Csillagom

5.

Este fél kilenc körül csak járkáltam a gardrób, fürdő és háló Bermuda-háromszögben azon töprengve, mitévő legyek. Épp becsuktam a hűtőajtót egy felest töltve magamnak a konyhapulton, amikor csengettek. Olyan erőszakosan feküdtek rá a csengőre, hogy a dallamra rá volt vésve: Gabriel a látogató.
– Jövök már! – ordítottam el magam a poharammal a kezemben. – Jézusom.
Kinyitottam az ajtót. Gabriel öltönyben. Szentséges vibrátor! Úgy kikerekedett a szemem, hogy majdnem kiesett a helyéről.
– Korábban jöttél – dünnyögtem hipnotizálva.
– Te iszol? – nézett rám megdöbbenve. – Részeg vagy?
Arcomról lejjebb vándorolt a tekintete, és csak ekkor kaptam észbe, hogy egy szál pólóban és bugyiban ácsorgok a nyitott ajtóban.
Nem volt mit tenni, fenékig hajtottam a pálinkát, és már mentem is a hűtőhöz a következőért.
– Ne igyál többet, fontos emberekkel fogunk találkozni – vette le a zakóját és meglazította a nyakkendőjét, miközben a bárszékre ült velem szemben.
– Ne izgulj, nem a menyasszonyod vagyok, két feles után is tudok három szavasnál összetettebb mondatokat is alkotni – dünnyögtem a második felesem mögül.
– Ne sértegesd, nem is ismered – dorgált meg nem túl nagy átéléssel. – Miért nem készülődsz?
– Mert nem megyek – vágtam rá határozottan.
Sóhajtott, és minden további szó nélkül bement a hálómba.
– Gyere már! – ordított ki bentről.
– Már az ágyban vagy meztelenül? – kiabáltam vissza, jót kuncogva magamban.
– Igen! – hallatszott a nevetése bentről. – Gyere, mert nélküled megyek el!
– Kénytelen leszel – nevettem most már én is hangosan, de csak bevonszoltam a seggem a hálóig.
Gabriel a gardróbban állt és úgy válogatott az alsóneműim között, mintha mindig is ezt tette volna.
– Persze, szolgáld csak ki magad! – legyintettem, és törökülésbe helyezkedtem az ágyon.
– Bordó vagy kék? – vett ki két csipketangát a hozzá illő melltartókkal. – Ruhád is van hozzá?
– Azt a kék ruhát sosem venném fel – dünnyögtem.
– Akkor a bordó – tette a kezembe a bugyit a melltartóval.
– Jaj, Gabriel, ne már, itthon szerettem volna ma ülni a kertemben és sörözni a cikkem felett, egyedül – hisztiztem hangosan, és hanyatt dőltem az ágyon.
– Majd vacsi után kiülhetsz, gyere! – húzott fel az ágyról, és megdöbbenve vettem tudomásul, hogy egyáltalán nem feszélyez, hogy alsóneműben lát. Miért nem?
Felvettem a ruhát, amit kikészített, a hozzá illő cipővel. Elegáns. Jó ízlése van.
– Fésű? – járkált a hálóban, mint egy oroszlán a ketrecben.
– A fürdőben van – indultam mosolyogva az ajtó felé.
Kezdtem élvezni a dolgot. Besétáltam, fogat mostam, és csak ezután mentem vissza hozzá a fésűvel a kezemben.
– Sima copf is jó lesz, csak gyere már! – nézte az óráját, míg megfésültem a hosszú, göndör, barna hajam.
Mikor kész lett a harmadik hurok is, kiterelt az ajtón. Táska nem kell, miért is kellene. Mindegy. Odalent beültetett a Teslába, és már mentünk is.
– Nem sminkeltem – dünnyögtem magam elé.
– Nem is kell, így is gyönyörű vagy – mondta, miközben sávot váltott.
Csak pislogtam rá; az utcalámpák fényénél nem tudtam jól kivenni, de szerintem nem viccelt.
– Miért nem Alice ül most melletted? – kérdeztem minden bántás nélkül.
– Egy ideje már nem jár el velem üzleti vacsorákra; nem tud hozzászólni a témákhoz, és engem is csak lejárat vele – válaszolta őszintén.
– Miért vagy vele tulajdonképpen? Eddig csak rosszat tudtál róla mondani.
– Ez egy hosszú történet, és nem most fogok belekezdeni.
Az étterembe érve mi voltunk az elsők az asztalunknál, ahogy ez illik is, mikor vendéget vár az ember. Mint kiderült, lengyel ügyfelekkel fogunk találkozni. Úgy lettem bemutatva, mint kolléganő. Tulajdonképpen megtisztelő.
– Milyen bort kérsz, Lilien? – kérdezte Gabriel a pincérrel maga mellett.
