Bakker, anya lettem!
Leitner Olga
Biztosan mindenkinek megfordul a fejében, akár terhesség előtt, akár közben, vajon mennyire kell feláldozni magunkat, mennyi mindenről kell majd lemondanunk a baba miatt, illetve a babáért, és egyáltalán: hogyan változik meg az életünk, amikor megszületik? Ezernyi kérdés és kétely. Tudok majd önmagam maradni? Hogy fogok kinézni? Nagyon meghízom? Mire lesz időm? Mi lesz a munkámmal? És a barátnők? A bulik? A táncóráim? Mi lesz, ha hiányozni fog a "régi" életem? És ha magányosnak érzem majd magam? A babával mégsem lehet beszélgetni, tévét nézni, meg ilyenek. Mi lesz, ha úgy érzem, mégsem kellett volna teherbe esnem? Ha úgy érzem, hogy ez mégis túl nagy falat nekem, és képtelen leszek lemondani a szabadságról, a pörgésről, a munkámról, a hajnalig tartó bulikról, a délig tartó alvásokról, a napozásról, szoliról, a köldökpiercingemről, a hajfestésről, a vásárolgatásról, vagy a tatár bifsztekről? Félek néha. Mi van, ha én nem vagyok alkalmas arra, hogy babát vállaljak? Hiszen nem egy ruhadarabról van szó, amit, ha nem teszik, visszaviszek, és megmondom, hogy köszönöm, mégsem kell. Nyugalom. Tök természetes, ha egy nőben felmerülnek ezek a dolgok.
"Baba-Alcatraz?" – Isten ments!
Nekem is megvolt mindenem. Lakás, kocsi, nagyon jó munkahely – több is –, pörgés egész nap, barátok, barátnők, hétvégi bulik, kártyapartik, utazás nyáron, wellnessezés télen. Úgy gondoltam, nekem ez így tökéletesen megfelel, nem volt semmi hiányérzetem. Sőt. Amikor régebben megkérdezték tőlem, hogy na, és mikor szeretnék már babát, hárítottam. Kerek perec kijelentettem, hogy én tulajdonképpen jól megvagyok gyerek nélkül is, úgy érzem, nincs rá szükségem. Boldog vagyok így, ahogy élek. Emlékszem, az egykori főnökömnek pár hónapos kis unokája volt. Behozta az irodába, persze mindenki körülrajongta, én pedig csak ültem a helyemen, és csináltam tovább a munkám. Igen, nagyon aranyos kislány volt, szőke fürtökkel, cukorfalat, de egyszerűen képtelen voltam arra, hogy felvegyem és elkezdjek gügyögni neki. A családban sem volt soha nálam kisebb emberke, a baráti körben sem, így fogalmam sem volt arról, hogyan kell bánni egy ilyen csöppséggel, mit mondjak neki, hogyan mondjam. Mégsem mehettem oda hozzá, hogy "Na csá, mi a stájsz?", mert kivágtak volna. Leblokkoltam. Akárhányszor éreztem a rám szegeződő tekinteteket, leblokkoltam. Tudtam, hogy azt várják tőlem az idősebbek, hogy igenis menjek oda, vegyem fel és tutujgassam a babát, mondókázzak neki, érjen fülig a szám, játsszak vele, de minél inkább úgy éreztem, hogy erőltetik, annál inkább bepánikoltam, és visszabújtam a barlangomba. Ilyenkor még inkább úgy éreztem, nem szeretnék gyereket, mert biztos, hogy én nem vagyok "anyatípus", és nekem minden úgy jó, ahogy van.
El nem tudtam volna képzelni akkor még, hogy mit jelent egy gyermek, hogy mit jelent anyának lenni. Illetve volt egy teóriám: gyerek egyenlő szabadságvesztés, és költözhetek a "Baba-Alcatrazba". Na, ettől kivert a víz.
A fene se gondolta volna soha, hogy a tökéletesnek hitt életembe betoppan egy olyan férfi, aki képes kihozni belőlem azt, amire eddig nem volt példa: gyereket akarok. Tőle. Csak tőle, most, azonnal. Soha nem éreztem ezt, és lehet, hogy a lila köd okozta – vagy éppen frontátvonulás volt, megjegyezem, elég hosszan tartó –, de a lényeg, hogy alig vártam, hogy teherbe essek, mindössze pár hónapos ismeretség után. Voltam szerelmes korábban is, de mi sem bizonyítja jobban azt, hogy ez bizony más volt, valamiben mégiscsak más, hogy számomra egy addig ismeretlen érzéssel találkoztam, jól meg is lepődtem magamon. Másokról már nem is beszélve. Szó szerint egyik pillanatról a másikra tört rám az érzés, hogy most azonnal babát akarok, és pont. Sokszor elgondolkodtam azon is, hogy tulajdonképpen tényleg gyereket akarok-e, vagy egyszerűen csak annyira bele vagyok habarodva ebbe a pasiba, hogy mindent szeretnék, amihez neki is köze van. Talán minden együtt szerepet játszott abban, hogy alig három hónap alatt sikerült is teherbe esnem. Majd kibújtam a bőrömből. Hihetetlen érzés volt, amikor a két csík megjelent a teszten. Korábban el sem tudtam volna képzelni, hogy mekkora boldogság az a tudat, hogy gyermekem lesz, mert, ugye, volt idő, amikor imádkoztunk azért, nehogy két csík legyen ott...
Aztán persze jöttek a szokásos félelmek nálam is. Mennyi lemondással jár egy baba? A terhesség kilenc hónapja viszont szerencsére úgy lett "kitalálva", hogy a szervezet tökéletesen felkészül a szülésre és a babára is. Mind testileg, mind lelkileg. Annyira érzékenyek leszünk ilyenkor, hogy képesek vagyunk egy mosóporreklámon elbőgni magunkat, a párunk meg csak néz ránk értetlenül, hogy mi bajunk van. Semmi. Az égvilágon semmi bajunk nincsen, ezek csak a hormonok. De milyen jó kis hormonok! Jó, néha kiborítóak, mert a terhesség alatt is többször előfordul, hogy minden rendben van velünk, nincs okunk panaszra, mégis sírhatnékunk van, vagy ránk tör a félelem, pedig a magzat egészséges, mindenki körülrajong, mégis szomorúak vagyunk.
