Egyéb & Vegyes

Külföldi ösztöndíj

Füst Alexandra

Külföldi ösztöndíj

Olvasópróba:

Jelentkezés

Zsófi nagyon szeretett otthon lenni, de kicsit már unta a dolgot, főleg a nyári szünetben. Kényelmes volt az élete: a szülői házban minden könnyen jött és magától értetődő volt, neki túl sokat nem kellett tennie semmiért: a főzés, mosás nem az ő gondja volt, vasalás – legfeljebb, ha buli előtt ki kellett vasalnia egy pólót vagy ruhát, takarítás egy héten egyszer.
Nagy, szőke haját összefogta lófarokba, leemelt egy könyvet a polcról, elvetette magát a kanapén a szobájában, olvasott. De Sam Small csodálatos történetét már sokadjára olvasta, a gondolatai elkalandoztak.
A jövő olyan volt, mint egy óriási, színes patchwork takaró egy magas ágyon, amiből csak egy kis sarok látszik. Még nem tudni, a többi minta milyen, de a takaró végtelenül nagynak tűnik, és végtelen sok lehetőséget rejt. Még bármi megtörténhet! Lehet, hogy ő lesz a világ legnagyobb tudósa, vagy számtalan hódítás elkönyvelője (nem az máris?), egy egzotikus ország lakója… Látta magát a kék óceán fehér habjába merülni, kacagni a napfényben, átvenni egy komoly tudományos díjat, és tudta, hogy most még tényleg minden megtörténhet vele. Az élete nem került még rá egy meghatározott sínpárra, nem látni az irányt, és nem látni a végkifejletet sem: imádta ezt, szemben azzal, hogy a barátnőjének már állása volt – egy suliban tanított félállásban, mellette még egyetemre járt, vele együtt. Az valahogy olyan befejezett volt, olyan végérvényes, mintha 22 évesen már bezárultak volna a kapuk, lecsapódott volna a koporsófödél; innen már minden megjósolható volt: férj (jó esetben), gyerekek (jó esetben). És utána már mi jöhetne?
Nem érezte azt a fajta kényszert sem, amit egyetem alatt az utolsó években érezni szoktak a csajok: meg kell fogni egy rendes srácot, férjhez menni, családot alapítani, mert különben késő lesz! Nincs hol ismerkedni, csak a munkahelyen, ott pedig már jóval szűkösebb a kínálat, a jó srácok már foglaltak. Volt egy barátja, A., és elég jól megvoltak együtt, bár inkább barátságot és nem szerelmet érzett iránta. A fiú szerette, ő viszont gyűlölte azt, amikor kicsit selypítve ezt mondogatta neki, és ritkán válaszolta azt neki, hogy ő is (miért kell gügyögni a szerelemben, mintha magatehetetlen csecsemők próbálnának párbeszédet folytatni? Sosem fogja megérteni). Egyáltalán, kevés embernek mondta azt valaha is, hogy szereti, pedig voltak fiúk, és voltak kalandok is. Pont annyi, amennyitől elégedettnek érezte magát, de igaz szerelemnek egy sem volt nevezhető.
Igazából csak egy fiú volt, akivel úgy ébredtek fel egymás iránt az érzéseik, hogy az szerelemre hasonlított. Egy fiú, akivel egy nyári táborban ismerkedett meg. Furcsa, de addig nem sétált senkivel úgy kézen fogva, hogy magától kulcsolódott volna egymásba a kezük, és önmagában a séta is boldoggá tette volna őket. Emlékezni fog arra, hogyan kapaszkodtak fel a turul szobrához ketten, és ücsörögtek ott órákig beszélgetve a világ tetején. Jó volt a fiú közelében lenni, jó volt vele strandra menni, jó volt vele táncolni, és jó volt a tánc után összetolt székeken egymás mellett aludni, miközben a többi pár lassan elszállingózott, vagy egy-egy sötétebb sarokban összebújva csókolózott. De a tábor véget ért, és vele ez a rövid kapcsolat is – a fiú elváláskor a „No woman, no cry”-t hallgatta…
