A kislány és a hadnagy

A kislány és a hadnagy

Horváth Elza



Formátum: 13,5 X 21,5
Oldalszám: 156
ISBN: 978-3-99064-782-0
Megjelenés időpontja: 2020-07-06
Egy négyéves kislány szüleit kegyetlenül meggyilkolják Miamiban. A helyszínre érkezö Roger Smith hadnagy és a kislány között azonnal szoros kötödés alakul ki. Vajon mi történik ezután a különös adottságokkal rendelkezö Judyval? Kiderül a szívszorító, érzelmekkel teli történetböl.
1.
A kezdetek

Két lövés rázta meg az erdő csendjét. A kislány összerázkódott a bokorban. Hozzá volt szokva a lövésekhez, mégis minden egyes alkalommal megijesztették.
Apával gyakran tartottak gyakorlatot az utóbbi időben. Ha apa szólt, hogy futás, akkor neki gyorsan el kellett bújnia valahová, ahol nem vehetik észre. Meg kellett várnia a lövéseket, majd nézni az óráját, 15 perc után pedig kilesni a rejtekhelyről, hogy előjöhet-e. Apa megtanította, hogyan lehet úgy elbújni, majd előjönni a rejtekhelyről, hogy senki semmit ne vegyen észre. Az utóbbi időben ez nagyon jól ment neki, sokszor kapott dicséretet érte. Az apja soha nem mondta el, miért kellenek ezek a gyakorlatok, de neki mindig igaza volt, legalábbis sokszor.
Most is várt 15 percet, majd óvatosan előbújt. Valami furcsa érzés fogta el, ahogy közeledett a kocsihoz.
– Apa!
– Judy, bújj el! Most! – parancsolta apa.
Judy nem értett semmit, de apa szava szent volt. Ismét elbújt a bokorba.
Kb. félóra telhetett el, el is bóbiskolt egy kicsit a bokorban, mikor kutyaugatásra és emberi hangokra lett figyelmes. Félni kezdett. A hangok nem apától származtak, és nem is Hegyi Papa Buck nevű kutyájától.

– Hadnagy úr! Nézze, gyerekülés a hátsó ülésen.
– Még érezni a meleget, hogy ült itt valaki – mondta a hadnagy, miközben a kezét az ülésre tette. – Keressék a gyereket!
A hadnagy a negyvenes évei elején járó, sportos testalkatú, vörös hajú, kék szemű férfi volt. Ő volt a Miami Rendőrségi Labor, és egyben a helyszínelők vezetője is. Mindig öltönyben járt, nyakkendő nélkül. A munkatársai szerették és tisztelték őt igazságossága, jó meglátásai miatt. Mindig kiállt a munkatársai mellett, még akkor is, ha nagy bajba keveredtek. Az összetartó, öt fős, szűkebb belső csapathoz a hadnagyon kívül két férfi és két nő tartozott.
– Hadnagy úr! A kutya kiszagolt itt valamit – hangzott pár perc múlva.
Annál a bokornál álltak, ahol Judy kuporgott, már nagyon fázott és félt. Nem értett semmit a történtekből, de mikor a hadnagy megszólalt, érezte, hogy nem kell félnie.
– Helló! Ha valaki van a bokorban, nyugodtan előbújhat. Smith hadnagy vagyok a Miami rendőrségtől.
Judy óvatosan kilesett. Egy arcot vett észre a bokorhoz közel. Egy öltönyös férfihoz tartozott az arc, amely azt sugározta, hogy minden rendben van. A hadnagy bátorítóan felé nyújtotta a kezét:
– Gyere, nem kell félned.
Amikor előbújt, mindenki meglepődött pöttöm termetén. Nem sejtették, hogy ilyen fiatal – mindössze négy éves volt.
– Szia! – mondta Smith hadnagy. – Hogy hívnak?
– Judynak – mondta alig hallhatóan a kislány
– Jól vagy?
– Ühüm – bólogatott Judy. – Kicsit fázom.
Erre a hadnagy levette az öltönyének a felsőjét és ráterítette Judyra.
– Köszönöm – mondta Judy egy halvány mosollyal az arcán.
– Gyere velem! – fogta kézen a hadnagy, és elindultak a villogó fények irányába.
– Félek! – torpant meg Judy hirtelen.
– Ne félj! Minden rendben lesz – mondta a hadnagy, miközben felvette a karjaiba a kislányt.
Judy ösztönösen hozzábújt a hadnagyhoz, átkarolva a nyakánál, fejét rátéve a rendőrtiszt vállára. Nagyon fáradt volt már, és a férfi biztonságos karjaiban hamar álomba szenderült.
A hadnagyon valami furcsa érzés söpört végig. Akkor érzett mindig ilyet, mikor édesanyja átölelte egy-egy esés után kicsi korában. Nem tudta mire vélni ezt az érzést, pedig nagyon sok gyerekkel volt már dolga a zsaruévei során.
Akkor, ott, a naplementében egyikük sem sejtette, hogy a mai találkozásuk egy hosszú barátság kezdete.

