Líra & Dráma

Csak Te

Elisa Rot Mikle

Csak Te

Olvasópróba:

II. fejezet

A barátnőm, Ricarda az előadás szünetében mosolyogva odajött hozzám, és megkért, kísérjem el a folyóparton lévő kaszárnyába a nagybátyjához. Fontos megbeszélése volt Ottóval, a századparancsnokkal.
Amikor kiléptünk az épület ajtaján, nagyszerű idő volt. Tiszta, kéklő égbolt, sugárzó napsütés, gyönyörű kilátás. A kaszárnya a város központjától félórányira volt busszal, hamar odaértünk.
Csodálatosan éreztem magam. Langyos szellő cirógatta az arcomat, sütött a nap, enyhén szemerkélt az eső, az esőpára visszacsapódott az aszfaltról. Szinte simogatta a bokámat. A belélegzésével teljes felszabadultságot éreztem.
Lassan sétáltunk az épület felé. A párás, langyos levegőtől minden olyan lassú és érzéki volt. Hans, akit Ricarda nagybátyja küldött, hogy kísérjen bennünket a kaszárnyába, mosolyogva jött felénk. Akkor még nem tudtam, hogy ez a márciusi nap emlékezetes lesz számomra.
Hans és én elindultunk a közeli tópart irányába. Leültünk egy öreg halászcsónakra. Hans hosszú lábait kinyújtotta, előretekintett, a tó vizét nézte. Úgy tűnt, mintha régóta ismernénk egymást, felszabadultan beszélgettünk. Talán hatással volt ránk a természet, a tópart melletti tisztás, tele mezei margarétával, és az apró, világoskék pillangók, ahogy víz felett repdestek. Az érzést, a látványt leírni nem lehet, olyan csodálatos volt minden. És a langyos, párás levegő, ami olyan különlegessé tette az ittlétünket.

A lány elgondolkozott, hogy az élet milyen szép. A gyönyörű rét, a kék pillangók, ahogy repdestek a napsütésben; órákig lehetett gyönyörködni benne. Halkan meg is jegyezte:
– Milyen szép itt minden! A csend és a természet megnyugtatja az embert. – Majd ránézett a fiúra, és folytatta. – Hans, én olyan boldog vagyok! Ha lehetne, itt élném le az életemet.
A fiú a tó vizét nézte, majd megszólalt.
– Örülök, hogy te is szereted a természetet.

...

– Szeretnélek holnap újra látni. Szeretnék holnap újra találkozni veled.
Sofit egy pillanatra felkavarta a fiú jelenléte. Hans ismét rámosolygott.
– Sofi, adj egy kis szabadságot magadnak!
– Ha nagyon akarod, holnap találkozunk – válaszolta a lány.
– Persze, hogy akarom! – vágta rá a fiú.
Mikor elbúcsúztak egymástól, Sofi barátnője, Ricarda már várt rájuk. A buszmegállóban a fiú szorosan megfogta Sofi karját, és kicsit magához húzta.
– Akkor holnap – súgta a fülébe.

...

Az étterem Hans számára nem volt ismeretlen. Rendszeresen járt oda barátaival, a pincér is ismerősként üdvözölte. Az egyik kis rejtett zugba ültek le. Hans csak a lány arcát nézte. Úgy érezte, mintha már évek óta ismernék egymást. Sofi belemosolygott az ablakon beszűrődő napfénybe. Hans megfogta a kezét.
– A mosolyod, a szemed csodálatos. Sofi, csodálatos vagy!
A lány kék szeme, sűrű szempillája, ragyogó mosolya elbűvölte a fiatalembert. Ahogy a fiú nézte, Sofi egész testében valami furcsát érzett. Érezte a fiú közelségét. A Csók, élete első csókja, talán ma este? – kérdezte magától.
Hans ismét megfogta a lány kezét.
– Nem, ezt nem élem túl – jegyezte meg halkan a lány.
Egyre szorosabban ültek egymás mellett. A lány huszonkét éves volt. Úgy érezte, Hans az a fiú, aki kell neki, ő az, akire rábízná az életét, aki biztosan vigyázna rá, s egy életen át oltalmazná. Ő az a fiú, akiből árad a szeretet és a kedvesség. A kedvessége, a közvetlensége valakire emlékeztette. – Lehet, hogy találkoztam már valahol ezzel a fiúval. Nem tudom, sok minden kavarog bennem. Olyan furcsa érzésem van, amióta megláttam. Nem tudom hová tenni ezt a találkozást. Voltak barátaim, de ők teljesen mások voltak. Amit most érzek Hans iránt, ezt még sohasem éreztem. Olyan furcsa ez az egész. Itt ülünk egymás mellett. A kedvessége szinte levett a lábamról.
Előző este ugyanezek a gondolatok forogtak Hans fejében. Sofi közvetlensége, a kedvessége; úgy beszéltek, mintha évek óta ismernék egymást. Hans nem úgy gondolt rá, mint barátra. Amikor meglátta a lány csodálatos alakját, formás lábait, kedves mosolyát, azonnal beleszeretett. Másnap, amikor újra találkoztak, a fiú közel hajolt a lányhoz, érezte a bőre tiszta illatát. Halkan suttogva mondta:
– Szeretlek! Ahogy megláttalak, csak Rád gondolok. Csak Veled akarok lenni, csak Veled.
A lány egy pillanatra lehunyta a szemét, majd mikor kinyitotta, látta a fiú boldogságtól ragyogó, csillogó, barna szemét. Mintha azt mondta volna: „Régóta kerestelek, és most megvagy.” Sofi egy pillanatra elgondolkodott. Ez a szerelem? Igen, ekkor már tudta, ő az, akire rábízná az életét. De azzal is tisztában volt, hogy ha vége a szigorlatnak, elutazik egy másik városba. Talán soha többé nem találkoznak. Nem, erre nem szabad gondolni. Nekem találkoznom kellett ezzel a fiúval, gondolta.
Késő este volt, amikor elbúcsúztak egymástól. Hans átölelte a lányt, a két szempár találkozott. Fogták egymás kezét, mintha soha többé nem akarnák egymást elengedni. Sofi szakította meg a csendet.
– Köszönöm ezt a csodálatos estét!
– Én is, de szeretnélek újra látni! – kérlelte a fiatalember.
– Szeretnéd?
Istenem, micsoda kérdés! Persze, hogy szeretném – gondolta magában a lány, de nem válaszolt. Azon töprengett, mit mondjon a fiúnak.

