Orosz rulett

Orosz rulett

Onódy-Boda Krisztina



Formátum: 13,5*21,5
Oldalszám: 256
ISBN: 9783990649657
Megjelenés időpontja: 2020-07-30
Elgondolkodtató, meghökkentő, hátborzongató fiktív történet egy különös kapcsolatról, erkölcsi döntésekről, azok súlyáról, azaz a jó és a gonosz örök, soha véget nem érő harcáról.
1. FEJEZET

Azt hiszem, megbolondultam: időről időre elveszítem kapcsolatomat Istennel. Egy ideig vele tudok lenni, bennem él, aztán hirtelen történik valami, és ismét szárnyaszegett madárként zuhanok a mélybe.
Ki vagyok valójában? – tette fel magának a kérdést Tamara.
Egyik részem tudom, hogy jó, gondoskodó, és mélyen hívő. Bizonyossággal hiszem, hogy életet csakis Isten adhat, és csakis ő vehet el. A másik énem viszont megszegte Isten törvényeit, és életeket oltott ki. Miként vehettem a bátorságot arra, hogy megmondjam, melyik élet ér többet?
Ártatlan lelkeket küldtem a másvilágra csak azért, hogy más életeket megmentsek.
Ha nincs Viktor, ez sohasem történhetett volna meg. Persze ez gyenge magyarázat, de talán majd odafent elfogadják.
– Mit csinálsz, Mama? – kérdezte Oleg. Tamara ijedten kapta fel a fejét, és abbahagyta az írást.
– Ó, de megijesztettél, fiam! És egyáltalán, hogyan kerülsz ide?
– Akkor jövök, amikor úgy érzem, szükséged van rám, mert tudom, még mindig keresel valamit, amit már réges-rég megtaláltál. Az örökös hangzavar a fejedben azonban nem engedi, hogy meghalld a tiszta hangok szimfóniáját. Ne aggódj annyit, Mam, amit tettél, közel sem akkora bűn, mint amekkorának képzeled. Az ember évszázadok óta próbál beavatkozni a természet rendjébe. Míg az állatvilágban egy sérült állatnak nincs esélye az életre, és ez a normális, addig az orvosok felborították ezt a természetes kiválasztódást, és ezzel megbetegítették a társadalmat.
Közben azt hitték, hogy jót cselekszenek. Te valójában csak visszaállítod az egyensúlyt! Szóval ne agyalj annyit, drága Mama, mert előbb-utóbb tényleg becsavarodsz. Gondolj arra a sok szempárra, melyekből kihunyni készült a fény, de a te segítségeddel ma szebben ragyognak, mint az égen a csillagok. Örömöt, boldogságot, reményt és új életet adtál ezeknek a gyerekeknek, és ezzel a hozzátartozóiknak.
Azt is pontosan tudom, hogy mennyire vágytál egy egészséges kisfiúra, és most ezt is megkaptad. Ki merne hibáztatni azért, mert belementél egy olyan játékba, amiben a főnyeremény egy egészséges, látó fiúgyermek? Láttam a fájdalmadat, amely születésünk óta mardosta lelkedet. Látom, amikor összekuporodva, könnyek közt elmerülsz a bánat tengerében, és hallom azt is, ahogy kérdőre vonod a Teremtőt, meddig tartanak még megpróbáltatásaid? Ugyanakkor látom benned az erőt és a kitartást, ami azt súgja háborgó lelkednek: Nyugodj meg, asszony, még dolgod van, és ezt te is tudod.
Most itt hagylak megint, de ne keseredj el, mert örökké melletted leszek. Lehet, hogy a fizikai valómban vak voltam, de higgy nekem, most jobban látok, mint bármelyik ember körülötted. Segítek neked, megígérem. Sokszor hallom a gondolataidat, ábrándozásaidat, hogy vajon mi lett volna, ha mind a három fiad lát. Most legyen elég annyi, hogy ketten már látunk – igaz, én nem a klasszikus értelemben. A gondolatot, mely nap mint nap sorvasztja lelkedet, hogy kioltottál több mint hetvenkét életet, ideje menesztened, hisz’ azon szempárokban csak pislákolt a láng. Egyszerű matek az egész, ne bonyolítsd túl a dolgokat. Egy élet kontra másik öt életet jelent, az, ha jól számolom, minimum háromszázhatvan élet. Ennyi embernek adtad vissza a lehetőséget arra, hogy fejlődjön, épüljön, gazdagítsa a társadalmat. Ez a hetvenkét ember tovább él ezekben az emberekben, értelmet, célt adtál az életüknek. Ahogy az enyémnek, hisz’ a szívem ott dobog a nővérem mellkasában. El nem mondhatom, hogy milyen hálás vagyok ezért neked, Mam.
– Ó, fiam, ez akkor is bűn volt, mert senki emberfiának nincs joga emberéleteket kioltani. Azt csakis a Teremtő teheti. Ezért vívódom annyit nap nap után, mert már fogalmam sincs arról, hogy mi a helyes és mi a helytelen.
– Igazságot, drága mama, azt ne keress, mert azt senki sem tudhatja. Halld a szíved szavát, ennyit tehetsz, aztán majd a nagy utazás végén meglátod, vagy nem – mondta, és nevetve továbbállt. Tamara szíve összeszorult, szeme könnyes lett. Hisz’ fia, Oleg, már nem volt életük része, meghalt. Egészen pontosan áldozati bárány lett.




