Erotikus & Érzéki

Tündérmese

Jeremy Pet

Tündérmese

Olvasópróba:

Egy sötét éjjelen, amikor a Hold is aludt, sokat, nagyon sokat álmodtam. Egy lánnyal álmodtam, egy gyönyörűségessel. És ezt az álmot soha többé nem felejtettem el… Soha… érted? Soha!
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy… Minden igazi mese így kezdődik. És minden igazi mesében van tündér. Legtöbbször jó tündér, de néha gonosz is előfordul. Ebben a mesében nem.
Tündér… Már maga a szó is szép. A tündér segít neked, megjutalmaz, de csak rövid ideig láthatod. Amilyen észrevétlenül jön, ugyanúgy tűnik is el. Szeretnéd, hogy melletted maradjon, de hiába. A mesében a tündérnek rövidke ideje van tettét elvégezni. De mindig elvégzi.
Te is találkoztál már vele? Ha még nem, akkor valamikor majd előtted is meg fog jelenni, csak észre kell venned, mert nem figyelmeztet, hogy itt vagyok, én vagyok a tündér! Nem szól, teszi a dolgát, és ha nem figyeltél, nem is tudod, hogy érted volt itt.
Manapság mintha kevesebb tündér jelenne meg, mint régen. Talán azért, mert fél, hogy kinevetik, kigúnyolják, nem hagyják, hogy jót tegyen. Bár lehet, hogy tévedek; ma sincs kevesebb belőlük, csak éppen nem gondolunk rá, hogy dolgoznak. Minden egyes tündér másképp jelenik meg, de egy dologban közösek: csak jót tesznek. Sok-sok tündér kellene!
Majd meglátod, ez a történet is egy tündérről szól. Elém lépett, és én észrevettem. Ez nem az én érdemem, hanem az övé. De hogy pont nálam jelent meg… Szóval ma sem értem, miért. És Te sem fogod érteni, ebben biztos vagyok! Egyszer volt, hol nem volt…


I.

