Családi csorba

Családi csorba

Derenkó Dániel



Formátum: 13,5 x 21,5 cm
Oldalszám: 192
ISBN: 978-615-5002-09-0
Megjelenés időpontja: 2011-07-14
A második világháború után Emma Delington Londonba kerül édesanyjával, akit nem sokkal később elveszít. A család, amelynél dolgozik, megszereti, befogadja a lányt, ám két fogadott testvére súlyos bajba keveri. A vér szava erősebb, vagy a szívé? Milyen esélyei vannak egy ellenséges világban valakinek, ha egyetlen tulajdona a tiszta szíve? Kiderül Derenkó Dániel izgalmas, fordulatokkal teli regényéből.
I. fejezet

London egyik utcájában, ahol évekkel a történetünk előtt csak a kóbor macskák fordultak meg – abban a reményben, hátha találnak valami ehetőt a szemétkupacokban –, megbújik egy boltocska, amelynek hangulatáról legendák keringenek. Azt mesélik, a boltocska a háború porából született.
Amint a harcok véget értek, Mr. Cates és családja egy tucat levelet és végrendeletet kapott, melyek arról hoztak szomorú híreket, hogy a rokonság jó néhány tagja sajnos nem élhette meg az újjászületést hozó békét. Mr. Cates – aki egyébként gyenge egészségi állapota miatt kénytelen volt kimaradni a háborúból, már amennyire lehetett –, így számos értékes családi ereklyét örökölt. Ami tényleg sokat jelentett a Cates családnak, azt megtartották, ami viszont csak porfogónak bizonyult, azt egy délután kipakolták az udvarra, és megpróbálták eladni. De sokan nem tudtak fizetni, ez is a háború hagyatéka, ezért inkább csereüzleteket bonyolítottak le. Sőt jöttek olyan özvegyek is, akik nem akartak venni, csak megszabadulni a múltra emlékeztető tárgyaktól, mondván, nekik már nincs rájuk szükségük. Így esett meg az, hogy az árukészlet néhány nap múlva nemhogy elfogyott volna, de a duplájára nőtt. Ekkor határozta el Mr. Cates, hogy nyit egy kis boltot, aminek gyorsan híre ment, és mivel a férfi bölcsen forgatta a keze alá került tárgyakat és a pénzt is, hát az üzlet felvirágozott, és vele együtt a környék is. Nem lehetett már találni az utcában egyetlen szemétkupacot sem, a macskák nagy bánatára.
Kitűnően ment az üzlet, ami köszönhető annak is, hogy Mr. Cates minden garast a fogához vert. Nem adott ki egyetlen fityinget sem feleslegesen. Amit lehetett, azt pénz nélkül oldotta meg. Ennek a legjobb módja pedig, ha olyanokkal végeztetjük a munkát, akik nem kérnek érte fizetést. Hol találni ilyen embereket? Közel. Nagyon közel. Nem kell messzire mennünk, még el sem kell indulnunk. Elég, ha megkérjük a családunkat, és tulajdonképpen családi vállalkozássá tesszük a boltot. Nem akarok gazdasági irányba elkanyarodni, mivel én sem vagyok otthon ebben a témában. Én csak azért említem ezt, mert Mr. Cates így cselekedett. Azt nem mondhatnám, hogy kihasználta volna a feleségét és a gyermekeit, mert ez nem igaz. Annyi bevételük származott ebből a boltból, hogy Mrs. Cates egy idő után otthagyta felszolgálói állását, és csak a kis helyiség múltat őrző tárgyaival és az ezek után érdeklődőkkel foglalkozott. Beszállt az üzletbe, és társtulajdonos lett. Mr. és Mrs. Cates kitűnő csapatot alkottak.