2. FEJEZET

Zaj, de vajon honnan jön? És miért költözik oly gyakran a szívembe ez a diszharmónia? Belefáradtam. A vallás, a hit biztonságot ad nekem. Amikor Isten jelen van az életemben, minden nehézséget könnyűnek élek meg. Amikor érzem a Teremtő közelségét, nem rettegek a holnaptól. Derűsen, optimistán tekintek a jövőbe. Ha így érzek, megtaláltam, befogadtam őt. Engem a sötétség tanított meg érezni, ízlelni, tapintani, hallani és látni. A sötétség, amelyben világtalan gyermekeim felnőttek. A sötétség által váltam emberré. A sötétség segített kiteljesednem. Születésemtől fogva kerestem a fény felé vezető utat, pedig ott volt a szemem előtt a megoldás. De vak voltam, ahogy a fiaim is.
Titokzatos sötét van itt, a Földön. Leszületni a ragyogó fényességből ebbe a fénytelen, kifürkészhetetlen, végtelennek tűnő üregbe maga a pokol. Rejtőzködöm, mert fényem meg nem mutathatom. Hogy is mutathatnám, hisz’ a sötétség azonnal elnyelne és bekebelezne. Már születésemkor is szentjánosbogár voltam, ki a kórházban a fényt a kis lámpásával körbehordta. Akadtak lelkek, kik felismertek, de a szomorú valóság az volt, hogy a család, mely fogadott engem, egy kivilágítatlan tömlöcbe zárta be testem. Ma már pontosan látom, hogy miért nem találom itt a Földön a boldogságot. Sosem leltem kedvem földi örömökben – míg mások szórakoztak, szerelmeskedtek, utazgattak, színházba jártak, és jókat ettek, ittak, én valami mást kerestem. Csodabogár, mondták oly sokszor. Ritkán botlottam hasonlóba, de ha igen, úgy fényem nem pislákolt, hanem egyszeriben fáklyaként ragyogott. Micsoda érzés volt erőre kapni és hinni, hogy a Fény egyszer majd a Sötétséget trónjáról letaszítja! Örömömben szárnyra kaptam és repültem.
Időnként találkoztam olyanokkal, kik fényességemet észrevették, hittek bennem; voltak, kik kezet csókoltak és térdre borultak előttem. Azt akarták, hogy maradjak, marasztaltak. Látták bennem azt, amit én nem akartam. De én megijedtem, nem értettem őket, és ismét az odúmba telepedtem. Annyira megszoktam már, hogy folyton bujdosom és menekülök, hogy fel sem tűnik már, ha mindig elszaladok, mert tudom, más vagyok, és a másság egyszeriben lehet átok és áldás. Ha más vagy, az bizony óriási felelősség, és hogy mikor is állsz készen arra, hogy arcod felfedd a világ előtt, azt neked kell tudnod. Félsz és reszketsz, mert nem tudhatod, hogy a másságod milyen erőket mozgat majd meg. Hiába tudod, hogy amit akarsz, az jó és szép, ha a világ, amiben élsz, nem kész még a fogadásodra.
– Mit csinálsz, Tamara?
Tamara a hang hallatán összerezzent és kirázta a hideg. Naplóját összecsapva úgy tett, mintha csak a reggeli nap fényében gyönyörködött volna.
Tamara, meg sem hallva Viktor kérdését, a férfira meredt.
– Mondd, Viktor, ki vagy te valójában?
– Megbolondultál? Ki lennék? A párod, életed szerelme. A férfi, aki egyben urad és parancsolód.
– Tabula rasa, ugye tudod mit jelent?
– Természetesen tudom.
– Nem, Viktor, ennek vége. El akarlak hagyni.