Peregnek a képkockák a "régi" életünkből, amikor még önfeledten buliztunk, bandáztunk, most pedig egyre inkább hasonlítunk egy elhízott bálnára. És emellett nem lehet kávézni, borozgatni vagy rágyújtani, és a tatár bifsztekről már ne is beszéljünk. Biztos, hogy ezt akartuk? Aztán mindez elmúlik. Új nap, új érzések, lelkiismeret-furdalás a köbön, hogy mégis hogyan gondolhattunk ilyen rossz dolgokat, hiszen anyák leszünk. Ez is teljesen természetes. Egyszer örömmámor, aztán egy kis letargia, s ezek kombinációja hozza meg azt a tökéletes anyai érzést, amit a baba igényelni fog. Ezen mindenki keresztülmegy. Mindenki. Nem kell szégyellni azt, hogy néha megijedünk, néha elbizonytalanodunk, hogy nosztalgiázunk kicsit, vagy éppen toporzékolunk, hogy márpedig nekem mehetnékem van, bulizni, dolgozni akarok, és képtelen leszek ezt végigcsinálni, mert én aztán nem vagyok az az otthon ülő típus. Ismerjük el inkább. Beszéljünk róla valakivel. Adjuk ki magunkból, és meglátja mindenki: másnap már csak mosolygunk az egész hisztinken. Ha pedig megszületik a háromkilós kis húsgombóc, akkor sem kell tartanunk attól, hogy a megbánás érzése kerít minket hatalmába.
Ha jól emlékszem, Freud mondta azt, hogy a nő a gyermek születésekor tulajdonképpen újra szerelmes lesz. Így jellemezte azt az állapotot, amibe kerülünk, és szerintem nagy igazság van benne. Emlékezzünk csak vissza, milyen az, amikor beleszeretünk valakibe: elfogultak vagyunk vele, nem nézzük a hibáit, nem zavar, ha éjszaka felébreszt minket. Mosunk, főzünk rá, ha kell, éjjel-nappal. Azt tesszük, amit ő szeretne: ha sír, megvigasztaljuk, ha alszik, akkor lábujjhegyen közlekedünk, nehogy felébredjen. Ha beteg, rögtön visszük orvoshoz, és éjszakákat virrasztunk mellette úgy, hogy mi közben mit sem alszunk. Nem tudnánk már nélküle élni. Úgy kell már nekünk, mint a levegő, és ha szakítana velünk, belehalnánk.
Pontosan így van ez a babával is. Rengeteg kérdés és félelem a terhesség előtt, közben, után, de minden érzés – jó és rossz egyaránt – szükséges ahhoz, hogy fel tudjunk készülni a baba érkezésére. És amikor megszületik, beleásít a kis pöttöm szájával a fejünkbe, mini kis kezével megszorítja az ujjunkat, ránk néz álmosan: na, akkor kicsordul a könnyünk, és azt gondoljuk: bármiről lemondanék miatta. De van egy jó hírem: egyáltalán nem kell mindenről lemondani, mondhatni: „szervezés” kérdése minden.
"Amikor én még kislány voltam..."
Az én "jövőképem" anyaként azonban korántsem olyan ijesztő számomra. Sokkal inkább aggasztó szerintem az, hogy milyen világba csöppen a gyermekünk. Minden olyan elvetemült, olyan szélsőséges, kiszámíthatatlan és veszélyes. Valahogy a mai világban nem érzem azt a biztonságot, ami körülvett engem még kislányként. Hogyan neveljem majd, hogy ugyanolyan boldog élete legyen, mint nekem? Hiába, nem vagyok egy "nagybetűs" anyatípus, de valahogy mindig volt egy elképzelésem, hogyan, milyen körülmények közt, milyen szellemben, légkörben, hangulatban, milyen szisztémák és elvek szerint cseperedjen fel a gyermekem. Persze biztosan lesznek váratlan helyzetek, buktatók, kétségbeesett pillanatok, amikor úgy érzem majd, hogy kudarcot vallottam gyermeknevelésből, de úgy gondolom, egy általános elképzelése mindenkinek van. Én pontosan úgy szeretném, hogy felcseperedjen a tökmagom, ahogyan én nőttem fel. Mert most, ennyi idősen, felnőtt fejjel szerintem a lehető legjobb nevelést és egy csodálatos, felejthetetlen gyerekkort kaptam a szüleimtől.
A legkorábbi sztori, ami eszembe jut, talán az, amikor még egészen kicsi voltam, és hétvégente a nagyszüleimnél voltunk mindig. Jellegzetes galambbúgás, a nagyi sütit sütött, és én mindig fára másztam a félig érett cseresznyékért. Nagypapám a mai napig is imád mindenféle dolgot összeszerelni, igazi kis műhelye van a garázsban. Volt egy hatalmas, hagyományos járókánk a nővéremmel, és ő ezt szerelte fel nekünk egy vasállványra. Tulajdonképpen hintát csinált belőle, na de mekkora hintát! Feküdtünk benne, hemperegtünk, egyszerűen imádtuk. A mai napig, ha betérek hozzájuk, elöntenek az érzések, az emlékek, szinte látom magam gyermekként a kertben rohangálni.