A hadnagy autója gyorsan haladhatott, mert Judy arra ébredt, hogy valaki óvatosan keltegeti. Már a rendőrség épülete előtt voltak. Ugyan sötét volt, de a hold fényében is látszódtak az épület körvonalai.
– Jót aludtál? – kérdezte a hadnagy, miközben segített kiszállni az autóból a kicsi lánynak, aki csak álmosan bólogatott.
– Most egy néni elkísér egy helyre, ahol sok gyerek van. Ott fogsz aludni, holnap pedig érted megyek reggel.
Judy továbbra is álmosan bólogatott: annyira fáradt volt, hogy nem is hallotta a hadnagy szavait.

Másnap reggel a hadnagy elment Judyért az árvaházba.
– Jó reggelt! – köszönt Judy vidáman, ahogy meglátta a hadnagyot.
– Jó reggelt! – köszönt vissza a férfi mosolyogva. – Emlékszel még rám? Most elviszlek a rendőrségre, ahol beszélgetünk egy kicsit.
– A szuper autóddal megyünk? Ennyire emlékszem tegnapról. Kényelmes volt.
A hadnagy szélesen mosolygott az őszinte szavak hallatán.

Mikor megérkeztek a rendőrőrsre, Judyt megint félelem fogta el. Sosem járt még rendőrségen. A robusztus épület zöldesen csillogott a napfényben, bejáratán ki-be jártak az emberek. Az épületen belül fegyveres rendőrök és fegyvertelen nők és férfiak siettek jobbra-balra. Méhkasnak tűnt első látásra a hely.
Judy félénken hozzábújt a hadnagyhoz. Egyelőre azt sem értette, hogy mit keres itt, és hol vannak a szülei.
– Apa és anya hol van? – kérdezte hirtelen.
A hadnagyot kicsit váratlanul érte a kérdés annak ellenére, hogy fel volt rá készülve, egyszer meg kell válaszolnia ezt a kérdést. Nem tudta hirtelen, hogy mi lenne a legjobb válasz, hisz’ nem ismerte a kislányt és nem tudta, hogy mire emlékszik a tegnapi napból.
– Egy nénivel vannak, de gyere, beszélgessünk egy kicsit.
Egy szobába mentek, ahol volt egy kanapé, egy asztal, az asztal mellett pedig a kanapéhoz illő két fotel. Az egyik oldalon a falon egy széles tükör állt, a szoba többi fala üvegből volt – jól ki lehetett látni rajta, ugyanakkor kintről is beláttak.
A hadnagy leült a kanapéra, Judy mellé kuporodott. Zavart volt, még mindig nem értett semmit az egészből, hogy mit keres itt, és hol vannak a szülei. Nagyon hiányzott már neki anya és apa. Szerette volna már látni őket, érezni anya meleg ölelését. Ehelyett itt van egy számára egyelőre ismeretlen, de kedves és nyugalmat árasztó férfival, aki beszélgetni szeretne vele.
– Félsz? – kérdezte a hadnagy, mert érezte, hogy a kislány reszket, ahogy hozzábújik.
– Igen. – Egy könnycsepp gördült végig Judy arcán, miközben szorosan a hadnagyhoz bújt.
– Nem kell félned – simogatta meg a férfi Judy fejét, aki ettől a mozdulattól kezdett megnyugodni. Ránézett.
– El tudod nekem mondani, hogy hol voltál tegnap délután?
– Hegyi Papánál. Szülinapja volt. Vittünk neki tortát, de ajándékot nem, mert nem szereti az ajándékokat. Anya azt szokta mondani, hogy Hegyi Papának megvan mindene, ezért nem kell neki semmi.
– Ki az a Hegyi Papa, és miért hívják így?
– Hegyi Papa anya apukája és ott lakik az erdőben, bent egy domb alján. Mivel Miamiban nincsenek hegyek, amikor kicsi voltam, nagyon nagynak tűnt a domb hozzám képest. Mikor legelőször megláttam, azt mondtam, hogy „de magas ez a hegy”.
– Értem. Akkor ezek szerint van egy nagypapád, nem messze Miamitól. – Judy erre csak bólogatott. – Ha nem haragszol, akkor elmegyek egy kicsit. Hívok egy nénit, aki vigyáz rád, míg visszajövök. Hozzak neked valamit?
– Kaphatok papírt és ceruzát?
– Persze. Hoz a néni neked azt is.
Smith hadnagy telefonált valakinek, aki pár perc múlva megjelent egy csomag színes ceruzával és papírokkal.
– Nemsokára visszajövök – köszönt el a férfi Judytól.
– Várj! – mondta Judy és odaszaladt a hadnagyhoz, aki közben leguggolt a pöttöm lányhoz. Judy puszit nyomott az egyik arcára.
A hadnagy elmosolyodott, miközben kérdőn nézett a kislányra. – Ezt azért kaptad, hogy ne felejts el visszajönni a másik pusziért.
A férfin ismét az a furcsa érzés futott végig, amit tegnap este érzett, mikor a kislány átölelte.