– Jól tudod, hogy ez nem lehetséges – válaszolt hidegen Viktor.
– Hagyj elmenni, engedd, hogy kiszálljak, nem bírom tovább, kérlek, könyörgöm! Úgy érzem, hamarosan megbolondulok.
– Ugyan, te annál sokkal okosabb és fegyelmezettebb vagy. A gyerekeidnek szükségük van rád, jól tudod. Szóval gyorsan hagyd abba ezt a hisztériát, nem áll jól neked. Egyetlen dolgod van: szállítani a bolondokat, ami nem nagy dolog, hisz’ bolondból akad bőven. Azt is pontosan tudod, hogy a közös életünkből csak egyféleképpen szállhatsz ki: ha megölöd magad, de te ugyebár nem vagy önző, gyáva, hitvány ember, olyan, aki önmaga vet véget az életének. Elvégre az bűnnek számít, ha jól tudom, a te Istened szemében.
Cinikus mosollyal arcán belehuppant Chesterfield-foteljába.
– Te harcos vagy – folytatta –, szóval villámgyorsan szedd össze magad, hisz’ jó ügyért harcolunk. Jól tudod, hogy mindenki benne van, a minisztertől kezdve a főügyészig, a rendőrségtől a katonaságig. Sőt, még az egyház is. Ez államérdek, babám. Egy új kor kezdete. Ebből a hajóból nincs kiszállás. A csecsszopó megszületett, most az a dolgunk, hogy tápláljuk, hogy felnőjön és megerősödjön. Ereszd el magad, ne feszülj be, és nagyon kérlek, nehogy belekezdj az újjászületés, a karma törvénye, a buddhizmus és egyéb ideológiák és vallások tagolásába, mert magasról leszarom. Mi itt és most történelmet írunk, megváltoztatjuk a világot, új eszméket gyártunk. Ezerszer megbeszéltük már, hogy ez a világ rothadásra van ítélve, be kell avatkozni. Kívülről minden szép és jó, de belülről rohad. A jövő nemzedéke aberrált, beteg, lusta, életképtelen, gyenge egyedekből áll, ezekre akarsz te támaszkodni öregségedre? Mindent tönkretesznek, elpusztítanak majd. Ebbe fogunk mi beavatkozni: megmentjük őket saját maguktól. Esélyt kapnak, hogy ember lehessen belőlük, mert jelen pillanatban a többségük nem más, mint parazita. Isten szabad akaratot adott, és tudod miért? Azért, hogy cselekedj, ha úgy látod szükségét. Mégis mit remélsz, hogy Isten leszáll majd a Mennyek országából, megsimogatja a buksidat és jóváhagyja, amit teszel? A múlt ideológiái, eszméi, vallásai megdőlni látszanak, és mindez tudod miért történhetett meg? Mert az új nemzedék egyszerűen selejtes, férges, beteg. Itt jövünk mi a képbe, ezért hoztuk létre a táborokat. Megneveljük, kiképezzük őket. A minap voltam egy családnál, ahol anyuci varrni tanította a fiát. Ezenkívül büszkén mesélte, hogy takarítania is kell szerencsétlennek. Felfogtad, hogy a kedves mama már most kasztrálta a saját fiát? Ebből a fiúból az életben nem lesz már igazi csődör. Csupán egy feminin pasi, aki majd örömmel vasal, mosogat, és végzi a háztartási munkát az asszony helyett. Na, de az ilyesmi az új világban nem fordulhat elő.
Minden átmenet nélkül magához rántotta és térdre kényszerítette Tamarát.
– Na, elég ebből, drágám, gyere inkább, kényeztesd egy kicsit apát.
