Visszatérés

Visszatérés

Michael Lackner



Formátum: 13,5 X 21,5 cm
Oldalszám: 292
ISBN: 978-3-99107-983-5
Megjelenés időpontja: 2022-02-07
Amerikát újabb terrorcselekmények rázzák meg, amit nem engedhet meg a titkosszolgálat: így kénytelenek visszahívni egy kilépett ex kollegájukat, aki kitűnő logikával és tehetséggel rendelkezik. Kérdéses, hogy képes lesz-e megállítani a merénylőket, mielőtt Amerika állam-rendszere összeomlik.
1. fejezet
Ecuador

A helyzet teljesen reménytelennek tűnt. A megáradt folyó magával ragadta egyre jobban fáradó testét, fejét csupán másodpercekre tudta a víz szintje fölött tartani, fuldoklott, ráadásul ahogy sodródott a vízben, folyamatosan nekiütközött a folyóban levő szikláknak. Fájt minden porcikája, de leginkább a feje, mintha valami szét akarta volna robbantani: érezte, hogy egyre kevesebb az esélye a túlélésre. A fájdalom erősödésének mértéke már-már az életéért való küzdelem feladásához vezetett. Nagyon közel volt ahhoz a döntéshez, hogy kész, nincs tovább; ennyi volt a földi pályafutása, amikor hirtelen felébredt és rádöbbent, az egész csak egy rossz álom volt. De pillanatokon belül azt is megtapasztalta, hogy a valóság sem sokkal kellemesebb ennél a rémálomnál. Egy csőből zubogott a víz a fejére, miközben egy láb szorgalmasan rugdosta az oldalát. Egy döngölt agyagú padlón feküdt egy ócska faházikóban. A helyszín ismerős volt számára, hiszen már több, mint egy éve ez volt az otthona. Körülötte számtalan üvegpalack és fémdoboz hevert szétdobálva, ami szintén nem volt újdonság neki, mivel a mindennapi környezetét ezek a gyorsan ürülő sörös dobozok és whiskys palackok határozták meg. A slagból zubogó víz, illetve az a barna láb, amely megállás nélkül rugdosta viszont szokatlan volt számára. Ehhez a pillanatnyilag értelmezhetetlen helyzethez hozzátartozott egy ismerős hang is, mely fáradhatatlanul ismételgette:
Amigo, ébredj, telefonod van.
Nagy nehezen kinyitotta a szemét, felnézett a földről. Meglepetésére a házigazdáját látta maga fölött tornyosulni. Ő volt a rugdalódzó barna láb és a morcos hang tulajdonosa, José, akivel pár évvel korábban ismerkedett meg. Akkor még volt pénze, s az ecuadori kisváros legjobb, pontosabban egyetlen szállodájában lakott. Abban a szállodában, amely a világ legtöbb részén maximum csak egy egycsillagos motel lehetne, de itt a világvégén természetesen büszkén viselte az öt csillagot, amely a kopott bejáratnál volt a falra festve. Az erre szóló jogosultságot egyébként semmilyen hivatalos papír nem igazolta, de az erről szóló bizonylatot még egy vendég sem kérte el a tulajdonostól.
Pár hete élt már ebben az unalmas kisvárosban, ahol soha semmi nem történt: nem voltak turisták, csak a helyiek lézengtek a poros utcákon, de ők is csak akkor, amikor a hőség csökkenése lehetővé tette az élet elviselését a házfalakon kívül is.
Ekkor először betévedt José kocsmájába. A kocsma maga volt a tökéletes egyszerűség. Fából készült építmény volt, mely sem oldalt, sem felülről nem zárt tökéletesen. Ha az időjárásnak olyan volt a kedve, a szél és az eső szabadon járt-kelt a kocsmán keresztül. Néhány faasztal és szék volt az összes berendezése, és persze a bárpult, ami biztosította a kiszolgálást. Ugyanis személyzete nem volt, csak José, aki munkaidőben sosem hagyta el a bárpultot: így ha valaki inni akart, kénytelen volt odamenni hozzá, hogy megrendelje és átvegye az italát.