...

IV. fejezet

Vajon hol van most Lisa, az a kedves, okos lány?

Alex kicsit haragudott magára, mert nem a volt feleségére, Barbarára gondolt, hanem mindig csak Lisára. Ennyi év után sem tudta elfelejteni azt a kedves arcú lányt. Ahogy Lisára gondolt, eszébe jutottak az egyetemi évek, az utolsó este, amikor együtt voltak. Amikor felmentek a kis szállodai szobába, Alex megfogta a lány kezét, szorosan magához ölelte. Egész teste beleremegett, ahogy átkarolta a derekát. Igen, az ölelésük egy egész életre szólt. Úgy ölelték egymást, mintha soha többé nem akarnának elválni. Csodálatos este volt, emlékezett vissza Alex. Eszébe jutott, hogy amikor elhagyták a szállodai kis szobát, Lisa vonattal utazott haza a szüleihez.

Amikor Lisa felszállt a vonatra, hosszasan búcsúzkodtunk egymástól. Éreztem, odaadtam a szívemet Lisának mindörökre, hogy magával vigye. Tudtam azt is, hogy soha nem fogok igaz szerelemmel szeretni senkit. Most is, amikor annyi év után lehunytam a szemem, csodálatos nyugalom és boldogság töltötte be a szívemet, mert tudtam, ő is szeretett. Ugyanakkor szomorú voltam, mert nem volt velem. Évek óta csak őt akartam. Amikor Barbara meghalt, még hosszú ideig mélyponton voltam, talán ezért is nem kerestem meg. Úgy éreztem, tisztességtelen lenne ennyi év után beállítani hozzá. De még most is nagyon szerettem. Tudtam, hogy Lisa az örök szerelmem, ezért volt az, hogy egyetlenegy nő közeledését sem tudtam elfogadni.
Elgondolkodtam, milyen bonyolult is az élet. Nem várhattam, hogy a boldogság az ölembe hulljon; talán nekem kellett volna megtalálni. Talán van még esélyem a szerelemre. Lisa, meg kell, hogy keresselek!

...

VI. fejezet

Tizenegy órakor megcsörrent a telefon.
– Tessék, Doktor Winkler irodája – szólt bele az asszisztensnő. – Igen, emlékszem a professzor úrra, hogy beszéltünk. Igen, ma érkezett meg doktor Winkler. Tessék tartani, azonnal adom.
De mielőtt átadta volna a telefonkagylót, halkan megjegyezte, hogy amíg a doktornő távol volt, a professzor többször is kereste telefonon.
– Halló, itt doktor Winkler.
– Doktor Kirschmann vagyok.
– Tessék, miben segíthetek?
– Nem zavarok?
– Nem, nem zavar.
– Doktornő, van egy betegem, akiről szeretnék önnel konzultálni. Konzíliumot kérek.
– Mit segíthetek? Mi baja van a betegnek?
– Pontosan nem tudom.
– Ha tudok, szívesen segítek, küldje el hozzám.
– Mielőtt megvizsgálná, doktornő, szeretném megbeszélni önnel a panaszát. Személyesen szeretném elmondani, én mit fedeztem fel nála.
A nő a telefonvonal végén befogta a telefonkagylót, és egy nagyot sóhajtott, úgy, hogy a professzor nem hallhatta meg. Majdnem elállt a lélegzete.
Ennyi év után újra látni fogom? Nem ez nem lehet igaz. Csak a munkáról szabad vele beszélnem. Semmi másról. Igen, ennyi év után csak arról fogunk beszélgetni.
– Halló, itt van, doktornő?
– Igen, itt vagyok.
– Akkor ma délután megfelel önnek?
A nőt meglepte a hirtelen jött kérdés.
– Ennyire sürgős az eset? – kérdezte.