Persze vannak képeim ennél korábbról is, de azok csak úgy bevillannak, tényleg, mint egy videoklip, úgy peregnek előttem a kockák. A tátrai kirándulások, friss paranyica sajttal, a bulgáriai nyaralások Trabanttal, közben pottyantós budi és hasmenés. Jugóban a lakókocsis, tengerisüni a talpunkban, kiruccanások, homokvárépítés, ősszel a falevélgyűjtés, -préselés és a szilveszterek, amikor a korombeli lurkókkal versenyeztünk, hogy ki tud a legtovább fent maradni. Persze mindenki kidőlt éjfél után tíz perccel. Nyáron imádtuk a nagy záporokat, zivatarokat, sosem akartunk bejönni. Élveztük, ha vizesek leszünk, és a pocsolyában tapicskoltunk mindig, ha elült a vihar. Nem csináltunk nagy ügyet abból, ha eltanyáltunk, vérző térddel is tovább játszottunk, sőt, büszkék is voltunk rá, hogy nem is érezzük, hogy fáj. A karácsonyok pedig egészen kamaszkoromig "jön a Jézuska" hangulatban teltek. Persze később már tisztában voltam vele, hogy nem a Jézuska csenget, nem ő hozza az ajándékokat, de valahogy jólesett az a meghitt hangulat: a "Csendes éj" a bakelitlemezen, a csillagszórók és gyertyák illata, a mézes puszedli, a diós bejgli, és nem is akartam mindezt másként hinni. Csodálatos volt.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak a szüleimmel hatalmas viták, nézeteltérések, amikor úgy éreztem, hogy ők nem értenek meg, sőt, biztosan rosszat is akarnak nekem. Például, amikor azt a borzalmas propoliszos mézet akarták belém tömni, mert az annyira, de annyira egészséges, de csak nem sikerült. Ha jól emlékszem, le is fotóztak közben. Vagy amikor nem engedték, hogy megvegyük a háromemeletes tolltartót, mert minek az. Egy nagyon vagány iskolatáskáról is le kellett mondanom még tizenévesen, mert szerintük az nem iskolatáska volt, hanem valami hegymászó felszerelés, a holdjáró cipőmet már hagyjuk is – jobb is így, utólag. Utáltam, hogy nyaranta ki volt adva, hogy olvasónaplót készítsek a kötelező olvasmányokról, és csak akkor mehettem ki bandázni, amikor bemutattam az aznapi penzumot. Persze erre is voltak trükkök, amikor a Jókai-regények jöttek, hiszen lehetett kapni már rövidített változatot is, de ez titok a mai napig. Ja, és persze én is ki akartam szökni otthonról, amikor nekem este 8-ra be kellett mennem, miközben a többiek 9-ig voltak kiengedve. Szörnyű volt látni, hogy nekem már fújják a takarodót, és közben egy csomó dologról lemaradok. Voltak aztán azok az időszakok, amikor csak a kedvenc pulcsimban voltam hajlandó iskolába menni, de hát azt ki is kellett mosni valamikor. Cselesen megoldottam: félig nedvesen levettem a radiátorról, belegyömöszöltem a táskámba, s beérve a suliba át is öltöztem, hazafelé pedig vissza. Utólag szánom-bánom "bűneimet", de hát ez legyen a gyerek életében a legnagyobb csínytevés, nem igaz?
Szóval kissé megrettenek, amikor látom a híradásokban, hogy mik történnek ma az iskolákban, milyen az oktatás, milyenek az iskolatársak, mik a követelmények, milyen bulikba járnak, mennyien drogoznak, a lányok szüzességi "korhatára" vészesen csökken, és egyáltalán: milyen a gyerekkoruk a mai gyerekeknek. Van egyáltalán? Mert akár tetszik, akár nem, a 18 éves is gyerek még! Kábítószer, cigaretta, verekedések, lógások, számítógép, chat, techno, a lányok úgy festik magukat tizenévesen, hogy még én is megbotránkozom rajta, a divatról pedig már ne is beszéljünk. És hol mertünk mi visszaszólni a tanárainknak? Most meg, valami nem tetszik, puff, lelövöm vagy felpofozom. Megáll az eszem... De hát a gyerekeknek ma már jogaik vannak: joguk van hatévesen mobilozni az iskolában, joguk van visszafeleselni a tanároknak, joguk van vállat rántva bevonulni a szobájukba iskola után, mert jogukban áll hallgatni. Nem beszélgetnek, nem mesélnek, hanem elvannak a maguk – egyre romló – világában, s mindezt véleményem szerint azért, mert mindenhez joga van/volt, csak ahhoz nem, hogy igazi gyermekként éljen...
Hol vannak már azok a dolgok, amiken én felnőttem? Bunkerépítés a kukoricásban, foci a grundon, ugróiskola – szigorúan krétával a járdára felrajzolva –, számháború, "gumizás" – ha még emlékszik rá valaki –, a Dörmögő Dömötör, Ludas Matyi, a Kisvakond, a fantasztikus slágerek: az Eperfagyi, Moncsicsi vagy az Iskolatáska.
Nemrégiben olvastam egy cikket, amiben azt írták, hogy az Egyesült Államokban már 42 államban nem tanítják a kézzel írást, hanem helyette a számítógépen való gépírást okítják. Azt hittem, viccelnek, pedig nem. Tehát a gyerekek nem tudják majd felismerni a kézzel írott betűket, fogalmuk sem lesz arról, hogyan kell szerelmes verset írni, órán sutyiban a pad alatt levelezni, vagy egyáltalán: nem tudják majd a gondolataikat papírra veti, ha nem lesz a közelükben számítógép? Hát nem. Nem fog menni. Egyszerűen nem is értem, hogy mi a cél. Tényleg ennyire gépiesített világban élünk?
Emlékszem még rá, amikor bejött nálunk a számítógép, a jó kis Commodore 64, szuper, fejtörős játékokkal, nem pedig hogyan nyírjuk ki egymást a leggyorsabban. Eszünkbe sem jutott, hogy többre használjuk ezt a zúgó, szürke micsodát, mint egy kis játékra. Belegondoltak ezek az emberek, hogy a gyermek kézügyessége hogyan fog fejlődni, ha nem tanul meg kézzel írni? Hogyan hat mindez a kommunikációra? És az egész fejlődésükre? Elborzadok, amikor ilyeneket hallok. Amikor nekem határozott elképzelésem, hogy addig óvom a gyermekem a számítógéptől, ameddig csak lehet. Előre félek, ha szorgalmi feladatot kapnak – ha lesz még ilyen, mire odajutunk –, akkor a gyerek nem a Révai Nagy Lexikonból gyűjt hozzá anyagot, hanem rögtön a gép elé akar ülni. Te jó ég, és már 8 évesen mobilt is akar majd, amikor én 20 éves koromig telefonfülkéből telefonáltam, ha valakit el akartam érni?