A kocsma egyszerűsége azonban nem ment a népszerűsége rovására. Általában tele volt helyiekkel, sőt gyakran a vendégek kiszorultak az utcára, ahol gyakran az elviselhetetlenül meleg időben fogyasztották el napi söradagjukat. A tulajdonos a kényelmük fokozása érdekében néhány ócska műanyag asztalt és széket is kihelyezett számukra a kocsma elé. De akkor, amikor először járt ott, csend volt a kocsma környékén, az ajtó tárva-nyitva volt, sem az utcán, sem az épületben nem volt egy vendég sem. Bement a nyitott ajtón, udvarias ember lévén hangosan köszönt. Nem történt semmi, nem reagált senki. Ismét köszönt, még hangosabban, várt egy keveset, de továbbra sem jelentkezett senki. Körbenézett a félhomályban. A pult mellett volt egy raktár feliratú ajtó, elindult arrafelé, s amikor az ajtó mögött zörejeket hallott, benyitott. A helyiségben egy nagydarab, fekete férfi ült véresre verve, egy rozoga faszékre kötözve. Előtte három, szintén fekete, kellően nagydarab fickó azon ügyködött, hogy a széken ülő még rosszabbul érezze magát. Az ajtónyitásra egyikőjük hátrafordult, ránézett, majd anélkül, hogy abbahagyta volna a széken ülő ember ütlegelését, nyugodt hangon csak annyit mondott:
Amigo, ez nem a te ügyed. Takarodj innen.
De Jack nem szerette, ha elzavarták, főleg, ha arra okot sem adott. Pár perccel később a három fekete fickó ájultan feküdt a raktár padlózatán, míg José – mert mint utólag kiderült, Josénak hívták a széken ülő férfit – hangosan üvöltözött Jackkel:
Mit tettél, Amigo? Ezért engem meg fognak ölni!
Talán köszönöm, vagy valami ehhez hasonló. Ha már kiszabadítottalak a nem túl kényelmes helyzetedből, legalább köszönd meg! – próbálkozott Jack, némi hálára számítva.
Nem értesz semmit, Amigo. Ezek Suarez emberei voltak – nyögte José, miközben megpróbált felállni a székből, nem nagy sikerrel.
Lehet, hogy ők voltak – hagyta jóvá Jack. – Nem tudom, hogy ki az a Suarez, és úgy nagyon nem is érdekel. Igaz, azt sem tudom, hogy te ki vagy, bár az sem érdekel. Csak azt láttam, hogy hárman vernek egyet, aki nem tud védekezni. Igazán persze ez sem érdekel, nem is ezért szabadítottalak ki. Viszont szomjas vagyok, inni akarok. Ez nagyon érdekel, és azt gondoltam, ha ezt a három pojácát leütöm, téged kiszabadítalak, akkor valaki csak kiszolgál engem ezen az átkozott helyen. Gondoltam, te vagy a tulajdonos vagy a csapos, te tudnál adni egy italt nekem. – Jack érezte, hogy lassan fogytán van a türelme. Ekkora hülyét még életében nem látott, mint amilyennek ez a fekete fickó tűnt számára.
Mindent tönkretettél! Meg fognak ölni! – ismételte meg magát a nagydarab férfi. – Amúgy José vagyok, ennek a bárnak a tulajdonosa, Suarez pedig egy drogkereskedő, és egyben a város korlátlan ura. Száz dollárért meg akarja venni a báromat – siránkozott José.
Az nem sok pénz – állapította meg Jack. – Gondolom ennyiért nem akarod eladni. Első ránézésre elég szar helynek tűnik ez a kocsma, de talán száz dollárnál többet ér.
Nem akarom eladni, mert ebből élek, de ha jól megvernek, és ettől ők boldogok lesznek, akkor a végén legalább alkalmazottnak visszavesznek. Így viszont most meg fognak ölni.
Ez már a te bajod – zárta le a beszélgetést Jack. Kiment a raktárból, a pult mögött felkapott egy bontatlan whiskys üveget, gondosan a pultra helyezett 200 ezer sucre-t, mert ennyit gondolt reális árnak és ezzel magára hagyta a teljes kétségbeesésben levő kocsmatulajdonost.