Akadt néhány ember, akik azt hangoztatták, hogy ők sosem fognak ellátogatni egy olyan embertelen helyre, ahol semmibe veszik az erkölcsöket, fittyet hánynak rájuk. Nincs semmi érzés a szívükben, hajtogatták, ha ilyen tárgyakkal képesek kereskedni. Aztán a kíváncsiságuk és a vágy, hogy az igazukat bizonyítsák, rábírta őket, hogy betérjenek a boltba. Gyanakvó, kutakodó szemekkel vizslattak körül, és fúrtak bele Mr. Cates meleg tekintetébe. Nem állhatták sokáig ezt a tekintetet. Rögtön megmozdult bennük valami, és teljesen az ellenkező véleménnyel távoztak. Ha a férfi nem volt bent, akkor ezek az irigységből rosszindulatú emberek mogorva arccal álltak Mrs. Cates elé. Nála talán még kevesebb esélyük volt. Ahogy a gyönyörű asszony mosolyogva feltekintett a nyilvántartási könyvből, máris elállt a lélegzet, ha urakról volt szó. Közülük sokan azonnal el is olvadtak volna, ha azt elég férfias viselkedésnek tartották volna ahhoz az elhatározáshoz képest, ahogy beléptek. Ha hölgyek jelentek meg az üzletben hasonló szándékokkal, kicsit bonyolultabb volt a helyzet. De tényleg csak egy kicsit. Mikor Mrs. Cates mosolyogva felnézett, és aztán kellemesen lágy hangján meg is szólalt, már a hölgyek sem menekülhettek.
Hogy hol bukott el minden akció? Már a legeslegelején. A Cates család tényleg becsületesen élte az életét, nem hozhatott fel ellenük senki semmilyen panaszt. Egészen az üzletig. Ekkor ugye azzal vádolták őket, hogy érzéketlenek, hogyan lehetnek képesek ilyen borzasztó eseményből hasznot húzni. Csakhogy a család erről más véleménnyel rendelkezett, és ezt a véleményt hihetetlen módon tudták elfogadtatni a gyanakvókkal is. Azt hiszem, ebben rejlett a személyes varázsuk, ehhez kellett a csodálatos személyiségük. Ők azt mondták, és nemcsak mondták, hanem így is hitték, hogy a háborúban elhunyt emberek benne lakoznak ezekben a tárgyakban. A családtagjaik, akik ily módon próbáltak szabadulni az emlékektől, vagy inkább az emlékeztetőktől, csak nehezen, rengeteg mesélés mellett voltak képesek szabadulni. Ezeket a történeteket feljegyezték, és az érdeklődőket, illetve a vevőket arra kérték, hogy a történeteket őrizzék meg, és adják tovább, és a történetekkel együtt azok hőseit is: az embereket. Tulajdonképpen a tárgyakkal emlékeket bíztak a vásárlókra, ami, eltúlozva ugyan, de olyan, mintha egy egész életet adnának megőrzésre. Ezt Mr. és Mrs. Cates a személyes varázsával könnyedén tette a vásárlók saját ügyévé.
De családi vállalkozást említettem, és nem esett még szó a gyerekekről. Két fiúcska, akik közt kétévnyi különbség okozott hosszú-hosszú időkig komoly konfliktusokat. Mindenen össze tudtak veszni, még a legcsekélyebb apróságokon is. Egy este a tizenegy éves Mark azért panaszolta be öccsét, Billyt, mert az elcsente a kiskanalát, amivel ő a teáját szokta kevergetni. Legalábbis Mark így állította be az esetet. Billy pedig épp fordítva, hogy ő csak visszacsente, ami az övé, és amit a bátyja vett el tőle. Persze tucatnyi kiskanál lapult még a fiókban, de nekik csak az az egy kellett, mert annak a szára különösen mintás volt. Ilyenekkel zaklatták egymást, és ez a játékuk a boltban is folytatódott. Versengtek a vevők kegyeiért, tetteikkel mindig egymás fölé licitáltak. Szebbnél szebb tárgyakat és történeteket ajánlottak az érdeklődőknek, akik akár vettek valamit, akár nem, a gyerekek jobbik arcát megismerve távoztak az üzletből. Néhányan, mit néhányan, sokan meg is jegyezték Mr. vagy Mrs. Catesnek, hogy milyen tündéri gyerekeik vannak.