Kopogtak…

Azért ez a Vangelis csodálatos zene! Csodálom, ezért miért nem kapott Oscart, bár a Tűzszekerek is klassz, azt viszont díjazták, úgy emlékszem. Nem vitás, máshogy szól otthon, ha feldübörög a két Pioneer hangfal, mint itt a laptopomon fejhallgatóval, de hát az élvezet így is megvan, kiváltképp munkaidőben. A Conquest of Paradise kezdetét hallgattam, mint oly sokszor, ha Linda nem volt otthon, mert ő, bár szerette a zenét, zavarta, ha hangos, egy ilyen zene sztereóban, tücsökzeneként aztán szart sem ér. Egyébként is, évek óta inkább a Magyar Nemzetet olvasta, minden reggel szertartásszerűen a kávé mellett, és csak ha már végiglapozta, akkor ment fürdeni. Különben itt a tanszéken nem mondhatnám, hogy bárki megfeszülne a munkától, az élen saját magammal, miután nyugdíjas lévén, heti tizenkét órában állapodtam meg a tanszékvezetővel. Nulla kutatás, csak oktatás. Ha tehát kedd, szerda, csütörtök reggeltől délutánig benn vagyok, az ugyebár kb. huszonnégy óra, ebből következőleg bárki kifogásolná, hogy éppen most zenélek, vagy digitális fotóimat szerkesztgetem, na akkor az nyalja ki!
Tény, hogy senki sem akadt fenn idáig ezen, mert mások meg mást csinálnak, többnyire nincsenek benn – bizonyára kollaborációban bevásárolnak, vagy magánügyeik után futkosnak. A tanszék mégis él, létezik, kívülről a megtestesült tudomány műhelye, belülről meg… na, hagyjuk! Amíg a régi főnökünk volt, azért nem egészen így mentek a dolgok, de hát őt is agyoncsapta a hatvanöt év, mint a legyet az újságpapír, át kellett adnia a tanszéket. Most, hogy a dékánságról is leköszönt, ugyanolyan mezei professzor lett, mint Linda, akit hiába cseszegetett, hogy pályázza meg a helyét, mert tuti, hogy lenyeri Váradi ellen is, Linda mindannyiszor kerek perec visszautasította. Hogy mennyire igaza volt, arra én vagyok az élő példa a Vangelisemmel!
Gondolom, újból kopoghattak, mert az ajtót valaki megpróbálta lassan kinyitni. A kurva életbe, hát negyed órát sem élvezhetek nyugodtan harmincnyolc évi munka után? Letettem a fejhallgatót a laptop mellé. Tessék! Lassan nyílt az ajtó, de csak úgy negyedig, azután elakadt. Számtalanszor megjegyezték már, miért nem gyalultatom le az alját, hogy simán nyíljon, én meg mondtam, oké, majd megcsináltatom. Na, ja! Azt azért mégsem mondhattam, hogy nekem ez így azért jó, mert a mosdómat piszoárként használva, nem tudnak hirtelen belépni, van tehát néhány másodpercem rendbe tenni magam, buzgón imitálva egy ártatlan kézmosást vagy a teásbögre elöblítését. Viszont, ha úgy végzem dolgomat, hogy magamra zárom az ajtót, miközben kinn a folyosón hallatszik, hogy benn valami csorog, a vak is tudhatja, mi történik ott.
Odaléptem, és dühösen megrántottam befelé a kilincset. A mozdulat igencsak eredményes volt, mert a jövevény, aki még nyilván fogta a külső kilincset, szinte a nyakamba zuhant. Egy lány volt, ijedt arccal nézett rám, és elengedte a kilincset. Annyira groteszknek tűnt az egész, hogy elnevettem magam, miközben sűrűn elnézést kérve
magyaráztam az ajtó tulajdonságait. A lány egy pillanatra elmosolyodott, majd megszólalt:
– Jó napot kívánok, Jeremy tanár urat keresem!
– Én vagyok… Miben segíthetek? – Most nekem is ez az álszent kérdés ugrott be hirtelen, bár gondolj csak bele, ki a franc akar segíteni neked anyukám, ahelyett, hogy békén hagynál? Ez a köznapi szlogen ma már mindenütt általános, az udvariasság, a megbecsülés látszatát keltő imázs.
– Dévai Gabriella vagyok, szakdolgozat miatt jöttem a tanár úrhoz. Váradi professzor úr mondta, hogy önt keressem meg!
– Igen? És miért pont engem?
