Gyilkoltam helyetted

„Bruno összecsapta a kezét.
– Hú! Te jó ég, micsoda ötlet! Egymásnak gyilkolunk, érted! Én megölöm a feleségedet, te meg az apámat! A vonaton találkoztunk, és senki sem tudja, hogy ismerjük egymást! Tökéletes alibik! Kapiskálod már?
A szemközti fal ritmikusan lüktetett, mintha szét akarna pattanni. Gyilkosság. A szó émelyítette, elborzasztotta. Meg akart szabadulni Brunótól, ki a fülkéből, de valami lidérces nyomás visszatartotta. Megpróbálta összeszedni magát, kiegyenesíteni a falat, megérteni Bruno szavait, mert érezte, hogy van bennük logika valahol, akár egy megoldásra váró feladatban vagy rejtvényben…”


...


Első rész

Málta: Az ötlet

Judy Campbell-lel Máltán ismerkedtem meg.

Elejétől fogva volt ebben a találkozásban valami végzetszerű, ha a hely romantikájának a végletesen valószerűtlent és az elkerülhetetlenül bekövetkezőt kellett sugallnia.
Persze a kezdet kezdetén nem is sejthettem még, hogy a mi sorsunk ezzel az ismeretséggel egyúttal örökre meg is pecsételődik – és hogy valami olyasmi fog bennünket az idők végezetéig egymáshoz láncolni, ami erősebb és kikezdhetetlenebb bármely köteléknél.
Málta egyszerre tűnt modernkedőnek és anakronisztikusnak, a történelem előtti ősi idők emlékeit elnézve pedig egyszerre misztikusnak is – talán mert kizárólag a turizmusból akart megélni szegény és gazdag, ifjú és éltesebb korú egyaránt. Muszáj volt emlékeztetni az iszlám hódítások alatti hősiesen vívott ostrom(ok)ra a látogatókat, akik esetleg történelmi ismereteiket gyarapítandóan jöttek el ide. De a pusztán legszubtropikusabb mediterránba beleszeretett kikapcsolódni vágyókat sem lehetett csak úgy visszakézből hazaküldeni. Mint ahogy a bölcsen előrelátó ingatlanbefektetőket sem...
Amikor felütöttem a telefonkönyvet, elképedtem, mennyi Dosztojevszkij-regénybe illő név sorakozik egymás után: hát igen, az oroszok, pontosabban az orosz újgazdagok felfedezték és kezdték felvásárolni a tetőteraszos, homokszínű nyaralókat... (Az ő anyagi lehetőségeikhez képest Itália nyilván már elcsépelt, sőt, szuperkommersz volt, a lesajnált, illetve a náluk sem igazán létező középosztálynak való. És alighanem csalogató szempont Málta viszonylagos izoláltsága, távolisága is.)
Szépen kiépültek a turistacsalogató szórakoztató negyedek a luxusszállodákkal együtt, ugyanakkor a szigetcsoport jellegből adódóan sok minden még érintetlenül megmaradt abból a fajta természetességből, ami egyre inkább kihalófélben van Európában: amikor elnéztem a sorsukkal békésen kiegyező, sőt, harmóniában élő, a pórias, de kétségtelenül tiszta házuk elé kiülő kövérkés-kreol csipkeverőnőket Gozo szigetén, egyszeriben elfeledtem a technokrata civilizációt. Irigykedve kezdtem nézni a tisztes szegénységet. Az ő szemszögükből. Hogy adva van egy halász-férj, aki gondoskodik a családjáról. Hogy nem akarnak mindenáron meggazdagodni, pénzt hajszolni, fogyókúrázni, multicégek álláslehetőségeiért prostituálni magukat. Az egyik napról a másikra élés avíttnak bélyegzett bölcsessége másfelől azt is garantálja: nem élik fel a következő generációk életterének természeti létfeltételeit.
Becsültem bennük, hogy nem hajlandóak feladni önmaguk értékrendjét: úgymond: „megfelelni” a kor követelményeinek. Nem bírálják felül a tradícióikat – talán mert angol gyarmatként megtanulták utálni a „felülről jövő” kezdeményezéseket. Nekik aztán prédikálhatnának akár Európai Közösségről is – mindhiába! És globalizációellenes tüntetéseken sem fognak résztvenni e mindenből kiábrándult, nihilistán csak élvhajhászni vágyó világban.
Ami először kopár szigetecskének (na, jó, szigetcsoportnak) tűnt, maga lett számomra a földi mennyország. Legszívesebben hazahoztam volna Málta összes gyönyörű kövét, de az a kettő, amit a poggyászomban és a repülőgépre felcsempészve elcipeltem magammal, végül a mostanában felmelegedően „mérsékelt” éghajlati tél martaléka lett egy magyarországi sziklakertben.
Imádtam az ormótlan piros-sárga tragacsbuszokat (először, bizony, alig mertem felszállni rájuk), a belváros mesevilágba illő, ódon kőerődítmény hangulatát. Azt már megszoktam, hogy tengerközelben alkonyatkor rózsaszínes az ég alja, de hogy városfal... bástyák… ágyúk… lovagrend... Elámultam La Valletta ódon történelmi belvárosában a sikátorszerű utcácskák intim hangulatától – ahol a kétszárnyú kapubejárókon mindig volt rézkopogtató, és az ajtóra tűzöt kék vagy rózsaszín szalag adta tudtul: a házban fiú vagy leánygyermek született. Egyszerűen lenyűgözött a hely egyedi varázsa. A mindenre kissé tolakodóan rátelepedő katolicizmus ellenére is.