Aztán ahogy cseperedtek, a viszályok csillapodni kezdtek köztük. Kinőtték, mondhatnánk. Benőtt a fejük lágya, és már nem akartak annyira egymás ellenére tenni. Először Mark követett el kevesebb incidenst testvére ellen, majd hogy ezek elmaradoztak, Billynek sem volt már oka bántani a bátyját. Természetesen ördögi énjük nem vált semmivé, csak éppen más irányban mutatkozott meg. A fiúk közt kiváló szövetség alakult ki, méghozzá a külvilág, illetve annak egyes részei ellen.
Ilyen ellenségnek számított egy időben Emma is. Hogy ki ő? Egy csorba a családi vállalkozásban, ahogy Mark és Billy fogalmazott. Ha úgy vesszük, igazuk volt. Amikor a fiúk 13 és 11 évesek voltak, egy hétéves, kissé rongyos lányka teljesen váratlanul betoppant a család életébe. Kint bóklászott a bolt előtt, és úgy tűnt, a kirakat egészen elvarázsolja őt. Bemenni nem mert, csak mikor Mr. Cates kijött érte, és ő maga invitálta be. A fiúk meglepve nézték a lány viselkedését, amit finoman szólva bolondosnak tartottak. A lány nem szólt semmit, csak járkált az antik tárgyak között, némelyik felé ki-kinyújtotta a kezét, majd visszarántotta. Pontosan olyan volt, mintha a hely szellemei megszállták volna. Aztán Mr. Cates egy kis fadobozt mutatott neki, és elmesélte a történetét. Egy fiatal férfi faragta a lányának, mielőtt elindult a háborúba. A lány ezt meghallva megriadt, és kiszaladt a boltból. Néhány nap múlva ismét megjelent. Már nem kellett kimenni érte, magától tért be az üzletbe. Mr. Cates jóvoltából újabb tárgyak és újabb történetek következtek. A lány lassan megnyílt, és ő is megosztott egyet s mást magáról és a családjáról. Az ő édesapja is a háború áldozatává lett. Hogy új életet kezdhessenek, az édesanyjával Londonba költöztek, remélve, hogy itt több lesz a lehetőség, és találnak egy viszonylag jól fizető állást az anyának. Félig-meddig sikerrel jártak. Az asszony egy gyárban dolgozik, a papírmunkákat intézi. Jó kis állás, csak egy kicsit tüdőkárosító. Mikor az anya megbetegedett, nyomorúságosan össze kellett húzniuk a nadrágszíjat. Aztán ez újból megtörtént, és ekkor ismerkedett össze Emma a Cates családdal, akik a szívükön viselték a kislány sorsát.
Mr. és Mrs. Cates már régóta szerettek volna egy lányt is a fiúk mellé, de az élet nem ajándékozta meg őket vele. Talán ezért kedvelték őt ennyire. Egy este meghányták-vetették a dolgot, és elhatározták, hogy segítenek a lánynak. A vagyonuk ugyan nem verte a csillagos eget, de azért volt elég pénzük.
Másnap, mikor a fiúk még iskolában voltak, Emma ismét benézett a boltba. Az ajtóban lerakta könyvekkel teli táskáját, és a pulthoz lépett Mrs. Cates elé.
– Csókolom, Mrs. Cates.
– Áh, szia, Emma. Hogy vagy ma?
– Én jól, köszönöm – válaszolta a lány, és a pultra könyökölt.
– És anyukád?
– Hát, ő nincs valami jól. Úgyhogy nem is maradok sokáig.
Mr. Cates épp ekkor jött elő hátulról. A felesége felnézett rá, majd mikor a férfi megindult lassan a lány felé, az asszony is Emmára nézett. Mr. Cates megállt a lány előtt, és a vállára tette az egyik kezét. A másikkal a zsebében kotorászott, majd egy kis erszényt nyújtott át a lánynak.
– Mi ez? – vette el értetlenül, és kinyitotta az erszény száját, majd hirtelen vissza is zárta. Határozottan kinyújtotta a kezét Mr. Cates felé. – Nem, ezt nem fogadhatom el.
– Ugyan, tedd csak el! – bólogatott szelíden Mr. Cates.
