A lélek a szándék... a többi olykor csak szerencse dolga…

A lélek olyan örvény, amelyben minden ösztönünk, érzésünk és gondolatunk szüntelen kavarog, és amit ha meg nem tudunk szelídíteni, magába szippant, és elnyel örökre.
Talán olykor vágyunk is a folytonos körökre, hogy bennük kavarogjunk, de az időtlen forgás addig koptat minket, míg már húsunkba vág, és a fájdalom elviselhetetlenné válik.
A lélek az emberi szándék, nem tetteink vitatható következménye, pusztán a szándék, a tettek mozgató rugója, a gondolatok szülője, érzelmeink útnak indítója.
Annyira bonyolult a világ, annyira nagy a tér, amelyben szempontot választhatunk, honnét szemléljük az eseményeket. Annyi kis tényező vet árnyékot, hogy ugyanazon dolog egyik helyről nézve tündököl, a másikról pedig sötétségbe vesző szürke árny.
Mindez kevéssé számít. Ami rajtunk múlik, mindössze annyi, hogy igyekezzünk a lehető legjobb szándékkal szemlélni és viselni dolgainkat. Viselt dolgaink… Bizony, ha a lélek a szándék, akkor tetteink magunkra vett gúnyánk. Mások sokszor csak ennyit látnak belőlünk. Külsőségeinkből ítélnek meg. De ha valaki a barátunk, ő a lelkünk miatt szeret minket, és ha olykor olyan ruhában lát is, ami neki nem tetsző, tudni fogja, ez semmit sem számít, csak az, hogy tiszta lélekkel állunk előtte.
A lélek szándékainkat igazgató büszke vad; világot kavaró örvény...
Egy örvényt nem lehet erővel megszelídíteni, és kényünk-kedvünk szerint használni. Egy esélyünk van csak: elfogadjuk forgását, vele mozgunk, követjük. Ha úgy haladunk utunkon, ahogy ő halad, akkor hozzánk képest állandóvá, állóvá válik, és együtt nyugodt egységet teremtünk, miközben forogva, ballagva, vagy éppen rohanva haladunk az úton magunkban, vagy másokkal kéz a kézben…

***

A NYUGAT KELETI FÉLTEKÉN

Egy elidegenült vízió mereng
A szertefoszló távoli délibáb kék vizében,
Lelkesedés és kétségbeesett sikoly kering a szívekben.

Ellenállhatatlanul csábít a távoli magány,
És mégis rettegett ellenség a kétségbeejtő távlat,
Mely hív, és közben rémisztő magasságban vágtat.

Örvénylő kút habjai csapnak össze az ősz fejek felett,
Elnyelik az idő borús harmatot csepegtető párlatát,
Keskeny, gyenge kíntéglákból emelnek fel egy új hazát.

Kemény lépteket nem bíró falaim megremegnek,
Újra magához emel az ismeretlen szempár fátylas képe,
Nem ismer meg a régről ismert Nap sugárzó fénye.

És a gondolatok üres folttá változnak ,
Agyamban újra béke és rend uralkodik, de nem ezt akartam,
Mert nem is ott uralkodik, hanem most már rajtam.

***

A szél meghajlítja majd a
Gyenge gerinceket
Sötét tekintetek fedik el
Az eget
Mágusok varázsa
Síró átkot szül
Bakók talpa alatt a
Szél messze fütyül.

Ahogy az álmot ébredéssé,
Szavaim tettekké gyúrom,
Pattanásig feszítem
Sokat húzott húrom,
Igaz éneket pendítek vele
Az töltse szívemet vígasszal tele.

***

Adjátok vissza a szót,
Meguntam a harcot,
Már nem számít, ha megloptok,
De ezzel megcsaltok.
Az Isten a kegyelem,
A magány a bánat,
Had vívjak inkább
Pajkos szócsatákat.
Fegyverem már nehéz,
Túl sok sors száradt rá,
Nem vagyok én harcos,
Csak kopott íródeák.

***

„Amennyi jut, annyival örvendünk, s leszünk tökéletesek úgy, ahogy leszünk, hisz’ míg csillag vezeti utunk, s Jézus kezét érinthetjük, nem számít merre, s miképpen megyünk…”

***

Angyalok szárnya,
Éjszakák árnya,
Álom rettegése,
Vad virágok álma.

Ember és teremtés
Átkozott rettegés,
Foglyok a szívek
Fakuló színek.

Mennyei hangok,
Odvas vasharangok
Távoli banga bálvány,
Olvadt tiszti rangok.

Keskeny hidak,
Mély szakadékok,
Ármányon vett,
Hazug hagyatékok.

Hiába a romlás,
A fájdalmas borongás,
Légy te győztes élet,
Ha hited megméret.

Száguldj és szárnyalj
Messze a mával,
De imáid képei
Legyenek a ma emlékei.