– Mit találtál? – kérdezte a hadnagy Stacyt, aki a DNS-elemzéseket végezte.
– Annyit, hogy a kislány, a nő és a férfi DNS-e egyezik.
– Kösz.
– Eric, mit találtatok?
– Az adatbázisokban semmit. A szülők tiszták. Még egy gyorshajtás sincs.
– Terjeszd ki a keresést!
– Rendben.
A hadnagy közben lement a hullaházba. Irina épp Judy szüleit vizsgálta. Irina kétgyermekes, sötét bőrű, fekete hajú, 42 éves elvált anya volt. Az ilyen esetek őt is megrázták, annak ellenére, hogy már húsz éve dolgozott halottkémként.
– Mit találtál? – kérdezte a hadnagy Irinát.
– Mindkettőjükkel egy-egy tiszta lövés végzett. Talán pár percig élhettek még, aztán elvéreztek. Csúnya haláluk volt. A ruhájukat felküldtem Claire-nek. A kislány jól van?
– Az egyik szobában van egy pszichológussal, egy karcolás sincs rajta, és egynlőre nem tud semmit a szüleiről. Annyit tudok, hogy a nő apjánál voltak tegnap, nem messze Miamitól.
– Szegény kislány. Nem ezt érdemelte.
– Nem. Nagyon értelmesnek tűnik, és van valami furcsa érzésem vele kapcsolatban, mikor a közelében vagyok.
– Beszélj még vele, hátha megtudsz még valamit.
– A nevükön kívül semmit nem tudunk róluk. Teljesen tiszta, törvénytisztelő emberek voltak.
– Ismerem ezt a nézést, látom az arcodon, hogy mégis zavar valami.
– Igen. Miért lőtték le őket pont ott, és pont tegnap? A kislányt miért hagyták életben?
– Hol találtatok rá a kislányra?
– Egy bokorban.
– Nem lehet, hogy már a bűntény előtt elbújt oda?
– Ez már nekem is eszembe jutott. Megyek, megkérdezem tőle, hátha választ kapok rá.
– Szia!
A hadnagy visszaindult Judyhoz, de útközben az egyik munkatársa, Eric megállította. Eric az adatbázisban kereste a szülők múltját, hogy kitalálja, miért is ölhették meg őket, mi lehetett az indíték. Eric mexikói származású volt, 32 éves, nőtlen, fekete göndör hajú, barna szemű. Sportos testalkata és napsütötte bőre miatt a helyszínelések közben sok lány tett rá megjegyzést, miszerint szívesen eltöltenének vele egy éjszakát, vagy lennének a barátnői. Ráadásul zsaru is… együtt mindez a miami lányok egyik álma.