– Nem, nem lehet – mondta Emma, és a férfi testéhez nyomta az erszényt, aki némi tétovázás után visszavette.
– De miért? Szükségetek van rá. Mi pedig szívesen adjuk.
– Nem. Köszönjük, de akkor sem – rázta a fejét a lány.
Mr. Cates nem tudta, mitévő legyen. Emmára sandított még, aztán feleségével együtt hátrament. Emma még várt a pultnál, ő is meg volt zavarodva. Ő nem a pénz miatt barátkozik ezzel a családdal, hanem mert tényleg kedveli őket. Nem akarta, hogy a kapcsolatuk egy ilyen félreértés miatt vakvágányra sodródjon, hogy úgy kezeljék őt, mint egy koldust, rászorulót vagy ezekhez hasonlót. Kissé talán meg is haragudott a férfire, hogy hogyan juthatott neki ilyen az eszébe, és hirtelen felindulásból megfordult, hogy eliszkoljon az üzletből. Ám ekkor az ajtó feletti kis csengő megrezzent, majd még egyszer. Egy magas, prémes bundát és szőrmekalapot viselő hölgy lépett be. Emma félénken kikukucskált mögé. A hideg őszi szélben egy fekete ruhás, cilinderes fickó ácsorgott egy ugyancsak fekete autó mellett. A lány haragja azonnal szertefoszlott, határozottsága eltűnt, és valahogy úgy állt ott, mint mikor legelőször behívta őt Mr. Cates.
Catesék olyannyira elmerültek a tanácskozásban, hogy észre sem vették a csengőszót. Hosszan morfondíroztak azon, hogy hogyan vehetnék rá a kislányt, hogy elfogadja a pénzt. Az is eszükbe jutott, hogy valamelyikőjük hazakíséri, és az édesanyjának adja oda az erszényt. Ha ő sem fogadja el, akkor valahogy erőszakosan otthagyja nekik. De valami finomabb megoldást kerestek. Gondolkodtak magukban is, hangosan is, de nem sokra jutottak.
Eközben elől az úrinő feszes, tiszteletet parancsoló léptekkel közelebb sétált Emmához. Olyan lassan járt, hogy szinte a fél boltot feltérképezte, míg odaért a lányhoz. Több árut is végigvizslatott volna, de a polcok kész labirintust alkottak, így nem lehetett azonnal mindent belátni.
– Valóban szép – mondta a hölgy félig a lánynak, félig a levegőbe. – Tényleg igazak a pletykák. De hol van Mr. és Mrs. Gates?
– Cates – javította ki halkan Emma.
Más talán nem is hallotta volna meg, de a hölgy tekintetét hirtelen a lányra kapta, és alig észrevehetően bólogatott.
– Cates, igen. Szóval, ők hol vannak? – kérdezte, és lehajolt a lány arcához.
– Ö… mh, hátul – nyelt egyet Emma, és a válla fölött hátramutatott. – Mindjárt jönnek.
Ez az utóbbi mondat inkább magának szólt, olyan biztatásfélének szánta. Nem tagadta, félt. Volt valami ijesztő ebben a nőben. Nem tudta, és nem is merte levenni róla a tekintetét. Attól tartott, hogyha egy pillanatra is elfordul, hirtelen átváltozik az asszony egy gonosz boszorkánnyá, vagy már nem is lesz ott, egyszerűen eltűnik. Ennek talán még örült is volna, de okos lány volt, és tudta, hogy nem ok nélkül válik valaki köddé. Valami rosszat, talán egy átkot hagyott volna maga után, vagy ehhez hasonlót. Egyben biztos volt, figyelnie kell minden lépésére. Ezért tűrte szó nélkül, hogy félretolja őt, és megpaskolja a fejét.
A nő odébb sétált egy polchoz, levett róla egy nyakláncot, mely áttetsző gyöngyfüzérhez hasonlított. Kicsit forgatta a kezében, a fény felé tartotta, ujjaival megpöckölgette, majd visszafordult a lányhoz, aki épp erősen méregette őt.
– Mit nézel?
– Semmit, semmit – válaszolta zavarodottan Emma.