– Az történt… szóval én a professzor úr egyik témáját szerettem volna választani, de azt már valaki lefoglalta, és különben is annyira elfoglalt, hogy szerinte jobban járok, ha másvalakit választok konzulensként.
– Tudja, csak azt nem értem, hogy kerültem én a képbe, miután a hallgatók témát választanak, és nem konzulenst. Jó, persze, a kiírt téma után szerepel a konzulens neve is, de hát a hallgatónak legtöbbször gőze sincs az illetőről, mert mondjuk, nem oktatta, vagy nem hallotta előadni, vagy éppen ne adj isten, nem nála vizsgázott…
– Váradi professzor úr a tanár urat ajánlotta, szerinte a tanár úr témáját még nem választották. Azt javasolta, kérdezzem meg, elvállal-e a tanár úr?
– Értem! Hát erre szokták mondani, ha nincs ló, jó a szamár is…
Éreztem, most indokolatlanul bántó vagyok, mert ugyan mit tehet ez a szerencsétlen arról, hogy akaratán kívül hozzám irányították? És persze azért fogalmaztam meg úgy egy téma címét, hogy azt aztán senki ne válassza, hagyjanak engem békén Vangelist hallgatni, mellesleg meg higgyék csak rólam a tanszéken, hogy nyugdíjasként még érthetek a génexpresszió bonyolult mechanizmusaihoz.
És főképpen Váradi higgye, mert szó, ami szó, el kell ismerni, ő tényleg ért hozzá!
– Tanár úr, most haragszik rám, hogy nem a tanár úr témáját választottam először?
Hát, még ha tudnád, mennyire örülnék, ha Váradinál ragadtál volna. – Ugyan, dehogy! Ne vegye a szívére a megjegyzésemet! Nem magára vonatkozott. De ne ácsorogjunk itt az ajtóban, jöjjön, foglaljon helyet!
A lány leült az egyik kopott szekciós fotelomba, hátizsákját, amit eddig a kezében lógatott, maga mellé tette a padlóra. Aztán nem szólt semmit, csak nézett engem. Azt azonnal észrevettem, szép szemei vannak. A barna mellett volt egy kis zöld is benne, vagy talán szürke? Mindegy. Szép volt, de egyben különös is, ami akkor fogalmazódott meg bennem, amikor már elment. Valami rejtett vidámság vagy inkább mosolygósság bujkált bennük, és ez nem illett arcának kissé szomorkás karakteréhez. Nagyon nyílt tekintete volt, annyira, hogy ez kissé zavart is, főleg azért, mert állandóan rám nézett, pontosabban nem rám, hanem a szemembe. Ült, hallgatott, és nézett engem. Drága virágszálam, nem mondanál már valamit? Nekem kell kezdenem a szakdolgozatodat, netán majd megírni is? Szerettem volna kissé jobban szemügyre venni női mivoltát – ahogy szokásom volt a szigorlatokon, amikor buzgón készült a megcélzott, míg én látszólag a leckekönyvébe meg a kartonjára írogattam, figyelve, nehogy közben puskázzon –, de nála most képtelen voltam erre: szinte kényszerített, hogy én is csak a szemét nézhetem. Kezdtem kissé dühös lenni. Na jó! Akkor majd adunk valami olvasnivalót!
Ahogy az már lenni szokott nálam, e néhány pillanat alatt semmi olyan nem jutott eszembe, ami e kísérletre alkalmas lett volna. Hülye módon – és ez azonnal kiderült – a laptop melletti üres Vangelis-CD tokját nyújtottam felé.
– Ne haragudjon, Gabriella, azért nem nyitottam rögtön ajtót, mert ezt a CD-t hallgattam, a fejemen volt a fülhallgató.
Elvette a tokot, gyakorlott mozdulattal megfordította, és kezdte olvasni a számok címeit. Ez néhány másodpercig tartott csak, mert már adta is vissza.
– Nekem is megvan. Szeretem a zenéjét, gondolom, a tanár úr is… – és megint csak nézett rám. Hát ettől a nőtől meg kell őrülni!
Megint kopogtak, de már nyitották is az ajtót, azaz nyitották volna, ha szokás szerint nem akad el. Váradi próbált csörtetni befelé, orangutánt megszégyenítő szőrös karjával lökdösve az ajtót.
– Nem zavarlak? – Ezt a kérdést mindig előadta, amikor bejött a szobámba. Ha tudnád, öregem – cirka húsz évvel volt fiatalabb nálam –, most tényleg a legjobbkor jöttél! Gabriella kénytelen lesz rád is nézni, és akkor szabad a gazda szemeimnek.