Hát, lehet, hogy konzervatív vagyok, az sem érdekel, de az biztos, hogy én hasonló gyermek-, és kamaszkort szeretnék a gyermekemnek, mint amilyen az enyém volt: dömper, eperfagyi, Túró Rudi, Gőgös Gúnár Gedeon, foci, kirándulás, csurdítás (bocsánat, nyársalás; ezért mindig leszólnak a barátaim, hogy csak "Palócföldön" használják ezt a szót), kártyapartik, és minél távolabb tartani őt ettől a virtuális világtól, amiben élünk. Remélem, sikerül.
03.06.2014Leitner Olga: Bakker, anya lettem!
babafalva.hu
"Rendben van, hogy egy teljesen új életet kezdünk el élni ekkor, rendben van, hogy dúlnak a hormonjaink, az is oké, hogy minden gondolatunk a gyermek körül forog, és szeretnénk tökéletes anyákká formálódni – hála a szakkönyveknek és a borzalmas versengésnek, a „ki a jobb anya” címért-, és azért sem lehet senkit hibáztatni, hogy mindezt maximálisan élvezi is. De mindig felmerül bennem a kérdés, hogy miért felejtjük el, hogy kik voltunk előtte?" – veti fel a kérdést Leitner Olga.
A szerző az anyává válásról és az első évekről szóló könyvében üdítő őszinteséggel mesél saját élményeiről: a terhesség alatti hízásról és a szex(mentesség)ről, az átértékelődő barátságokról, az első vásárlásról a bababoltban, a fürdetési és szoptatási parákról, a versengő anyákról, a gyerek melletti 24 órás szolgálatról, a játszótéri csetepatékról stb. Leitner Olga azt is megfogalmazza, hogy az anyák mit várnak el az apáktól, hogyan tudnak együttműködni a nagyszülőkkel, milyen nevelési kérdésekkel szembesülnek, milyen erős és időnként ellentmondásos érzéseket élnek át a kicsivel töltött évek alatt, és olyankor, amikor szeretnének saját magunkra egy kis időt szakítani. Hála a szerző őszinteségének, szókimondásának és laza stílusának, a könyv olvasása olyan érzést kelt, mintha egy barátnőnkkel beszélgetnénk, vagy egy blogot olvasnánk. „Végre valaki kimondta” – gondolhatják a gyakorló anyák, a még gyermekvállalás előtt állók pedig bepillantást nyerhetnek a cukormáz mögé.
Wilcsek Médea
http://babafalva.hu/leitner-olga-bakker-anya-lettem/17.07.2014Könyvajánló - Bakker, anya lettem!
Elomagazin
A gyerekem már szinte felnőtt, de a könyvet nem tudtam letenni. Egyszerre minden visszajött: az éjszakai bőgések, a mackónadrágos babakocsis séták, és a máig aktuális kérdés: miért nincs ezen a gyereken valami kijelző, mi a fene baja van?
Már akkor tudtam, hogy ebből egy nagyon jó könyv lesz, amikor még csak facebook posztokban volt jelen. (Lopkodom is rendesen a pszichológus szakmai oldalamra a kiírásokat, itt kérek érte elnézést.) Aztán amikor végre megjelent és elolvastam, tényleg feltolult az összes emlék, az első gyerekes anyuka minden nyűgje, baja, és természetesen öröme. Annak idején jól jött volna, akkor nem kellett volna elküldenem a bánatos bús büdös fenébe Dr. Spockot hetente kétszer...
Mert az elsőgyerekes anyuka tényleg nyakig ül a szószban. Azt mondják neki az ismerősök (idióta mázlista, vagy hazudós klikk), hogy á, a gyerek az első hónapokban csak eszik és alszik, nincs vele sok gond! És amikor pont ezt a kettőt nem csinálja, és még egy led sem világít rajta, hogy éppen miért sír, vagy miért nem eszik, akkor aztán jönnek az okos könyvek. Hogy ezt kell csinálni vele. Ja, nem , pont az ellenkezőjét. Vedd fel. Fel ne vedd. Engedd meg neki. Meg ne engedd, az Isten szerelmére! Nem beszélve arról, hogy valami érthetetlen módon mindenki annyira profi a gyereknevelésben, hogy az elképesztő. Elnéző mosollyal adják az ostobábbnál ostobább tanácsokat, csak egyet nem mond senki: hogy hallgass a megérzéseidre, és próbáld meg sokkal lazábban kezelni a dolgot. Mit nem adtam volna akkoriban ezért a könyvért! (Lett volna időm olvasni is, mert a gyerekem minden éjjel kb. 40-szer ébredt fel, aludni nem volt érdemes...)
Az a legjobb benne, hogy miközben betegre röhögi magát az ember, tényleg kap hasznos tanácsokat is. Lehet, hogy az nála nem jön be, de maga az érzés, hogy nem a szigorú (ámde többnyire igazságtalan) védőnéni, vagy a futószalagos módszerrel működő gyerekorvos adja, vagy a komoly tudományos magyarázatoktól hemzsegő gyermeknevelési enciklopédia, (amiből ha a fejedre esik egy példány, már nincs gondod, mit csinálsz, mert agyonüt), hanem egy hús-vér anya. Mert azért lássuk be, – tisztelegve nyilván a tudománynak is -, hogy a legjobb tanácsokat a barátnők adják, akik a harmadik gyereknél már csuklóból döntenek a rázós helyzetekben, meg a mamák, akiknek a régi praktikái aranyat érnek. A többi a szeretet dolga. Ez a könyv bebizonyítja, amit egyetlen első gyerekes anyuka sem hisz el: igen, alkalmas vagy rá, igen, nyugi van, ez a többiekkel is pont így van, maximum nem vallják be...