– Főnök!
– Mondd!
– Találtam valamit. A szülőkre a tanúvédelmi programban bukkantam rá. Eredeti nevük James és Claudia Klavicky. Már házasok voltak, mikor bekerültek a programba, de csak ennyit tudtam kideríteni róluk. Többhöz nincs hozzáférésem.
– A kislányról nincs semmi?
– Annyi, hogy a születési anyakönyvi kivonat szerint ő már Miamiban született.
– Ez is valami. Felhívok valakit a tanúvédelemnél.

Smith hadnagy félóra múlva a Miamihoz közeli mocsárvidék egy kihalt részén találkozott John Foginszky ügynökkel a tanúvédelemtől.
– Jó napot! John és Edit Petersonról, régi nevükön James és Claudia Klaviczkyról van szó.
– Jó napot! A kérésére utánanéztem. A férj egy kegyetlen gyilkosság szemtanúja volt. Tisztes állampolgárok voltak, de nem mertek tanúskodni. Meg is fenyegették őket többször, hogy ha megteszik, akkor megölik őket. Többször zaklatták őket, betörtek hozzájuk. A nőt egyszer majdnem megerőszakolták. Elköltöztek egy másik városba, de ott is folytatódtak az incidensek. Ezért bevettük őket a tanúvédelmi programba. Közben elfogták a gyilkost és sittre vágták. Ennek már hat éve. Forrásaink szerint úgy gondolja, hogy ez a két ember dobta fel őt, habár ők ott sem voltak a tárgyaláson, csak hasonló tanúvallomást tett helyettük valaki. A gyilkos azonban megfogadta, hogy megöli őket. A forrásaink szerint nyomoztatott a szülők után, és ezek szerint megtalálták őket. Épp azt szerveztük nekik, hogy átköltözhessenek másik városba, mert szóltak, hogy megint ugyanúgy zaklatják őket, mint Ohióban.
– És a kislányról nem tudtak? Ő ugyan már Miamiban született.
– A forrásaim szerint nem. Bár az anya szólt párszor, hogy szerinte figyelik a lányát is. Talán –szerencsére – úgy gondolták, hogy a kislány nem tud semmit. Ennyit tudok.
– Kösz az infókat! – mondta Smith hadnagy. Beszállt az autójába és sietett vissza a laborba. Az új információk más kérdést is felvetettek benne: tényleg nem tudtak a kislányról, vagy tényleg elbújt a bokorba, mielőtt lelőtték a szüleit? Hogyan kérdezze meg, hogy ne ijessze meg őt?