Hogy hogyan is kezdődött? Hol is lehet az eleje ennek a történetnek?
Később jöttem rá, hogy az én sztorim „szinopszisa” szerkezetét illetően nagy hasonlóságot mutat a Psycho forgatókönyvéével. Mert hát a filmbéli Marion elsikkasztja a pénzt, majd menekülni kezd, mígnem egy motelben köt ki. Ahol is megölik – ám ekkor egy újabb sztori kezdődik. Csakhogy ezen újabb történetnek továbbra is én maradtam a főszereplője... Hm... Nem engem öltek meg ugyanis.
Megismerkedtem valakivel, aztán történt vagy kettő gyilkosság, majd Angliában elkezdődött a horror, aminek egyszeriben a kellős közepén találtam magam.
Egy huszonéves lány a félszigetként valószerűtlenül a tengerbe nyúló kaszinóban hirtelen rám szólt, hogy rakjam a nullára a zsetonomat, mert valamiféle olyan előérzete volt, nyerhetek. Vagyis vihetem az összes tétet.
Kétszer is ránéztem. Nem látja rajtam, ami üvölt rólam? Nem látja, ami letagadhatatlan? A kelet-európaiságomat? Hogy én még csak ismerkedem azzal, ami számára természetes és nyilvánvaló. A flitteres, struccboás kölcsön-estélyimben. (Amiben körülbelül úgy nézhettem ki, mint szépanyám a Titanic süllyedésekor – de hát szentül meg voltam győződve róla, hogy az elegáns nő valahogy úgy fest, mint Streisand a Hello, Dolly!-ban, amikor levonul a Harmonia Garden lépcsőjén.)
Az Európai Unió Professzor Higginsként állandóan okítja a sok oktalan kelet-európai államot, ám belőlük szükségszerűen és folyton kitör a hazulról hozott és nyomor determinálta bunkóság, mint Eliza Doolittle-ből is – és persze, általában a legrosszabbkor. Hiába, na! A konzervált cselédsors igencsak frusztráló tud lenni.
A kaszinóban például állandóan valamiféle ismeretlen eredetű viszketőgörccsel küszködtem, mintha pikkelyként égette volna a bőrömet a sok csillogó flitter. Majd felváltva jött rám a hidegrázás és izzadás, aztán az elgyengülés, mint az oda-nem-illőség kikúrálhatatlan nyavalyája. Legszívesebben felálltam volna és elfutottam volna a pazar játékteremből...
De hát ez egy vetélkedőn nyert álomutazás volt. És úgy döntöttem, nem hagyok ki semmit. A kaszinót sem. És juszt sem. Magamra erőltetett közönnyel néztem át a gyémántokon és igazgyöngyökön és szmokingokon, majd hanyagul dobálni kezdtem a zsetonokat. Úgy tűnt – ez egy nyerő év lesz...
Kezdetben piros-feketét játszottam, aztán páros-páratlant, és nem érdekelt, mit vartyog franciául a krupié... (Jellemzően, ahogy begyűjtötte a zsetonokat, nos, arról a bizonyos szerszámról leginkább a takarítónők lustafájára asszociáltam.)
De miért pont a nullára rakjam az utolsót? Abszolút esélytelennek tűnt. Mért pont most nyernék? Aztán meg már mindegy volt. A sors talán túl mostoha volt hozzám. Mert elvette mindazt, amiben számomra hinni volt érdemes.