Az asszony egy hosszú pillantás után lezártnak tekintette az esetet, és mint valami szennyes rongyot, felemelte a nyakláncot.
– Ez értéktelen, ugye?
– Hát, attól függ – felelte a lány bizonytalanul. – Azt egy kisasszony hozta be, akinek a…
És már mondta is volna a történetet, amelyet Mr. Cates osztott meg vele, de a nő durván közbevágott.
– Pénzben? Értéktelen, ugye?
– Úgy igen – bólintott kedvetlenül a lány.
A hölgy visszatette a gyöngysort a helyére, és kiszemelt magának egy nagy, díszes vázát. Ezt is jól megvizsgálta, leguggolt mellé, megtapogatta a mintáit, körbeforgatta, majd ismét a lányhoz fordult.
– Ez is értéktelen, ugye?
– Hát, az öregasszony, aki… – Egy újabb történet volt kibontakozóban, de ezt maga Emma fojtotta el, észbe kapva. – Igen, az is.
– Nos, kislány – mondta a nő, miközben felállt, otthagyta a vázát, és visszasétált Emma elé –, úgy, ahogy sejtettem. Valóban szép tárgyak vannak itt, de nem nekem valók. Köszönöm a segítséget.
A kabátja zsebéből egy fontot húzott elő, és a lány felé nyújtotta, akiben ismét fellángolt a düh.
– Nem – jött ki a torkán különös erővel az eddigi szavaihoz képest.
Az asszonyt meg is lepte vele.
– Mi az, hogy nem?
– Nem fogadhatom el.
– Ha nem, hát nem – vonta meg a vállát a nő, és elrakta a pénzt. – Furcsa lány vagy te.
– Szerintem meg maga furcsa.
– Pimaszkodni mersz velem?
– Nem, dehogy – szeppent meg Emma.
Nem értette, hogy mondhatta ezt. Mintha elveszített volna magában valamit. De most észhez tért, és visszafogottabban folytatta.
– Bocsánat. Nem akartam semmi rosszat.
– Hogy értetted, hogy furcsa vagyok? – kérdezte megenyhültebb hangon az asszony, úgy tűnt, elfogadta a bocsánatkérést.
– Sehogy, tényleg sajnálom.
– Nem, tudni akarom.
Emma szorult helyzetbe került. Csupán egy érzés bugyogott benne, ez mondatta vele ki azt, amit. De hogy miért is furcsa a hölgy, azt már nem tudta. Talán csak sejtette, de megfogalmazni nem volt képes. Próbálta megfogni valahogy azt az érzést, de az mindig elillant. A hosszú, kínos csendet megelőzve folytatta.
– Ööö… nem is tudom. Talán az furcsa, hogy itt van.
– Tessék? Nem értelek.
Igazából a lány sem értette magát teljesen.
– Szóval értékeket keres.
– Igen.
– Egy olyan helyen, ahol sejtette, hogy nincs?
– Igen, próba szerencse.
– Nem sok esélyt adott a szerencsének.
– Gondolod?
A lány bólogatott, bár eléggé bizonytalanul. Csak remélte, hogy amit mond, annak van értelme.
– Tehát szerinted van itt érték. Mutatnál egyet? – kérdezte a hölgy cinikusan.
Emma gondolatai úgy kavarogtak, hogy beleszédült. Számára itt minden érték, viszont azokból kiindulva, amiket hallott, ennek az asszonynak semmi sem az. Így nehéz lesz bizonyítania. Látta maga előtt a tárgyak képeit, ahogy azok felvillannak, majd azonnal szertefoszlanak. Közben mindvégig a nőt figyelte, aki karba tett kezekkel várt. Mi illene hozzá? Ezen töprengett. Mi lenne az, amire ő is azt mondaná: „Ez igen!”. Aztán megtalálta a választ, és elindult a polcok között. Az asszony követte. Egy fekete dobozhoz guggoltak le, ami egy vékony, fehér szalaggal volt átkötve. Emma kifűzte a masnit, és leemelte a dobozka tetejét.
– Lovaglókesztyű? – nézett hitetlenkedve a hölgy a lányra.
– Igen, egy hófehér lovaglókesztyű.
