A Démon és a Tündér legendája

A Démon és a Tündér legendája

Daniel Phoenix



Formátum: 13,5 X 21,5 cm
Oldalszám: 146
ISBN: 978-3-99131-236-9
Megjelenés időpontja: 2022-05-09
Sötét kor jött el. A boszorkányüldözések kora, amely nem válogat felnőtt és gyermek közt. Ace, kitől máris rengeteget vett el eme éra, irdatlan haraggal és megvetéssel válaszol az őt és barátait üldöző inkvizíciónak.
Bevezető

Üdvözöllek, kedves olvasó! Ha van egy kevés szabadidőd, szeretnék elmesélni neked egy történetet bizonyos fogalmakról és érzelmekről. Felteszem, azért tévedtél ide, mert folyton ugyanazok a kérdések motoszkálnak a fejedben, melyeket bárkitől és bárhol felteszel, sosem kapsz méltó választ. Én leszek a narrátor, legjobb tudásom szerint igyekszem bemutatni a tisztelet, az erkölcs és az empátia valós jelentését. Megmutatom, mi tesz különbséget a fájdalmas igazság és a kényelmes hazugság, a mesebeli és valós hősök, babonás és tisztánlátó ember között. Utunk során többször fogunk találkozni olyan eseményekkel, amelyek arra késztetnek minket, hogy átértékeljük eddigi olyan elképzeléseinket, amikben talán biztosabbak voltunk, mint saját magunkban.
Hideg, őszi este ereszkedett az Aeren Királyság határán fekvő Farasil-erdőre. Ez egy nagy kiterjedésű fenyőerdő, amely szinte természetes falként tornyosul a kíváncsi látogatóra. Ha valaki besétált ebbe a hatalmas fenyvesbe, egy csodálatos élményben lehetett része. Szélcsend, sehol egy árva lélek, az élet csakúgy burjánzik. Állandó félhomály és csend honol. Ez egyesek számára megnyugtató, másnak félelmetes. Szerencsére nem olyan nagy a csend. Néhol madarak csiripelése és állatok tevékenysége töri meg. Itt egy patak, ott egy hatalmas szikla különlegesíti az erdőt. Egy-két helyen még tisztások is vannak, ahol aztán kedvükre szaladgálhatnak az állatok és egy kis fény is beszűrődik.
A Farasil-erdő nem annyira érintetlen. Egy nemesi család birtokolja, kik szintén az erdőben élnek egy kastélyban. Kívülről nézve szinte csak a tornyai látszódtak, miközben az egész kastélyt körbeölelték a fenyőfák. A kastély grófja egy professzor volt. Abban az időben számos felfedezést tett a tudomány fejlődésének érdekében csillagászatból, természettudományból. Felfedezéseit egy könyvbe írta, melyet féltve őrzött a világ elől. Tudniillik nemcsak növényekről volt benne szó, a grófot a világ ismeretlenebbik része foglalkoztatta, egy másik életforma a mi földünkön túl. Egy egészen más nép, szinte már rémisztően hasonlítanak az emberekre, legalábbis külsőre. A professzor úr találkozott és jó barátságot kötött velük. Ők voltak a tündérek; segítettek kutatásaiban, melyeket az emberi világban folytathatott. Mind lejegyezte könyvébe, amely így a leghatalmasabb leírt hatalommá vált. Azonban ez a hatalom nem érdekelte a grófot, csakhogy minél többet tudhasson meg az emberek számára rejtett világról.
