A First Lady

Merci bien...

– Magához tért, gyere gyorsan!
– Julie... Végre!
– Próbálj visszaemlékezni! Mi történt?
– Lökték! Onnan képtelenség leesni!
– Kész csoda, hogy él...
– Hihetetlen lélekjelenlétre vall, hogy még odavonszolta magát a telefonhoz...
– Nincs rá emberi magyarázat, hogyan élhette túl. Ritka nagyok az emeletmagasságok, és kőre zuhant!
– Kérem, hogy most már legyenek szívesek távozni! Több mint negyvennyolc órán át volt kómában a beteg, épp csak sikerült visszahoznunk őt. Pihennie kell, súlyosak a belső sérülései is.

Juliette önkéntelenül megrázta magát, mintha nedves fürdőruhában lépne a száraz szőnyegre. Pedig nem a vizet, hanem a múltat, a hirtelen rátörő emlékeket próbálta lepergetni a lelkéről. – Talán a magasság, vagy inkább a második sorban ülő, begipszelt karú fiúcska látványa okozhatta ezt – nyugtatta magát. Aztán mélyet sóhajtott, és megint kinézett az ablakon.
– Mesdames et messieurs, kedves utasaink! Pierre Duvivier kapitány köszönti önöket az Air France 126-os párizsi járatán! Néhány perccel ezelőtt léptünk be Franciaország légterébe. Jelenleg Lotharingia felett repülünk, tízezer méteren. Hamarosan megkezdjük az ereszkedést. Várhatóan négy-öt percnyi késéssel érünk majd földet az Orly Repülőtéren. Párizsban kellemes, tavaszias időjárás várja önöket. Süt a nap, szélcsend és 18 Celsius-fok van.
Hangjából ítélve olyan negyven körüli lehetett a pilóta, akit Julie azonnal elképzelt valamilyennek. Középmagas, vékony, sportos – gondolta. Ja, és persze barna. Haja, szeme barna. Utóbbi megérzése már-már magától értetődő volt. Julie mindenkit barnának képzelt, akiről látatlanban úgy vélte, csakis szimpatikus lehet.
Gondolatait a kissé molett, vörös hajú, vörös körmű francia stewardess törte meg, akitől jólesett most elfogadnia még egy kávét kevés tejjel, s hozzá ízlésesen csomagolt csokidarabkával, amit természetesen hibátlan udvariassággal s alig érezhető akcentussal kért a gallok nyelvén. A hatás nem is maradt el. Automatikus rutinmozdulataiból egy pillanatra kizökkentette a bágyadt utaskísérőt, és diszkrét mosolyt csalt az arcára.
– Ön remekül beszéli a nyelvünket, madame! Alig érződik a kiejtésén, hogy külföldi. Ha mondjuk a piacon futnánk össze, esküszöm, hogy született franciának gondolnám!
Ez nagy ritkaság! – mondta a szemébe hajló hatalmas vörös tincsét hátraigazítva a stewardess.
Julie valósággal zavarba jött. Csaknem elpirult, noha pontosan tudta: a francia nő nem túloz, nem bókol, csupán az igazat mondja. És mégis... Ma már oly szokatlan, oly furcsa volt ez neki! Így aztán gyorsan „lapozott”, szélsebesen rendet rakott a lelkében. – Nem, nem! Szó sem lehet róla! A világért sem engedte volna meg magának azt, hogy orvul, akarata ellenére, épp itt, épp most, újból hatalmába kerítse őt a múlt. Élvezni akarta a repülés minden pillanatát, az utazás összes történését, apró rezdülését, a felhők önfeledt bámulását, a gép hangját, az Air France fedélzeti világát és az útitársak észrevétlen tanulmányozását. Az alatta elterülő tájat, a hatalmas hegyeket, hosszú folyókat, a síkságokat, a fentről arasznyivá zsugorodott településeket, a parányi pontnak tűnő házakat. Mindazt, amire már oly régóta vágyott. Mindazt, amitől őt megfosztották. Mindazt, amit kerek tíz éven át sohasem élhetett át. Amiről eddig úgy hitte: már sohasem adatik meg neki. Amiről kertjének teraszán üldögélve hosszú éveken át csak álmodozott. Nézte, nézte a távoli csillagokat, a Holdat, s ha az éjszakában feltűnt egy-egy repülőgép, idővel úgy tekintett rá, oly vágyakozón, mint egy kisgyerek. Ami egykor természetes volt, a munkájának s az életének a szerves része, az a tragédia után az elérhetetlen, a múlt s az álom szimbólumává érett benne.