Fiúk a bulikon, fiúk kirándulásokon – magasak vagy alacsonyabbak, vékonyak vagy köpcösek, jóképűek, vagy inkább jópofák – fiúk, akik ugyanazt szerették volna, amit ő is, rövid kalandozásokat tenni az érzékiség világába. Szemben velük mindig csak annyira veszítette el a fejét, amennyire akarta. A hazakísérés utáni csókolózások sohasem folytatódtak komolyabb dolgokban, mert nem akarta, és nem is volt rá mód és lehetőség. Maradtak az ellenőrzött robbanások, amelyek ölelésekben, csókokban merültek ki – és maradtak a nem túl jól ellenőrizhető csalódások is.
Csalódott, mert közben mindig szerelmes volt, vagy legalábbis azt gondolta, hogy szerelmes, lehetőleg valaki elérhetetlenbe, olyan valakibe, akire mindig lehetett várni, és aki után mindig lehetett vágyakozni. A-val való találkozásáig ez körbelengte a boldogtalan szerelmes légkörével, megvolt az indoka, hogy miért nem kezd igazán komoly kapcsolatba, de miért vigasztalódik rövid úton valaki mással.
Szóval Zsófi a kanapén hevert, és arról álmodozott, amiről a korabeli fiatalok szoktak, az említett dolgokon felül: hogy valami érdekes és izgalmas kalandban legyen része, TÖRTÉNJEN VALAMI.
– Zsófi, most szólt Szilvia, hogy meghirdettek egy német alapítványi ösztöndíjat az egyetemen! – kiabált ki édesanyja a konyhából, miközben a rántott húst forgatta a serpenyőben. – Csak azt kell igazolni hozzá, hogy tudsz németül, és lennie kell egy professzornak, aki tud fogadni Németországban egy évig. Szilvia azon kesergett éppen, hogy ő miért nem tanult németül... Nem próbálod meg?
„Miért is ne”– morfondírozott magában, bár igazából Amerikába vágyott. Nagyon boldog volt, amikor a hosszú angol teszt után megkapta a TOEFL nyelvvizsga eredményét, mert ezzel már jelentkezhetett volna egy amerikai egyetemre.
Ez a németországi lehetőség viszont kéznél volt, és gyerekkorában járt német különórákra is. „Próba, cseresznye” – gondolta, és felhívta a diplomamunkája témavezető tanárát, hogy ismer-e valakit, akihez bejelentkezhetne az ösztöndíjjal.
Máté ismert ilyen tanárt, igaz, nem személyesen, de azt mondta, az illető nagy koponya, és hát az első érdeklődésre azonnal nagyon pozitívan reagált.
– Jó helyed lesz, Zsófi! Kívánom, hogy sikerüljön – mondta neki Máté mosolyogva.
Összegyűjtötte a jelentkezéshez szükséges dokumentumokat, és feladta postán Németországba. Nyár volt, meleg volt, minden valószerűtlennek tetszett, csak az utolsó egyetemi év volt biztos, három laza tantárggyal, meg A., aki negyedéves lesz az egyetemen.
Ő volt az első komolyabb kapcsolata (A. elég kitartóan ostromolta, míg elfogadta őt), és ez a kapcsolat már nem maradt meg plátói síkon. A. kollégiumi szobájában találkozgattak rendszeresen, kólás vörösbort ittak, hatvanhatot játszottak (nagyokat nevettek és veszekedtek rajta), néha krumplit sütöttek, és Eric Clapton zenéje szólt, míg a kollégiumi ágyon szeretkeztek.
Jó volt az állandóság, a fizikai kapcsolat rendszeressége, rossz volt a hátterük különbözősége, és bele sem mert gondolni abba, milyen jövője lehet a kapcsolatuknak. A. egy több száz kilométerre lévő kisvárosból származott, Zsófival szemben egy nem értelmiségi családból, és szülei egyetlen gyermeke lévén visszavárta őt a szülői ház. Mindeközben ő Amerikába vágyott…
Egy kora őszi napon nagy boríték érkezett a postaládába, az alapítvány küldte. Nagyot dobbant a szíve, mikor kinyitotta. „Megkaptam!!!”
Aztán az eufória egy pillanat alatt pánikba fordult át – még sohasem töltött pár hétnél hosszabb időt az otthonától távol, most pedig egy teljesen idegen országba kerülne, totálisan egyedül – szép kis gyakorlat az önállósághoz. „Te jó ég! Most mi lesz?” – gondolta, miközben a válaszlevelet és az újabb nyomtatványokat terítette szét a kanapén.



