Hallgatás a múltban

Hallgatás a múltban

Bertalan Csilla



Formátum: 13,5 X 21,5 cm
Oldalszám: 94
ISBN: 978-3-99107-329-1
Megjelenés időpontja: 2021-07-12
Izgalmas pszichológia krimi egy fiatal nőről, aki egy elmegyógyintézetben keresi a választ önmagában, vajon ki ölte meg férjét.
1. FEJEZET

Sokat gondolkodtam azon, hogy mi lett volna, ha másképpen alakul az életem. Nem lenne most itt mellettem a párom, aki nélkül nem tudom, hogy vészeltem volna át a sok rossz dolgot, ami történt velem. Mindennap hatalmas, barna szempárral találkozik a tekintetem, amikor reggel kinyitom a szemem. Ránézek, és késztetést érzek arra, hogy beletúrjak rövid, sötét, dús hajába – erre a reakciója mindig egy kedves félmosoly. Mikor megölel, a karjai közt biztonságban érzem magam. Amikor ajkaink összeérnek, akkor érzem igazán, hogy létezem; csókja éget, forró érzés járja át a testemet. Szeretem őt, teljes szívemből.
Ám a mai nap máshogy kezdődött. Csak feküdt mellettem, és nem szólt hozzám.
– Valami baj van? – kérdeztem izgatottan, de nem hangzott el rá a válasz.
Továbbra is csak feküdt mozdulatlanul. Végig csak azon töprengtem, mi történhetett, hogy hirtelen így viszonyul hozzám, de úgy döntöttem, nem foglalkozom ezzel a helyzettel, minden rendben lesz. Felkeltem az ágyból, kinéztem az ablakon, s a Nap sugarának látványa kellemes érzéssel töltött el. Majd sziréna hangja törte meg a csendet.
Milyen jó lenne ilyen szép időben kézen fogva sétálni egy kicsit Benett-tel!
– Szívem! Nem megyünk ki egy kicsit a levegőre? – kérdeztem mosolyogva. Nem kaptam rá most sem választ.
Mikor megfordultam, már nem feküdt az ágyon. Gondoltam, lehet, hogy kiment a konyhába. Kérdezgettem, merre van.
Miért nem felel? Nem kaptam visszajelzést. Körbejártam az egész lakást, azután mire visszaértem a hálószobába, meglepő módon ott ült az ágyon. Elnevettem magam – ügyesen megtréfált. Elindultam felé, ám egyszer csak a fejembe hasított valami ismeretlen fájdalom. Le kell dőlnöm egy kicsit. Szédültem, és szép lassan elhomályosodott előttem minden.
– Szeretném, ha itt maradnál mellettem és fognád a kezem – kértem rá Benett-tet. Egyszer csak odafeküdt mellém, szorosan magához ölelt és azt mondta:
– Szeretlek, és mindig itt leszek veled.
– Én is szeretlek, és ezen az érzésen soha semmi nem változtathat – suttogtam a fülébe, majd becsuktam a szemem, és próbáltam elaludni. A fájdalom a fejemben azonban nem akart megszűnni. Megnehezítette a gondolkodásomat, valamiért nem tudtam a jelenre koncentrálni. A kezeim furcsa módon remegtek, és szörnyű gondolatok jártak a fejemben.
Másnap reggel jó hangulatban tértem magamhoz.
Felkeltem, és akkor már tudtam, hogy ez csak egy rossz álom volt.
– Miért nem keltettél fel korábban, drágám? – kérdeztem fáradtan lehajtott fejjel.
– Nem tudtam, hogy mikor akarsz felkelni – válaszolta.
Már nagyon régóta nem mozdultam ki a házból, és – az igazságot megvallva – nem is volt hozzá kedvem. Az azért megfordult a fejemben, hogy az anyukámat meg kéne látogatni. Szerencsére nem lakott olyan messze, csak két háztömbnyire. Egy egyszerű, sportos öltözéket választottam ki erre a találkozóra, hiszen anyukám mindig megdicsér, még ha igazából nem is nézek ki jól, vagy éppen kócos a hajam. Elindultam az ajtó felé, majd megint visszatért a fejembe hasító fájdalom. Mi történik velem?
Minden elsötétült, s egyszer csak elájultam. Valamivel később arra eszméltem, hogy egy ismeretlen női hang a nevemen szólongat.
– Svetlana, mi van magával?
