Hatalomjátszma

Hatalomjátszma

Hampuk Zsolt



Formátum: 13,5 x 21,5 cm
Oldalszám: 332
ISBN: 978-3-99064-342-6
Megjelenés időpontja: 2018-07-18
Hampuk Zsolt meghökkentően és riasztóan valóságízű regényének főszereplője Francois Picoult. A csendes, konfliktuskerülő fiatalember egy véletlennek köszönhetően egy maffiózó bűnszövetkezetének részévé válik. Ott vajon milyen szerep jut neki?
Küllőd, Szerbia
1999. október 18.

Egész éjjel gyalogolt. Sajgott a lába, több helyen is feltörte a bakancs. A jugoszláv kiruccanásokkor mindig bakancsot hordott. Valahogy erősebbnek érezte magát benne. Most ellenben fájdalma forrásává vált. Másfél napja nem vette le. A felszakadt bőrtől vér nedvesítette a talpát. Ruhájából szaggatott rögtönzött kötései átáztak. Nedvesek voltak a bujkálástól. Barna haja sárgás volt az agyagos sártól. Az elmúlt 30 órát a közeli erdőkben és elhagyott, romos házakban töltötte. Reszketett. Alig lehetett több öt foknál. Megsebzett vad volt csupán, semmi több. Ha élni akart, mennie kellett tovább.
Kelt fel a Nap, kezdte bevilágítani a párás tájat. Egy kövesút közelébe ért. Legfeljebb százötven méterre lehetett tőle, mikor megpillantotta. Kissé összegörnyedve, óvatosan közeledett felé. Mindkét irányban kis települések, köztük két kilométernyi rés. Az út túloldalán a határ. Gyorsan át kellett mennie. Hajnalban még nem láthatják meg. Lassan odaért az aszfalt széléhez. Kihalt volt a környék. Erőt vett magán és nekiiramodott. Kissé húzta a lábát.
Mielőtt a túloldalon lelépett volna a murvás szegélyről, megtorpant. Elsápadt, meghűlt benne a vér. "Ne prilazite" olvasta a táblán, melyen piros háromszögben halálfej jelezte az aknamező kezdetét. A délszláv háborúban a szerbek aknazárat húztak a határra, mondván, a horvátok magyar területeken keresztülhaladva támadják őket hátba. Persze a magyar állam ezt tagadta. Azonban az akkori MSZP kormány nagyon jó kapcsolatot ápolt a horvátokkal, így az ilyesfajta beavatkozás a pártatlan Magyarország részéről belefért a kilencvenes évek politikájába. Természetesen új, amerikai barátaink buzdítása és támogatása mellett.
Nem tudta, mit tegyen. Ha visszafordul, talán üldözői karjaiba, így a halálba megy. Ha nekivág, éppúgy az életét kockáztatja. Ha meg nem is öli a gránát, a lábát leszakíthatja. A modern harcászat lényege nem az ellenség elpusztítása. „Okozz sérülést!” – ez az új jelszó. A sérült katona további kettőt lefoglal. Ennek megfelelően a modern taposóaknák sokkal kisebb töltettel, ám trükkösebb megoldásokkal felszerelkezve kerülnek a földbe. Ahogy hezitált, egy autót pillantott meg az úton, alig háromszáz méterre lehetett. Már biztosan észrevették. Az út kátyús, így még negyven-ötven másodperce van.
Nekivágott az aknamezőnek, nem volt más választása. Ide csak nem jönnek utána. Az ellenkező irányban könnyedén utolérik, nem volt már ereje futni. Alig hetven méterre volt az úttesttől, mikor a kocsi megállt. Négyen szálltak ki belőle. Felsorakoztak az út szélén.
– Bvresszavíj! Idiote! – kiabálták, de Francois csak ment tovább. Már száztíz méterre járt. Futni kezdett, már ahogy tudott. Haladnia kell, menekülni! A csapatból ketten a kocsi csomagtartója felé fordultak, gyorsan kinyitották, és kutatni kezdtek benne. Nem voltak egyenruhások, ez azt jelenti, Francois nem kell nekik élve. Kapkodva kotorásztak a poggyásztérben. Közben teltek a másodpercek, talán tizenöt-húsz is. Nőtt a távolság, kétszázötven méterre járt az úttól, és futott tovább. A karcsú testalkatú, de izmos férfit hajtotta az adrenalin. Kétszázhetven, háromszáz, háromszázhúsz, háromszázharminc – nem bírja tovább, kicsit lassít, de mennie kell.