Másnap délután, amikor visszatért a bárhoz, Josét nagy munkában találta. Szakadt bőröndökbe pakolta cuccait nagy igyekezettel, láthatóan távozni készült.
Te mi a francot csinálsz? – kérdezte Jack meglepetten.
Nem várom meg Suarezt. Egye meg a fene a száz dollárt, amit ezért a kocsmáért kapnék, inkább elmegyek, itt hagyom neki az egészet ingyen. Talán lesz olyan hely valahol, ahol újrakezdhetem az életem – mondta José, aki beletörődőtt a megváltoztathatatlanba. A kocsmája, az élete egyetlen értelme Suarezé lesz. Őt vagy megölik, vagy elmenekül, de ha még lehet választani, akkor inkább elmenekül.
Ne várd Suarezt, nem jön – mondta Jack a lehető legközönyösebb hangon, amire csak képes volt. – Viszont küldött neked egy levelet. Tudsz olvasni? – kérdezte, s ezzel a pultra dobott egy papírlapot.
José felkapta a papírlapot, majd félhangosan elkezdte olvasni a rajta levő szöveget.
Nyilatkozat. Alulírott Fernando Suarez, Ecuador megbecsült polgára garantálom, hogy amíg élek, addig José kocsmája (bárja) José tulajdonában marad. Azt senki (beleértve magamat is), ismétlem, senki el nem veheti tőle, védelmi pénzt nem szedhet tőle, erőszakos szándékkal a bárba be nem léphet. Aláírás, dátum.
Mi a szent szar ez? – kérdezte pár perc múlva José, mikorra magához tért a teljes döbbenetből, és végre meg tudott szólalni.
Ez egy üzlet, amelyben mindenki jól jár. Suarez jól jár, mert én életben hagyom, hiszen a garancia az ő élete végéig szól. Te is jól jársz, mert megmarad a bárod. Én is jól járok, mert végre azzal fogsz foglalkozni, amit már nagyon szeretnék, adsz nekem egy dupla whiskyt jéggel, és egy korsó barna sört. Ezt hívják az üzleti életben win-win szituációnak – magyarázta Jack mérhetetlen türelemmel, bár az alkohol hiánya már egyre erősebben gyötörte.
Ki a Jóisten vagy te? – kiáltott fel José. Élete első harminc éve során még nem hallott olyat, hogy valaki szembe mert volna szállni bárkivel is, aki a városban a drogüzletet irányítja, s olyan, hogy valaki még eredményt is érjen el, az végképp a lehetetlen kategóriába tartozott az ő világában.
Ideje bemutatkoznom – hajolt meg Jack szertartásosan. – A nevem Jack Benneth, amerikai állampolgárként születtem, jelenleg hontalan vagyok. Eljöttem valahonnan valamiért, de ez most nem érdekes, nem tartozik rád. Úgy döntöttem, hogy itt fogok élni, ebben a világvégi porfészekben, ahol remélem nem találkozom senkivel, aki amerikai, és ahol van egy hely, ahol minden nap megihatom a kellő mennyiségű whiskymet és sörömet. Ez a hely a te kocsmád lenne, de az udvariasság kedvéért megkérdem, van ellenvetésed a döntésemmel szemben?
Azt hiszem, erre most nincs lehetőségem – mormolta José, aki akkor úgy érezte, új ura van a városnak.