A legjobban az anyatípusok tetszettek, nyilván ezek is az emlékek miatt. Felidéződtek a Magyar Anyák a játszótéren, akik hopp, egy pillanat alatt megszültek (nekem egyik rémálmomban se jöjjön elő az élmény), átszellemült Madonna-mosollyal az arcukon élték át a terhességet (basszus, ennek nem dagad fel a lába sosem és nem hány sugárban?), és meg se nyikkant a gyerekekük, legfeljebb édesen gügyögött (hehe, akkor mik azok a karikák a szemed alatt, aranyom?).
A gyereknevelési alapbibliák mellett simán kötelezővé tenném Leitner Olga könyvét. Nekem annak idején rengeteget segített volna. Egy anya legszebb, de legtanácstalanabb korszaka az első gyerek születése és az a bizonyos első év. Persze ez később sem múlik el, hacsak nem szülünk még egy szekérderéknyit, és a másodiktól kezdve rutinból csináljuk a dolgot. De az eleje, lássuk be, minden szépsége ellenére pokoli nehéz. Egy egész éjszakányi nyugodt alvást adtam volna érte annak idején. Ugye ezt mindenki érti, hogy akkor mennyit ér?
Borsos-Kőszegi Erika
http://www.elomagazin.com/2014/07/konyvajanlo-leitner-olga-bakker-anya-lettem/
24.07.2014Interjú Leitner Olgával
www.babamama.hu
Mit kell tudni Rólad, ki az a Leitner Olga a hétköznapokban?
Egy átlagos nő, anya, feleség. Hétköznapi örömökkel, gondokkal, kérdésekkel és kételyekkel, akinek az a célja, hogy egyetlen életét boldogan élje. A szürke hétköznapok nálam sincsenek másképp, mint a többi nőnél, édesanyánál. Munka, mosás, főzés, gyerekkel játék, veszekedés, sírás, bújás. Közös, esti tévézés, reggeli csetepaték a készülődés körül és hétvégi kikapcsolódás a barátokkal, családdal. Egyszóval: semmi extra, de tényleg.
Miért érezted úgy, hogy könyvet kell írnod? Mi az, ami inspirált? Kik támogattak?
Nem könyvnek indult, noha mindig is akartam könyvet írni, valahogy benne ez a levegőben. Egy babás havilapnak kezdtem cikkeket írni, miután megszületett a kölyök. (Most 3,5 éves.) Baromira jó érzés volt kiadni magamból a dolgokat, a problémákat, az örömöket, hiszen első gyerek lévén annyi minden újjal kellett megküzdenem nekem is, hogy inkább az írást választottam, mint a pszichológust. Mindenki próbálja elképzelni, hogy milyen lesz az élet a babával, millió könyvet, újságot elolvasunk előtte, majd közben is, aztán rájövünk, hogy erre az egészre nem lehet felkészülni. Szerencsés helyzetben vagyok, mert mindig támogatott a családom, a férjemmel az élen. Bár, hogy őszinte legyek, én vagyok olyan makacs és önfejű, hogy ha lehurrogták volna a könyv kiadásával kapcsolatos ötletemet, akkor is megcsináltam volna. Ilyen vagyok.
Kiknek szól a Bakker, anya lettem? Miért épp ez lett a címe?
Nem akartam szokványos címet adni a könyvnek, olyat szerettem volna, ami némiképp „megbotránkoztatja” az embereket, amire felkapja mindenki a fejét, hogy „Micsodaaa?!” Személy szerint – bevallom – én még ettől is kicsit „durvább” címet adtam volna neki, de lebeszéltek róla. A lényeg a meghökkentésen van. Hiszen maga a könyv is sokak számára zavarba ejtő lehet: sok a tabu téma benne, sok olyan élethelyzetet és érzést taglalok, amelyek mindenkiben felmerülnek, de nem beszélünk róluk. Struccpolitika. És nekem ebből lett elegem. Éppen ezért a könyv nem minden anyának szól. Csakis azok vegyék a kezükbe, akiknek van humorérzéke, akiknek fontos, hogy jól érezzék magukat a bőrükben és, akik nem szűntek meg nőnek is lenni a gyerek születése után. A „nagybetűs” anyák olvassanak inkább mást, mert csak kiborulnak rajta, hogy milyen anya vagyok én. Ne stresszeljék magukat feleslegesen.
Hogyan jellemeznéd a könyved? Mi az, ami különlegessé teszi?
Hallottunk már olyan könyvről, ami azt ecseteli, hogy hányszor és miként fogunk kiborulni, ha anyák leszünk? Leírta már valaki, hogy hogyan teszi próbára a házasságot a családalapítás? Nem. Ezért más, mint a többi. Nem a habos-babos, nyálas, cukormázas, „megtaláltaméletemértelmétmertanyalettem” típusú könyv ez. Őszinte és szókimondó. S noha nekem is a gyerekem a legfontosabb az életemben, nem rejtem véka alá azt sem, amikor legszívesebben kihajítanám az ablakon.
Mennyiben változott meg az életed, amióta édesanya lettél és megjelent a könyved?
Még többen utálnak és még több barátom van. Az utálatot is szeretem, mert az az én olvasatomban azt jelenti, hogy valamit jól csinálsz. Eközben pedig több olvasóval, illetve a munkák során megismert emberekkel olyan barátságok alakultak ki, amelyeket egyértelműen a könyvnek köszönhetek. Sok, értékes, általam nagyra tartott szakembert is megismerhettem és ezért is rendkívül hálás vagyok a sorsnak. Ami pedig az anyaságot illeti: azt hiszem, egy gyerek születése felér legalább ezer önismereti tréninggel. Hihetetlen, mennyit fejlődik, tanul, okul, tapasztal az ember. Soha ennyit nem tanultam a világról, a környezetemről és magamról, mint ezalatt a 3 és fél év alatt. S mindezt egy pár kilós mini ember tanítja... Hihetetlen.