Mint az első bálos a nyitó táncra, tinédzser kislány az első randevúra, úgy készült Juliette erre az utazásra. A tíz pokoli esztendő után Párizs meg a repülés a túlélést, a győzelmet, és egy álom valóra válását jelképezte a szívében, mely nagyot dobbant már otthon, a repülőtéren is.
Tíz év... Kapkodta a fejét, alig ismert rá a korábban sűrűn látogatott helyre. Most az apró változások is hatalmassá nőttek, összeadódtak, sőt összeszorzódtak a tudatában. Szeme, füle, agya, szíve, összes sejtje valósággal itta magába a rég nem látott miliőt, melyben a meglepődését leküzdve újból gyorsan, otthonosan kezdett mozogni. Élvezte az utaslét minden tortúráját. Ami másnak türelmetlen teher volt, számára az is gyönyörűségnek tűnt.
Tíz év... Egy évtized... Soha, sehová nem utazhatott, nem repülhetett. Tíz év... Kereken egy évtizede már, hogy nem látta Párizst – botorkáltak egy helyben ragadva a gondolatai. De amint meghallotta, hogy az Airbus 321 mindjárt eléri a francia főváros határát, közeleg a leszállás, öveket becsatolni, meg miegyebek, valami furcsa szorongás lett úrrá rajta.
Váratlanul érte őt az új érzés, hirtelen nem is értette: mi akar ez lenni? Hiszen erre vágyott. És sikerült! Már célegyenesben van. Karnyújtásnyira. Pár perc, aztán landol a gépe. Mindjárt várja őt az Orly forgataga, s a Szajna a hídjaival. Az Eiffel-torony. A Notre-Dame a galambjaival. A Champs-Elysées, az Opera, a Montmartre és a Sacre-Coeur. A Louvre. A Trocadéro. A hajóút a Szajnán. A kedvenc kávézója. A Georges Pompidou Kultúrcentrum. Az utcai mutatványosok és az árusok. A festők meg a zsebtolvajok. A Place Pigalle, fülében Piaf dalaival, s a Moulin Rouge. A Tuileriák kertje. A Concorde tér, az Etoile, a Diadalív, a Panthéon. A Chaillot-palota és a Luxembourgh-park. Tucatnyi emlék... Hol éles kontúrral, dacolva az idővel, hol lassacskán már elhalványulóban. – Igen, az emlékek, a mélyre raktározott élmények... Ezt legalább már soha, senki sem tudja elvenni tőle.
Mint aki börtönből szabadulva rohan ész nélkül haza, de hirtelen megtorpan, amikor beléhasít a gondolat: vajon mi vár rám otthon, olyan feszült várakozás, csöppnyi elbizonytalanodás, megmagyarázhatatlan szorongás és homályos kétely áradt szét váratlanul Julie lelkében.
Másnak talán minden út Rómába vezet. Neki nem. Neki Párizsba. Mert számára Párizs a szabadságot és az éltető oxigént jelentette. A levegőt, amely nélkül nincsen élet. S ő fuldoklott. Szenvedett, levegő után kapkodott. Mert őt tíz éven keresztül rabságban tartották. Fojtogatták, nyomorba, szenvedésbe, örökös létbizonytalanságba taszították. Kifosztották és megalázták. Ellopták tőle a féltve őrzött értékeit, s utána gúnyosan kinevették. Csapdába csalták, amelyből úgy tűnik, nincs kiút.