Alexandra

Alexandra Kaltwasser éppen ekkor nyomta meg a „Senden” linket az e-mailben, amit Máténak küldött, érdeklődve, hogy számíthat-e az ösztöndíjas lányra, és ha igen, pontosan mikor érkezne. Azután visszatette az orrára a szemüvegét, és a füle mögé igazította vállig érő, hullámos és már őszbe forduló haját. Az asztalán precíz rendben sorakoztak a tudományos folyóiratok és kiadványok, az egyetemi előadásai, valamint az új lakásának a belsőépítészeti tervei. A modern irodaház második emeletén volt az irodája, ablaka az egyetemnek arra az épületére nézett, ahol az előadótermek voltak, és az egyetemi menza.
Pár hónapja költözött ide, C4-es professzori állást kapott, ami azt is jelentette, hogy már nem kellett egyetemről egyetemre vándorolnia, családjával együtt költöznie legjobb esetben is ötévente, már ha sikerült újabb szerződést kötnie egy adott egyetem tanszékével: a C4-es professzori állás ugyanis nyugdíjig bombabiztos volt. Ehhez persze kellett a doktorátus, a habilitáció és rengeteg cikk megfelelő impakt faktorral, valamint az is, hogy valahol Németországban egy idős prof nyugdíjba vonuljon. Akkor már csak arra volt szükség, hogy az összes hasonlóan eltökélt, életét a tudománynak szentelő jelölt elől elvigye az ember a pálmát. Alexandrának mindez sikerült: C4-es matematika professzor lett 40 évesen, mellette pedig volt egy 14 éves fia, de férje nem, mert a férjétől gyakorlatilag a gyerek születése után szinte azonnal elvált.
Már kislány korában szokatlan érdeklődést mutatott a matematika iránt, és mérnök édesapja bátorította, hogy egyre nehezebb logikai feladványokat, matematikai példákat oldjon meg, mert látta, hogy milyen örömet okoz számára a sikeresen elvégzett feladat. Hetedikes korában egy tartományi matematikaversenyt nyert, és azután nem volt megállás. Bár az élet egyéb területein sokszor bizonytalan volt, a matematika volt az, ahol mindig biztos volt a dolgában. Játszi könnyedséggel látta át a mások számára felfoghatatlan absztrakciókat, képes volt új világokat építeni a szimbólumokból. Az egyetemen a híres Holzman professzor doktorandusza volt, ő indította el az algebrai geometria területén, ahol később maradandót tudott alkotni.
Az egyetemen az évfolyamtársai elcsalták egyszer egy biciklitúrára. Ott ismerkedett meg K-val, aki egy évvel felette járt az egyetemre, biológia szakos hallgató volt és két méter magas. A biciklitúrán kilyukadt a biciklijének a kereke és K. vállalta, hogy elgyalogol vele a következő településig, ahol megfoltozhatták a kereket. A fiúnak megtetszett az alacsony, kicsit kövérkés, hullámos hajú, okos tekintetű lány, aki mintha egyenesen kerülte volna a fiúkat. Olyan volt, mint egy harmatos mezei virág: üde, romlatlan, nagyon más, mint azok a lányok, akiket addig ismert. Útközben beszélgettek, K. a mezei virágokból egy nagy csokrot szedett Alexandrának. A lány elpirult, mikor beletemette az arcát az illatos csokorba, azután mosolyogva felnézett rá, (mikor mosolygott, vonzó gödröcskék jelentek meg az arcán), és utána elválaszthatatlanok voltak. Kézen fogva sétálgattak, vagy egymás mellett bicikliztek, minden egyes másodpercben egymás mellett akartak lenni. Beszélgettek az életről, a terveikről, arról, hogy mindketten a tudománynak akarják szentelni magukat. A fiú molekuláris biológiával foglalkozott, és nagyszerű kísérleteket tervezett. Alexandra úgy érezte, megtalálta benne lelki társát. K. tapasztalt szerető volt – ő vezette be Alexandrát a szex világába. Bár együttléteik mindkettejüknek örömet okoztak (Alexandrának is elég sokszor), K. valahogy mindig úgy érezte, hogy marad a lányban egy megközelíthetetlen bástya, amit sohasem tud bevenni, sem gyengédséggel, sem vad szeretkezéssel. Egy bástya, ahová nem tudni, milyen okból, de visszahúzódik énjének egy titokzatos része.