Mikor visszaért a laborba, Judyra és a rá vigyázó rendőrnőre az egyik laborban talált rá Eric és Brian társaságában. A rendőrnő a pszichológust váltotta fel a lány vigyázásában. Nagy vidámság fogadta, mikor belépett a helyiségbe.
– Nézd! Csupa maszat a kezem! Eric megmutatta, hogyan vesznek ujjlenyomatot. Látod? – és egy papírlapot mutatott a hadnagy felé, amelyen a kislány ujj- és tenyérlenyomata volt látható. A hadnagy ránézett Judyra, aki olyan ártatlanul pillantott vissza rá, hogy nem tudott haragudni rá. A munkatársain is látszott, hogy jól szórakoztak. Mosolyogva felelte: – Nagyon szép! De gyere, hagyjuk a fiúkat dolgozni, szeretnék még beszélgetni veled.
– Nos, fiúk. Úgy látszik, mennem kell. Leemelsz innen? – kérte Ericet, mert épp egy asztalon ült lelógó lábakkal.
– Persze, gyere, csöppség. – Miközben Eric leemelte Judyt az asztalról, a kislány egy puszit nyomott az arcára.
– Köszi – mondta mosolyogva Judy és indult kifelé, de Brian megszólalt:
– Én nem kapok puszit?
– Hajolj le, mert magasan vagy! – Brian leguggolt, mire Judy neki is adott egy puszit az arcára.
– Jó munkát, fiúk! – mondta mosolyogva Judy kifelé menet. – Majd jövök legközelebb is.
Smith hadnagy mosolyogva csukta be Judy után az ajtót. Nem találkozott még kisgyerekkel, aki ilyen szókimondó, és aki a megpróbáltatások ellenére is ilyen bájos tud maradni. Judy megfogta Smith hadnagy kezét.
– Sokáig elvoltál! Miről szeretnél még beszélni?
– Gyere, majd a szobában megbeszéljük.
Mikor megérkeztek abba a szobába, ahol először társalogtak, a hadnagy megint leült a kanapéra, Judy pedig mellé kuporodott.
– Szeretném, ha válaszolnál egy kérdésemre. Mikor bújtál el a bokorba, és láttál-e valamit onnan? Más embereket, autót vagy valamit?
Csend borult a szobára. A hadnagy látta, hogy Judy arca megváltozik. A mosoly eltűnik az arcáról, és ismét félelem ül ki rá. A hadnagy türelmesen várt a válaszra és finoman megfogta a kislány pöttöm kezét, akinek arcán egy könnycsepp gördült le. A hadnagy érezte, hogy Judy tud valamit, de fél elmondani. Maga sem tudta miért, de finoman az ölébe húzta őt, védelmezőn átkarolta, ahogy a szülők szokták a gyerekeiket magukhoz ölelni, ha meg akarják védeni őket valamitől.
– Nem kell félned! Itt vagyok és megvédelek. Itt nem bánthat téged senki.
Pár perc múlva Judy kibontakozott a hadnagy öleléséből, nagyot sóhajtott, letörölte a könnycseppet az arcáról és megszólalt:
– Apa egyszer csak lefékezett az úton, és hátrafordulva azt mondta, hogy most itt fogunk bújócskázni. Azt játsszuk, amit Hegyi Papánál játszottunk az utóbbi időkben. Én szót fogadtam, hátra sem nézve szaladtam és elbújtam egy bokorban. Aztán lövéseket hallottam, vártam húsz percet és visszamentem a kocsihoz. – Judy elkezdett reszketni. A hadnagy érezte, hogy most következik az a pillanat, amikor megtudja, hogy mit látott a kislány. Bátorítóan megszorította a kezét.
Judy halkan, de hallhatóan folytatta: – Mikor odaértem az autóhoz, apa inge piros volt és annyit kiabált, hogy bújjak el még egy kicsit a bokorba, mert nincs vége a bújócskának. Senki mást nem láttam. – Judy könnyei eleredtek, csak sírt, csak sírt, miközben a hadnagy ismét magához húzta és szorosan átölelte. Most már tudta, hogy a kislány látta az apját vérben úszva, csak nem értette négy évesen, hogy ez mit jelent. Valami furcsa fájdalom hatolt át Smith hadnagy szívén, amit ismét nem értett. Sok ilyen bűnügyet látott már, de ennek a kislánynak az esete valamiért nagyon felkavarta. Judy addig sírt az ölében, míg álomba nem sírta magát. A hadnagy finoman a kanapéra tette a kislányt, majd egy takaróval betakarta.
– Szóljon, ha felébredt – mondta a rendőrnőnek, aki Judyra vigyázott addig is.
– Rendben – felelte a rendőrnő.
– Hadnagy úr!
– Igen?
– Az inge. Foltos lett.
Smith hadnagy megnézte az ingét és ott, ahova Judy az arcát tette, egy nagy folt éktelenkedett. A kislány annyira hozzábújt sírás közben, hogy a könnyei egy nagy foltot hagytak a hadnagy ingén.
– Kösz. Majd átöltözöm.