Ezt sokszor megismételte, ám engem még mindig az foglalkoztatott, hogy mit keres a lakásomban. Jobb lesz, ha magamhoz térek…
Amint kinyitottam a szemem, ismeretlen kék szempár figyelt engem ideges tekintettel.
– Ki maga? Mi történt? – kérdeztem zavartan.
– Ja, különben meg szólítson csak Lanának! – fűztem hozzá idegesen.
– Maria rendőrnyomozó vagyok. Az történt, hogy már két napja nem válaszolt az édesanyja üzeneteire, amiből ő azt feltételezte, hogy ön eltűnt.
– Végig ebben a házban tartózkodott? – kérdezte meglepett tekintettel a rendőrnő.
– Igen, a barátommal – válaszoltam.
– Hol van most a barátja? Mit dolgozik? Miért csak az édesanyja érdeklődött maga felől? Vannak barátai? -tette fel a kérdéseket levegővétel nélkül.
Közbevágva válaszoltam:
– Nem tudom! Ne tegyen már fel ilyen sok kérdést! Mint látja, élek.
– Igyon egy pohár vizet, bizonyára már nagyon kiszáradhatott – mondta a rendőrnő.
– Megtenné, hogy abbahagyja a parancsolgatást? – kérdeztem zaklatott állapotban. Majd hirtelen valami furcsa érzés kapott el, és ott volt előttem Benett. Láttam, hogy nagyon aggódik értem. Hatalmas mosoly kerekedett az arcomon, ahogy megláttam őt. Megkérdeztem, mi történt az előbb; olyan volt, mintha más is lett volna az imént nálunk.
Rám nézett és azt mondta:
– Drágám, csak álmodtál. Én itt voltam melletted végig, és semmi különös dologra nem lettem figyelmes. Csak emlékeznék rá, ha járt volna valaki nálunk – nyugtatgatott Benett.
– Igazad van – feleltem.
– Gyere, menjünk el vacsorázni! – mondta Benett.
– Oké, menjünk! Végre egy kicsit kimozdulunk a négy fal közül – mondtam, közben megsimogattam az arcát, majd elkezdtem készülődni. Szerettem volna nagyon tetszeni életem párjának. Ezért mindent bevetettem, hogy levegyem a lábáról.
Feszülős, testhez álló, térdig érő, egyberészes, kék színű ruhára esett a választásom. Szolid sminket tettem fel, de szeretem kiemelni nagy, barna szemeimet, ezért sötét szemceruzával kihangsúlyozom őket.
Telt ajkaimhoz igazán jól passzolt a vörös rúzs, sötét hajam viszont már elég hosszú volt, a derekamig ért – úgy éreztem, elég, ha csak megfésülöm, és két oldalt egy csattal összetűzöm. Jól jön ilyenkor a magassarkú, találtam is egy párat a szekrényemben. Ezt csak ilyen különleges alkalmakra tartogattam. Fekete színű. Naná! Ez a szín sosem megy ki a divatból.
– Szívem!
– Elkészültem! – kiáltottam fel izgatottan.
– Mehetünk? – kérdezte Benett.
– Igen – válaszoltam, és közben kisétáltam a fürdőszobából. Ránéztem, és láttam az arcán a meglepődést.
– Csodálatosan nézel ki! – mondta, huncut mosollyal Benett. Megköszöntem, és közelebb léptem hozzá. Mindkét kezem az arcára helyeztem, majd megcsókoltam az ajkát. Szenvedélyes volt ez a pillanat.
Megfogta a kezem, és úriember módjára kivezetett a házból. Elindultunk végre. Nem szerettem volna elrontani ezt a romantikus estét, ezért meg sem kérdeztem, hova megyünk vacsorázni. Benett tudta, hogy nagyon szeretem a meglepetéseket, bizonyára ezért is nem árulta el előre az étterem nevét.
Milyen érdekes, hogy az emberek csak napközben mutatkoznak, és eltűntek az este beköszöntével… Néhány autó járt csak az utakon. Megfigyeltem, hogy egy ínyenc étterem felé közeledünk.
– Drágám! A Spicy Delicacy-be hoztál? – kérdeztem izgatottan.
– Igen, nem tudtad, hogy ez Riemghcityben a legjobb hely? – kérdezte meglepett arccal.
– Most már tudom – válaszoltam.
– Szeretnél máshova menni? – kérdezte.
– Nem. Nekem igazából csak az a fontos, hogy veled legyek – jelentettem ki mosolyogva.