– Egy jó száraz vöröset megkóstolnék, köszönöm.
Az egyik lengyel majdnem kiköpte a szájából a vizet, és mondott valamit a saját nyelvén a kollégájának. Csak egy keveset értek a szláv nyelvekből, de amikor kimondta, hogy goscióva, leesett, hogy ezek éretlenebbek, mint az óvodások.
– Szeretik a vöröset, uraim? – fordultam feléjük bájosan csevegve.
– Mindenféle vöröset nagyon szeretünk – nevetett szépen, angolosan az egyikőjük.
– A magyar vörös az egyik legjobb – kacsintottam feléjük félreérthetően.
Gabriel megfogta a kézfejem és finoman megszorította, hogy leállítson, miközben közelebb hajolt.
– Mi a fenét művelsz? – sziszegte.
– Ezek csajozni jöttek ide, Gabriel, vigyük el őket szórakozni, akkor tuti aláírják a szerződést – suttogtam kedvesen mosolyogva, hogy a másik kettő ne hallja.
Sóhajtott egyet, és alig észrevehetően bólintott.
– Tudják, fiúk, egyszer voltam kint a magyaroknál. Földtani szempontból páratlan ország, no és az ottani vörösek! – hüledeztem, és adtam a hülyét.
– Bizony-bizony, mi is nagyon szeretjük az ottaniakat.
– De akikről én beszélek, egyik sem volt száraz – vigyorogtam most már teljes erőbedobással, mire a másik kettő összenézett, és úgy felnevettek, hogy tudtam, célegyenesben vagyunk.
– Maga is szereti a vöröseket? – nézett rám felkorbácsolva a szemüveges, magasabb fazon, és az asztal alatt megsimogatta a combomat.
Nem estem kétségbe, volt már ilyen máskor is a történelemben.
– Menjünk, igyunk egy sört, és tánc közben elmesélem! – kacsintottam felé, majd felálltam, hogy kimenjek a mosdóba. Végre elengedett.
Vacsoránál így már sokkal oldottabb volt a légkör. Tulajdonképpen jól éreztük magunkat. Gabriellel nagyon könnyű beszélgetni; teljes mértékben ő irányítja a szálakat, fesztelenül, lazán, de udvariasan. Már odakint az utcán mellém szegődött és nagyon csúnyán nézett rám.
– Mennyire fontos neked ez az üzlet? – vigyorogtam felé és nagyon tetszett, hogy bosszankodik. – Felmegyek az egyikkel a hotelszobába, ha szeretnéd. Mennyit fizetnél érte? – gúnyolódtam a fülébe.
– Azt próbáld meg! – mondta fenyegetően. – Ha egy ujjal is hozzád ér valamelyik, eltöröm a csontját! – sziszegte.
– Nem tilthatod meg, nagyon be vagyok gerjedve. Délután kettő óta olyan nedves vagyok, hogy csak úgy tocsog a bugyim – vigyorogtam most már szélesen.
– A bugyid teljesen rendben van, másfél órája adtam rád, édesem – mosolygott kihívóan.
– Fulladj meg az egódban! – dünnyögtem és a két pasi közé léptem előre, de visszahúzott.
– Nem vicceltem – mondta komolyan. – Üzleti partnerek, nem fekhetsz le velük, mert holnap reggelre mindenki tudni fogja.
– Félted a jó híremet? – kérdeztem hetykén.
– Valakinek meg kell tennie helyetted – sziszegte, mire hangosan felnevettem.
Előttünk a kis köpcös hátrafordult, mert elfogyott a piája, így felfüggesztettük a témát.
Amint odaértünk, Gabriel fű alatt fizetett két jól szituált hölgynek, hogy legyenek helyettünk társaság, így magunkra maradtunk. A hely tizenegy körül zsúfolásig megtelt, és a hangulat a zenétől, a stroboszkóptól, és valószínűleg a bennem lévő töménytől a tetőfokára hágott. Gabriel az étteremben ivott bor óta csak vizet kért magának, aminek őszintén örültem. Valakinek tényleg muszáj józannak maradnia. Amint az asztalunktól is elmentek a lengyel komák, két nagyon csinos lány ült Gabriel köré a szabad székekre. Sőt az egyikőjük pár másodperc után az ölébe engedte magát lovagló ülésbe. Esküszöm, ilyet még sosem láttam! Nem zavarta őket, hogy én is az asztalnál ülök. Nem tekintettek konkurenciának. Gabriel összehúzta a szemét és félretolta a csajt, közben pont úgy nézett rá, mint akit valami fontos közben megzavartak és felbosszantottak. Még a lenézést is láttam a szemében megcsillanni. Az asztalra könyököltem, és elkezdtem élvezni a műsort.