– Ez értékes?
– Ítélje meg maga! – mutatott Emma a kesztyűre, és engedte, hogy a nő kivegye, és megvizsgálja. – Egy anyuka hozta be. A lányáé volt, aki imádott lovagolni. Többször is megesett, hogy a lány felpakolt, és napokig lovagolt a pusztában. Az egyik ilyen alkalomkor összefutott egy nemesebb családdal, akik épp vadászaton voltak. Közülük az egyik fiú nagyon megtetszett neki, és a fiúnak is a lány. Egymásba szerettek. Ez a fiú készíttette ezt a kesztyűt a lánynak. Most már kettesben indultak a napokig tartó lovaglásokra. Csakhogy jött a háború. A fiúnak mennie kellett. Közel egy év múlva egy levelet kapott a lány. A fiú megsérült. Még élt, de egyre rosszabb volt az állapota. A lány felkerekedett, hogy mellette legyen. Ez volt az utolsó útja. Nem ért el a táborba. Nem sokkal később a fiú is belehalt sérüléseibe. Talán a háborús sérüléseivel még élhetett volna néhány napig, de szívének sebével már egy percig sem. Hát ítélje meg! Két életet is magában hordoz ez a kesztyű. Értékes?
A hölgy óvatosan visszarakta a puha anyagot a dobozába, egyetlen szó nélkül rátette a fedelét, és masnit kötött rá. Magához vette a dobozt, és némi gondolkodás után rákérdezett.
– Mennyibe kerül?
– Nem tudom. Magának mennyit ér?
A néhány perce még félelmetes hangulat most elkeserítően szomorú volt. Hosszú némaság vette szárnyai alá az asszonyt és a lányt is. Majd a hölgy tárcájába nyúlt, és egy köteg pénzt adott a lánynak. Nem számolta meg egyikőjük sem. Csak bólintottak, aztán a hölgy elindult kifelé. Mikor kinyitotta az ajtót, és megszólalt a csengő, sőt a befújó szél még meg is rángatta egy kicsit, az asszony visszafordult.
– Talán egyszer még visszanézek. Egyszer. Valamikor.
Aztán elment.
– Emma? – Mr. Cates jött elő hátulról a csengőszóra.
– Itt vagyok, Mr. Cates – bújt elő a lány a polcok közül.
A férfi kissé értetlenkedve pillantott a lányra, majd a távozó nő felé, ahogy az beszáll az autóba, majd a sofőr is, és elhajtanak. Csak ezek után fordult oda Emmához.
– Ez ki volt?
– Nem tudom. De elvitte a lovaglókesztyűt – mondta a lány, és felmutatta a köteg pénzt.
Sietve a pulthoz lépett, és átadta a férfinek, aki megdöbbenten állapította meg körülbelülre az értékét.
– Tudod, mit? Legyen ez a tiéd!
– Nem, nem – tiltakozott Emma azonnal.
– De, nyugodtan. Hiszen megdolgoztál érte.
– Nem, én ennyiért nem.
Mr. Cates igazat adott a lánynak. Három perc alatt nem lehet ennyi pénzért megdolgozni. Pedig ha látta volna, hogy mit tett Emma, nem így vélekedik, és nem hagyja ennyiben.
– Rendben. De van egy ötletem. Mit szólnál hozzá, ha dolgoznál? Itt nálunk. Úgy elfogadnád a pénzt?
– Hát – gondolkodott egy kicsit, majd elmosolyodott a lány. – Mikor kezdek?
Emma ekkor volt kilencéves. És ha jól számolok, márpedig jól számolok, a Cates testvérek 15 és 13 évesek, ami bizony elég zűrös időszaknak számít. A fivérek közti ellenségeskedés korszaka már lezárult, most a világ elleni szövetség ereje mutatta meg magát, és sújtott le minden ellenségre, elsősorban Emmára.