Így kezdődött ismeretségük, mely a későbbiekben barátsággá alakult át. Jack minden nap eljött ide nyitásra, és minden nap záráskor elment a szállodájába aludni. A két időpont között támasztotta a söntéspultot, senkihez nem szólva időnként felemelte jobb kezét, ezzel jelezve, hogy kér egy whiskyt természetesen jéggel, és időnként felemelte bal kezét, ezzel jelezve, hogy hígításként kér egy korsó barna sört. Ez az idilli állapot addig tartott, amíg Jack fizetni tudta a szállását. Amikor már nem tellett rá, mert minden megtakarított pénze elfogyott, és a szállodás nem volt hajlandó ingyen szállást adni a továbbiakban, összepakolta cuccait, és a következő nap reggelén megjelent a kocsmánál egy hatalmas bőrönddel. José gondolkodás nélkül felajánlotta, hogy a kert végében – mert a bárhoz egy kert is tartozott – levő fakunyhóban meghúzhatja magát. Amíg a bőrönd tartalma kitartott, addig működött is a dolog, s bár ingyen lakott, legalább az étel és ital árát kifizette Josénak. Természetesen a bőrönd tartalma nem volt véges, és – előbb-utóbb Jack eladta összes ingóságát: már csak annyi ruhája maradt, amennyi rajta volt. Ekkor José újabb gáláns gesztust gyakorolt Jack felé, továbbra is annyit ihat, amennyit akar, fizetni sem kell érte, és ha esetleg úgy érzi, hogy némi munkával – takarítás, mosogatás, kerti tevékenység – ellentételezni szeretné a fogyasztását, akkor ebben senki, legkevésbé José nem fogja megakadályozni.
Jack azonban nem sok kísérletet tett az ellentételezésre az elmúlt időben. Erre igazán csak most döbbent rá, amikor megérezte, José rúgásaiban nemcsak az ébresztés szándéka volt benne, hanem az a kritika is, amellyel José kifejezte egyet nem értését Jack életvitelével kapcsolatban. Jack teljesen lezüllött: már az is csoda számba ment, hogy egyáltalán életben volt. Napokig feküdt a faházban kiütve, öntudatlan állapotban. Néha-néha előmászott, összeszedett némi ennivalót és tetemes mennyiségű innivalót a bárban, aztán visszakúszott a faházba. Ezt is inkább az éjszaka folyamán csinálta, mert már annyira vállalhatatlan volt a kinézete, hogy José nem engedte be a nyitvatartási idő alatt.
Szóval a fejére zúduló víz és a rugdosó lábak ebben a mindennapos és másnapos állapotában találták meg Jacket, amely mostanában olyan jellemző volt rá. Miután nagy nehezen megkülönböztette az álmot a valóságtól, megpróbált felülni, de ez egyáltalán nem sikerült neki. Néhány próbálkozás után fel is adta.
Mi van? – nyögte a világ összes fájdalmát magán viselve.
Telefon – válaszolta José, némi türelmetlenséggel a hangjában.
Nekem nincs telefonom – válaszolta Jack némi gondolkodási idő után. Szüksége volt néhány percre, amíg az agyában megjelent a telefon szó értelmezése, illetve végig tudta gondolni azt, hogy ha neki semmije sincs, akkor értelemszerűen telefonja sem lehet.
Barom – reagált nyersen José –, a telefon az enyém, viszont egy amerikai téged keres rajta.
Nem ismerek egy amerikait sem, magamat is beleértve – morogta Jack, s ezzel mély álomba zuhant ismét.
A menekülési kísérlete nem vált be. A víz automatikusan megindult a slagból egyenest a fejére, sőt a rugdosás is folytatódott. Az ébredése most gyorsabb volt, mint percekkel korábban, és nem előzte meg a megáradt folyóban fuldoklás rémálma sem.
Mit akarsz már megint? Mondtam, hogy nem ismerek egy amerikait sem! – tért magához Jack, immáron a felülést is sikeresen abszolválva.
Választhatsz a telefon és a víz között, ez utóbbit némi rugdosással vegyítve – José hangjából a barátság teljesen kiveszett.
Cseszd meg! – morogta Jack, a telefonhoz nyúlva. – Bárki vagy is, nem ismertelek korábban, nem ismerlek most sem, és a jövőben sem akarlak ismerni – motyogta Jack, nehezen artikulálva mondandóját.
Ahhoz képest, hogy az embered azt mondta, jelenleg teljeséggel képtelen vagy bármilyen kommunikációra, egész szépen összeraktál egy mondatot, még ha az nehezen is érthető – reagált erre egy számára ismerősnek tűnő mély férfihang.
Ki a túró vagy te? – kérdezte Jack gyanakvóan.
Peter.
Peter? Nem ismerek semmilyen Petert, egyébként három napja nem aludtam egy percet sem – füllentette Jack, bár amilyen állapotban volt, ez számára nem tűnt hazugságnak. – Ezért bárki is vagy, most nem fogok veled beszélni, mert alváshiányom van – Jack ezzel lezártnak tekintette a maga részéről a beszélgetést. A telefont odadobta Joséhoz, majd ismét beájult a földön.