Ezen az éjszakán a gróf, Cornelius Corvinus vendégül látta fiát és annak családját. Kellemes volt a társaság, a felnőttek táncoltak, a gyerekek fogócskát játszottak a kastély emeletei közt. Kint csak a bagoly huhogása és a tücsök ciripelése hallatszott. Az ég felhőtlen volt, legalább annyira nyugodt is. A Háromholdak gyönyörűen megvilágították a tájat, kirajzolták a fák sziluettjeit, az állatok szemeiről fényük visszacsillant. Fenséges látvány, én mondom. Minden teljesen nyugodt volt. Azonban az éjszaka csendjét valami éktelen zaj zavarja meg. Szekér csörtetése, lovak vágtatása és a fegyverzet éles csörgésének hangja. Ők voltak a Basiliscus Rend lovagjai. Elkötelezett, ádáz harcosok, kegyetlenségük egész Aeren-ben hírhedt volt. Lovaikat fekete köpeny fedte, akárcsak a lovagokat, teljes páncélzatban, melyek még a tűz ellen is biztonságot nyújtottak. Dedikáltságukat már többször bizonyították hadjárataikkal és véres boszorkányüldözéseikkel. Valahányszor csak felvonulást tartottak városokban és falvakban, magukkal hozták a rettegést, a félelmet és számtalan bűnüket. Jogos a kérdés, mit keres ez a fanatikus szervezet egy ennyire ártatlan családnál az éjszaka közepén? A Corvinusok örökségét. Cornelius kutatásaira fáj a foguk.
A professzor egy volt az egyetemek legkiválóbb tudósai közül, ettől fogva a háta mögött mindig követték őt. Sikerült ellopniuk az egyik tervét, amely arra szolgál, hogy a mágikus tevékenységek nyomait keressék vele. Cornelius saját kutatásának csapdájába esett. Családja máris végveszélyben. Szerencsére egy fáklyákkal vágtató, hangos zászlóaljat nem nehéz kiszúrni az erdőben. Az egyik cseléd észrevette őket és még időben figyelmeztetni tudta a Corvinusokat. A család elmenekült, de Cornelius ott maradt, hogy a családtagok nagyobb eséllyel menekülhessenek el egy földalatti alagúton keresztül, egészen a következő országig, Eclain Birodalomig. A vezérlovag kisebb beszélgetést folytatott le Cornelius gróffal. Azt akarta, hogy a rendnek dolgozzon. Ő inkább az életét adta, mintsem a boszorkányvadászokat szolgálja. A lovagok felfedezték, hogy a professzornak egy családja is volt. Átkutatták az egész erdőt, majd a környező falut. A család sehol. Elbújtak a szomszédos Eclain Birodalomban, nevüket megváltoztatták. A családra százhatvan éves homály borult, akik sosem alhattak nyugodtan a rend haragjától. A család ugyan feledésbe merült, emléküket ma is őrzi a kastély, mélyen, Farasil sötét fenyőfái közt. Beköszöntött az új évszázad, a világ is változik. A két ország, Aeren és Eclain szövetséget köt egymással, teret engedve a Basiliscus Rend befolyásának. Egy világ, ahol a kegyetlenség és a félreértések pusztítanak, egy világ, ahol az empátia és a boldogság csak jelentéstelen szavak, azért mégis van remény. Egy fiú, kinek kora ellenére talán több tapasztalat van az életről a háta mögött, mint bármelyik kortársának a generációjából. A Corvinusok utolsó leszármazottja, Ace.