A kocsiból két AK-47-es gépkarabély került elő. A szerbek nem túl jó lövők, de idejük és lőszerük van bőven. Elővették a tárakat, kattant, ahogy a helyretoló szerkezet az első lövedéket kézi felhúzással betolta az elsütő szerkezet elé a csőbe. Az első lövés után a töltés automatikus. Mihail Tyimofejevics Kalasnyikov világhírű fegyvere máris készen áll, hogy sorozatra állítva percenként száz golyót okádjon ki magából.
Egyre csak nőtt a távolság. Már majdnem hatszáz méternél járt, mikor a golyók süvíteni kezdtek körülötte. Tizennyolc másodperc alatt ürült ki a tár. Nem találták el, és ő közben újabb ötven métert tett meg. Lassítania kellett. Nem bírta tovább, de nem állt meg teljesen, inkább csak vánszorgott. Ekkor, ahogy a jobb lábára helyezte a testsúlyát, reccsenést érzett a talpa alatt. Halk kattanás jelezte, hogy vége. Azonnal megállt. Valószínűleg amerikai akna, gondolta, vagy besült. Ha amerikai, akkor addig nem robban fel, amíg rajta áll. Az USA hadseregének kreatív mérnökei úgy tervezték ezt az aknát, hogy kétszer robban. Először, mikor az ember leveszi a testsúlyát, így kilencven-százhúsz centi magasságba löki a szerkezetet. Ekkor jön a második robbanás, mely nagyjából hatszázötven darab öt és fél milliméteres repeszt repít szét a világba, így okozva sérülést húszméteres körben. Francois pedig rajta állt. Vajon honnan szereztek a szerbek amerikai aknát? – futott át Francois agyán egy felesleges gondolat.
Megfagyott benne a vér. Mit tegyen? Megfordult, óvatosan mozdítva jobb lábfejét a fedélen. Csapdában volt, szinte érezte az alatta feszülő gyilkos erőt, mintha belátna a föld alá. Rettegett, nem akart meghalni. Egész eddig menekült, és most itt és így kell meghalnia. Nem lehet ezzel vége. Mire fel volt akkor a szenvedés? Izzadt, vert a szíve és zihált. Kezdett pánikba esni. Az üldözőit nézte, és várt.
A szerbek rögtön rájöttek, hogy mi is történik pontosan. Élőhalott, gondolták. Errefelé így hívták a hasonló csávába került embereket. Átállították a Kalasnyikovot egylövéses fokozatba, hisz’ a célpont már majdnem hétszáz méterre volt. Csak egy lövés, felváltva az első találatig, ebben egyeztek meg. A többit az akna elintézi. Ha nem azonnal, akkor kicsit később. Igazából már most is mehetnének, hisz’ a fiú nem menekül. Innen nem, ezt nem lehet kijátszani. De a móka, az móka.
A 180 centis férfi könnyű célpontot nyújtott. A baloldali férfi lőtt először, nem talált. A másik lövedék alig tíz centire mellette csapódott be. A férfi káromkodott, és dühösen bevágta a fegyverét a csomagtartóba. A másik újra célzott, koncentrált, lassan kifújta a levegőt, figyelte a célt, finoman meghúzta a ravaszt, és a klasszikus ólomlövedék elindult. Forogva gyorsult, míg elhagyta a huzagolt csövet, és a belobbanó gázok szétcsaptak körülötte. Ekkora távolság sok, majdnem másfél másodpercig tart a lövedéknek megtennie. Francois látta a torkolattüzet, majd meghallotta a lövést, de nem történt semmi. A golyó még három tized másodpercet repült, mire átszaggatta a ruhát a testén.


Magyarország
1996. szeptember 22.