– Nem zavarsz, parancsolj, kérlek!
– Te! Azért jöttem, hogy tudjál róla, meg fog keresni egy hatodéves medika, Gabriella a neve, rémlik, hogy valami Déri vagy ehhez hasonló nevű, de mégsem Déri… na mindegy, szóval…
– Dévai!
– Ja, tényleg, Dévai… Honnan tudod, ismered?
– Nem ismerem, de már szólt nekem, hogy szakdolgozatot akar kidolgozni a receptor témából. Mondta, hogy te küldted hozzám.
– Igen, mert már… teljesen el vagyok havazva. A jövő héten kari ülés, meg előadás az angoloknak is, jön a Froster a feleségével, azutáni héten meg kell írni két kongresszusi absztraktot, az Andrásét is nekem kell, meg…
– Jó, értem, ne sorold, nem gond, megoldjuk!
– Kösz, Pet! Egyébként, tudod, ÁOK-s a lány, de ettől még nálunk is védheti a dolgozatát. Tavaly is volt egy gyógyszerészhallgató, aki a mi témánkat választotta. Akkor telefonáltam is a dékániba, de most azért csak hívd fel Korondit, biztos, ami biztos, mindig megváltozik valami. A fene ismeri ki magát itt ezen az egyetemen!
– ÁOK-s? Ezt nem tudtam, Gábor!
– Nem mondta neked?
– Nem… Idáig el sem jutottunk.
– Szóval… akkor nem akarod felvállalni!
Éreztem, itt be kell a játékot fejeznem…
– Csak pár szót beszéltünk idáig. Gabriella itt ül mögötted.
Gábor most belépett, eddig ugyanis szokása szerint az ajtófélfára könyökölve beszélt.
– Bocs! Nem láttam, hogy maga itt van!
Nagyot lökött az ajtón, ami végre teljesen kinyílt, majd bependerült az ablaknál lévő másik, még kopottabb fotelomba. A két fotel között régebben egy üvegasztal volt, amit pár éve felváltott egy gurulós asztal – valaha én építettem otthon a Grundig zenegépnek –, szuper kerekei voltak, magam esztergáltam aluból a tanszéken, de aztán kezdett bosszantani ez az akkoriban a bizományiban vett csoda egyre több hibájával, és már untam, hogy állandóan szerelgetnem kellett, búcsút vettem tőle, talonba került. Helyét egy hatrészes Pioneer foglalta el – Linda nagy örömére, mert nem éppen ingyen volt –, viszont ahhoz egy külön asztalt kellett venni. Behoztam hát művemet a szobámba, nagyszerű szerepet kapott, a komplett kromatográfiás rendszerem elfért a két polcán, mintaváltóval, pumpával, regisztrálóval, stb. Akkor még nem tudta szegény, és én sem, hogy évei meg lesznek számlálva, mert már nem kutatok, így most idejétmúlt körlevelek, prospektusok és egyéb kacatok hevertek rajta látszólagos rendben. Gábor szórakozottan felvette az egyik körlevelet –
kedves szokása volt mások asztalán vagy könyvespolcán
turkálni az illető hozzájárulását hanyagul mellőzve –, és kezdte olvasni.
Gabriella most megszólalt.
– Jó napot kívánok, professzor úr! Azt szeretném mondani, én már voltam a dékáni hivatalban, és ott azt mondták, hogy… szóval nem szokás, hogy más kar által meghirdetett témát dolgozzon ki egy hallgató, de hogy erre nincs is egyetemi jogszabály, szóval úgy tudják, lehet. Azt mondták, kérdezzem meg a tanszékvezetőt, hozzájárul-e, hogy a tanszékén védjek! Professzor úr nekem azt mondta, hogy csak jöjjek, és beszéljem meg Jeremy tanár úrral!
Gábor letette a körlevelet, és Gabriella felé fordult, miközben én eddig a lányt néztem, aki mondanivalóját végre nem a szemembe nézve adta elő az illetékesnek.
– Nagyon jó! Akkor oké, nem kell telefonálni! A továbbiakat majd beszélje meg a tanár úrral! A tanár úr nyugdíjas már, de nyugodt lehet, ért a témához, szóval jó kezekben lesz, ebben biztos vagyok.
Feltápászkodott a fotelből, és indult is kifelé, miközben én egyenként szerettem volna a szőrt a karjaiból kihúzgálni. Nyugdíjas… apádnak a fa…!