4. fejezet
Titkolózó kíséro

Ace-re ismét lesúlytott szörnyen gyűlölt rémálmainak egyike. Jól ismerte ezt a jelenetet, hiszen ez volt az egyik, ha nem a legszörnyűbb számára. Egy katonáról szólt, aki még csak alig tizenhat éves, de máris gyalog a király hatalmas sakktábláján. Kivezényelték társaival, hogy megharcolják a háromszázéves háború valószínűleg legutolsó csatáját. Az akkor még naiv és hozzá a hasonló, fiatal fiúk izgalommal várták, mi fog következni, tulajdonképpen egyikük sem tudhatta, hogy a legtöbbjüknek jó, ha egyáltalán a testét vissza tudják vinni a családjának. Az először vidáman menetelő katonák énekét hamar félbeszakítja az ágyúgolyók iszonyatos hangja, amely azonnal végez azokkal, akiket eltalált a sorban. Az ütközet ezzel a csapással elkezdődik és pillanatok alatt kietlen pusztaságot csinál az azelőtt füves, virágokkal tarkított völgyből. Nem tudni, kiknek volt nagyobb szerencséje. Azoknak, akik már az elején meghaltak, vagy akik ugyan túlélték, de a borzalmas emlékek örökké elkísérik őket hátralévő életükben.
Ace minden egyes alkalommal egy fiatal katona nézetét látja, aki nem tudja, mitévő lehetne. Elhunyt bajtársai előtt térdel a véráztatta talajon. Ő a karjai közt tartja őket, körülöttük ágyúk lövedékei csapódnak a földbe, az eget nyilak zápora szakítja át. A körülöttük fekvő katonák félholtan fetrengve kiáltoznak édesanyjukért. A felcserek, akik saját épségüket sem kímélve próbálják menteni a menthetőt, sérült társaikat reménytelenül próbálják szavakkal nyugtatni. A fullasztó porfelhő, amit ágyuk dörrenése keltett, a katonák már nem is látják, hol van a barát, és hol van az ellenség. Félelem és kétségbeesés, e kettő együttes hatása hosszútávon még a legjobb emberből is őrültet csinál. Akárcsak az a szegény gyalogos, aki reményekkel teli arccal indult a csatába, de most már ő is csak áldozata két nemzet szörnyű nézeteltéréseinek. Ugyanúgy, mint barátai, kik holtan hevernek előtte, ahogyan ő azon gondolkozik, vajon haláluk elkerülhető lett volna-e, vagy hogy nem volt-e hiábavaló. De mindezek már nem számítanak, körülötte társai kiáltása, könyörgései elhalványulnak, már nem is hallja őket többé. Tudta, hogy innen nincs kiút. Ő lesz a következő, ki alászáll a végső ismeretlenbe, hogy találkozzon barátaival.
Ace zihálva ébredt fel lova mellett, leverte a víz. Még a paripája is megijedt tőle, a fiú jobb híján lova oldalán aludt. Kapkodta a levegőt rémálma után. Szerencsére a felkelő nap sugarai és a patás közelsége megnyugtatóan hatottak rá.
Harmadik napja, hogy Ace elhagyta szülővárosát és útnak indult a kastély felé. Útja során számos falu mellett vágtatott el, és mindenféle emberekkel találkozott, amelyek mind hozzájárultak ahhoz, hogy Ace kibővítse tudását embertársairól. Jó hasznát is veszi, hisz ő egész idáig csak a szülővárosát ismerte, ahol szinte mindenkit ismert. Nem volt olyan nagy városka, három-négyezer fős lakossággal rendelkezett. Akkoriban ez nagyvárosnak számított. A kisebb falvak körülötte szabályosan olyanok voltak, mint a nagy családok.
Ace távozása nem keltett nagy visszhangot, szerencséjére. Lovával, Baron-nel járja a félreeső utakat, melyeken meglehetősen kevés a járókelő. Hamar összebarátkozott új barátjával, mondhatni egész jó tehetsége van a fiúnak a lovakhoz. Éjszakánként azonban félre kell vonulnia, be a sötétségbe, fák közé, hidak alá és bárhová, ami elég rejtett. Nem egy kellemes utazás, de legalább láthat egy pár új dolgot Ace, útja során. Esténként gyakran eltűnődik azon, ki lehetett az alak, akivel Cornelius utolsó levele elolvasása után találkozott. Mi lehetett az a bizonyos ajándék, amiről a levélben szó volt? Miért gyötrik mostanában furcsa álmok? Sok-sok gondolat, melyek sokáig fenntartották este, miközben a csillagos eget bámulta. Mindazonáltal nem is ezek a legfurcsább dolgok, amelyek történnek vele, hanem egy bizonyos beszélgetőpartner, akit még sose látott, a hangját sem ismeri fel. Egy különös hang, aminek a gazdája mintha folyamatosan követné. Mi tagadás, különös dolgok ezek az emberi elmének.
– Ace, itt vagy? Ne aludj el. – szólt egy hang a maga humoros stílusában.