Három órával később, mikor José ismét megjelent a telefonnal a kezében, már nem volt szükség sem vízre, sem rugdosásra az ébresztéshez. Jack az első „Amigo” szóra felült és szó nélkül átvette a telefont.
Valószínűleg a Földön sok millió Peter él, de én egyet sem ismerek közülük – kezdte a beszélgetést.
Peter vagyok, a főnököd – jelezte az ismerős hang, hogy egy Petert azért ismernie kellene.
Nincs főnököm, szabadúszó vagyok, szabadon úszok az alkoholban – próbált vicceskedni Jack.
Peter Hammersmith FBI – váltott komolyra a telefonvonal túlsó végén levő hang.
Na, aztán téged végképpen nem ismerlek, s erre minden okom megvan – vette továbbra is komolytalanra a figurát Jack.
Őszintén szólva, nem érdekelnek az okok, beszélnünk kell – válaszolta határozottan Peter.
Emlékszel 2003-ra? – kérdezte Jack, immáron ő is a maximális komolysággal.
Ki ne emlékezne? – Peter hangjában most némi nyugtalanság érződött.

2003-ban Jack volt az FBI New-Yorki irodájának a legjobb elemzője. Igazság szerint az FBI legjobb elemzője, sőt Amerika valamennyi ügynökségének a legjobb elemzője volt. Húszas éveinek a végén járt, de senki sem kérdőjelezte meg: ő a legjobb a szakmában. Nem volt olyan részinformáció, adatmorzsa, ami elkerülte volna a figyelmét a nyomozásai során, és ne indította volna be azonnal a vészcsengőt az agyában. Gyakorlatilag az az ügy, amit megkapott, az meg volt oldva, csupán az volt a kérdés, hogy pár napon vagy pár héten belül sikerült neki.
2003-ban több terrortámadás is történt Amerikában, Ázsiában és Európában. Két évvel voltunk túl az Egyesült Államok ellen elkövetett példátlan merényleten, aminek többek között a New York-i ikertornyok is áldozatául estek. A világ rettegésben élt, egymást követték a terrorakciók és katonai ellenakciók. A 2003-as robbantásokat és merényleteket is természetesen az al-Káida illetve bin Laden számlájára írták, de Jack rájött, hogy ebben az eseménysorban van négy kakukktojás. Ezek ugyan nem jártak sok emberáldozattal, de komoly sajtóvisszhangot váltottak ki, s így tökéletesen alkalmasak voltak a feszültség folyamatos fenntartására a nyugati és a közel-keleti országok között. Jack biztos volt benne, ezeket az akciókat a CIA szervezte és hajtotta végre, csupán azért, hogy továbbra is okot adjon a fegyverkezési hajsza fokozására, az arab, iszlám államok elleni harc támogatására.
Mikor előterjesztette egyértelmű bizonyítékait főnökeinek, nagyon gyorsan az Ovális teremben találta magát. Az Elnök esélyt sem adott neki, hogy megszólaljon, kifejtse érveit, előtárja bizonyítékait. Egyértelműen közölte vele: ha van még bármilyen szakmai karriercélja a rövid földi életében, akkor mindent elfelejt, minden bizonyítékot megsemmisít, ami ezzel az üggyel kapcsolatos. Jack még sosem érezte magát ennyire megalázott helyzetben: kifelé jövet csak annyit mondott főnökének, Peter Hammersmith FBI irodavezetőnek: ez volt az utolsó eset, amikor ezt lenyeli és végrehajtja a parancsot.
S ugye 2011-re is emlékszel? – fokozta a nyomást Peteren Jack, mire csak egy halk morgás volt a válasz.
A 2003-as incidens után Jack munkája akadálymentesnek tűnt. Sikert sikerre halmozott, gyakran volt vendége magasszintű nemzetbiztonsági tanácskozásoknak, sőt az Elnök többször személyesen is találkozott vele. Nem szóltak bele a munkájába, nem kapott utasítást, hogy merre vizsgálódjon és merre ne, s bár néha volt olyan érzése, hogy bizonyos ügyektől távol tartják, összességében nem érezte sértve az igazságérzetét.