Köszönés nélkül kilépett a szobából, de hirtelen visszafordult, és be akarta csukni az ajtót, ami persze megint megállt a szokásos helyen. Gábor visszapréselte magát a szobába, korpulens teste közben elakadt a kilincsben. Ide-oda rángatta vagy kétszer, közben a padlót csiszitolta a lábával, ami már széles ívben kikopott az ajtó lelketlen
támadásaitól.
– Te! Nem lehetne ezt az ajtót megcsináltatni, hogy ne kelljen állandóan rángatni?
– Majd legyalulom az alját. De tudod, néha nem is rossz, hogy nem lehet rögtön sarkig tárni… például, ha egy ilyen szép hölgy van éppen nálam!
Elnevette magát.
– Akkor nem is zavarlak tovább benneteket! Nagyot rántott az ajtón, ami most már kénytelen volt engedelmeskedni, és elpályázott.
Mosolyogva csóváltam a fejem az ajtó felé fordulva, majd az íróasztalra könyökölve Gabriellára tekintettem, ő pedig rám, némi bujkáló mosollyal finoman ívelt ajkán – korábbi néhány mondata kábé ennyit engedett meg térképezésre –, aztán váratlanul megszólalt:
– Tanár úr szépnek tart engem?
Húúú! Ha a Planck-együttható kiszámítási módszerének mikéntjét kérdezte volna, esküszöm, kevésbé lepett volna meg! Egy pillanatig elképedve néztem rá. De csak egy pillanatig! Hát ez egy felpörgetett labda, Gabikám, ezt most úgy lecsapom, de úgy!
– Igen! – És erősen bólogattam hozzá. Már fogalmaztam is az indokokat, de megelőzött:
– És miért tart szépnek a tanár úr?
Óóó! Te kis hiú! A női hiúság! Minden nő hiú, eleve gének százai determinálják, hogy az legyen. Bár a nők meg azt mondják, a férfiak legalább annyira azok. Hát lehet. De én nem! Én aztán tényleg nem! Valahogy az az érzés fogott el, hogy igazából nem az érdekli, hogy is mondjam, nem a szépségének méltatása, nem, az érdekli, hogyan fogalmazom azt meg, hogyan reagálok a provokációjára. Vizsgáztat! Szerepcsere. Hát meglátod, bogaram… nem fogok megbukni!
Persze mindez, amit most itt hosszasan leírok Neked, akkor és ott csak egy villanás volt, egy érzés képi villanása, de lényege kitörölhetetlenül bennem maradt. A nálam sokkal okosabbak, hozzáértőbbek azt mondják, az ember szavakkal, beszéd formájában gondolkozik. Ez igaz. De szerintem gondolni valamit képi formában is lehet, sőt összefüggő láncolatban akár hosszasabban is. Mondjuk, próbáld meg szavak nélkül végigvinni azt a gondolatsort, mitől szép, mitől izgató egy szép női test, vagy egy férfié, ha éppen nő vagy! Rá fogsz jönni, hogy lehet, anélkül, hogy egy fogalmat, egy ráillő kifejezést magadban szóvá formálnál. És talán azt is észreveszed, hogy a képi gondolkodás mennyivel gyorsabb, egyszerűbb, és ami a legfontosabb: maradandóbban rögzül benned akár hosszabb időre is, mint a szavak. Azt hiszem, sok állat is képes képekben gondolkozni. Láttam már olyan kitűnő operatőri felvételt, ahol a vadászgepárd lapulva figyeli áldozatát, és megnyalja a szája szélét. Nem a közelgő lakoma ízére gondol ilyenkor?
Ha most a gepárd példámnál maradva azt gondolod, ez valamiféle rejtett célzás a Gabriella-szituációra, tévedsz! Negyven évvel ezelőtt sem passzolt volna rám. Egyébként tudtad, hogy a macskafélék közt leggyorsabb a gepárd? Bár nem kitartó. Ha elvéti a kiszemelt áldozatát, felhagy a tartós üldözésével…
– Nos, kedves Gabriella, a konzulens szerepével bizonyá­­ra tisztában van. Az a szerepe, hogy konzultáljon, azaz megbeszélje a témát, segítsen kibontani, logikusan összerakni a sok-sok apró részletét. Jelen esetben mi is a téma? Na, mosolyogjon már egy kicsit, olyan komoly, hogy azon már tényleg nevetnem kell! Tehát a téma?
– Tanár úr szerint a szépség?
– Ez mellébeszélés, Gabriella! A téma most Dévai Gabriella szépsége, pontosítva: én miért tartom szépnek Dévai Gabriellát. Jelen helyzetben témamódosítás állt elő, ezt kell tehát kidolgozni.