Még az egyetemi évek alatt összeházasodtak: egy aranyos kis lakást béreltek az egyetem közelében. Alexandra sohasem főzött, a menzán ettek, hétvégén vendéglőben. A lakást főleg K. tartotta rendben, mert Alexandra akkor valahogy nem törődött ezzel, észre sem vette a rendetlenséget, nem tűnt fel neki a mosogatóban halmozódó edény- és tányértömeg, a szennyestartóból kicsorduló szennyeshalom, a poros polcok vagy a piszkos padló – a férje közelében ülve vagy heverészve elmerült egy cikkben vagy könyvben, és tökéletesen boldog volt. Hétvégén az egyetemi baráti körükkel találkoztak, túráztak, bicikliztek, beszélgettek. Egyetem után mindketten elkezdték a doktori képzést, és oktattak is mellette. K. kísérletei egyre többször elhúzódtak, néha késő estébe nyúlóan is, és K. sokszor frusztrált volt: a kísérletek nemcsak elhúzódtak, de nem hozták a kívánt eredményeket. Kínkeservesen haladt csak, és nem volt még miből cikket írnia, miközben a határidő nyomasztóan lebegett a feje fölött. Alexandra közben ontotta magából a cikkeket, és három év alatt sikeresen ledoktorált.
A védése után vacsorát rendeztek egy vendéglőben, meghívták rá a rokonokat, Alexandra kollégáit, tanárait. Minden nagyon jól sikerült. De akkor este érezte először Alexandra azt, hogy törés következett be közöttük. K. simogatta az ágyban, és azt mondta neki kesernyésen mosolyogva:
– Most már, hogy a neved elé írhatod a „dr.” szócskát, szóba állsz még velem?
– Hát persze, te bolond! Ez semmin sem változtat közöttünk!
De attól a naptól fogva mégis minden elkezdett változni közöttük, a hajszálrepedés gyorsan mélyült, és ők csak távolodtak egymástól. K. egyre többször szóvá tette, hogy Alexandra hanyag, nem főz, nem takarít, nem gondoskodik kettőjükről hagyományos női módon. Alexandra elfogadta a kritikát, megpróbált megfelelni férje elvárásainak: rákapott a takarításra, szinte mániájává vált, hogy mindig porszívózzon, mindent elrakjon. Mintha kicserélték volna: pedáns lett és rendmániás. Még a külseje is megváltozott: addig kicsit slampos volt, a ruhák úgy álltak rajta, mintha vasvillával szórták volna rá; a haja szabadon lobogott, gödröcskés arcára sohasem tett sminket.
Ezután elkezdett másképp öltözni, a tükör előtt álldogálva próbálgatta a ruhákat, gyorsan rájött, hogy mi az, ami jól áll neki. Körte alakja lévén elkezdett „A” vonalú szoknyákat hordani, sötét színű trapéznadrágot, mell alatt összehúzott tunikákkal. Hosszú haját befonta vagy feltűzte, és leheletnyi sminket vitt fel az arcára – még a szemére is, bár a szemüveg mögött az nem látszott annyira. De hiába próbált meg mindent, K. mintha egyre elégedetlenebb lett volna. Minden hiányosságra azonnal felhívta a figyelmét, (például ha nem vásárolt friss kenyeret a vacsorához), egyre kisebb bolhákból csinált egyre nagyobb elefántot.
Tulajdonképpen már az ágyban is egyre kevesebbszer volt harmonikus az együttlétük, és mégis, éppen ekkor következett be az, ami addig évekig soha, annak ellenére, hogy nem tettek ellene semmit: Alexandra teherbe esett. Mikor megtudták, K. örömet mutatott, de Alexandra nem tudta, hogy valójában mennyire is örül annak, hogy gyereket várnak. A férfi egyre többször ült mellette komor arckifejezéssel, szótlanul, és folytatódtak a késő estébe nyúló kísérletek is.