Francois húsz éve ismerte meg Vladot, bár igyekezett nem belekeveredni az alvilág dolgaiba. Egyszerűen csak sokat járt a vidéki játékterembe. Nem játszani ment, csak figyelte az embereket. Ott futott össze a barátaival, vagy legalábbis azokkal, akiket annak hitt. Mindig is kerülte a konfliktusokat. Nem volt gyávának nevezhető, csupán bizonytalannak. Rosszul érezte magát, ha sokan voltak körülötte. Alapvetően bizalmatlan volt az emberekkel. Társaságban nem tudott jól vegyülni, de azért próbálkozott.
Egyke gyerek volt. Édesanyja egy szakmai kiküldetésen ismerkedett meg apjával, Oliver Picoult-val Belgiumban. Szerelmük gyümölcseként hamar megszületett Francois, ám apja rövid együttélés után elhagyta őket. Így vízuma lejártával hazatért, és a féléves Francois-val Somogy megyében telepedtek le. Az asszony a Kaposvári Agrártudományi karon kezdett tanítani.
Francois alapvetően boldog gyerekkort tudhatott maga mögött. Annak ellenére, hogy a szocialista lelkületű közösségben nem fogadták be társai. Ha a nyugati származását el is nézték volna neki, neve mégis örök gúny tárgyává tette. Nem érezte magát magányosnak, egyszerűen hozzászokott, belenőtt az egyedüllétbe. Kerülte a csapatsportokat, és rengeteget olvasott. Szabadidejét gyakran töltötte a játékteremben. Itt senki nem kérdezett, és senki nem vádaskodott.
Pechére éppen ott volt az egykori Specnaz-kommandós utolsó munkanapján. Akkoriban az elrettentés volt a kulcsszó. Aki azt tette vagy mondta, amit elvártak, békén hagyták. Aki nem, azt a hozzátartozóival együtt büntették meg.
Egy sajnálatos napon azonban az orosz addig beszélt egy elégedetlen vendég lelkére, hogy az belehalt a meggyőzésbe. A teljesen betépett Vlad menekülni próbált, de az agyában lüktető tetrahidrokannabinol és amfetamin keveréke rossz irányba vitte. Bukdácsolva baktatott a közeli bazalttöltésen, amikor hirtelen fény borította be a tájat. Bambán a ragyogás forrása felé fordult.
Nem hallotta a kürtöt, a sikítva fékező, szikrázó kerekek zaját, a vetemedő acélmonstrum hangját. Tonnaszám száguldott felé a halál. Ő meg csak állt ott bambán, fel sem fogta, mi zajlik körülötte. Ordítva vágtatott, zakatolt felé a mozdony, és negyvenegy kocsiból álló vontatmánya. Mikor találkozott a száztíz kilós testtel, olyan sebesen tépte szét a húst, zúzta porrá a csontot, hogy Vlad észre sem vette, máris halott volt. Egy pillanat volt csupán, egy szemvillanás. Eddig tartott a mozdony acélszerkezetének őrült erővel szétrobbantania az orosz testét. Háromszáz méteren át vonszolta a tetem fennakadt darabjait a szerelvény, mire megállt. A helyszínelő rendőrök harminckilónyi maradványt tudtak begyűjteni a mozdony elejéről.
Kihallgatásakor Francois, mint az egyetlen szemtanú, a lehető legkevesebbet beszélt. Pedig nagyon felkapták az ügyet. A szomszéd megyéből is érkeztek nyomozók, ők nem voltak beszervezettek. Ha csak a helyiek kezelik az esetet, talán még kihallgatás sincs, de probléma biztos nem keletkezik. Ezért Krovtsik úr, a helyi alvilág kulcsfigurája elküldte hozzá az ügyvédjét, aki pontosan kioktatta Francois-t, mit kell mondania. Okos fiú volt, figyelt, és mindent szóról szóra úgy tett, ahogy utasították. A kihallgatás után már várta egy sofőr, és vitte egyenesen Krovtsik úrhoz.
Picoult tudta, hogy nincs veszélyben, ugyanis hűen ragaszkodott az utasításokhoz. Valahogy mégis minden megváltozott. Más szemmel nézett a világra. Talán a félelem a kihallgatástól? Hisz’ még mindig hevesen vert a szíve. Vagy a marcona emberek a szürke, félhomályos rendőrségi folyosón? Sosem járt még ilyen helyen. Esetleg a sebes arcú portás a bejáratnál, aki mogorván szinte kitépte az iratait a kezéből, hogy beírja a látogatók névsorába? Sejtelme sem volt róla, hogy elindult benne egy folyamat, aminek végeredménye beláthatatlan. Még csak a magja hullott elméjének talajába, talán épphogy gyökeret eresztett, máris nekifogott torzítani Francois életét. Kezdett széthullani benne a világról alkotott képe. Elmosódni az addig élesnek látszó határ jó és rossz között. A kocka el volt vetve.