Nézett rám azokkal a nagy, ártatlan szemeivel, és láttam, veszi a lapot, mert nevetve mondta:
– De tanár úr! Ezt védjem meg majd a tanszéken?
– Ne féljen! Segíteni fogok!
Az íróasztalra hajtottam a fejem, úgy nevettem, közben félszemmel láttam, már ő sem bírja, kezével eltakarta az arcát.
– Remélem, nem haragszik meg, ha Gabinak szólítom. Feltett nekem a témában egy kérdést, tehát segítenem kell, vagyis válaszolni. Nem tagadom, meglepett a kérdése! Nem akartam elmondani, de ha már így alakult, őszinte leszek. Mióta itt ül, folytonosan a szemembe néz, szóval kényszerít, hogy én is azt tegyem. Különös, nagyon nyílt tekintete van, amiből én azt érzem, maga alapvetően egy őszinte lény. Amit most mondani fogok, azon viszont maga fog meglepődni. Tudja, miért adtam kezébe a Vangelis-CD-t?
– Nem tudom… illetve mondta tanár úr, hogy…
– Ne folytassa, nem azért! Gondoltam, amíg azt olvas­­sa, addig én magát nézhetem…
Tényleg meglepődött. Ráncolta kicsit a homlokát, de szótlanul nézett, összehúzott szemmel. Elhatároztam, most hallgatok, ha kell, félórát is! Amíg csak meg nem szólal…
– Ha tanár úr akarja, nézhetem a padlót is.
– Azt ne tegye, elég ronda! Tudja, mit? Visszaadom a CD-t, és végigolvassa nekem hangosan a címeket, aztán ha a végére ért, én jövök, és megtudhatja az absztraktot. Legalább hallhatom a kiejtését, mert nekem az fontos.
– Miért?
– Sokat kell majd angolból fordítania!
– Tudom, tanár úr, de én ezt most nem értem…
– Hogy áll az angollal?
– Abból felsőfokú nyelvvizsgám van, németből sajnos csak közép.
– Nekem viszont angolból szakmai anyaggal bővített vizsgám van, amit végül is az egyetemen tettem le, mert a Rigóban kirúgtak annak idején. Ez egy fokkal több, mint mondjuk ott egy alapfokú. Várom a gratulációját!
– Tanár úr! Ez most vicc, vagy tényleg igaz?
– Az írásbelim jó volt, de a szóbelinél egy kedves nő volt a vizsgáztató, láthatóan sajnált, hogy nem tudom, hogy van angolul a tizenharmadik. A feleségemnek meg az akkori főnökünknek simán megvolt, együtt mentünk ugyanis… Akkor olvassa, Gabi?
– Lassan olvassam, vagy gyorsan, hogy akarja a tanár úr?
– Lassan, majdnem szótagolva!
Már kezdte is volna olvasni, de nem bírta tovább. A CD-re hajtott fejjel nevetett, annyira, hogy ez rám is átragadt.
– Tanár úr, nem tudom olvasni… neeem!
Ezt is alig tudta kinyögni.
– Vallja be, Gabi, nem is tud angolul! Na, nem baj! Van ott maga mögött a felső polc jobboldalán egy vastag könyv, ideadná nekem?
Felállt, majd hátrafordulva keresni kezdte, de persze csak folyóiratok voltak ott. Az egészalakos fotó ezzel elkészült. Tökéletes! Talán egy hajszálnyit, de csak annyit, telt­-
karcsú.
– Tanár úr, én nem találom… lehet, hogy vak vagyok, de itt nincs!
– Tudom, ott nem szoktam könyveket tartani. Akkor kezdhetem?
Ahogy visszafordult felém, láttam, most fog robbanni.
– A toalettet merre találom?
– A titkárnői szoba után mindjárt.
Elrohant. Amíg elvolt, előkotortam egy névjegykártyát, és az indításon gondolkoztam. Hamar visszajött, de nem ült le, állva mondta:
– Tanár úr! Vissza kell mennem a klinikára, szóltam Takács adjunktus úrnak, hogy csak egy órára megyek el.
– Hát ezt nagyon sajnálom! Nem tarthatom vissza, pedig szerettem volna elmondani az összefoglalót. Mit tehetünk? Ha jön legközelebb, megkapja írásban. Apropó! Angolul vagy magyarul írjam?
– Ne fáradjon, tanár úr, nem kell leírni, meg elmondani sem.
– Nem?! Nem is érdekli, mit mondanék?
– Ne haragudjon, de nem! Ugyanis nem fogok vissza­jönni…

....

Formátum: 13,5 x 21,5 cm
Oldalszám: 632
ISBN: 978-615-5002-12-0
Megjelenés időpontja: 2010-12-09
 5.750 Ft
 2.875 Ft

Könyv napja-tipp