Lisa végiggondolta azt az éjszakát, és visszaemlékezett az utolsó együtt töltött percekre. Úgy búcsúztak egymástól, hogy együttlétük minden pillanatát magukkal viszik, és örökké őrizni fogják. Vajon Alex emlékszik-e azokra a pillanatokra? Rövidesen kiderül – gondolta.


Az igazgató kocsija kigördült a klinika udvaráról, egyenesen az autóút irányába. Közel tíz perc után rákanyarodott az autópályára. A külső körgyűrű irányából közelítette meg a főváros nyugati részét. Nem sietett, próbált megnyugodni. Szép kényelmesen vezetett. Ránézett az órájára, majd halkan megjegyezte, hogy még van másfél órája, időben oda fog érni. Újra eszébe jutott az az este, amikor huszonkilenc évvel ezelőtt a kis szállodai szobában boldog volt a lánnyal. Igen, huszonkilenc évvel ezelőtt, azon az estén történt. Keserűen gondolt arra, hogy nem tudott nemet mondani sem a szüleinek, sem Barbarának.
Maga előtt látta a kis szállodai szobát, Elisabeth kék szemét. Maga előtt látta, amikor ott feküdtek az ágyon. Milyen csodálatos pillanatok voltak! De hirtelen átfutott az agyán Christina aggodalma. Indexelt, és hirtelen megállt a leállósávban. Elgondolkodott, mennyire aggódott Christina, amikor Hansot a mentők beszállították a klinikára. Azt mondta, csak az apja operálhatja meg, mert ő a legjobb. Remélte, hogy nincs semmi a két gyermek között. Izgatottá vált, szörnyű érzés fogta el. Ha mégis, az borzasztó dolog lenne!


Lisa a telefonbeszélgetés óta nem tért magához. Kitekintett az ablakon, és csak járkált, nem találta a helyét. Bekapcsolta a rádiót, halk zenével próbálta magát nyugtatni, de sajnos nem sok sikerrel. Mélyeket sóhajtott, megpróbált uralkodni magán, de az sem sikerült.
„Alex mindjárt itt lesz. Tudom, hogy rájött mindenre. A beteg, akiről konzultálni akar velem, az nem más, mint Hans, a közös gyermekünk. Igen, nem csak én tudom a diagnózist. A diagnózist, hogy hasonlít valakire. Hasonlít az apjára. Ha azon az estén nem mesél Barbaráról, talán felkeresem. Amikor elbúcsúztunk, tudtam, hogy Barbara fontos a számára. Barbara apja, aki a klinika pénzügyeit intézte, befolyásos ember volt. Alex Barbarát és a karriert választotta. Igen, az én apám falusi doktor volt, nem volt neki saját klinikája. Most itt vagyok közel ötvenévesen. És most a gyermekem boldogságát és az én titkomat féltve, megjelenik Alex. Soha nem akartam komoly kapcsolatot egyetlenegy férfival sem, mert sokat gondoltam rá. De most lepleznem kell az iránta érzett vágyódásomat.”

...

VII. fejezet

Késő este volt, amikor Winkler doktornő irodája ajtaját bezárta. Nem szállt be a liftbe, lassú léptekkel elindult lefelé a lépcsőn. Szinte fárasztónak érezte a lépteit. A fáradtságnak nem a munka, hanem Alex volt az oka. Csodálatos férfi volt, érezte a közelségét. Ez az érzés most is olyan volt, mint akkor, ott a kis szállodai szobában, közel harminc évvel ezelőtt. Beszállt a kocsiba, és mivel későre járt, és kevesen voltak az úton, hamar hazaért. A nyugalmára, a féltve őrzött magánéletére gondolt. Fontolóra kellett vennie, ennyi év után feladja-e azt az életet, amiben élt.
Eddig úgy szervezte, alakította a magánéletét, hogy a gyermekének és neki is megfeleljen. Úgy intézte a dolgait, hogy mindkettőjüknek jó legyen. De lehet, hogy Alex nem is gondolt tartós kapcsolatra. Nem tudta. Holnap sok mindenre fény derül kettőjük kapcsolatáról: éreznek-e egymás iránt olyan szoros ragaszkodást, érzelmet, hogy esetleg együtt töltsék a hátralévő éveiket? Vagy csak egy hirtelen érdeklődés ez Hans iránt?


Alex gyengéden megérintette a nő karját.
– Lisa, nem bírom tovább. Gyere, menjünk innen.
Felmentek az emeletre, abba a kis szobába, melytől már lassan harminc éve olyan szomorúan váltak meg. Ahogy beléptek, hirtelen megdermedt a levegő, melyet csak Alex csókja enyhített.

...

Formátum: 13,5 x 21,5 cm
Oldalszám: 128
ISBN: 978-963-9842-69-4
Megjelenés időpontja: 2009-02-25
Átlagértékelés : 5
 2.990 Ft