Tamara a könnyeivel küszködve térdelt a férfi előtt, kigombolta a nadrágját és elővette hatalmasra duzzadt farkát.
– Úgy van, jól csinálod, nyalogasd, életem, de közben nézz a szemembe! Tudod jól, hogy úgy szeretem, és az egy cseppet sem érdekel, hogy te élvezed-e, csak tégy úgy, nekem az is épp elég. Ez az, istenien csinálod, most szépen vedd a szádba, finoman, és szopogasd. Ízlelgesd, szívogasd, nagyon jól csinálod – lihegte kéjesen. – Igen, mintha a lucskos pinádban lenne, ez az, babám, csináld, erősebben, gyorsabban, igen, ez az. Ne hagyd abba!
Végül egyre hevesebb hörgések közepette Tamara arcára élvezett.
– Hú, ez nagyon kellett. Isteni voltál, drágám.
Tamara szánalmasnak találta Viktort, és enyhe undorral nézte lankadó férfiasságát.
– Félek tőled, ugye tudod?
– És milyen bölcsen teszed! Tudod jól, hogy az én világomban nincs helyük a gyengéknek. Pontosan tudod, mi vár a gyenge, beteg, satnya egyedekre.
– Tápláljuk velük az erőseket.
– Na látod, tudod te jól: légy erős, és életben maradsz. Egyszerű biológia, ez a természet rendje. Elég csak kimenned a szavannára, máris láthatod, ahogy a csorda hátrahagyja a gyengéket, táplálva ezzel az erős ragadozókat. Ez az élet körforgása. Most mit nézel úgy rám, mintha megöltem volna a kiscicádat? Mi a gyengékből is megpróbálunk erősebbet nevelni, esélyt kapnak, nem dobjuk be azonnal őket a ketrecbe. Te is tudod, hogy nem lehet babusgatva, simogatva embert nevelni. Kis buzit, azt lehet, de azokra kinek van szüksége? Félre ne érts, tőlem egész nyugodtan lehet valaki homoszexuális, de akkor is legyen tartása, legyen ereje és jelleme, és akkor magasról letojom a nemi identitását.
– Te egy igazi diktátor vagy!
– Ez a legszebb bók és egyben elismerés is a részedről, kincsem. Mindjárt megint feláll a farkam. Ha ilyeneket mondasz, beindulok tőle.
Tamara Avignonban lakott. Avignon még ma is olyan, mintha a középkorban ragadtunk volna. Nyáron mesés hely a szerelmespárok számára. Tamara ezért is választotta a lakhelyéül, mert életében Istenen kívül egyetlenegy dolog érdekelte, a szerelem. A szerelmet kereste, a szerelmet kutatta, a szerelem után vágyott. Tamara egy letisztult formájú, egyszerű kastélyban lakott, melyet a szerény paraszti élet iránti vonzódása miatt vásárolt. A kastély közelében volt egy kis tó. Az épület már messziről jó látható volt és harmonikusan egybeolvadt a táj részleteivel, és szó szerint csillogott tekintélyes magányában. A kastély viszont csak kívülről emlékeztetett egy parasztházra, ugyanis szalmatetős külseje fényűző enteriőröket rejtett magában. Tamara számára ez amolyan kis erőd volt. A környékbeliek „a messziről jött titokzatos nőnek” nevezték, és ugyan hívatlanul senki sem mert bekopogtatni, mégis titkon mindenki arra vágyott, hogy egyszer majd valami csoda folytán meghívásban részesüljön, és végre-valahára beléphessen ebbe az elvarázsolt kastélyba. A kastélyt körbevette egy láthatatlan kőfal, egy természetfeletti energia, amelyet senki sem látott, de mégis mindenki érzékelt.