Tíz év, távol Párizstól... Tíz év keserűség, fuldoklás. Tíz év reménytelenség, tíz év magány. – De ennek már vé­­ge! Igaz, egy szál magában, mint a kisujja, oly egyedül érkezik. Ám erre most nem akart gondolni. Fegyelmezetten temette el magában a születő fájdalmat, hogy itt van, percek múlva földet ér, őt azonban nem várja senki. S ha végigjárja majd a régi kedves helyeket, az már más lesz, mint amilyen legutóbb volt. – Hát persze! Kétszer ugyanabba a folyóba nem léphetünk. Más lesz... Mert akit elveszített, azt örökre veszítette el, az nincsen többé. Nem ül majd mellette a Café de la Paix-ban. Nem rendel magának dupla adag fagylaltot. Nem akarja, hogy menjünk át a Szent Lajos-szigetre. Nem fogja bejárni vele „a szép ámulások szent városát.” Nem fogja megvitatni vele Victor Hugo mondását, hogy „Róma fenségesebb, Velence szebb, Nápoly kecsesebb, London gazdagabb”. Nem fog együtt kacagni vele az elavult bedekkerek tévedésein. Nem fogják együtt nézni se a Palais de Justice óráját, se a Louvre egy nekifutásra befogadhatatlanul sok kincsét. Se a Champs-Elysées luxusboltjait, lélegzetelállítóan drága ékszerüzleteit. Nem... Mert ő már nincsen. A sors akaratából, mely egykor adta, azután meg visszavette. Azt, aki számára a minden volt, akire egykor az életét tette fel. Mindhiába...
Mint az angyaltrombitája, amelyet a hosszú teleltetés után épp az indulás előtt ültetett ki a kertjébe, Juliette is úgy lélegzett fel, amikor a lába végre francia földre lépett, amikor először szippanthatott nagyot Párizs káprázatos levegőjéből, különleges hangulatából. Még mindig alig merte elhinni, hogy nem, ez nem álom, hanem maga a valóság! – Hát ez a nap is eljött... Százszor, ezerszer is elképzelte magában ezt a pillanatot, s most itt van...
A győztes öröme lüktetett az ereiben. Valami olyasmit érzett, mint az olimpikonok a dobogó legfelső fokán. Küszködött a sírással, pedig a pillanatot nem így tervezte. Dehogyis akarta ő megkönnyezni Párizst! Aztán hirtelen eszébe jutott a híres úszónő bölcs mondása: sírni csak a győztesnek szabad! – Tetszett neki a gondolat, és ez mentette meg a helyzetet. Eltűnődött, elmerengett magában. Most először úgy fogalmazott: győztem, de pürrhoszi győzelmet arattam. Puszta életemen és a vagyonom morzsáin túl elveszítettem mindent és mindenkit, aki, ami valaha is fontos volt nekem. Tehát... én nem sírhatok.
Furcsa módon a felismerés némiképp megnyugtatta őt. Lassan abbamaradt könnyeinek sűrű záporozása a hatalmas napszemüvege alatt. Beletörődött a frissen kimondott igazságba, nem vitatkozott magával, nem vívódott, nem vizsgálta az érem másik oldalát, hogy: na, de élek! Hatalmas küzdelem árán bár, de itt vagyok! Hogyan is lehetne ez kétes értékű győzelem? Hát van-e több, van-e nagyobb érték az életnél, a létezésnél?
Párizs nyüzsgő vibrálása, az újdonság varázsa elvonta a figyelmét. Visszatért eredeti céljához, hogy ő most ide ünnepelni jött. Szívébe visszaköltözött az öröm meg a hála érzése. Juliette most érkezett meg igazán, most nyújtotta a kezét, szívét Párizsnak, lélekben most szállt le a földre. Most, amikor a francia vámtiszt amúgy is kérdőn nézett rá: hol a csomagja? Nem értette: mi az, hogy ő poggyász nélkül érkezik? Se bőrönd, se hátizsák, se semmi, csupán egy parányi retikül...
– A rokonai várják itt, Párizsban? – kérdezte felvont szemöldökkel, angolul.
– Nem, nincsenek itt rokonaim – válaszolta Julie, franciául.
– Hozzátartozóval utazott? Nála van a csomagja? – firtatta tovább a tiszt, immár a saját anyanyelvén.
– Nem. Egyedül utazom. Senkim sincsen, csak három kutyám, otthon. Emlékezni jöttem ide. Ez... egy kirándu­lás. Egy rövid látogatás. Alig pár órám van, és indulok vissza az éjszakai géppel. Ezért nincsen csomagom – felelte megbicsaklott hangon.