Ebben az egyenlőtlen erőviszonyú háborúban különleges szerep jutott Billynek. A fiú kiélhette Emmán agresszív vágyait, amelyeket a testvére elleni harcban el kellett nyomnia, mert azok eredménytelenek lettek volna az idősebb és erősebb Markkal szemben. Most azonban ő számított az erősebbnek és idősebbnek, így Emmára zúdíthatta a régi, bátyjától kapott sérelmeit is. Persze azért némi finomítással, mert egyrészt lány volt most az ellenfél, akit, akármennyire is előmerészkedett a fiú ördögi énje, nem tartott dicsőséges dolognak megütni. De azért némi lábralépés és egyéb mímelt figyelmetlenségből származó oda-odabökés belefért. Másrészt azért eszközölt még finomításokat, mert nem a testvéréről, hanem egy idegenről volt szó, akit a szülei még kedveltek is. Éppen ezért igen furfangos megoldásokat alkalmazott, sokszor sikerült véletlen balesetnek beállítania
tetteit.
Na de nehogy azt higgyük, hogy Mark nem vette ki a részét a harcokból! Dehogynem! Csak másképpen. Néha ő is beszállt a tényleges elkövetésbe, de legtöbbször a háttérből irányította az eseményeket. A fő ötletgazda szerepét ő töltötte be. Billy is ötletelgetett, de Mark egyszerűen legyőzhetetlen volt a cselszövésben. Sokszor olyan tervet eszelt ki, amire Billy azonnal rávágta, hogy ez nem fog menni, és hogy ő ebben nem vesz részt. De Mark kitűnő szónoki tehetséggel volt megáldva. Mindig sikerült felbujtania öccsét, mint egy igazi hadvezér, aki a fáradt, reményvesztett katonáit is képes elszánt, félelmetes hadsereggé kovácsolni. Hihetetlen érzékkel találta meg azokat a szavakat, amelyek a legnagyobb hatással bírtak öccsére. Sokszor elég volt annyit mondania: „Ez a mi családunk, és ő befurakodott ide. De itt nincs semmi keresnivalója. Nem veheti el a szüleinket. Azt hiszi, megteheti ezt? Hát nem. Nagyon téved. Ki kell fúrnunk innen a kis pondrót!”. Billy ezek után úgy fellelkesült, hogy még azokat a feladatokat is elvállalta, amiket eredetileg Mark magának szánt a veszélyességük miatt.
Így egy feladatmegosztás alakult ki a két gyermek közt. Többnyire Mark volt az agy, ő mozgatta a szálakat a háttérből, és az öccsét is, aki boldogan nevezte ki magát a végrehajtónak. Olyan kegyetlenek voltak, mint egy önző király és az érzéketlen hóhérja.
Egy alkalommal békát csempésztek az egyik vázába. Emma ekkor még a takarítói feladatokat látta el. Az ő feladatkörébe tartozott, hogy kiseperjen, letörölgesse a polcokat, és karban tartsa az eladandó emléktárgyakat. Ezen a napon is kendőt kötött a fejére, és nekilátott a munkának. Mikor azonban ahhoz a bizonyos vázához ért, megijedt. Nem félt ő a békáktól, de olyan váratlanul pottyan az ölébe az a rusnya varangy, hogy a vázát is eldobta rémületében. Minden úgy sült el, ahogy a fiúk tervezték. Eddig. De ezek után a tervbeli számonkérés, vita és a váza eltöréséért járó megrovás helyett azt kezdték el találgatni a Cates szülők, hogy hogyan kerülhetett oda a béka. Billy és Mark erre is felkészültek, és kitűnően játszották el az ártatlant, ők sem értették a dolgot. Tulajdonképpen minden megjelent, amire számítottak, csak épp a harag nem. Finoman azért megpróbálták a törött vázára terelni a szót, de nem erőltethették nagyon, különben félő volt, hogy lebuknak. Így sült el némileg balul ezen csínyük. Persze nem volt értelmetlen. Egy csepp azért csak belekerült abba a pohárba, amely egyszer majd megtelik, és Mr. Cates ráborítja Emmára. Mert igazából benne, az apjukban bíztak, az ő természetében volt benne ennek a lehetősége. Ebben reménykedtek több hónapon keresztül.

Ez is tetszhet Önnek :

Családi csorba
Könyvértékelés:
*Kötelező mezők