Budapesten születtem, Judit vagyok. Ráadásul a végletesen semmitmondó Kovács vezetéknévvel. A születésemkor már negyvenen túli szüleim kései, „besikeredett” gyermeke. Akik hithű kommunistaként csak megaláztatást hagytak rám egy lelakott nyolcadik kerületi lakás kíséretében, amelyet szinte odaajándékoztam a vevőimnek. Csak hogy szabaduljak. Az emlékektől... Mindattól a nyomasztó valóságtól, amellyel tönkretették az önbecsülésem.
Tudok angolul. Mi több: angoltanár vagyok. És egyre jobban birtokolom ezt a nyelvet. Mostanra már abszolút biztonsággal kezelem. Valójában odakint soha nem is éreztem magam jól ott, ahol a hivatalos nyelv nem az angol volt. Más nyelven – még ha értettem is (volna) – képtelen voltam megszólalni külföldön. Bécsben például sírva fakadtam, mert nem tudtam németül kimondani, hogy „egy flakon ásványvíz”.
Ahogy elnéztem a puccos dámát, a fogyasztói társadalom tökéletes példánya volt – huszonéves létére egészen biztosan legalább két plasztikai műtéten túl. Gyönyörű hollófekete, hosszú hajjal, csábos szürke szemekkel, egyenes orral, duzzadó, élveteg ajkakkal. Fekete-ezüst bricsesznadrágban és hasonló színösszeállítású csizmában pompázott, mint egy posztmodern, dekadens diszkódíva. És hozzám, Judithoz, a kis kelet-európai, nyomonkövethetetlen pedigréjű senkihez beszélt! Észrevett!
De mi is irányíthatja a lelkivilágát egy ilyen nőnek? A kiejtéséből ítélve echte angol lehetett. Rájuk a legkevésbé sem jellemző, hogy csak úgy szóbaállnak mindenféle idegennel.
Nos, ez a csaj, lehet, hogy okosabb, mint én, gondoltam, talán ismeri a dürgést. És úgy toltam rá a nullára az utolsó zsetonomat, mintha a legkevésbé sem számítana, mit kuporgattam össze erre az útra.
Az egy ezrelék valószínűség működött, azahogy „bejött” a jóslat, és itt kezdődött az önmagamról említésre méltó sztorim, amelynek első mozzanata a kaszinóbeli találkozásunk volt.
– A krupié gyászos arckifejezéséből ítélve, nem hinném, hogy ilyesmi előfordult volna itt az utóbbi öt évben. Szerintem, ha bankot robbantottunk, illendő megfelezni a nyereséget – mondtam elővéve a legstandardabb „standard English” kiejtésemet.
– Honnan jöttél, királylány? Merthogy széles e brit gyarmatbirodalomban nem beszél így senki. Legalábbis hanyagolja ezeket a bonyolult igeidőket...
Elmosolyodtam.
– Mindent tudok, kivéve talán a legújabb szlenget. És néhány óangol közmondást.
Túlestünk a bemutatkozáson. Judy és Judit(h)! Ez nem lehetett a véletlen műve!
Amikor megtudta, honnét jövök, végigestem a híres-hírhedt magyarok felemlegetésén Bartókkal kezdődően és a Rubik-kockával bezárólag. (Már nem is tudom, örültem-e vagy szánakoztam, hogy Gábor Zsazsa végre kikopott a listáról.) És mentségére legyen szólva, szerencsére nem mondta, milyen kellemes hely is lehet Bukarest.
– Amit az osztozkodásról mondtál, komolyan is gondoltad?
– Hát persze.
Judy egy pillanatra meglepődött. Aztán a tenyerembe csapott valamiféle indiános csatakiáltás kíséretében, és innentől kezdve sülve-főve együtt voltunk. Málta összes diszkóját végigjártuk.
A megnyert pénzt szabályosan eldorbézoltuk, és először életemben nem bántam meg! A nyaralásomat egy hónappal meghosszabbítottam: a munkahelyemet felhívtam – azzal a mesével ugyan, hogy kórházba kerültem, de biztos voltam benne, hogy egy szavamat sem hiszik el, és mire hazamegyek, már ki is rakták a szűrömet. De ez sem érdekelt. Tudtam, hogy az a kövér tehén igazgatónő – aki imádta a tarka nyári ruhákat, és elnézve őt olykor olyan érzésem támadt, mintha egy ízléstelenül kárpitozott kanapé imbolyogna velem szemben –, csak az alkalmat lesi, mikor mondhatna fel nekem, és naná, hogy megteszi az első adandó alkalommal.

Lehet, hogy tudtam volna kicsit jobbítani az átlag-magyar sorsomon. Vehettem volna a cirka 20 millió forintos nyereményből pesti panellakást kocsival, vagy egy vidéki lakóparkbélit, egy jobb kocsival, esetleg vidéki, de nem pestkörnyéki családi házat egy garázzsal és talán még egy használt Opel is belefért volna. De valami azt súgta: nem, nem és nem...
A Judyval való találkozásom után ez a sorsomba beletörődő kicsinyes megalkuvás már semmiképpen sem lehetett alternatíva.
Azt az életet akartam, amit ő élt...