– Értem. Miért siet ennyire? Miért nem tölt el nálunk legalább egy-két éjszakát? – faggatózott tovább a francia, de már nem hivatalosan, inkább a kíváncsiságtól meg az udvariasságtól vezérelve.
– Maradnék, de sajnos nem tehetem – vágta rá Juliette. Egyrészt, mert nincs annyi pénzem, másrészt, mert várnak a kutyáim. Otthon sincsen senkim, akit megkérhetnék, hogy a távollétemben etesse meg az állataimat.
– Világos! Kellemes itt-tartózkodást kívánok önnek! Au revoir, madame! – S már intett is, hogy mehet tovább. Rezzenéstelen arccal, közömbös határozottsággal. – Látszólag... A férfi így próbálta palástolni pillanatnyi megrökönyödését. Mellbe vágta a külföldi nő kendőzetlen őszintesége. Az, ahogyan kesernyés mosollyal szemébe mondta a hihetetlennek tűnő állításokat, a kemény szavakat. Ha valakiről, hát róla végképp nem feltételezte volna, hogy egyedül van. Azt azonban biztosra vette, hogy az asszony nem hazudik. Gyakorlottan olvasta ezt ki a szeme villanásából, finom mozdulataiból.
Búcsúzóul Juliette ösztönösen vetett még egy pillantást a vámtiszt kezeire. Ellenőrizni akarta magát, hogy nem téved-e a hasonlatosság dolgában, mert a francia férfi kézfeje, ujjai, meg a továbbengedését jelző karmozdulata erősen emlékeztette őt Károlyra. Arra a férfire, akit titokban és tökéletesen reménytelenül immár harmadik éve szeretett. Az első perctől fogva, ahogy meglátta. S hogy ezt csak utólag, több hónapos késéssel ismerte fel, azt mára már megbocsátotta magának. Az ok egyszerű. Ő soha nem hitt a „szerelem első látásra” csacsi meséjében. Mindig megmosolyogta az effajta füllentéseket. Eddig... Pedig ünnepelt énekesnőként volt része benne bőven. Egykor...
S persze, hívatlanul előtolultak benne a titkon őrzött további emlékképek is. Megjelent előtte a férfi, amint sötét öltönyben, kék ingben, piros mintás nyakkendőben áll az íróasztala mellett, és kellemes-bársonyos hangján őhozzá szól. Aztán a bordópulóveres pillanat, mikor a kedvenc tortáját ette, s közben a teáját véletlenül kiloccsantotta.
Julie, megfeledkezve az Orly körülötte nyüzsgő tumultusáról, szemét lesütve, tiszta szívből felnevetett. – Igen, talán épp ekkor szeretett belé! Amikor Kovásznai Károly leöntötte az abroszt, és ő oldani próbálta a neves bankár kedvesen kisfiús zavarát.
Aztán maga előtt látta a Nagy Őt, amint figyelmesen hallgatott. Tekintetéből, szavaiból a higgadt bölcsesség, a mély intelligencia, a megfontoltság és az elegancia áradt. – Ő jó... Vele megoszthatod minden gondolatodat. Soha nem árulna el téged! – emlékezett vissza az első benyomásaira. S ahogy múltak a percek, folyt a szó, Julie-t mindinkább elbűvölte az üzletember egyénisége. Úgy érezte, mintha már évek óta ismerné, noha mindössze kétszer találkozott vele. A férfi varázslatos barna szemeiből áradó melegség a biztonságot, a nyugalmat sugallta számára. Lénye egészében ugyanakkor volt valami... egészen szokatlan, valami izgató, ami ellenállhatatlanul és megmagyarázhatatlanul vonzotta őt. Annyira, hogy néhány perc múltán már tisztán érezte az ereiben: ki is ez a férfi, akire ő behunyt szemmel, vakon is rá merné bízni az életét. Oly tiszta, oly becsületes, oly bölcs. Annyira más, mint a többi! Annyira tökéletes...
Arca, szeme, tekintete, hangja, szavai és mozdulatai beleitták magukat agyának, szívének minden sejtjébe, az összes gondolatába, érzésébe, minden lélegzetébe, ébrenlé­tének és álmainak összes pillanatába. Sem előtte, sem utána, soha többé nem érezte ezt, egyetlen férfi közelében sem.