– Lányok, apukátok most biztosan nagyon büszke lenne rátok, de örülnék, ha kettesben hagynátok a feleségemmel – vigyorgott a csajokra, mire azok hátrafordulva végre engem is észrevettek, majd csalódottan le is léptek.
– Nem tudnak nekem ellenállni – nevetett fel halkan, de utána már el is tűnt a mosoly, és mélyet sóhajtott.
– Engem meg sem próbáltál felcsípni, pedig azt ígérted, így lesz – incselkedtem.
– Túl sokat ittál már ahhoz – evett bele a mogyorós tálba.
– Szóval nem használod ki a helyzetet? – húztam ki magam döbbenten.
– Mégis hány évesnek nézel te engem, tizennyolcnak? – húzta fel a szemöldökét. – Ha akartam volna, már nálad megteszem – ropogtatta a mogyorót komoly arccal.
– Eddig azt hittem, lélekben tényleg annyi vagy, de most nagyon kellemesen csalódtam.
– Ettől függetlenül bármikor készen állok rá, amikor azt mondod – húzta össze szemét, de megint olyan kisfiúsan mosolygott.
Amikor viccelődik, akkor mosolyog így. Teljesen más lesz az arca közben. A feszült, kemény arcéle is finomodik, és kevésbé szigorú lesz tőle. Sokkal emberibb és elérhetőbb, megközelíthető.
– Nagyon vicces – dörmögtem.
Az ilyen férfiaknak nem én vagyok a zsánere, és direkt sértésnek veszem, amikor valaki ezzel poénkodik.
– Nem viccelek! – komolyodott el az arca. – Sőt ha belegondolok, mennyire fájt ma, miután leléptél, minden, csak nem vicces.
– Megváltozott a hozzám állásod – csúszott ki a számon minden gondolkodás nélkül.
Felém kapta a tekintetét, és egyszerre bukott ki belőlünk a nevetés.
– Hát, ezt még gyakorolni kell – nevetett még mindig.
– Három sör után csak ennyire telik – vigyorogtam, és én is beletúrtam a nasis tálba.
Már nem akart elcsábítani a munka miatt, már nem akart mindenáron lefektetni, pedig most lenne rá alkalma. Tetszett az új felállás. Az órájára nézett és felállt.
– Mehetünk? – lépett mellém.
Meglepett vele; pont most mondta, hogy nem visz sehová.
– Úgy értem, mindenki haza – nevetett a fülem mellett a félreértésemen.
– Persze, már úgyis vége az üzleti vörös-vadászatnak – álltam fel mellé, és kiittam a söröm.
Az utcán mellém lépett és jött velem.
– Hazakísérsz? – rázott ki a hideg a hirtelen jött késő tavaszi hűvösben.
– Nem vagyok azért akkora paraszt, mint amilyennek gondolsz – mondta, és a zakóját a vállamra terítette.
– A mai este után ezt most már én is tudom – ásítottam magam elé.
– Köszönöm, hogy elkísértél, és nyélbe ütötted nekem az üzletet! Remélem, élve előkerülnek az aláírásig! – mosolygott megint aranyosan.
– Örültem, hogy segíthettem! – mondtam utolsó erőmmel.
Még húsz perc volt hazáig az út, ami végtelennek tűnt. A bejárat előtt vettem egy mély levegőt és szembefordultam vele. Egy ideig néztem izmos válla tökéletes ívét, ahogy a nyaka fedetlen bőrével találkozik, és ökölbe szorultak az ujjaim, hogy ne érjek hozzá.
– Köszi a vacsit – suhant arcára a tekintetem.
Zsebre tett kézzel állt előttem, mint egy srác az első randi után. Fogalma sem volt, hogy hogyan búcsúzzon el.
– Kifogytam az ürügyekből, hogy miért is hívnálak fel legközelebb – nézett rám komolyan.
– Csak úgy is felhívhatsz – rándítottam a vállamon. – Szia, Lilien, hogy telt a napod? Mit főztél ma?
– Olyan… nagyon… – dadogta Gabriel, és egy lépéssel közelebb jött.
– Igen, tudom – mondtam szárazon, és hirtelen ötlettől vezérelve lábujjhegyre állva megöleltem.
Nem tudom, mit hittem, milyen érzés lesz. Nem számítottam rá, hogy ennyire jó. A testének érintése először teljes valójában. Első érintésre megdöbbent – éreztem, ahogy mozdulatlanná válik. Egy pillanat múlva kihúzta zsebeiből a kezeit és viszonozta az ölelést.
Nem tett semmi mást. Nem kezdeményezett, csak finoman tartott és a nyakamba fúrta az arcát. Egyik nyitott tenyere a hátam közepén, a másik a tarkómon. Olyan alacsony vagyok hozzá képest, hogy állát könnyűszerrel a fejem tetejére tudta volna tenni.
– Ez – vett egy mély levegőt, majd kifújta –, ez most nagyon jó.