2011-ben a közvéleményt nagyon foglalkoztatta egy gyilkosságsorozat, ami ugyan a korábbi években történt, de csak abban az évben derült rá fény: Texasban egy farmon találtak öt női holttestet. A farm tulajdonosa egy rosszhírű, erőszakos, többszörösen büntetett fekete fickó volt. Az öt holttest pedig öt luxusprosti, vagy mondjuk inkább escort lány volt, akik az elmúlt években tűntek el nyomtalanul. Bár közvetlen kapcsolatot nehéz volt találni az escort lányok és a fekete farmer között, a rendőrség gyorsan lezárta az ügyet a fekete fickót megvádolva a gyilkosságsorozattal. A bíróság is gyors volt és határozott: halálra ítélte a farmert. S bár Amerikában évek, illetve gyakran évtizedek telnek el úgy, hogy a halálraítéltek ülnek a halálsoron és nem kerül sor a kivégzésükre, itt valamiért minden gyorsan és hatékonyan működött. Júliusban meghozták a halálos ítéletet, s decemberre már ki is tűzték a végrehajtásának napját.
Jack nem volt ebbe az ügybe bevonva: igazán csak annyit tudott róla, amennyi arról a sajtóban megjelent. November elején azonban váratlanul kapott egy levelet egy ismeretlentől. A borítékban néhány fotó volt, amely a meggyilkolt lányokat ábrázolta munka közben fehér férfiak társaságában, illetve egy fotó a fekete farmerről. Ezen kívül csupán egy üres lap volt a borítékban, melyre nagy betűkkel egy szó volt felírva: „Szerinted?”. Jacknek ennyi elég volt, hogy beinduljon az agya, kért két hét szabadságot Petertől, s elutazott Texasba. Két hét kellett ahhoz, hogy egyértelmű bizonyítéka legyen a fekete farmer ártatlanságáról és egy fehér szenátor bűnösségéről. Az igazát alátámasztó dokumentumokkal a kezében tért vissza New York-ba, és sétált be főnökéhez, Peterhez, aki figyelmesen végig hallgatta, igazat adott neki, s megígérte, hogy haladéktalanul intézkedik. Két nappal később hívatta Jacket. Sajnos a bizonyítékok elvesztek az elmúlt két napban, és ha ezekről bármilyen másolat maradt Jacknél, akkor annak még ma meg kell semmisülni.
Nincs választása.
De, volt. Jack felállt, és „le vagytok szarva!” felkiáltással otthagyta főnökét, az FBI-t, Amerikát, és az egész addigi életét.
Mivel ha jól hallom, pontosan emlékszel erre a két történetre – reagált Jack a morgásra –, nem kérdés, hogy nincs miről beszélnünk egymással.
Azóta eltelt 5 év, sok minden megváltozott – próbálkozott Peter.
Semmi sem változott, ugyanolyan faszfejek ülnek ugyanazon székekben, mint korábban.
S te ezt honnan tudod? A világ legeldugottabb helyén, folyamatos alkoholmámorban úszva? – szemétkedett Peter.
Tudom és kész, nincs miről beszélnünk – zárta rövidre Jack a beszélgetést, ezzel vissza is adta a telefont Josénak.
Két nappal később csengett a telefon Peter Hammersmith asztalán a New-York-i irodájában.
Na, mi van? Meggondoltad magad? – vigyorgott a telefonba, amikor a titkárnője bekapcsolta a külföldről jövő hívást.
Cseszd meg! Cseszd meg, és harmadszorra is cseszd meg! José kidobott – morogta Jack ingerülten.
S miért tett ilyet? – hangzott a kérdés a világ legártatlanabb hangján.

Ez is tetszhet Önnek :

Visszatérés

Nyitray György

Elégetett sorok

Könyvértékelés:
*Kötelező mezők