– Ügyes vagy, fiam. Jól csináltad. Krovtsik úr hálás lesz! – vetette oda a fiúnak az ügyvéd gúnyos mosollyal.
Francois tudta, hogy a koros maffiózó hálája annyit jelent, hogy ő már megbízható ember, így ezután, ha jót akar, neki dolgozik. Ő pedig pénzt akart keresni. Mohón, de nem ész nélkül. A fiatalok tipikus lelkesedésével belevetette magát a mocsokba.
Fiatalos vonásainak köszönhetően hamar ráragasztották a Kölyök nevet. Minden igyekezete ellenére voltak, akik rendszeresen így hívták. Pokolba kívánt beceneve azonban védelmet is jelentett. Sokan csak így ismerték. Valódi identitása előttük rejtve maradt. Ezért egy esetleges nyomozás vagy sajnálatos haláleset alkalmával a beazonosítást is nehezítette volna. Az események feltárásában akkortájt nem volt könnyű dolguk a hatóságoknak, pláne a kilencvenes évek informatikai hátterével.
Társaihoz képes kifejezetten művelt volt, ráadásul kiemelkedő nyelvérzékének köszönhetően jól beszélt angolul, németül és franciául. Ez később hatalmas előny volt, de sokan csak különc bolondnak tartották. Nem értették ezt az egész tanulási izét. Végül megszokták, és évekkel később már büszkék is voltak rá, hogy a Kölyök annak idején velük kezdte.
Az első években valódi nevét csupán akkor használta, mikor titokban tanult, fejlesztette magát. Ilyenkor a jövőjét építette. Tudta, hogy a szálakat valamikor a távoli jövőben össze kell húznia. Nem élhet örökké kettős életet. Ezt az egészet egy jó heccnek tartotta, amivel könnyedén pénzt kereshet, de az elméjét folyamatosan pallérozni próbálta.
Kezdetben a banda, illetve Krovtsik úr nem sok feladatot osztott rá, csak meg kellett őriznie egy-egy csomagot. Később széthordani a csomagokat megadott címekre. Olykor pénzt is kapott értük, amit persze vissza kellett vinnie a feladóhoz. Mindig tudta, ha pénzes buli következik.
Ő már csak így hívta: pénzes buli, nem fogta fel a valódi súlyát.
Ilyenkor Krovtsik úr egyik gorillája is elkísérte, megvédve az értékes árut és a pénzt.
Ez kötelező protokoll volt, amióta fél évvel korábban, ’96 decemberében Gáboron, az egyik legmegbízhatóbb futáron úrrá lett a kísértés. Persze nagyon hamar elkapták, csak a családot kellett kissé megszorongatni, és magától előkerült. Gábor részeg volt, amikor odatántorgott üldözőihez. Meglett majdnem az összes pénz, ezért a családját nem bántották, de a házukat felgyújtották. Őt berakták egy kocsiba, és beton zsaluelemeket láncoltak a lábára. Meg sem mozdult, nem állt ellen. Felesleges is lett volna. Magát már nem menthette, és minden további tiltakozással vagy ellenállással csak a szeretteire hozott volna bajt. A rendőrséghez végképp nem fordulhatott. Minek is? Akiket nem vettek meg, azok képtelenek lettek volna megvédeni. Menekülni, futni sem lehet örökké. Előbb-utóbb lanyhul a figyelem, akkor pedig utolérik. Ezért hát sztoikus nyugalommal viselte, ahogy kattant a lakat a láncon. Majd az autó megállt, kinyílt az ajtó, kitágult a tér. A Hold fénye ragyogta be a tározó vizét. A hídon pont középen álltak, a víz felett, a fenék itt hét-nyolc méter mélyen volt.
Látni a kedvenc horgászhelyét, gondolta. Hát, a vasárnapi bedobás elmarad. Nincs már több ücsörgés az úszót és a hullámokat figyelve. Kit hibáztasson mindezért?