Ha egyetlen mondatban kellene tanácsod adnod egy kismamának az anyasággal kapcsolatban, mit üzennél neki?
Azt, hogy próbáljon meg az ösztöneire hallgatni, csak azt nézze, hogy a gyereknek és önmagának mi a jó, mindezt őszinteséggel, önbizalommal, lazasággal és kellő humorral megspékelve. És akkor minden szuper lesz!
http://www.babamama.hu/cikk/1110-bakker-anya-lettem-interju-leitner-olgaval
26.07.2014Bakker, tényleg ilyen az anyaság!
Blikk
Budapest - Fényárban úszik a szoba, ahogyan a reggeli nap első sugarai beragyogják az illatozó babaszobát.
Kora este óta békésen szuszogó csecsemőnk mosollyal az arcán ébred, és békésen gőgicsél, amíg mi elkortyoljuk reggeli kávénkat. Bűbájos gyermekünkkel együtt megyünk friss biozöldségekért a piacra, melyekből egészséges ebédet készítünk, majd este szexi, csipkés hálóingben várjuk haza szerető férjünket.
Na, ez az, ami biztosan nem fog történni, ha gyermekünk születik. Hiába állítanak ugyanis bármi mást, az anyaság stresszes, fárasztó, és egészen más, mint amiről egyedülálló nőként álmodoztunk, barátnőink tökéletes gyermekeinek Facebook-fotóit bámulva.
Arról vajon miért nem írnak a szupermamik, milyen az, amikor a terhesség kilencedik hónapjában már állni sincs erőnk, amikor pár hónapos babánk már órák óta nem hagyja abba a sírást, amikor kétségbeesetten próbáljuk elérni az orvosi ügyeletet, mert nem tudjuk, mitől fáj a hasa, este pedig örülünk, ha kinyútt melegítőnkben két szoptatás után végre néhány órára bezuhanhatunk az ágyba, és az is fáj, ha kedvesünk véletlenül a mellünkhöz ér?
A szerző beavat a titokba
Leitner Olga (33) pontosan erre gondolt, amikor két szoptatás között humoros, mégis elgondolkodtató történeteket vetett papírra saját élményeiről. Így született meg a Bakker, anya lettem! című könyv, amely szókimondó, humoros, és kendőzetlenül mutatja be a valóságot. A valóságot, mely nemcsak a békésen gügyögő kisdedekről, hanem az átvirrasztott éjszakákról, a kezdő anyukák bénázásairól és egyáltalán mindarról szól, amire nem készítenek fel a barátnőink. Egyszóval arról, hogy egy gyerek születésével szinte semmi sem marad ugyanolyan, mint azelőtt.
Viszont – hogy a szerző szavaival éljünk – helyébe lép valami új, valami felfoghatatlan, valami olyan dolog, ami által valóban teljes lesz az addig – tévesen – teljesnek hitt életünk. Kapunk valakit, akiért szó szerint fontos lesz élni, aki többet ér mindennél és mindenkinél, ha beleőszülünk, akkor is, és akinek köszönhetően az egész lényünk, a célunk, a földi lét új értelmet nyer, s akinek, ha felnő, megköszönhetjük: „Igazi embert faragott belőlünk."
http://www.blikk.hu/blikk_eletmod/bakker-tenyleg-ilyen-az-anyasag-2271387
03.06.2014Leitner Olga: Bakker, anya lettem!
babafalva.hu
"Rendben van, hogy egy teljesen új életet kezdünk el élni ekkor, rendben van, hogy dúlnak a hormonjaink, az is oké, hogy minden gondolatunk a gyermek körül forog, és szeretnénk tökéletes anyákká formálódni – hála a szakkönyveknek és a borzalmas versengésnek, a „ki a jobb anya” címért-, és azért sem lehet senkit hibáztatni, hogy mindezt maximálisan élvezi is. De mindig felmerül bennem a kérdés, hogy miért felejtjük el, hogy kik voltunk előtte?" – veti fel a kérdést Leitner Olga.
A szerző az anyává válásról és az első évekről szóló könyvében üdítő őszinteséggel mesél saját élményeiről: a terhesség alatti hízásról és a szex(mentesség)ről, az átértékelődő barátságokról, az első vásárlásról a bababoltban, a fürdetési és szoptatási parákról, a versengő anyákról, a gyerek melletti 24 órás szolgálatról, a játszótéri csetepatékról stb. Leitner Olga azt is megfogalmazza, hogy az anyák mit várnak el az apáktól, hogyan tudnak együttműködni a nagyszülőkkel, milyen nevelési kérdésekkel szembesülnek, milyen erős és időnként ellentmondásos érzéseket élnek át a kicsivel töltött évek alatt, és olyankor, amikor szeretnének saját magunkra egy kis időt szakítani. Hála a szerző őszinteségének, szókimondásának és laza stílusának, a könyv olvasása olyan érzést kelt, mintha egy barátnőnkkel beszélgetnénk, vagy egy blogot olvasnánk. „Végre valaki kimondta” – gondolhatják a gyakorló anyák, a még gyermekvállalás előtt állók pedig bepillantást nyerhetnek a cukormáz mögé.
Wilcsek Médea
http://babafalva.hu/leitner-olga-bakker-anya-lettem/17.07.2014Könyvajánló - Bakker, anya lettem!
Elomagazin
A gyerekem már szinte felnőtt, de a könyvet nem tudtam letenni. Egyszerre minden visszajött: az éjszakai bőgések, a mackónadrágos babakocsis séták, és a máig aktuális kérdés: miért nincs ezen a gyereken valami kijelző, mi a fene baja van?