– Örömmel jelentem, itt vagyok. Hálás lennék, ha bemutatkoznál végre, ki is vagy. – tudniillik a lény olyan, akár a kisgyerek, akit nem lehet levakarni. Ennek ellenére Ace örült, hogy legalább van valaki, akivel beszélgethet néha. Érdekes volt, a hangot nem a fülénél hallja, hanem olyan, mintha a lelkéhez beszélne. Pont, mint azon az estén, abban a sötét világban. Felettébb bizarr érzés lehet, mikor fogalmad sincs, honnan hallod a hangot, de tisztán érted minden szavát.
– Mint már mondtam, én vagyok az, aki elkísér téged utadon, akár a kismanó a válladon. Látom, amit látsz, hallom, amit te hallasz. És ha ez megnyugtat, azt is látom, amit az állatok látnak. – felelte a hang tulajdonosa kissé titkolózóan.
– Legalább téged hallani. – mondta a fiú sóhajtozva. – Megöl a kíváncsiság, mit találok azon a helyen. Csak nehogy a rend ott legyen.
– Ó, az nincs ott. – szólalt meg ismét a hang. – Mivel olyan kedves vagyok, megnéztem neked előre. Szívesen!
– Na, de mégis hogyan… Nem érdekes, eszembe jutott.
– Így van. És én a te helyedben még le is fordulnék az útról. Nem kell, hogy a sok babonás bolond azt higgye, rosszban sántikálsz. – intette óvatosságra.
Kisvártatva megpillantották a hatalmas fenyvest, Farasil erdejét. Méltóságos és tiszteletet parancsoló, akárcsak fénykorában, mikor még a gróf uralta és vadászok vigyázták az élővilágát.
Ace az erdőbe lépve kissé nyugtalanul érezte magát. Valahogy zavaróan csendes és nyugodt volt a levegő, szélcsend.
– Biztos, hogy jó úton haladok? – kérdezte Ace, aki egyre jobban érezte a bezártságot, amelyet a felé magasodó fáknak köszönhetett.
– Csend legyen! – szólt közbe a hang hirtelen. – Ez egy legalább másfélmillió hektáros fenyőrengeteg, ahogy a nagyapád is mondta. A fene se tudja, mégis mi vár rád kicsivel odébb.
Ezzel a felszólítással Ace egész végig csendben, sunnyogva haladt az erdőben. Csak a hang utasítására váltogatta néha az irányt, próbálta megjegyezni a kifelé vezető utat. Kis idő múlva már elvesztette a fonalat és csak sötétséget látott minden irányban. Eléggé nyugtalanító érzés egy ilyen helyen, egyedül. Félelmetes volt a csend. A fiú szíve egyre erősebben vert, folyton maga mögé nézett. A csend mértéke olyan nagy volt, hogy a legkisebb nyikkanás is tökéletesen hallatszott a fák közül.
– Mi van akkor, ha medvével találkozok? – kérdezte aggódottan.
– Amiatt ne aggódj! Elkerül az magától is. Legalábbis a medvék inkább távolságot tartanak az embertől, mintsem levadásszák. De ne aggódj, majd szólok, ha lesz.
Dél körül lehetett, Ace pedig egyre jobban eltévedtnek érezte magát. Arca viszont újra derűsre változott, mikor a farengetegben kiszúrta a kastély kőtornyait. Elérte úticélját.
– Lenyűgöző. – A szava elakadt a kastély szépségén. Még most is élénken fénylettek az ablakok, akárcsak évszázadokkal ezelőtt, fénykorában. Az ajtóról ez nem volt elmondható. Öreg volt és korhadt. Szerencsére valamennyire ki volt nyitva. A kastély néhány dologtól eltekintve egész masszívnak és sértetlennek tűnt Ace-nek, szinte nem is látszódott a falakon a kor.
Belépett. Minden sejtése ellenére teljesen elhagyatottnak és rendetlennek látszott. Még a sötétség ellenére is megnyugtatóbb volt, mint odakinn, az elvadult környezetben. Ahogyan a sötét és kísértetiesen csendes folyosókon sétált át, a kastély szinte magáért beszélt. Az elöregedett festmények a falakon mintha csak saját történetüket mesélték volna, a felborított bútorok ugyanúgy maradtak, ahogyan százhatvan évvel ezelőtt a tragikus estén megbolygatták őket. A hátsó terem, mely egykoron táncterem volt, mennyezetén díszes motívumok tetszelegtek. A feliratok azon az ősnyelven íródtak, melyet közösen használtak az emberi népek, mielőtt különváltak volna. Ez egy nagyon régi szokás, Cornelius esetében pedig biztosan lehetett valamilyen fontosabb jelentése.