Alexandra az első harmadban rosszul viselte a terhességet, a kezdeti időszakban sokat émelygett és hányt is. A harmadik hónaptól a gyomra megnyugodott (és vele ő is), terhessége a várandós asszonyokra jellemző fénnyel vonta körül, elkezdett kigömbölyödni, sugárzott róla a boldogság.
A terhesség 27. hetében, egy kora esti órában felhívta őt az anyósa; feldúltan, sírva közölte, hogy a férje, K. apja, agyvérzést kapott és meghalt. Alexandra próbálta vigasztalni anyósát, és ígérte, hogy másnap leutaznak hozzá. Mivel férje az egyetemen folytatta akkor is a kísérleteket, úgy volt vele, hogy inkább személyesen mondja el neki a hírt. Felkapott egy kis kabátot, és elment az egyetemre. A kapus mosolyogva üdvözölte, ő pedig egy kis lépcsőzés után benyitott a laborba, ahol tudomása szerint a férje szorgos kísérleteket folytatott. Először nem látta őt, de a labor belső helyiségéből hangok szűrődtek ki, hát beljebb lépett. Sohasem fogja elfelejteni az eléje táruló látványt: az asztalon egy szőke, hosszú lábú diáklány feküdt, K. pedig a lábai között elveszve dugta a nőt, nyögtek és sóhajtoztak – a csúcspont közelében járhattak már. Ahogyan lépett, meglökte az ajtót, és a zajra a férje felnézett. A szemében meglepetés, majd szégyen és düh tükröződött egyszerre, aztán kihívóan nézett a feleségére. Alexandra könnyes szemmel sarkon fordult, és elrohant. „Talán be is fejezte az aktust. Miért is ne? Ha eddig mindezt megtehette velem…” – gondolta, könnyeitől homályosan látott, azt sem tudta, hogy került haza. Férje reggel jött haza, és ő akkor közölte vele: azonnal költözzön el a lakásból.
– Sajnálom, Alexandra – mondta neki sajnálkozó arccal K. – Se nőként nem voltál elég vonzó, se társként nem voltál számomra megfelelő. Hiányzik belőled a törődés, a gondoskodás. Nem is tudom, hogy mennyire fogsz tudni megfelelni így az anyai feladatoknak…
A galamblelkű Alexandrát elfutotta a méreg ezekre a szavakra és hirtelen pofont mért K. arcára.
– Mindenesetre jobb szülő leszek, mint a csélcsap és tehetségtelen exférjem! – kiáltotta oda neki. – El akarok válni tőled, minél hamarabb. A gyerekhez pedig nem akarom, hogy túl sok közöd legyen. Menj el! Most! Menj innen! – kiáltotta könnyek közt az ajtóra mutatva, bal karját domborodó hasára téve.
Alexandrának egészséges, szép kisfia született májusban – a válást nem sokkal utána mondták ki. Bár a szülés nehéz volt – tíz órán keresztül vajúdott –, az a pillanat, amikor a gyereket a kezébe adták, minden fájdalomért kárpótolta. A gyermek szerencsére nem hasonlított K-ra, inkább Alexandra édesapjára, és amikor magához szorította, úgy érezte, hogy az övé, csak az övé, senki másé…
A válás után többé nem próbálkozott párkapcsolattal. Jól érezte magát a tanítványai között, más tudósok társaságában, és igazán boldog volt, ha a fiával és a saját édesapjával lehetett (édesanyja sajnos az ő esküvője után röviddel meghalt). Kielégítette a kutatás, a gyerekéről való gondoskodás, és ha vágyott is kezdetben arra, hogy társra találjon, a vágyakozást elhessegették a mindennapok apró-cseprő gondjai, meg az is, hogy valójában nem is volt senki olyan a környezetében, aki felfigyelt volna rá, vagy akire akár ő felfigyelt volna.

Formátum: 13,5 x 21,5 cm
Oldalszám: 246
ISBN: 978-3-99038-895-2
Megjelenés időpontja: 2016-01-26
 2.950 Ft
 1.790 Ft