Már akkor tudtam, hogy ebből egy nagyon jó könyv lesz, amikor még csak facebook posztokban volt jelen. (Lopkodom is rendesen a pszichológus szakmai oldalamra a kiírásokat, itt kérek érte elnézést.) Aztán amikor végre megjelent és elolvastam, tényleg feltolult az összes emlék, az első gyerekes anyuka minden nyűgje, baja, és természetesen öröme. Annak idején jól jött volna, akkor nem kellett volna elküldenem a bánatos bús büdös fenébe Dr. Spockot hetente kétszer...
Mert az elsőgyerekes anyuka tényleg nyakig ül a szószban. Azt mondják neki az ismerősök (idióta mázlista, vagy hazudós klikk), hogy á, a gyerek az első hónapokban csak eszik és alszik, nincs vele sok gond! És amikor pont ezt a kettőt nem csinálja, és még egy led sem világít rajta, hogy éppen miért sír, vagy miért nem eszik, akkor aztán jönnek az okos könyvek. Hogy ezt kell csinálni vele. Ja, nem , pont az ellenkezőjét. Vedd fel. Fel ne vedd. Engedd meg neki. Meg ne engedd, az Isten szerelmére! Nem beszélve arról, hogy valami érthetetlen módon mindenki annyira profi a gyereknevelésben, hogy az elképesztő. Elnéző mosollyal adják az ostobábbnál ostobább tanácsokat, csak egyet nem mond senki: hogy hallgass a megérzéseidre, és próbáld meg sokkal lazábban kezelni a dolgot. Mit nem adtam volna akkoriban ezért a könyvért! (Lett volna időm olvasni is, mert a gyerekem minden éjjel kb. 40-szer ébredt fel, aludni nem volt érdemes...)
Az a legjobb benne, hogy miközben betegre röhögi magát az ember, tényleg kap hasznos tanácsokat is. Lehet, hogy az nála nem jön be, de maga az érzés, hogy nem a szigorú (ámde többnyire igazságtalan) védőnéni, vagy a futószalagos módszerrel működő gyerekorvos adja, vagy a komoly tudományos magyarázatoktól hemzsegő gyermeknevelési enciklopédia, (amiből ha a fejedre esik egy példány, már nincs gondod, mit csinálsz, mert agyonüt), hanem egy hús-vér anya. Mert azért lássuk be, – tisztelegve nyilván a tudománynak is -, hogy a legjobb tanácsokat a barátnők adják, akik a harmadik gyereknél már csuklóból döntenek a rázós helyzetekben, meg a mamák, akiknek a régi praktikái aranyat érnek. A többi a szeretet dolga. Ez a könyv bebizonyítja, amit egyetlen első gyerekes anyuka sem hisz el: igen, alkalmas vagy rá, igen, nyugi van, ez a többiekkel is pont így van, maximum nem vallják be...
A legjobban az anyatípusok tetszettek, nyilván ezek is az emlékek miatt. Felidéződtek a Magyar Anyák a játszótéren, akik hopp, egy pillanat alatt megszültek (nekem egyik rémálmomban se jöjjön elő az élmény), átszellemült Madonna-mosollyal az arcukon élték át a terhességet (basszus, ennek nem dagad fel a lába sosem és nem hány sugárban?), és meg se nyikkant a gyerekekük, legfeljebb édesen gügyögött (hehe, akkor mik azok a karikák a szemed alatt, aranyom?).
A gyereknevelési alapbibliák mellett simán kötelezővé tenném Leitner Olga könyvét. Nekem annak idején rengeteget segített volna. Egy anya legszebb, de legtanácstalanabb korszaka az első gyerek születése és az a bizonyos első év. Persze ez később sem múlik el, hacsak nem szülünk még egy szekérderéknyit, és a másodiktól kezdve rutinból csináljuk a dolgot. De az eleje, lássuk be, minden szépsége ellenére pokoli nehéz. Egy egész éjszakányi nyugodt alvást adtam volna érte annak idején. Ugye ezt mindenki érti, hogy akkor mennyit ér?
Borsos-Kőszegi Erika
http://www.elomagazin.com/2014/07/konyvajanlo-leitner-olga-bakker-anya-lettem/
24.07.2014Interjú Leitner Olgával
www.babamama.hu
Mit kell tudni Rólad, ki az a Leitner Olga a hétköznapokban?
Egy átlagos nő, anya, feleség. Hétköznapi örömökkel, gondokkal, kérdésekkel és kételyekkel, akinek az a célja, hogy egyetlen életét boldogan élje. A szürke hétköznapok nálam sincsenek másképp, mint a többi nőnél, édesanyánál. Munka, mosás, főzés, gyerekkel játék, veszekedés, sírás, bújás. Közös, esti tévézés, reggeli csetepaték a készülődés körül és hétvégi kikapcsolódás a barátokkal, családdal. Egyszóval: semmi extra, de tényleg.
Miért érezted úgy, hogy könyvet kell írnod? Mi az, ami inspirált? Kik támogattak?
Nem könyvnek indult, noha mindig is akartam könyvet írni, valahogy benne ez a levegőben. Egy babás havilapnak kezdtem cikkeket írni, miután megszületett a kölyök. (Most 3,5 éves.) Baromira jó érzés volt kiadni magamból a dolgokat, a problémákat, az örömöket, hiszen első gyerek lévén annyi minden újjal kellett megküzdenem nekem is, hogy inkább az írást választottam, mint a pszichológust. Mindenki próbálja elképzelni, hogy milyen lesz az élet a babával, millió könyvet, újságot elolvasunk előtte, majd közben is, aztán rájövünk, hogy erre az egészre nem lehet felkészülni. Szerencsés helyzetben vagyok, mert mindig támogatott a családom, a férjemmel az élen. Bár, hogy őszinte legyek, én vagyok olyan makacs és önfejű, hogy ha lehurrogták volna a könyv kiadásával kapcsolatos ötletemet, akkor is megcsináltam volna. Ilyen vagyok.
Kiknek szól a Bakker, anya lettem? Miért épp ez lett a címe?