Aztán zuhanni kezdett, csobbant, először a beton, majd ő, összezárt felette a vízfelszín, azután csend. Mély, harmatos csend, csak a kabócák törték meg olykor. A kocsi ajtaja bezárult. Elhajtottak. A szemből elhaladó autó utasai nem is sejtették, hogy alattuk éppen valaki végső, vonagló, reménytelen tusája zajlik, akár csak egy leheletnyi levegőért. Hiába… Győzött az őrjítő kínhalál. Még néhányszor rándult a tudattalan test, de ez már csak utórengés volt, az élet utórengése. A vízzel megtelt tetem végül lassan, nyugodtan elmerült, hogy örökre megpihenjen a víztározó iszapjába burkolózva. Pár nap múlva a felpuffadt tetem húsa táplálékot ad a vízi élőlényeknek, ezzel kapcsolódva bele az élet örök körforgásába.
Nehéz jó futárt találni, ezért meg kell védeni őket – saját maguktól is. Hisz’ nincs a környéken olyan bolond, aki belepiszkálna Krovtsik úr ügyeibe. Az egyetlen ellensége a mohóság, ha a lehetőséggel találkozik.
Francois nem szívesen vallotta be magának, de mélyen, titokban szerette ezt a fajta létet. Többnek, erősebbnek érezte magát a társainál, a többi tininél. Mindig is magányos farkas volt, az életkorban hozzá illő társai által alkotott világ perifériáján tengette az életét, ezt már régen megszokta. Most sem vált központi figurává, de valahogy több lett, hatalmasabb. Úgy érezte, a mögé tornyosuló szervezet új képességekkel ruházza fel. Tetszett neki a rendszer, ahogy bekebelezett mindenkit. Nemcsak hatalommal, fenyegetéssel vagy pénzzel, hanem információkkal is. Krovtsik úrnak érdekében állt, hogy a zsebében lévő rendőrök minél magasabbra jussanak, ezért hát suttogott nekik. Tettesekről, rejtekhelyekről, csempészútvonalakról. Spicli volt az alvilágban, mint bármelyik maffiavezér. Feldobta az ellenfeleit és a kiiktatandó, megbízhatatlan embereit. Már azt, aki szerencséjére nem tudott sokat. Akiknek terhelő információik voltak, azok a halakkal aludtak, ha feleslegessé vagy veszélyessé váltak. Így nőtt a szervezet egyre nagyobbá és befolyásosabbá.
Francois-nak gyorsan kezdett változni az értékrendje. Az emberélet egyre kevesebbet, a pénz egyre többet ért számára. Lassan, de biztosan ragadta el a rendszer, a sötétség. Kitépte a családjából, a társai közül, kitépte a társadalomból. Közben észrevétlenül, apránként elvette a jövőjét is. A jövőt, amit a családja remélt, a biztonságos, nyugodt otthon lehetőségét. Élni, belesimulva a kor társadalmi normáiba, ez már fényévnyi távolságra szaladt. Észre sem vette, és már az övék lett, végleg. Azt bizonygatta magának, hogy a döntés joga megmaradt a számára, és meg is marad mindig.
Pedig már rég nem ő irányított, csak sodródott a körülményekkel – a jól manipulált, tudatosan alakított körülményekkel. Ha egyszer belekerülsz, a mélybe ránt. Ha már nem tudsz visszatérni a tieidhez, akkor leszel igazán megbízható. Ha elszaggattad a szálakat magad körül. Ha felégettél mindent magad körül. Ha végleg lemondtál az álmaidról. Cserébe színlelt hatalmat, hamis összetartást, kizárólag érdekkapcsolatokat kaptál. Mikor pedig a rendszer már nem veszi hasznodat, megalázva, megtépve kivet magából. Pusztulj, amerre látsz!
Francois ezt nem látta – akkor még nem. Mire felismerte a hamis képek mögötti igazságot, már késő volt. Maga alá temette a szenny, és csak egyre mélyebbre süllyedhetett benne. Csak küzdhetett és várta az esélyt, ami nem jön el talán soha. Mikor pedig ott van, élni vele. Lépni egy szintet, és harcolni tovább a következő lehetőségért. Ez volt az egyetlen út, hogy újra a maga ura lehessen, és többé-kevésbé önálló döntéseket hozhasson. Damoklész kardja örökké a feje fölött lebeg majd, hisz’ mindig lesz egy magasabb szint. Így élete végéig viaskodhat majd.

Ez is tetszhet Önnek :

Hatalomjátszma

Michael Lackner

Visszatérés

Könyvértékelés:
*Kötelező mezők