Kinyitotta nekem az ajtót. Mikor beléptünk, az emberek alaposan szemügyre vettek minket. Furcsán néztek rám, mintha szellemet láttak volna. Megfordultam, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy egyedül vagyok.
– Svetlana! Kislányom, mi van veled? – szólongatott édesanyám kétségbeesetten. De egyáltalán hogy kerül ide? És én miért fekszem egy kórházi ágyon? Mi történik itt? Rengeteg gondolat keringett a fejemben, és már megint ez a rémes fejfájás. Vettem a bátorságot és megkérdeztem:
– Anya, válaszolj őszintén, hol van Benett?
– Jaj, kislányom, miért csinálod ezt? – kérdezte zokogva.
– Miről beszélsz, anya? – kérdeztem zaklatottan.
– Idehívom a doktor urat – mondta, és kiment a szobából. Majd hallottam, hogy jön valaki.
– Jaj, ne… ez a rendőrnő – mormogtam az orrom alatt. Szerencsére nem érdekelte a véleményem.
– Lana! Minden rendben? Jól van? – kérdezte idegesen. Na, legalább megjegyezte, hogy szólítson.
– Igen, jól vagyok, csak nem értem, hogy kerültem ide – válaszoltam elkeseredetten.
– Egy étterem előtt állt egyedül, majd összeesett, ezért kihívták magához a mentőket. Sajnos az orvos eddig még nem tudott mit mondani a történtekről – mondta Maria.
– Miért nem? – kérdeztem erélyesen.
– Aludjon egyet, majd megtudja a választ – jelentette ki a rendőrnő. Abban a pillanatban Benett érkezett meglátogatni, és közölte, hogy hazavisz.
– Hol voltál eddig? Miért hagytál ott az étteremben? – kérdeztem remegő hangon.
– Ott voltam veled, és én hozattalak be a kórházba – felelte.
– Akkor miért nem ezt mondták nekem? – kérdeztem könnyes szemmel.
– Nem akarják, hogy együtt legyünk – válaszolta lesütött szemekkel Benett.
– Ezt hogy érted? Miért mondod most ezt nekem? – kérdeztem suttogva.
Ekkor berontott a szobába egy fehér ruhába öltözött, nagydarab, magas, kopasz férfi, akinek merev tekintetétől kirázott a hideg. Nem mondott semmi mást, csak azt, hogy mehetek haza. Furcsa ez a doki… mi is a neve? Hm… Be sem mutatkozott, és milyen ellenséges! Úgy látom, senki nem örül annak, hogy Benett-tel boldogok vagyunk.
– Na, gyere, siess, drágám, öltözz fel és menjünk haza – utasított Benett.
– Rendben, igyekszem – feleltem félmosollyal az arcomon. Remélem, meg fogja érteni, hogy nem szeretnék már többet kimozdulni a lakásból.
Miközben kézen fogva lépkedtünk kifelé a kórházból, az orvosok és az ott lévő többi beteg elképedve nézett ránk, pedig csak egy szerelmespár sétált el mellettük. Nem is értettem, miért kell így megbámulni. Mit vehettek észre rajtam vagy Benetten? Remélem, többé nem kell ide jönnöm…
Hazafelé menet mégis csak ez járt a fejemben, nem tudtam másra gondolni. Útközben összetalálkoztam egyik munkatársammal, Amy-vel, aki közölte velem, hogy el fognak bocsátani az esküvőiruha-szalonból, ha nem vagyok hajlandó jelezni, hogy nem tudok bemenni dolgozni.
– Amy! Holnap már megyek.
– Valamilyen módon le fogom igazolni a hiányzásomat, mondd meg a főnöknek! – jelentettem ki határozottan.
– Rendben, Lana, de ha nem jössz, akkor kereshetsz új munkát – mondta felfuvalkodottan.
– Oké, megértettem – válaszoltam gúnyosan. Elköszöntünk egymástól, majd visszanézett, mikor meghallotta, hogy Benett-tel róla beszélünk.
– Lana, biztos, hogy jól vagy? – kérdezte zaklatottan.
– Igen, csak Benett… – kezdtem volna a magyarázkodást, mikor hirtelen félbeszakított:
– Jaj, igen, ne is mondd! Sajnálom, lehettem volna együttérzőbb veled – jelentette ki Amy.
– Öö… Nem értem, mire gondolsz – válaszoltam nevetve.