Elmosolyodtam, és vettem én is egy mély levegőt. Kibontakoztam a boldog, meleg ölelésből, majd a lábamat nézve beléptem az ajtón. Se puszi, se csók. Nem tudtunk volna leállni. Úgy zuhantam az ágyba, hogy még csöpögött rólam a zuhany után a víz.


6.

Reggel nem keresett. Igazából nem voltam meglepve – miért tette volna? Már késő délutánra járt az idő, amikor csippant egymás után ötöt a telefonom, hogy mail érkezett. Ez a push-funkció elég idegesítő: mindig a füledbe mászik, mennyi még a meló.
Előhalásztam a telefonom, Gabrieltől érkeztek az üzenetek. Mind egy-egy szó.
„gyere, kulccsal, a, kocsihoz, most”. Aztán kicsit később egy utolsó: „léci”, és egy mosolygós arc. Boldogan elmosolyodtam, majd pár ábrándos gondolat után gondolkodni kezdtem.
Beletelt jó néhány másodpercbe, míg megértettem, miről beszél. Nincs is kocsim, így nyilván hozzá kulcsom se. Viszont az övét tegnap az étteremnél hagytuk. A kulcs pedig nálam van? Gyorsan taxiba vágtam magam, otthon előkerestem a tegnapi ruháimat. Gabriel zakója alattuk volt, pont úgy, ahogy levetettem magamról. A kulcs pedig annak a belső zsebében. Gyorsan átöltöztem: farmer, póló, kis smink, és máris jobb. Tíz perc múlva már egy újabb taxiban ültem és körülbelül még újabb öt perc volt felidézni, hová is parkoltunk tegnap este. Bekanyarodtam a szűk kis egyirányú utcába; igen, ez lesz az. Amint befordultam a sarkon, gyorsan vissza is léptem, ugyanis Gabriel nem volt egyedül a kocsi mellett.
– Hogy érted azt, hogy elkeverted a kulcsot? – hallottam az egyébként érzékien szexi, mély női hangot ordítani. – Akkor hívj nekem egy taxit, és ma ne is lássalak többet! Hogy lehetsz ennyire béna? Mondd meg!
Ez a nő nem komplett. Összeszedtem magam, higgadt lassúsággal ellöktem magam a faltól, majd odasétáltam hozzájuk. Előtte még előadtam, hogy futottam és most nagyon lihegek, de Alice-nak már így is majd’ felrobbant a feje, amikor meglátott. Gabriel pedig őszinte érdeklődéssel figyelte a magánszámomat. Gondolom, neki már mindegy, most piszkáljon az asszony mást is egy kicsit.
– Elnézést kérek, Mr. Woods, jöttem, amilyen gyorsan csak tudtam – lihegtem, és a kezébe nyomtam a kulcsot.
– Te meg ki vagy? – sziszegte Alice.
– Lilien James – nyújtottam a kezem felé, hogy végre emberszámba vegyen és tisztességesen bemutatkozzunk, de ő nem fogadta el. – Elnézést kérek, ma több mappával együtt a kulcsot is sikerült magammal vinnem az irodámba. Sajnálom, ha kellemetlenséget okoztam! – néztem rendíthetetlenül a szemébe.
– Leszarom – kapta ki a kulcsot Gabriel kezéből, beült a volán mögé, és a párját úgy otthagyta a járdán, mint kutya a szarát maga mögött az utcán.
Pár pillanatig csak álltam és néztem, ahogy elhajt a kocsival, majd Gabriel felé fordultam.
– Azt hiszem, nagyon ráférne már, hogy úgy istenigazából kikeféld belőle a hisztériát – tettem zsebre a kezem még mindig letaglózva.
– Volt az az idő, de már régen elmúlt – mondta nagyot sóhajtva.
– Irigylem a nőt – léptem a járdára, feltételezve, hogy akkor most sétálni fogunk. – Mindene megvan, ami csak szem-szájnak ingere. Mégsem boldog.
– Jól nézel ki! – mosolygott Gabriel. – Dolgoznod is ebben kellene.
– Ebben szoktam írni – mondtam lazán csevegve.
– A cikkedet, kint a kertben? – kérdezte ő is zsebre tett kézzel lépve mellettem.
– Igazából egyszerre többet is… mindig belekezdek valamibe, amit nem tudok befejezni.
– Nem mondod? – nevetett fel hangosan. – A publikációid mennyit szoktak lógva hagyva ácsorogni? Csak hogy tudjam, mire számíthatok – került ki egy járókelőt.
– Az attól függ, mennyi ideig fogsz feltartani – mosolyogtam hetykén.
– Ez esetben csipkednem kell magam – nézett körbe, hogy hol is vagyunk tulajdonképpen. – Természetesen az írásaid érdekében.