– Eric!
– Főnök! Hol a kislány? Édes pofa!
– Alszik, de most van fontosabb dolgunk is. Beszéltem a tanúvédelmisekkel. Egy gyilkosság szemtanúja volt a férfi hat évvel ezelőtt Ohióban. A kislány Miamiban született, és a tanúvédelmis fickó szerint a gyilkosok nem tudtak róla, vagy nem vesztegették az idejüket a gyerek megkeresésével. Judy elmondása szerint még a gyilkosság előtt elbújt a bokorban. A lövéseket hallotta, látta az apját véresen, és valami olyasmit is mondott, hogy többször gyakorolták ezt az apjával, hogy elbújik valahova, lövést hall, elszámol húszszor hatvanig és utána előjön. Talán az apa sejtett már valamit, mert a tanúvédelmis annyit mondott még, hogy át akarták költöztetni őket egy másik városba.
– És akkor most mi a következő lépés?
– Ki kell derítenünk, hogy tényleg úgy van-e, ahogy a tanúvédelmis mondta, vagy teljesen másról van szó. Mi van a keréknyomokkal?
– Annyit tudunk, hogy egy terepjáró volt, de mivel nincs kamera azokon a részeken, így nehéz lesz ez alapján elindulni. Talán a golyók, amik végeztek velük, többet mondanak. Ja, és találtunk cipőnyomokat is. Az viszont segíthet, mert a cipőtalpak speciális nyomott hagytak. Még keresem az adatbázisban.
Menet közben beszéltek, mert a hadnagy tudni szerette volna, hogy Claire talált-e valamit a szülők ruháján, és tudja-e már, milyen fegyver végzett a szülőkkel.
Claire szőke hajú, 30 éves, hajadon nő volt. Nő létére imádta a fegyvereket, ebben profi volt. Emelett persze segített minden más vizsgálatban is. Már végzett a ballisztikai vizsgálattal, most éppen a szülők ruháját nézték át Briannel, mikor a két férfi odaért hozzájuk.
– Találtatok valamit? – kérdezte a hadnagy tőlük.
– A golyók sima .45-ösök voltak. Még hangtompítót sem használt. Szerintem a gyilkos tudta, mit és mikor csináljon – válaszolta Claire.
– Előre eltervezett gyilkosságra gondolsz? Ez elképzelhető. A gyerek mesélt erre utaló jelekről. És a ruhákon találtatok valamit?
– Annyi, hogy sima lövések voltak. Egy-egy lövés mindkettőjükbe. Semmi más szennyeződés nincs egyelőre.
– Itt valami nem stimmel. Menjünk vissza az autóhoz! – fordult Smith hadnagy Erichez. – Ti meg menjetek vissza a helyszínre és keressetek tovább! Hozzatok földmintát, nézzétek meg az utat, a féknyomokat stb!

Ez is tetszhet Önnek :

A kislány és a hadnagy

St. Pulcher

Jaddersville

Könyvértékelés:
*Kötelező mezők