Ekkor rám nézett és annyit mondott, ne legyek sokat egyedül, mert az nem tesz jót.
– Persze, persze – válaszoltam gúnyosan, majd ismét elköszöntünk. Szerencsére nem szólt újra utánam.
Benettel elkezdtünk a közös jövőnkről beszélgetni, hiszen már 6 éve, hogy együtt vagyunk, és még nem esett szó az esküvőről, pedig már megállapodhatnánk. Ezután hirtelen témát váltott, épp, mikor hazaértünk. Belekezdett a gyermekkori emlékeibe, majd elcsukló hangon kijelentette, hogy ő nem szeretne esküvőt, mert a szülei esetében rossz példát látott a házasságról. Ezért kérte, hogy ne hozzam fel többet ezt a témát, mert…
Félbeszakítottam.
– Nem fogsz elvenni soha? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Nem tudom – válaszolta. – Miért erőlteted ennyire? – kérdezte idegesen.
– Mert kislánykorom óta álmodozom arról, hogy egyszer én is gyönyörű hercegnőnek érezhetem magam. Hófehér, hatalmas, terebélyes menyasszonyi ruha fonná körül a testemet. Mindenki engem nézne, és mikor feléd sétálnék, kiugrana a szívem a helyéről. Mikor az oltár elé érnék, megszűnne körülöttem az egész világ, csak te léteznél számomra. Abban a percben, ha rám néznél, csak azt érezném, hogy most már teljes az életem, és azért a pillanatért bármit megadnék, hogy örökké tartson.
Megfogtam a kezét és csak annyit mondtam: a mi szerelmünk bármire képes. Benett könnyes szemekkel nézett rám.
– Drágám, te sírsz? – kérdeztem meglepett arccal. Nem válaszolt rá semmit, még mindig csak csendben állt előttem, mintha mondani akarna valamit, de nem jött ki egy hang sem a torkán. Ott álltunk a házunk előtt, és csak néztük egymást.
– Gyere, menjünk be a házba! – mondtam, és közben kinyitottam az ajtót.
Másnap reggelig egymáshoz sem szóltunk. Úgy éreztem, valahogy meg kell törnöm a csendet.
– Jó reggelt! Kérsz egy kávét? – kérdeztem izgatottan.
– Hát igen, jólesne, köszönöm – válaszolta.
Valami nagyon megváltozott köztünk. Néhány napig ez így ment: mintha idegenek lettünk volna egymás számára. Majd egyszer – egy májusi estén – gyertyafényes vacsora várt az asztalon a konyhában. Amikor Benett meglátott, felállt a székből, odasétált hozzám, letérdelt elém és megfogta a kezem.
– Hozzám jössz feleségül? -tette fel a nagy kérdést.
– Igen! – kiáltottam fel. – Minden vágyam, hogy a te feleséged legyek – fűztem hozzá könnyes szemekkel. A világ legboldogabb emberének éreztem magam, de ez nem tartott sokáig. Mikor meg akartam ölelni, édesanyám hangjára lettem figyelmes, ahogy zokog, majd megint minden elsötétült. Visszatért a fejembe a hasogató fájdalom is, egyre erősebben éreztem, már annyira, hogy nem tudtam türtőztetni magam tovább.
– Hagyd abbaaa! Elég mááár! Nem bírooom! – ordítottam fel, majd kezeimet a fejemhez igyekeztem szorítani, és azon kaptam magam, hogy megint kórházban vagyok, ahol egy orvos nézi, ahogyan szenvedek, és nem tesz semmit, csak folyamatosan figyeli minden mozdulatomat. Édesanyám az arcát kezeibe temette és sírt, egyre keservesebben. Megpróbáltam megnyugtatni. Nem jártam sikerrel; valami nagyon nyomta a lelkét.
Egyszer csak kopogtak. Sejtettem, hogy ki lehet az…
– Maria rendőrnő, maga az? – kérdeztem széles mosollyal az arcomon, miközben valami próbálta szétszedni belülről az agyamat.
– Jó napot, Lana, igen, magához jöttem látogatóba – válaszolta a rendőrnő.
– Jó napot! Képzelje, már vártam, mikor jön újra meglátogatni. Talán már csak maga áll mellettünk – mondtam. Anyám fogta magát és kiment a szobából.