***

Angyalok születnek, de ördögök halnak,
Hol hibáztuk el magunk’,
Nincsenek már tiszta gyémánt gyöngyök,
Kapzsiságuk zárvánnyá fajult.
Melengető szobák mélyén sírva,
Miért találok oly sok gyermeket,
Úgy vonszoljuk csorba életünket,
Mint mi a sárban megrekedt.
Mért’ látok még ma is annyi árvát,
Hová tűnt a fény a Hold színéből,
Úgy bolyongunk tétován az úton,
Mint kiknek kiveszett minden a szívéből.
Utcasarkon, lányokhoz, ha lépünk,
Pénzt kérnek a testükért cserébe,
S nem értik, hogy lelküket adják el
Egy pár új cipőnek fejébe’…
Angyalok születtek, csakis angyalok…
Üres kéne’ legyen a pokol, s árva a Sátán,
S most mégis hosszú sorokban kígyóznak
Az elveszett lelkek, mindegyik kereszttel a hátán,
Nyüszítve tetteik égető súlya alatt.
Én nem értem ezt, hol van a hiba:
Angyalból én mikor lettem senki?
Mennyi időnk van még itt a Földön?
Mennyi van még hervadt életünkből?
S mért’ kell azt is rút pokollá tenni?

***

Az álmok szilánkosan törnek,
S az apró szilánkok meggyötörnek.
A lelkedbe tokozódva
Folyamatos enyhe égő érzés,
S ha az emlékek megmozdítják,
Üvöltő fájdalom, szúrás, vérzés...

S ha mindet ki is vakarod,
Talán a fájdalom múlik,
El nem apad,
Lappang, leselkedik
S ha felednél, rád ront, torkon ragad.

Az álom, ha széttört,
A darabjai megmaradnak…
De ez nem gonddal szétszedett kép,
Mit újra összerakhatsz.
A szilánkok egymáshoz már nem illenek,
S torz lesz, mi belőlük összeáll,
Azt szeretni már nem tudod,
Azt szeretni nem lehet.
Nem ad nyugtató ihletet,
Hiteget, meggyötör, s végül eltemet.

Az álmok szilánkosan törnek,
S a szilánkok bizton meggyötörnek,
Bántanak, de meg nem ölnek.
Nem engedik, hogy felejts,
De a szépet bennük már nem láthatod.
Nem láthatod…
Bármennyire vágyod…
Szilánkosan törnek,
S a szilánkok meggyötörnek…

***

Azok a buta székelyek, mondták Kolozsvárott,
Az arcuk komoly volt, de a hangjuk hahotázott…
Szemük a távolba révedt, s míg a regéket mondták,
Az emlékfoszlányok a Havasokat asztalunkhoz hozták.
Sok szép régi beszéd kúszott rögtön körénk,
S mi faltuk a meséket, mint koldus-alamizsnát az utca kövén.
És ahogy a kincses város utcáit jártuk víg kedéllyel,
Mátyás király szülőháza állt elénk kevélyen.
S ahány utcasarok, annyi újabb csoda a „magyar világból”
És magyar szófoszlányok… egyre több irányból…

Azt hittem, bármilyen szorítást kibírok,
Ha nagy a fájdalom, legfeljebb leírom…
De most túlnőtt rajtam a szívem,
Súlya alatt megroppant hitem,
És az árnyak egyre jönnek felém,
És úgy plántálják a kételyt belém,
Hogy már tiltakozni sincs erőm,
Meghímzem ünnepi szemfedőm,
És várom a gondviselés ítéletét,
Hűsítő, megszentelt leheletét.

***

Balga játék az élet…
Néha frissítő szellő, néha merénylet.
Sorsom egy barlang – tán szomszédos tiéddel,
Sötét falait színes ábrákkal díszítem,
Mint Te díszítetted hajdan a szívem…
Lelkem egy aprócska forrás a legmélyebb odúban,
S mint szülői kéz pihen az alvó gyermeken,
Úgy borít be hűs permete a borúban.
Mennydörgő vihar, ha közeleg,
Tiédbe rejtem csak kezemet,
És máris nyugalmat lelek,
Gyönyörű szemed gyógyítja lelkemet.

Balga játék a mi szerelmünk,
Melynek kertjébe szívünket tereltük,
S csak az Isten látja, mi lesz velünk,
Hová jut testünk s a szellemünk.
De én hiszem, hogy szeret minket az Ég,
Bár hibázunk gyakran,
Mint csacska kamaszok tavasszal,
Ha lángolásuk eltapossa lelkük,
Felperzseli sarjadó szerelmük.
De szeretetünk nem szűnt meg soha,
Úgy örök az, mint angyalok sóhaja.
S bár most elgurult barlangom sötét szegletébe,
Majd meglelem egy bíborszín mesében…