Nem akartam szokványos címet adni a könyvnek, olyat szerettem volna, ami némiképp „megbotránkoztatja” az embereket, amire felkapja mindenki a fejét, hogy „Micsodaaa?!” Személy szerint – bevallom – én még ettől is kicsit „durvább” címet adtam volna neki, de lebeszéltek róla. A lényeg a meghökkentésen van. Hiszen maga a könyv is sokak számára zavarba ejtő lehet: sok a tabu téma benne, sok olyan élethelyzetet és érzést taglalok, amelyek mindenkiben felmerülnek, de nem beszélünk róluk. Struccpolitika. És nekem ebből lett elegem. Éppen ezért a könyv nem minden anyának szól. Csakis azok vegyék a kezükbe, akiknek van humorérzéke, akiknek fontos, hogy jól érezzék magukat a bőrükben és, akik nem szűntek meg nőnek is lenni a gyerek születése után. A „nagybetűs” anyák olvassanak inkább mást, mert csak kiborulnak rajta, hogy milyen anya vagyok én. Ne stresszeljék magukat feleslegesen.
Hogyan jellemeznéd a könyved? Mi az, ami különlegessé teszi?
Hallottunk már olyan könyvről, ami azt ecseteli, hogy hányszor és miként fogunk kiborulni, ha anyák leszünk? Leírta már valaki, hogy hogyan teszi próbára a házasságot a családalapítás? Nem. Ezért más, mint a többi. Nem a habos-babos, nyálas, cukormázas, „megtaláltaméletemértelmétmertanyalettem” típusú könyv ez. Őszinte és szókimondó. S noha nekem is a gyerekem a legfontosabb az életemben, nem rejtem véka alá azt sem, amikor legszívesebben kihajítanám az ablakon.
Mennyiben változott meg az életed, amióta édesanya lettél és megjelent a könyved?
Még többen utálnak és még több barátom van. Az utálatot is szeretem, mert az az én olvasatomban azt jelenti, hogy valamit jól csinálsz. Eközben pedig több olvasóval, illetve a munkák során megismert emberekkel olyan barátságok alakultak ki, amelyeket egyértelműen a könyvnek köszönhetek. Sok, értékes, általam nagyra tartott szakembert is megismerhettem és ezért is rendkívül hálás vagyok a sorsnak. Ami pedig az anyaságot illeti: azt hiszem, egy gyerek születése felér legalább ezer önismereti tréninggel. Hihetetlen, mennyit fejlődik, tanul, okul, tapasztal az ember. Soha ennyit nem tanultam a világról, a környezetemről és magamról, mint ezalatt a 3 és fél év alatt. S mindezt egy pár kilós mini ember tanítja... Hihetetlen.
Ha egyetlen mondatban kellene tanácsod adnod egy kismamának az anyasággal kapcsolatban, mit üzennél neki?
Azt, hogy próbáljon meg az ösztöneire hallgatni, csak azt nézze, hogy a gyereknek és önmagának mi a jó, mindezt őszinteséggel, önbizalommal, lazasággal és kellő humorral megspékelve. És akkor minden szuper lesz!
http://www.babamama.hu/cikk/1110-bakker-anya-lettem-interju-leitner-olgaval
26.07.2014Bakker, tényleg ilyen az anyaság!
Blikk
Budapest - Fényárban úszik a szoba, ahogyan a reggeli nap első sugarai beragyogják az illatozó babaszobát.
Kora este óta békésen szuszogó csecsemőnk mosollyal az arcán ébred, és békésen gőgicsél, amíg mi elkortyoljuk reggeli kávénkat. Bűbájos gyermekünkkel együtt megyünk friss biozöldségekért a piacra, melyekből egészséges ebédet készítünk, majd este szexi, csipkés hálóingben várjuk haza szerető férjünket.
Na, ez az, ami biztosan nem fog történni, ha gyermekünk születik. Hiába állítanak ugyanis bármi mást, az anyaság stresszes, fárasztó, és egészen más, mint amiről egyedülálló nőként álmodoztunk, barátnőink tökéletes gyermekeinek Facebook-fotóit bámulva.
Arról vajon miért nem írnak a szupermamik, milyen az, amikor a terhesség kilencedik hónapjában már állni sincs erőnk, amikor pár hónapos babánk már órák óta nem hagyja abba a sírást, amikor kétségbeesetten próbáljuk elérni az orvosi ügyeletet, mert nem tudjuk, mitől fáj a hasa, este pedig örülünk, ha kinyútt melegítőnkben két szoptatás után végre néhány órára bezuhanhatunk az ágyba, és az is fáj, ha kedvesünk véletlenül a mellünkhöz ér?
A szerző beavat a titokba
Leitner Olga (33) pontosan erre gondolt, amikor két szoptatás között humoros, mégis elgondolkodtató történeteket vetett papírra saját élményeiről. Így született meg a Bakker, anya lettem! című könyv, amely szókimondó, humoros, és kendőzetlenül mutatja be a valóságot. A valóságot, mely nemcsak a békésen gügyögő kisdedekről, hanem az átvirrasztott éjszakákról, a kezdő anyukák bénázásairól és egyáltalán mindarról szól, amire nem készítenek fel a barátnőink. Egyszóval arról, hogy egy gyerek születésével szinte semmi sem marad ugyanolyan, mint azelőtt.
Viszont – hogy a szerző szavaival éljünk – helyébe lép valami új, valami felfoghatatlan, valami olyan dolog, ami által valóban teljes lesz az addig – tévesen – teljesnek hitt életünk. Kapunk valakit, akiért szó szerint fontos lesz élni, aki többet ér mindennél és mindenkinél, ha beleőszülünk, akkor is, és akinek köszönhetően az egész lényünk, a célunk, a földi lét új értelmet nyer, s akinek, ha felnő, megköszönhetjük: „Igazi embert faragott belőlünk."
http://www.blikk.hu/blikk_eletmod/bakker-tenyleg-ilyen-az-anyasag-2271387
Gratulálok és minden elismerésem az írónak, nagyon olvasmányosan, humorosan írja le a tapasztalatait! Majdnem egy szuszra elolvastam a könyvet. :)