Az orly-i repülőtér most is ugyanúgy lenyűgözte, mint amikor először látta. Akkor még naponta „csak” negyven-ötvenezer utas fordult meg itt, gyönyörködve a kecses gépmadarak sokaságában s az ultramodern építészeti megoldások fantáziavilágában.
Tíz év alatt mindketten változtak. Juliette is, meg az Orly is. Gazdagodtak! A reptér még nagyobbnak, még korszerűbbnek, még hipermodernebbnek tűnt, ő pedig sokkal érettebbnek, gondolkodásában letisztultabbnak, egykori énjéhez képest sokoldalúbbnak. Az utóbbi években az élet alaposan próbára tette őt, és megtanította új szemszögből, a korábbinál árnyaltabban szemlélni az eseményeket, a világ történéseit. Eleinte röstellte, hogy amikor a tapasztalatait megfogalmazza magának, többnyire közhelyekké zsugorodnak a keserves szenvedések, csalódások, zsákutcák, csapdák túlélése árán megküzdött felismerései. Mint például az, hogy minden rosszban is van valami jó, csak észre kell venni. Ahogyan azt is célszerű időben meglátni, hogy minden jóban is ott lappang a rossz, mert... valahogy ilyen az élet.
Ami megadatik neked, az mindaddig természetesnek tűnik, amíg el nem veszíted. S ha naponta lámpással keresed is, hogy merre van jófelé, olykor eltévedsz. Hibázol, mert ember vagy. Az élet útkereszteződéseiben olykor rosszul döntesz. Talán észre sem veszed a lehetőségeidet. Csak évek múltán döbbensz rá, hogy egykor... azaz akkor... te útkereszteződésben álltál. S ha nem ezt tetted volna... De már késő. Siker helyett egy újabb kudarccal lettél okosabb.
Bizonyos értelemben mindegy, hogy mi történik veled. Csak az számít: állod-e a sarat? Képes vagy-e hőssé, példaképpé válni abban a regényben, amelyet a sors ír rólad, neked, amelynek te vagy a főszereplője? Fel tudsz-e nőni a rád váró feladathoz, felveszed-e azt a bizonyos kesztyűt, lendítesz vagy fordítasz-e gyökereset az életeden, ha eljön az idő? Lesz-e annyi erőd, hogy belenyugodj abba, amin változtatni már úgysem lehet, és tudsz-e a végsőkig küzdeni azért, amit feladni tilos, mert csak látszólag visszafordíthatatlan? – Ez a kérdés.
C’ est la vie... – mondogatjuk. – Igen, az élet csodálatos valami, de „veszélyes üzem”. Tele útvesztőkkel, hirtelen pofonokkal, csalódásokkal, a szép mellett hol apró, hol hatalmas tüskékkel, máról holnapra berobbanó tragédiákkal. S ha nem fogadod el, hogy „veled is megtörténhet egyszer”, akkor sokáig heversz majd a padlón, tartósan leszel harcképtelen a döbbenettől. Ám minél később állsz talpra, annál több időt veszítesz, annál többet rontasz az esélyeiden. Helyes tehát időnként belső utazást tennünk. Jó az, ha elbeszélgetünk magunkkal, ha megismerjük a saját erősségeinket – a gyengéinkkel együtt, s ha útravalóként elfogadjuk a megmásíthatatlan tényt: élni annyi, mint küzdeni. Mert az élet tortájából gyakran nem az a szelet jut nekünk, amelyikre vágytunk. Olykor elfáradunk, olykor elakadunk, nem találjuk a következő lépést. De egyszer csak, talán épp akkor, amikor nem várjuk, a kép összeáll, s a feladványt megoldjuk. Ám ez kizárólag akkor sikerülhet, ha hisszük, hogy az élet kisebb ütközeteiben alulmaradva is képesek lehetünk még megnyerni a csatát. Ha elfogadjuk, hogy a kilátástalannak tűnő helyzeteken felülkerekedni, és a kihívásokra helyes válaszokat adni csak az tud, aki a pillanatnyi vereségéről sohasem érzi azt, hogy mindent és örökre veszített el.

...