Viktor a külvilág szemében a tökéletes úriember volt, minden nő álma. Bármit is tett Tamarával, soha senki sem hitte el, a baráti társaság minden tagja úgy gondolta, hogy minden feszültségért ő a felelős, a szegény nő, az anya, akivel csúnyán elbánt az élet. Viktor mindezt meg is erősítette minden egyes alkalommal, ugyanis Viktor sosem hibázott, sosem kért bocsánatot. Többször hangoztatta, hogy ő maga a főnyeremény. Örüljön, hogy együtt élhet vele.
Milyen beteg, gondolta sokszor magában. Hogy állíthatja valaki, hogy ő maga a tökély? Szerencsétlen hülye. Miként hiheti azt, hogy ő sosem hibás semmiért? Hogy lehet valaki ennyire arcátlanul szemtelen? Tamara hamar felismerte, hogy Viktor mentálisan beteg, de azt is tudta, hogy soha, senki sem hinné ezt el neki, és csak bajba sodorná magát, ha ennek hangot adna.
Ahogy tette is egyszer, aminek az lett a vége, hogy felcímkézték mindenféle kórképpel. Így jobbnak látta, ha hallgat, éppen azért, mert nagyon is helyén volt az esze.



3. FEJEZET

Tamara Párizsban ismerte meg Viktort. Ritkán utazott fel a fővárosba, mert nem szerette a zajos, lüktető várost. Annak ellenére, hogy ő maga is tele volt ellentmondásokkal, és épp oly titokzatos, öntörvényű, és büszke volt, mint imádott városa, Párizs. Itt mindenből sok van. Gazdagságból, dicsőségből, temperamentumból, kozmopolitizmusból, tradícióból. A franciák könnyedek, szellemesek, és tele vannak életörömmel. Tamara ezt véletlenül sem mondhatta el magáról. Magányos volt, és lelke éppen haldoklott. Ekkor, ebben a zavaros, depressziós időszakban ismerte meg Viktort. Valójában, ha nem lett volna lelki beteg, esélye sem lett volna a férfinek. De így nagyon is volt.
Párizsba érve a Hôtel du Louvre-ba vitette magát a taxival. Szobájába lépve egy hatalmas tükör fogadta. A tükörbe nézve hosszasan figyelte a mandulavágású szempárt. A szemét, ami ez idáig elkerülte a figyelmét. Vajon akkor most ez a tükör a lelkem? Amit látok, az a lelkem? Micsoda buta gondolat. De nekem tetszik. Majd, ha lesz rá elég időm, talán bele is mélyedek – gondolta. Vajon miért mondják, hogy a szem a lélek tükre? Hisz’ a látássérült embereknek köztudottan elsorvad a szemük, ettől függetlenül többségüknek szebb a lelke bármelyik látó társukénál. Akkor most hogy is van ez? Á, ez is csak egy ostoba butaság, hisz’ ilyen megközelítésben máris értelmét vesztette. És mégsem az, hiszen, ha találkozunk valakivel, aki éppen napszemüveget visel, nem szívesen beszélgetünk úgy vele, hogy nem látjuk közben a szemét. Na, jó, kicsit korán van még az ilyen mélyenszántó gondolatokhoz – hessegette el az okfejtést és tovább szemlélte magát. Most már az egész embert vette górcső alá. Hiú volt. Szépnek találta magát, örömét lelte a látványban. Csillogó, hosszú fekete haja hófehér, hamvas vállának bőrére omlott. Izmos lába, feszes combja, melle és tökéletes kerek feneke minden férfi álma volt. Elmosolyodott magán. Hiúság, ejnye, most nyakon csíptelek. A lényeg szemmel nem látható – mondta halkan, és kinézett az ablakon.