Kicsivel odébb a kiszáradt medence volt látható, melyben egy szobor üdvözölte az arra járókat. Furcsa kialakítás, egy embernek látszó lény volt, hatalmas, tollas szárnyakkal a hátán, amik akkorák voltak, hogy esernyőként szolgálhattak volna egy nagyobb csoportnak is. Két kezében mintha valami címert tartott volna. Nem olyat, mint amilyen a Corvinus-oknak volt. Ez egy ragyogó csillagábrázolás, látszólag színarany. Hét csúcsán hét szimbólum díszelgett, melyeket Ace nem ismert. Nem egy angyalszobor volt, az öltözéke jelentősen eltért minden eddigitől, amit a fiú látott. Mi több: sokkal komplexebb. Egy galléros kabátszerűség volt rajta, melyet gombok fogtak össze. A ruhája egyben egy lábig érő köpeny is volt, meglehetősen furcsa kialakítás, mert egy külön belső szoknya is csatlakozott hozzá, mert a ruha gombjai csak a derekáig értek. Az ujja hosszabb volt, mint a viselőjének a karja, el is volt vágva a csuklónál. Egy díszes palást nyugodott a vállai körül. Nem az a keményfajta, amit a Basiliscus papjai hordtak. Sokkal puhábbnak és könnyebbnek látszott. Csomók lógtak róla, mintha szimbolikus jelentésük lenne. Még egy öv is volt a dereka körül, ami úgy tűnt, csak díszítésnek szolgált, mert kitűnt az öltözékből. Ace, bár nem látott még ilyesfélét, de az összképe egészen gyönyörű volt. Még így szoborként is, méltóságos látványt és egy tiszteletreméltó személyt sugallt. Mögötte egy festett üvegablak misztikus fényt bocsátott a szoborra.
– Sokáig fogod még bámulni? – kérdezte a kísérő. – Sok van még ám, amit még nem láttál.
– Csak elgondolkoztam. Vajon kit ábrázolhat a mű?
– Magadban, Ace. Magadban. Azt is hallom. Nehogy lebuktasd magad az emberek előtt, ha esetleg visszafelé mész.
– Mondhattad volna előbb is.
– Kíváncsi voltam, rájössz-e magadtól is. Mindegy.
– Kösz szépen.
Majd a fiú továbbállt. Sokat gondolkozott a szobron. Volt abban valami különleges, valami nem evilági. Miután Ace átmasírozott a fél kastélyon, továbbra is elkalandozott abban, hogy végre talált valami kiindulópontot. Az öreg archívum.
– Na, tessék. – sóhajtozott a fiú a zavarba ejtően sok könyv és írások láttán. – Egy könyvről volt szó, nem egy egész könyvtárról.
A könyvek egy része szinte nem is volt olvasható az idő vasfoga miatt, ennek ellenére sok másik szinte kitűnő állapotban maradt. Majdnem mind az emberiség közös ősnyelvén íródott. Ahogy az egy tudóstól elvárható, a könyvtár számos természettudományi és csillagászati kötettel rendelkezett, melyeket úgy alkottak meg, hogy bírják a gyűrődést. És nemcsak tudományos könyvek voltak ott, hanem számos történelmi irat is megbújt köztük. Az egyik polc erről, a másik már teljesen másról szólt. Előkerültek neves tündérmesék is, amelyek közül párat még Ace is felismert. A fiút lenyűgözte a tény, hogy ezeket a meséket még évszázadokkal ezelőtt is ismerték. Sajnálatos módon azonban a könyv, amit keresett, sehol, de legalábbis egyik tartalma sem árulkodott arról, hogy az lenne. A tudományos kötetek ráadásul semmilyen természetfeletti témával nem foglalkoztak. Furcsa volt a helyzet, a fiú már szinte az egész archívumot átnézte, mágiáról csak boszorkányok képében olvasott. Érdekesnek találta, hogy ezek a könyvek egyike sem úgy írt a boszorkányokról, mintha azok gonoszak, vagy rossz természetűek lennének. Egy szó sem esett átkokról, fekete mágiáról, estleg természeti katasztrófák okozásáról. Ace-nek megakadt egy ilyenen a szeme. Egy kisebb példány volt, örült is neki a sok, nehéz, nagy könyv után. A boszorkányságról írt, semleges hangnemen. Bemutatta tevékenységeiket a gyógyítással kapcsolatban, ami a boszorkányok legfontosabb tevékenysége. Mondhatni, ez a lételemük is. Ace meglehetősen zavarosnak találta ezt az egész ügyet, hisz ő is csak annyit tud a boszorkányokról, mint amit mindenki másnak tanítottak. Gonoszak és hitetlenek. Ők felelnek az emberek szenvedéseiért, emiatt máglyán a helyük. Láthatóan zavarba ejtette Ace-t ez az új, ellentmondásos írás róluk.
A fiú kissé elbátortalanodott, amikor az utolsó könyvbe is belenézett. Sóhajtozva, tanácstalanul nézett maga elé. Nem tudta, mi legyen a következő lépése.
– Ez reménytelen. Mégis hogy találom így meg? – kérdezte magától Ace.
– Meglepi! – kacagott fel hirtelen a hang, ismét elővéve a viccelődős stílusát.
– Mi? – kérdezte a fiú gyanútlanul.test

Ez is tetszhet Önnek :

A Démon és a Tündér legendája

Horváth Elza

A kislány és a hadnagy

Könyvértékelés:
*Kötelező mezők