Nem várta meg, míg Benett is bejön hozzám. Nem is értem, mi ütött belé, most akartuk bejelenteni az eljegyzésünket.
– Svetlana! – szólított meg az orvos, zöldeskék szemeit rám szegezve. – Most be kell adnom önnek egy altatót – mondta, és közben kiküldte Mariát.
– Először is, ki maga? – kérdeztem.
– Doktor Anton Federov, de szólítson csak Antonnak. Hölgyem, ne ijedjen meg, de ez már a tizenkettedik alkalom, hogy bemutatkozom önnek – jelentette ki, és közben belebökött a karomba egy injekciót.
– Vicces ember maga, doktor úr, de engem nem tud átverni. Átlátok magán. Ne féljen, ki fogom deríteni, hogy mi folyik itt – mondtam kissé kábult állapotban.
– Mit adott be nekem, doktor…? – majd hirtelen álomba merültem. Közben hallottam, ahogy Benett beszél hozzám.
– Ne félj, kicsim, itt vagyok melletted. Sajnálom, hogy a leánykérésnél nem volt nálam gyűrű, de most elhoztam neked – mondta. Megfogta a kezem, és felhúzta az ujjamra a fehérarany karikagyűrűt. Sírva fakadtam, nem tudtam szóhoz jutni, majd hirtelen Benett hangja elcsitult a fejemben. Kinyitottam a szemem – és senki nem volt a szobában. Egyedül éreztem magam. Végigsimítottam kezemmel az arcomon, és amikor a számhoz értek az ujjaim, éreztem, hogy cserepesek az ajkaim.
Nyílik az ajtó, és… és elveszítem a testem felett az uralmamat. Hallom őt… Hallom, hogy jön már. Közeledik felém… Érzem, hogy rángatózni kezdek, és rettegve figyelem, ki lép be az ajtón.
– Jó reggelt. Hogy vagyunk ma? – kérdezi doktor Anton.
Ohh, csak az a fehér ruhás férfi az… Megnyugodtam. De hiába minden, még most sem ismertem fel a doktor urat.
– Ki maga? Mit akar? – kérdeztem zaklatottan.
– Kisasszony, ne kezdjük elölről. Az a fontos, hogy én tudom, maga kicsoda, és segítek legyőzni ezt az állapotot, amiből nem tud egyedül kigyógyulni – magyarázta az orvos. Nem értettem, miről beszél, de sikerült megnyugtatnia. Elmúlt a rángatózásom is.
– Nem szeretne sétálni egyet az épületben? – kérdezte a doktor úr.
– De igen – válaszoltam elcsukló hangon. Lassú mozdulatokkal lemásztam az ágyról. Amikor a lábam a földhöz ért, megszédültem. A doktor lassan kivezetett a szobából. Nagyon sok embert láttam, akik furcsán grimaszoltak, míg más csak vigyorgott, közben folytak a könnyei. Megrémített ez a látvány – úgy éreztem, én ugyanígy nézhetek ki.
– Van itt valahol egy tükör? – kérdeztem. – Látni akarom az arcomat! – kiáltottam fel. A doktor úr nem szólt semmit, csak egy tükör elé vezetett. Meglepő módon nem láttam magamon semmi olyan elváltozást, mint a többi emberen. Nem tudtam csendben maradni, meg kellett kérdeznem:
– Miért van ez, doki?
– Mert maga már a gyógyulási fázisban van – válaszolta.
– Ez azt jelenti, hogy nemsokára mehetek haza Benetthez? – kérdeztem zaklatottan, miközben elveszítettem az egyensúlyomat és megbotlottam. Ismét minden elsötétült előttem.
De most valami más volt; mintha tudatában lettem volna annak, ami történik. Éreztem, hogy felemelnek a földről, hosszú sétát tesznek meg velem, hogy visszavigyenek az ágyamhoz és letegyenek, majd egy újabb injekciót szúrtak belém.
Magamnál vagyok? Vagy ez csak egy álom? Nem tudom megállapítani…test
5 Csillagok
Tetszik  - 27.06.2022
Nóra

Nagyon jó történet és izgalmas! Amúgy meg nem hinném, hogy egy feltörekvő írót egy világhírű könyv írójához kellene hasonlítani.

5 Csillagok
Nagyon Tetszik.  - 27.09.2021
Rebeka

Érdekes olvasmány. Én is ki fogom olvasni!

Ez is tetszhet Önnek :

Hallgatás a múltban

Clay Tomasso

Eltündöklés

Könyvértékelés:
*Kötelező mezők