A balkon virágokkal volt teleültetve, melyek ezen a kora őszi napon is odavonzották a pillangókat. Kislánykora óta szerette a lepkéket. Ragyogó színeikkel és légies szépségükkel folyamatosan elvarázsolták, ámulatba ejtették. Hosszú perceken keresztül képes volt nézni őket, anélkül, hogy bármit is tett volna közben.
Szerette a természetet, szerette a fákat, a madarakat, a virágokat. Szerette az eget és a csillagokat. Szerette az esőt, amikor elered, szerette, ha a hó befödi a földeket. Szerette a szelet, mely úgy simogatja bőrét, akár a legfinomabb selyem. Szerette a természetet.
De, amit mindennél jobban szeretett, az a madárdal. Hajnalban madárdalra ébredt, és egész nap hallgatta őket. A természet szimfóniája volt ez, melyet a fák, a szél, és a madarak komponáltak. Amikor igazi hangversenyre vágyott, kiment a viharos tengerpartra, és élvezte a víz morajlását. Olyankor behunyta a szemét, és átadta magát a semminek. Vérpezsdítő és katartikus élmény volt ez számára. Úgy érezte, megszűnik létezni: nem volt testtudata, eggyé vált a természettel. Soha semmi és senki nem volt képes ezt az élményt megadni neki. Úgy gondolta, hogy a halál is valami ilyen érzés lehet, épp ezért sosem félt a gondolattól, hogy ő is mulandó. Ellenkezőleg, tetszett neki, hogy egyszer majd elhagyhatja ezt a porhüvelyt, amelybe lelkét egykoron bezárta. Szabad akart lenni, de nem csupán röpke pillanatokra, hanem örökre. Valószínűleg a szenvedélybetegek is valami hasonló után vágynak, amikor az adagjuk – bármi is legyen az – után egy időre megtapasztalják a gondtalan semmit. Tamara is repülni vágyott, akár a madarak. Kedvenc idézete az elmúlásról ez volt:

„A fáradt, a szegény törődött test megszűnt akarni.
A lélek elvált tőle, és belémerült a kék végtelenségbe.
A lélek száll, és végül eloszlik, mint a nyári felhő.
Eloszlik, mint patak vize a tenger határtalanságában.
Elveszíti nevét és alakját…

Csöndet és békét keresett – most ő maga a csönd és a béke…

Ő maga az, bár nem tud róla…
A nemlétet kereste – most ő maga a nemlét.
Ő maga az, bár nem tud róla…

Az egység, a végtelenséggel való egyesülés után vágyakozott – most elérte. Ő maga az, bár még nem tud róla…

Egy személyiség, egy tudat merült el és
szeretne többé vissza eredetéhez.

Szívesen távozik, örömmel tűnik el,
és szeretne többé vissza nem térni!
Mert jó e világban nem lenni!
Mert jó a szenvedés, a lét bilincseiből kiszabadulni!

Minden múlandó, ami keletkezett,
az Örök Törvény ellen ne zúgolódjunk…

5 Csillagok
Fantasy, krimi, spirituális tanítókönyv?  - 09.05.2023
Wambach Kriszta

Fantasy, krimi, spirituális tanítókönyv? Én úgy fogalmaznék, mindezek együtt, még egy kis erotikával is megfűszerezve. Miközben a cselekmény izgalmas szálait követjük, újabb és újabb tanításokat kapunk. Kriszta az elmúlt évtizedekben úgy tűnik, nem tétlenkedett. Rengeteg tapasztalatot gyűjtött az élet minden területén. Gyerekként, nőként, anyaként egyaránt nehéz próbákat kellett kiállnia. De Ő nem csak kiállta a próbákat, hanem ezeken keresztül megerősödve, saját magával szembenézve hatalmas belső utat tett meg. Önmagának feltett kérdéseire az évek folyamán megtalálta saját válaszait. Ezek esszenciáját osztja meg velünk olvasókkal, ösztönözve ezzel bennünket saját kérdéseink tovább gondolására. Mindezt szinte észrevétlenül teszi, hiszen az olvasót teljesen hatalmába keríti a cselekmény egyre fokozódó feszültsége, a szereplők sorsának alakulása. Külön ajándékként éltem meg a szereplők különféle kulináris ínyencségekre való nyitottságát, mely konyhai ismereteim tágítására inspirál. Krisztát anyaként mindig is igen tiszteltem. Az elmúlt évben nyomon követhettem, ahogy a benne szunnyadó zenei gondolatok testet öltöttek. Most ismét egy újabb oldalát mutatta meg, amihez szívből gratulálok! Kedves Kriszta! Minden elismerésem!!! Példaértékűnek tartom, hogy a mindennapjaid nem kevés elvégzendő feladatai mellett meglelted és meg is valósítottad önmagad. Olvasóként köszönöm, hogy bepillantást engedtél belső világodba Szeretettel: Wambach Kriszta

Ez is tetszhet Önnek :

Orosz rulett

Daniel Phoenix

A Démon és a Tündér legendája

Könyvértékelés:
*Kötelező mezők