@citromail.hu - 30.06.2022
Ábrahám Adrienn

Ha lehetne 5*-nal többet adni, többet adnék.

5 Csillagok
Szuper - 30.06.2022
Spetra

Lebilincselő, képtelen leszel letenni!

Ez is tetszhet Önnek :

Határeset

Molnár Renáta

Cigánysoron

Könyvértékelés:
*Kötelező mezők